Élet és Irodalom, 1994. január-június (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-04-01 / 13. szám - Szegő György: Állapotjelentés • műbírálat | fotográfia • Magyar Fotográfiai Múzeum (12. oldal) - Fáy Miklós: Máté szerint • műbírálat | zene • Bach: Máté-passió, Wolfgang Gönnenwein karmester, Magyar Rádió szimfonikus zenekara (12. oldal) - Szkárosi Endre: Merülő Monró • vers (12. oldal)
SZEGŐ GYÖRGY. / Állapotjelentés Termékeny pillanat — a klasszikus német esztétika műszava, azt a műben megragadandó mozzanatot jelenti, amely képes a műbe zárt mítosz előzményeit és az ábrázolt állapot következményeit drámaian egyesíteni. Lessing a Laokoon szoborcsoport példájával jól magyarázza a fogalmat. Kevésbé lenne találó ez a megfogalmazás a művészi képriport hasonló problémájára. Henri Cartier Bresson 1952-ben írta meg „Döntő pillanat" címmel azt a művet, amelyben a riportfotó arc poeticáját keresi: „néha sikerül egyedülálló fotót létrehozni, annyira erő- és életteljeset, annyira kisugárzással tehet, hogy egyetlen képben benne rejlik az egész történet... A fényképezés az egyetlen kifejezőeszköz, amely a múló és felcserélhetetlen pillanatot rögzíti az örökkévalóság számára... olyan dolgokat, amelyek feltartóztathatatlanul elenyésznek." Azóta van ugyan videó, de azon tovarohan a kép. A fotó rögzítő funkciója igaz olyan kultúrákban, ahol archívumok és múzeumok vigyázzák a precíz emlékezetet, ahol a tárgyilagos valóságábrázolás napisajtós futószalagjának képözönéből intézményesen kiválasztódnak azok a pontok, amelyek alkalmasak megtartani a hihetetlenül felgyorsuló világ tényeit. Az elektronikus kép azonnal „szemétté" válik, elszáll az éterben, esetleg más elektromágneses képekben mint többé nem azonosítható zavar él csak tovább. Németország most kísérli meg összevetni, mi maradjon fenn a kettős államiság fotósainak döntő pillanataiból. Tíz keleten és nyugaton alkotó fotográfus együttes kiállítását rendezték meg és hozták el most a végre létező Magyar Fotográfiai Múzeumba (amely fennállásának elmúlt három éve alatt nem kapott olyan figyelmet, amely egyedülálló gyűjteménye és aktuális kiállításai miatt méltán megilletné). Az ötvenes—nyolcvanas éveket bemutató német fotósok három generációt képviselnek, és e tényben benne vannak — amint a képeken látható német valóságban is megtalálhatóak — a háborús előzmények és következmények, a berlini fal építésének és lerombolásának mozzanatai. Ám mindezt a jelenkori politikai helyzet labilis talajáról a környezet summásan látja. Csak az ott átélők tudják igazán, mint hatottak a diktatúrák és a demokráciák a német lelkekre. Azt rögtön látni, melyik kép készült Keleten, illetve Nyugaton. De hogy mikor, az már sokszor zavarba ejtő kérdés. A szociálisan érzékeny riporterek itt is, ott is megtalálták a civilizációnak azokat a gyenge pontjait — pályaudvart és lakótelepet, szociális étkezdét és báltermet, vágóhidat és kórházat, tüntetést és protokollbájt, temetést és bajtársi találkozót, népünnepélyt és discót —, amit a maguk és optikájuk nemritkán ironikus látószögével rögzítenek. Eleveny társadalmi betegségek diagnózisát idézik meg ezek a képek. Például a hibamásolás kényszerét, ami „ott" húsz éve volt riasztó jelenség, az „itt" most három éve újra fotózható. És minden keleteurópai bennfentességünk ellenére felcserélhetjük a helyet és az időt. A megnyitót tartó Esterházy Péter is rámutat-rácsodálkozik Sybille Bergmann „Emlék 1975—86" című sorozatára; a képek alapján nem lehet állapítani, hogy Marx és Engels emlékművei csakugyan épülnek, hiszen mai reflexeink szerint azokat szétszedik és elszállítják. Amint Angelika Neuke „Berlin '89 november" című képe láttán sem tudom, a falon vágott rés melyik oldaláról kukucskálnak amoda. Ugyanakkor a keleti Arno Fischer harmincöt évvel ezelőtti képein nem érezni a szocialista realizmus hatását. Lehet, hogy a riportfotóban ilyen nem is volt? Csak a témáktól hitték annak idején pártosnak azt, ami tárgyszerű volt. Fischer „Westberlin 1959" című képén a kor csodaautója, egy