Élet és Irodalom, 1994. január-június (38. évfolyam, 1-25. szám)

1994-04-01 / 13. szám - Szegő György: Állapotjelentés • műbírálat | fotográfia • Magyar Fotográfiai Múzeum (12. oldal) - Fáy Miklós: Máté szerint • műbírálat | zene • Bach: Máté-passió, Wolfgang Gönnenwein karmester, Magyar Rádió szimfonikus zenekara (12. oldal) - Szkárosi Endre: Merülő Monró • vers (12. oldal)

SZEGŐ GYÖRGY. / Állapotjelentés Termékeny pillanat — a klasszikus német esztétika műszava, azt a műben megraga­dandó mozzanatot jelenti, amely képes a műbe zárt mítosz előzményeit és az ábrázolt állapot következményeit drámaian egyesíte­ni. Lessing a Laokoon szoborcsoport példá­jával jól magyarázza a fogalmat. Kevésbé lenne találó ez a megfogalmazás a művészi képriport hasonló problémájára. Henri Car­­tier Bresson 1952-ben írta meg „Döntő pilla­nat" címmel azt a művet, amelyben a riport­fotó arc poeticáját keresi: „néha sikerül egyedülálló fotót létrehozni, annyira erő- és életteljeset, annyira kisugárzással teh­et, hogy egyetlen képben benne rejlik az egész történet... A fényképezés az egyetlen kifeje­zőeszköz, amely a múló és felcserélhetetlen pillanatot rögzíti az örökkévalóság számá­ra... olyan dolgokat, amelyek feltartóztatha­tatlanul elenyésznek." Azóta van ugyan vi­deó, de azon tovarohan a kép. A fotó rögzítő funkciója igaz olyan kultúrákban, ahol arc­hívumok és múzeumok vigyázzák a precíz emlékezetet, ahol a tárgyilagos valóságábrá­zolás napisajtós futószalagjának képözöné­­ből intézményesen kiválasztódnak azok a pontok, amelyek alkalmasak megtartani a hihetetlenül felgyorsuló világ tényeit. Az elektronikus kép azonnal „szemétté" válik, elszáll az éterben, esetleg más elektromág­neses képekben mint többé nem azonosít­ható zavar él csak tovább. Németország most kísérli meg összevet­ni, mi maradjon fenn a kettős államiság fo­tósainak döntő pillanataiból. Tíz keleten és nyugaton alkotó fotográfus együttes kiállí­tását rendezték meg és hozták el most a végre létező Magyar Fotográfiai Múzeum­ba (amely fennállásának elmúlt három éve alatt nem kapott olyan figyelmet, amely egyedülálló gyűjteménye és aktuális kiállí­tásai miatt méltán megilletné). Az ötve­nes—nyolcvanas éveket bemutató német fotósok három generációt képviselnek, és e tényben benne vannak — amint a képe­ken látható német valóságban is megtalál­hatóak — a háborús előzmények és követ­kezmények, a berlini fal építésének és le­rombolásának mozzanatai. Ám mindezt a jelenkori politikai helyzet labilis talajáról a környezet summásan látja. Csak az ott át­­élők tudják igazán, mint hatottak a dikta­túrák és a demokráciák a német lelkekre. Azt rögtön látni, melyik kép készült Kele­ten, illetve Nyugaton. De hogy mikor, az már sokszor zavarba ejtő kérdés. A szociál­isan érzékeny riporterek itt is, ott is megta­lálták a civilizációnak azokat a gyenge pontjait — pályaudvart és lakótelepet, szo­ciális étkezdét és báltermet, vágóhidat és kórházat, tüntetést és protokollbájt, teme­tést és bajtársi találkozót, népünnepélyt és discót —, amit a maguk és optikájuk nemritkán ironikus látószögével rögzíte­nek. Eleveny társadalmi betegségek diag­nózisát idézik meg ezek a képek. Például a hibamásolás kényszerét, ami „ott" húsz éve volt riasztó jelenség, az „itt" most há­rom éve újra fotózható. És minden kelet­európai bennfentességünk ellenére felcse­rélhetjük a helyet és az időt. A megnyitót tartó Esterházy Péter is rá­­mutat-rácsodálkozik Sybille Bergmann „Emlék 1975—86" című sorozatára; a képek alapján nem lehet állapítani, hogy Marx és Engels emlékművei csakugyan épülnek, hi­szen mai reflexeink szerint azokat szétsze­dik és elszállítják. Amint Angelika Neuke „Berlin '89 november" című képe láttán sem tudom, a falon vágott rés melyik oldaláról kukucskálnak amoda. Ugyanakkor a keleti Arno Fischer harmincöt évvel ezelőtti képein nem érezni a szocialista realizmus hatását. Lehet, hogy a riportfotóban ilyen nem is volt? Csak a témáktól hitték annak idején pártosnak azt, ami tárgyszerű volt. Fischer „Westberlin 1959" című képén a kor csoda­autója, egy Merci, fölötte-mögötte