Élet és Irodalom, 1994. január-június (38. évfolyam, 1-25. szám)

1994-05-13 / 19. szám - Wahorn András: rajza • kép (13. oldal) - Horváth Péter: Szín-lap • műbírálat | színház • Salinger: Zabhegyező, r. Lengyel Pál, Miskolci Nemzeti Színház (13. oldal) - Darvasi László: Május kilencedike, délelőtt van, melegszik • műbírálat | televízió (13. oldal)

ÉLET ÉS Í» IRODALOM Ki emlékszik, miről szól Salin­ger Zabhegyezője? Egy közepesen elkényeztetett középosztálybeli kamasz négy tárgyból megbukik félévkor, ezért kirúgják a bentlakásos kö­zépiskolából. Nem mer haza­menni, napokig New Yorkban lófrál, csajozik, piálni szeretne, de sehol nem szolgálják ki sze­szes itallal. Gyanús pofákkal fut össze, elhatározza, hogy világgá megy, végül találkozik a húgával, aki rábírja, inkább haza menjen. Ennyi a történet. A sztorit Salinger a kamasz bőrébe bújva meséli el, ez a ta­lálmány a könyvben. Egy tizen­hét éves kölyök szemével látjuk a háború utáni Amerikából azt, amit ő láthat. A felnőttek „her­vasztóan" őszintétlen világának nincs alternatívája. Azért tanul­junk, hogy olyanok lehessünk, mint ők? Nem éri meg. Ez a meggyőződés kergeti lapról lap­ra Caulfield Holdent, míg eljut a húgához, akit lehetetlen nem szeretni: az ő kedvéért muszáj vállalni mindent. Mi ez a min­den? A beilleszkedés, a rajtunk kívül álló rendnek, mint egyetlen lehetséges mozgástérnek az el­fogadása. Salinger könyve 1951-ben je­lent meg. A háború utáni Ameri­kát a világ vezető nagyhatalmává tévő értékrendjéből próbál kitör­ni az író kamasz hőse. Hová ve­zetett ez az értékrend azóta? Ha­talmas technikai fejlődés egyfe­lől — másrészről a világ totális pusztulása: folyamatos háborúk. Környezetszennyezés, a kultúra csődje. Úgy tűnik, Holden Caulfi­­eldnek volt némi igazsága. Békés Pál Habhegyező címmel írta színpadra Salinger regényét. A darabot a Miskolci Nemzeti Színház játssza Lengyel Pál ren­dezésében, javarészt tizenéves amatőrökkel. A nézőtéren is szinte kizárólag gimnazisták ül­nek. Visítoznak, tombolnak, amikor kell, máskor lélegzet­visszafojtva figyelnek, együtt él­nek az előadással. Azt hiszem, az nyűgözi le őket, hogy maguk­ra ismernek. Minden új kamasz­ SZÍN-LAP szereplő színre lépését hatalmas ováció kíséri. Füttyögnek, inte­getnek a játszó iskolatársaik­nak, nem tudnak betelni azzal az érzéssel, hogy övéké a szín­ház. Saját szavaikat ismerik fel, saját gesztusaikat látják, saját problémáikkal találkoznak —­­bár nem szembesülnek. A szín­darabban Holdennek nincs el­lenfele. Igaz, a regényben sincs, de ott ez nem tűnik fel, magával ragad a szöveg sodrása, lenyű­göző őszintesége. A professzio­nális dramatizáció sokat átment ebből a lendületből, a jelenetek filmszerűen peregnek, a történe­tet itt Holden a húgának meséli el egy elvarázsolt kastélyban, így módjában áll hozzáfűzni a maga reflexióit, de a színpad világa minden rafinériájával együtt is csupaszabb, mint az olvasói képzelet. A dráma sokkal inkább érdekek és értékek harca, mint­sem szövegek zenéje, önmagá­ban a dikció nem győz meg, il­lesztenénk a cselekményt a szó­hoz és a szót a cselekményhez, de a cselekmény kevéske. Mi az, ami ellen Holden lázad? Kit győzne le, ha győzne? Nincs idő belegondolni. Ott tapsol egy színháznyi kamasz­­ önmagá­nak. Ez egyfelől fantasztikus eredménye az előadásnak, a gyerekek megértik, hogy a szín­ház eleven varázslat, a színpad és nézőtér összetartoznak, ró­lunk szól a mese, mindig mi