Merci, fölötte-mögötte hatalmas transzparens: „Berlin szabad marad!" De tükörírással, mert hátulról, vagy inkább túlról készült a kép, nem tudható, honnan hová üzentek és kinek, csak azt, hogy a fotós hogyan „értette". Egészen a következő képig, amelyben óvodások — persze gyalog — menetelnek a szocialista jövőt jelképező Sztálin-barokk allén (az '54—'60 között készült fotókból tervezett Fischer-albumot végül '61-ben, a fal felépültekor betiltották). Különösen hatnak Wilmar Koenig 1975— 77 között Nyugaton készült portréi. Az eredetileg építész fotográfus az embereket saját lakókörnyezetükben fényképezte meg — akik persze nyugodtan lehetnének '90—'92 között akár keletiek is, mert a szereplők szinte Diana Arbus modelljeinek mintájára deviánsok. Egy totalitárius század hagyta vonásaikon súlyos jeleit, igaz, egy-két évtizednyit csúszva. Mert a Nyugat- és Kelet- Németország polgáraira kirótt penitencia dolgában kb. ennyi a késés. A kegyetlen önvizsgálat most mégis egyszerre indokolt és imponáló. . Egyetlen jelentős különbség mégis akad: aki Nyugaton fényképezett közülük, annak szubjektív látleletét albumok sokasága örökítette meg. Míg a fotót a többi művészethez képest kissé szabadjára engedő NDK-ban elvétve akadt fotográfus, akinek könyve jelenhetett meg. És például idehaza is szinte egy kézen megszámolhatók az ilyen szerencsések. Ám most talán nálunk is fordulat állott be: van múzeumunk és több album jelenik meg, gyakran kiállításokhoz kapcsolódóan. Például a fotográfiai múzeum megelőző Sáros László—Váli Dezső: Tanú ez a kőhalom című kiállítása, és az Új Mandátum Kiadó által azonos címen megjelentetett könyve. A kötethez Raj Tamás írt bevezető tanulmányt. A fotók az európai civilizáció részeként egy különös, kihalt népművészet csúcsteljesítményeit dokumentálják: Prága és a Kárpát-medence ódon zsidó temetőinek sírfaragványait. Egy korban, amikor az emberi civilizációt már nem Európa hajtja előre. Jó, ha — talán a fotó által — hírmondó marad belőlük. Még inkább azt az öt kötetes, hiánypótló fotótörténeti sorozatot szeretném kiemelni, amelyből a Veress Ferencet, Divac Károlyt, Orbán Balázst és Palatin Gergelyt bemutató monográfiák már megjelentek, André Kertészé készülőben van. A pannonhalmi bencés szerzetes, Palatin Gergely életműve most került először a nagyközönség elé, a múzeum és a Pelikán Kiadó közös kiadásában. Az anyag mostanáig csak a rend gyűjteményét gazdagította. Palatin fizikatanár volt, szenvedélyes kísérletező, a fényképezés mint a kor csúcstechnikája vonzotta. Életképeket csinál az atyák hétköznapjairól, a falubeliek életéről. Jelentőségét a magyar fotózás történetében csak most kezdik felmérni. Annál ismertebbek Veress Ferenc és Díváid Károly századfordulós fotográfiái (mindkét kötet kiadásához a VIPress Kiadó társult). Veress Kolozsvár sztárfényképésze volt — műtermébe Jókaitól a Habsburg főhercegnéig sok híresség elzarándokolt. Díváid műterme Eperjesen működött. Neki köszönhetők a Tátráról készült első fényképek, ő volt a hazai szabadtéri fotózás egyik úttörője. Ezt művelte a mai szóhasználat szerint amatőrnek minősíthető Orbán Balázs is, aki a Székelyföldet módszeresen feltérképező vándorútjaira komoly fotófelszerelést is magával cipelt. Orbán, aki a fényképezést még Victor Hugótól tanulta, a kor utazóinak hagyománya szerint saját fotóival illusztrálta a hatkötetnyi A Székelyföld leírását. A most megjelent könyv — amelynek megjelentetésében a Balassi Kiadó segített — Erdélyi Lajos tanulmányával kísérve, ritka csemege: Orbán összes székelyföldi felvételét bemutatja. Az Országos Kiemelésű Tudományos Kutatás és a kiadók erejéből ennyire futotta. A csodának, a magyar fotóhistória közzétételének folytatása? Egyelőre egy Gerhardt Binder nevű ismeretlen küldött a Magyar Fotográfiai Múzeumnak tíz darab muzeális fényképezőgépet... MUBIKALATÉLET ÉS!» Fotográfia FÁY MIKLÓS: Zene Máté szerint Minden évben húsvét előtt kivonul a budapesti közönség, hogy meghallgassa Bach valamelyik passióját. Többnyire csöndben átalusszák az előadást, a végén