hatalmas transzparens: „Berlin szabad marad!" De tü­körírással, mert hátulról, vagy inkább túlról készült a kép, nem tudható, honnan hová üzentek és kinek, csak azt, hogy a fotós ho­gyan „értette". Egészen a következő képig, amelyben óvodások — persze gyalog — me­netelnek a szocialista jövőt jelképező Sztá­­lin-barokk allén (az '54—'60 között készült fotókból tervezett Fischer-albumot végül '61-ben, a fal felépültekor betiltották). Különösen hatnak Wilmar Koenig 1975— 77 között Nyugaton készült portréi. Az ere­detileg építész fotográfus az embereket saját lakókörnyezetükben fényképezte meg — akik persze nyugodtan lehetnének '90—'92 között akár keletiek is, mert a szereplők szinte Diana Arbus modelljeinek mintájára deviánsok. Egy totalitárius század hagyta vonásaikon súlyos jeleit, igaz, egy-két évti­zednyit csúszva. Mert a Nyugat- és Kelet- Németország polgáraira kirótt penitencia dolgában kb. ennyi a késés. A kegyetlen ön­vizsgálat most mégis egyszerre indokolt és imponáló. . Egyetlen jelentős különbség mégis akad: aki Nyugaton fényképezett közülük, annak szubjektív látleletét albumok sokasága örökítette meg. Míg a fotót a többi művé­szethez képest kissé szabadjára engedő NDK-ban elvétve akadt fotográfus, akinek könyve jelenhetett meg. És például ideha­za is szinte egy kézen megszámolhatók az ilyen szerencsések. Ám most talán nálunk is fordulat állott be: van múzeumunk és több album jelenik meg, gyakran kiállítá­sokhoz kapcsolódóan. Például a fotográ­fiai múzeum megelőző Sáros­ László—Váli Dezső: Tanú ez a kőhalom című kiállítása, és az Új Mandátum Kiadó által azonos cí­men megjelentetett könyve. A kötethez Raj Tamás írt bevezető tanulmányt. A fotók az európai civilizáció részeként egy különös, kihalt népművészet csúcsteljesítményeit dokumentálják: Prága és a Kárpát-meden­ce ódon zsidó temetőinek sírfaragványait. Egy korban, amikor az emberi civilizációt már nem Európa hajtja előre. Jó, ha — ta­lán a fotó által — hírmondó marad belő­lük. Még inkább azt az öt kötetes, hiánypót­ló fotótörténeti sorozatot szeretném ki­emelni, amelyből a Veress Ferencet, Divac Károlyt, Orbán Balázst és Palatin Gergelyt bemutató monográfiák már megjelentek, André Kertészé készülőben van. A pan­nonhalmi bencés szerzetes, Palatin Ger­gely életműve most került először a nagy­­közönség elé, a múzeum és a Pelikán Ki­adó közös kiadásában. Az anyag mosta­náig csak a rend gyűjteményét gazdagí­totta. Palatin fizikatanár volt, szenved­élyes kísérletező, a fényképezés mint a kor csúcstechnikája vonzotta. Életképeket csinál az atyák hétköznapjairól, a falube­liek életéről. Jelentőségét a magyar fotó­zás történetében csak most kezdik fel­mérni. Annál ismertebbek Veress Ferenc és Díváid Károly századfordulós fotográfi­ái (mindkét kötet kiadásához a VIPress Kiadó társult). Veress Kolozsvár sztár­fényképésze volt — műtermébe Jókaitól a Habsburg főhercegnéig sok híresség elza­rándokolt. Díváid műterme Eperjesen mű­ködött. Neki köszönhetők a Tátráról ké­szült első fényképek, ő volt a hazai sza­badtéri fotózás egyik úttörője. Ezt művel­te a mai szóhasználat szerint amatőrnek minősíthető Orbán Balázs is, aki a Szé­kelyföldet módszeresen feltérképező ván­dorútjaira komoly fotófelszerelést is ma­gával cipelt. Orbán, aki a fényképezést még Victor Hugótól tanulta, a kor utazói­nak hagyománya szerint saját fotóival il­lusztrálta a hatkötetnyi A Székelyföld le­írását. A most megjelent könyv — amely­nek megjelentetésében a Balassi Kiadó segített — Erdélyi Lajos tanulmányával kísérve, ritka csemege: Orbán összes szé­kelyföldi felvételét bemutatja. Az Országos Kiemelésű Tudományos Ku­tatás és a kiadók erejéből ennyire futotta. A csodának, a magyar fotóhistória közzététe­lének folytatása? Egyelőre egy Gerhardt Bin­der nevű ismeretlen küldött a Magyar Fo­tográfiai Múzeumnak tíz darab muzeális fényképezőgépet... MUBIKALATÉLET ÉS!» Fotográfia FÁY MIKLÓS: Zene Máté szerint Minden évben húsvét előtt kivonul a budapesti közönség, hogy meghallgassa Bach valamelyik passióját. Többnyire csöndben átalusszák az előadást, a végén tapsolnak egy