va­gyunk a „hősök". Másfelől vi­szont a puszta felismerés, bár­mily örömteli, azt hiszem, nem elégséges. Ennél többet szeret­nék látni a színi tükörben. Egy csöppet mélyebbet, megrendí­­tőbbet. Bár a csoda tudja. Nagy dolog, hogy ezek a tizen­évesek egyáltalán fel mernek menni a színpadra. Ez ugyanis csak első nekifutásra tűnik gye­rekjátéknak. Aki fellépett valaha közönség előtt, tudja, milyen megpróbáltatással jár egyetlen szó nélkül keresztülmenni a szí­nen. Nem hogy megszólalni, sze­repet játszani! Testünk különös, új dimenziót kap, minden moz­dulatunk hullámokat vet a szín­padi térben. Mintha Isten tenye­rén lépdelnénk. A hangunkat, mint soha azelőtt, a más fülével kezdjük hallani. Megrázó élmény ez még annak is, aki egyébként odavan saját magáért. A gyere­kek ügyesek, helyesek, termé­szetesek, és ami a legmeglepőbb volt a számomra, érthetően be­szélnek. Holdent egy Lerch Ta­más nevű tizenhét éves srác ad­ja, kifejezetten tehetségesen és meggyőzően. Az ember nem is tudja, minek drukkoljon jobban, legyen szí­nész a fiúból. Vagy kerülje el messzire a színi pályát, főként a vidéki színművész létet, amely­nél kiszolgáltatottabb, reményte­lenebb sors, azt hiszem, kevés van. Jobbára két-három tucatnyi színész tart el egy vidéki színhá­zat. Reggeltől estig dolgoznak, legtöbbjük olyan nevetségesen alacsony fizetésért, amelyből le­hetetlen fenntartani egy értelmi­ségi egzisztenciát, így aztán ha­mar elhasználódnak, testileg, lelkileg, szellemileg. Főleg a fér­fiak. Nem véletlen, hogy a negy­­ven-ötven közötti férfiszerepeket csak nagy nehézség árán lehet kiosztani, ez a korosztály egy­szerűen eltűnőben van a magyar színházból. Mi lesz Holdenből? Talán ez a legfontosabb kérdése a Zabhe­gyezőnek. Ma már sejtjük a vá­laszt. Vagy elesett Vietnamban, vagy hasznos polgára lett a világ leghatalmasabb államának, csa­varja egy olyan gépezetnek, amely lassan, de biztosan felőröl mindent. Vajon mi lesz azokból a kölykökből, akik most Miskol­con a Habhegyezőt játsszák és nézik? Ez az igazi tétje ennek a tehetségesen pergő, valóban if­júsági előadásnak. Wahorn András rajza MUBIRALAT 1994. MÁJUS 13. DARVASI LÁSZLÓ: Televízió Május kilencedike, délelőtt van, melegszik Amikor ezt írom, május kilencedike van, reggel nyolc óra múlt néhány perccel, és az imént jöttem vissza Magyarországról. Igen, a végeknél csak a reggeli séták a szebbek. Kérem szépen, tiszte­lettel jelentem, rendben van a hon. Igen kellemes a reggel, valami természeti derű áradt szét a világban, és ha tegnap még hűvöske szét szaladgált a vetés, és egy Pozsgay Imre nevű magyar politi­kus felett, ma már iskolakezdés előtt is nyilvánvaló, hogy meleg lesz, hogy nyugodt nap lesz, s hogy nincs földindulás, katasztrófa és apokaliptika, mint ahogy arra egyesek ígéretet tettek, feltéve ha nem az ő nevük mellé kerül a választási kereszt. Pedig többnyire nem oda került. Szóval úgy tűnik, rendben a hon. Szemközt egy új általános isko­la áll, mi speciel ottan voksoltunk. De a tornatanár szereli a röplab­dahálót, a hetedikes lányokon is látszik, hogy közeleg az ivarérett­ségük, és a közeli kisboltban is elkelt már az első tíz darab kétdeci­­literes kiszerelésű elixir. Amott, az építkezésen szép kőművesfiúk bámulnak egy vastalicskát, a szürke verebek viszont lelkesen sikí­­toznak, és csak kelet felé tekereg gézcsík az égen. Pedig még né­hány nappal ezelőtt is hogy vicsorogtak némelyek a közvélemény­kutatásra. Csakhogy