tapsolnak egy nagyot, jelezve, hogy ami történt, az jó. Nem a hallgatóság érzéketlenségét akarom ostorozni — épp ellenkezőleg. Minden évben újra bizonyítják, hogy készek az erőfeszítésre, hajlandók az áldozatra, és meghallgatnak három óra zenét. Ha közben elnyomja őket a buzgóság, nem az ő hibájuk. Szertartásról van szó, annak tartalmat adni az előadók feladata. Az idei nagy, mondhatni hivatásos Máté-passió Wolfgang Gönnenwein vezényletével megint csak méltóságteljesen unalmasra sikerült. Kénytelen vagyok bizonyítékként a közönségre hivatkozni: a két mellettem ülő közül a bal oldali szendergett, csak néha rezzent föl bóbiskolásából, a jobb oldali pedig akkorát ásított, hogy csak úgy recsegett belé a szemüvege. Nem mondhatom, hogy indokolatlan volt a reakciójuk. A Magyar Rádió szimfonikus zenekarának játéka ugyanis csak azok számára volt érdekes, akik szeretik a hibákat számolni. Akadt belőle súlyos és kisebb egyaránt, tévesztéssel tarkított szólók és széteső szólamok, figyelmetlen együttes zenélés. Ugyanezen intézmény énekkara azonban ismét érdekes tudott lenni. Hangzása ugyan nem különlegesen szép, de éneklésének intenzitása, változatossága, pontossága és kifejezéstelisége egyedülálló ma Magyarországon. Egyetlen előadás alapján nem könnyű megállapítani, hogy esetükben a betanítás (karigazgató Strausz Kálmán) volt-e gondosabb, alaposabb, ihletettebb vagy Gönnenwein az, aki voltaképpen egy karmesterként működő karnagy, és figyelme nemcsak az énekkara terjed ki, a zenekar számára csupán szükséges rossz. Az énekesek közül Christophe Prégardien beugrással vállalta az Evangélistát, hangja tiszta, szép, erre találták ki, szövegmondása jól érthető, és bár teljesítményében volt bizonyos rutinosság, ez érthető a körülmények ismeretében. Verebics Ibolya éneke csillogó szopránja ellenére számomra kissé üres volt, míg Sólyom Nagy Sándor Jézusának minden szava súlyosan bölcs, de intonációját bizonytalannak éreztem. A basszus áriákat éneklő úr legjellemzőbb tulajdonsága a szorongás volt, szorongott ülve és állva egyaránt, ami érződött is a hangján. Hámori Júlia... — meg kell állnom. Hámori Júlia ugyanis nemcsak érvénytelenné, de értelmetlenné is tett minden kritikai fenntartást. Elég későn vettem észre, de amikor végre azt néztem, amit kellett, elborított a szégyen. Nem azért, mintha Hamari annyira parancsoló, királynői jelenség lenne; apró hölgy, szalmasárgára festett hajjal, egyszerű, sima fekete ruhában. Nem azért, mert hangjának színe, ereje ma annyira különleges, hiszen túljutott már legszebb állapotán, a pálya csúcsán. De belepirultam a gondolatba, hogy ülök ezen az egyetlen estén, és egy másik, egy jobb előadásra vágyom, amíg ott van valaki a pódiumon, aki nemcsak hallotta ezeket az áhított passiókat, de részese is volt azoknak. És ez a valaki nem hagyta magát zavartatni a hibák által, nem volt képes ilyen kicsinyességre, nem engedte magában föloldódni a feszültséget. Figyelme az egészre irányult, magában együtt énekelte a többiekkel szólamukat. Amikor pedig reá került a sor, színekkel, erővel, indulattal, stílusérzékkel, hihetetlen koncentrációval énekelte el azt, ami neki jutott. Hamari Júlia odaadása és alázata, nem a többiek, hanem a mű, a szerző, a passió előtti szerénysége szégyenített meg. Attól a perctől fogva nem néztem már mást, csak őt, az ő arcát. Minden meglett. Részesévé lettem egy több évszázados hagyománynak és átéltem egy kétezer évestörténetet, amely itt így végződik: „Ők pedig elmenvén a sírt őrizet alá helyezték, lepecsételvén az őrséggel." A folytatást már tudom. SZKÁROSI ENDRE Merülő Monró milyen volt monrósága nem tudom már de tudom hogy monrók a mezők ha jó a merülő nyár milyen volt vécéje nem tudom már de elhagynak ősszel a szelek a búcsúszónál milyen volt feneke sem tudom már de érzem hogy meleg a kezem ha sima a feneke sima a kezem ha meleg a feneke sima a feneke meleg a tenyerem meleg a kenyere sima a tenyerem meleg a feneke sima a kenyere meleg a tenyerem ha sima a feneke sima a tenyerem meleg a feneke meleg a feneke IRODALOM