nagyot, jelezve, hogy ami történt, az jó. Nem a hallgatóság érzéket­lenségét akarom ostorozni — épp ellen­kezőleg. Minden évben újra bizonyítják, hogy készek az erőfeszítésre, hajlandók az áldozatra, és meghallgatnak három óra zenét. Ha közben elnyomja őket a buzgóság, nem az ő hibájuk. Szertartás­ról van szó, annak tartalmat adni az elő­adók feladata. Az idei nagy, mondhatni hivatásos Má­­té-passió Wolfgang Gönnenwein vezény­letével megint csak méltóságteljesen unalmasra sikerült. Kénytelen vagyok bi­zonyítékként a közönségre hivatkozni: a két mellettem ülő közül a bal oldali szen­­dergett, csak néha rezzent föl bóbiskolá­­sából, a jobb oldali pedig akkorát ásított, hogy csak úgy recsegett belé a szemüve­ge. Nem mondhatom, hogy indokolatlan volt a reakciójuk. A Magyar Rádió szimfonikus zenekará­nak játéka ugyanis csak azok számára volt érdekes, akik szeretik a hibákat szá­molni. Akadt belőle súlyos és kisebb egyaránt, tévesztéssel tarkított szólók és széteső szólamok, figyelmetlen együttes zenélés. Ugyanezen intézmény énekkara azonban ismét érdekes tudott lenni. Hangzása ugyan nem különlegesen szép, de éneklésének intenzitása, változatossá­ga, pontossága és kifejezéstelisége egye­dülálló ma Magyarországon. Egyetlen előadás alapján nem könnyű megállapí­tani, hogy esetükben a betanítás (kar­­igazgató Strausz Kálmán) volt-e gondo­sabb, alaposabb, ihletettebb vagy Gön­nenwein az, aki voltaképpen egy karmes­terként működő karnagy, és figyelme nemcsak az énekkara terjed ki, a zenekar számára csupán szükséges rossz. Az énekesek közül Christophe Prégardi­­en beugrással vállalta az Evangélistát, hangja tiszta, szép, erre találták ki, szö­vegmondása jól érthető, és bár teljesít­ményében volt bizonyos rutinosság, ez érthető a körülmények ismeretében. Ve­­rebics Ibolya éneke csillogó szopránja el­lenére számomra kissé üres volt, míg Só­lyom Nagy Sándor Jézusának minden szava súlyosan bölcs, de intonációját bi­zonytalannak éreztem. A basszus áriákat éneklő úr legjellemzőbb tulajdonsága a szorongás volt, szorongott ülve és állva egyaránt, ami érződött is a hangján. Há­mori Júlia... — meg kell állnom. Hámori Júlia ugyanis nemcsak érvény­telenné, de értelmetlenné is tett minden kritikai fenntartást. Elég későn vettem észre, de amikor végre azt néztem, amit kellett, elborított a szégyen. Nem azért, mintha Hamari annyira parancsoló, ki­rálynői jelenség lenne; apró hölgy, szal­masárgára festett hajjal, egyszerű, sima fekete ruhában. Nem azért, mert hangjá­nak színe, ereje ma annyira különleges, hiszen túljutott már legszebb állapotán, a pálya csúcsán. De belepirultam a gon­dolatba, hogy ülök ezen az egyetlen es­tén, és egy másik, egy jobb előadásra vá­gyom, amíg ott van valaki a pódiumon, aki nemcsak hallotta ezeket az áhított passiókat, de részese is volt azoknak. És ez a valaki nem hagyta magát zavartatni a hibák által, nem volt képes ilyen kicsi­­nyességre, nem engedte magában fölol­dódni a feszültséget. Figyelme az egészre irányult, magában együtt énekelte a töb­biekkel szólamukat. Amikor pedig reá került a sor, színekkel, erővel, indulattal, stílusérzékkel, hihetetlen koncentráció­val énekelte el azt, ami neki jutott. Ha­mari Júlia odaadása és alázata, nem a többiek, hanem a mű, a szerző, a passió előtti szerénysége szégyenített meg. Attól a perctől fogva nem néztem már mást, csak őt, az ő arcát. Minden meglett. Ré­szesévé lettem egy több évszázados ha­gyománynak és átéltem egy kétezer éves­­történetet, amely itt így végződik: „Ők pedig elmenvén a sírt őrizet alá helyez­ték, lepecsételvén az őrséggel." A folyta­tást már tudom. SZKÁROSI ENDRE Merülő Monró milyen volt monrósága nem tudom már de tudom hogy monrók a mezők ha jó a merülő nyár milyen volt vécéje nem tudom már de elhagynak ősszel a szelek a búcsúszónál milyen volt feneke sem tudom már de érzem hogy meleg a kezem ha sima a feneke sima a kezem ha meleg a feneke sima a feneke meleg a tenyerem meleg a kenyere sima a tenyerem meleg a feneke sima a kenyere meleg a tenyerem ha sima a feneke sima a tenyerem meleg a feneke meleg a feneke IRODALOM

Next