a közvéleménykutatásra vicsorogni nem lehet. Nem több, éppen csak az történt, amit várni lehetett. De az megtörtént, csont és könyörület nélkül. Tehát hogy megbukott az, akinek meg kellett bukni, de ettől még ezután is lesz reggel, és a délelőtt után majd zúg a déli harangszó, aztán az óvodákban osztogatják a mézesvajas kenyérkéket is, a Nap elmegy Nyugat felé, csillagok érkeznek, és így tovább. A világ nem áll meg. Viszont pihenjen meg, akinek meg kell pihenni. Azért legyünk megértőek. Tényleg nehéz lehet most Pozsgai Imrének lenni. Ám az is igaz, hogy nem lehet mindenki Pozsgai Imre, hiszen ha mondjuk, száz Pozsgai Imre lenne momentán, az már akkora szomorúság-koncentrátumot jelentene, hogy nem bírná el az ország. Pozsgai Imrének pedig azért rosszabb, mint mondjuk Csurka Istvánnak, vagy Lezsák Sándornak, mert ő még csak meg sem tudott bukni. Hogy bukni is csak valahonnan lehet, és ha május kilencedikén éjjel egy óra magasában feddte is ezért a népet, biztos a gondolatai között járt egy Petőfi Sándor nevű politikus, akit szintúgy a vérvörös francba tessékelt ő szeretett népe. A tanulság annyi, már ha ez az, hogy a népet szeretni kell, viszont a nép azt szeret, akit ő akar szeretni. Ez persze a választási műsorból nem derült ki. Nagyon kevés dolog derült ki a választási műsorból. Nagyon korrekt, nagyon tisztességes és nagyon unalmas vá­lasztási műsort prezentált május nyolcadikáról kilencedikére a magyar televízió. Én speciel éjjel fél kettőig bírtam. Akár egy kö­zepes Ablak péntek délután, olyan volt ez a választási műsor, ki­csit kedélyes, kicsit felszínes, informatívan semmitmondó. Jöttek és csak jöttek a szocialisták, és hát ha emlékszünk még a négy évvel ezelőtti vádra, hogy tudniillik, Baló Györgyék lekeverték az ünneplő Antall Józsefet, úgy a magyar televízió folytatta a hagyo­mányt, és most se örülte túl magát. Szép, romos arcok közvetítet­tek a Duna palotából, szándékoltan apolitikus szpíkerek üldögél­tek a stúdióban. Pedig csikósok, juhászok, kanászok, felvilágosí­­tatlan cigányemberek, jósok és kilencven éves öreg nénik, mi­több, számítógépek is szerepeltek ebben a műsorban, de mivel az ember megvan fertőzve, és ha azt nem láthatja, amit pedig érde­kes lenne látni, a fehér hajú magyar miniszterelnököt például, a győztes párt vezérét például, Orbán Viktort például, akkor elkezd képzelegni. Elképzeli például a Híradó és A Hét című műsorok fő­­szerkesztőjét, ahogy küldözgeti az embereit azokhoz, akik mo­mentán nyerésre állnak. Szóval elég sápadt és elég picike akkor ez a magyar ember. De mivel a világ nem állt meg én újabb tanul­ságokat kerestem. Arra jutottam már most, hogy a megváltás még ennél is nehezebb ügy, viszont aki feladja, az megérdemli a sor­sát. Tehát tovább képzelegtem. Azt képzeltem, hogy a sápadt és pici főszerkesztő elhagyottan üldögél valamelyik stúdió sarkában, május kilencedike van, éjjel egy és kettő között, és ennél a főszer­kesztőnél csak Pozsgai Imre szomorúbb Magyarországon, de azért a főszerkesztő szórakozottan egy táviratot bontogat. És el­olvassa. Hirtelen felragyog az arca, felugrik, nagyot csap a levegő­be, és egyetlen pillanat alatt visszanövi a választás alatt elvesztett huszonhárom centijét. Újra az, aki, újra akkora, amekkora volt. A táviratban ez áll: „Jó Pistám! Mindent nagyon köszönünk, stop. Ahogy jössz, azonnal kapod a tagkönyved, stop. Hozzad Alajost is! Stop. Ölel. Gyuszi, stop!"

Next