Élet és Irodalom, 1994. január-június (38. évfolyam, 1-25. szám)

1994-03-18 / 11. szám - Balog Márta: rajza • kép (12. oldal) - Koltai Tamás: Ad libitum • műbírálat | színház • Samuel Beckett: Godot-ra várva, r. Darvas Iván, Művész Színház (12. oldal) - Fáy Miklós: A hiányzó láncszem • műbírálat | zene • Szecsődi Ferenc hegedűművész, MÁV Szimfonikusok, Oberfrank Géza karmster, Zeneakadémia (12. oldal) - Fodor Ákos: P. J. • vers (12. oldal)

KOLTAI TAMÁS: Színház Ad libitum Amikor Darvas Iván mint Vla­dimir azt mondja, hogy „elbal­­táztuk a jogainkat", és nyeléről letépve a nyakába akasztja a közepén kivágott, fakó nemze­tiszínű zászlót, akkor nyilván­való, hogy 1956 múltba teme­tett, sok tekintetben visszahoz­­hatatlan nosztalgiájára utal. Annál inkább, mivel Gyémánt László költőien expresszív szín­padán, ebben a szürreális sze­métlerakóban „kidobott törté­nelmünk" tárgyai rétegeződnek egymásra, a felszedett utcakö­vektől a Trabant-karosszériáig. Hátul, a körfüggönyön kibetűz­hetetlen graffitik, a fa, mint va­lami eltorzult, csonka ujjakkal meredő kéz. Sámuel Beckett klasszikus abszurdja, a Godot­­ra várva a Művész Színházban ugyanolyan sejtelmesen ágya­zódik az előadás korának kö­zelmúltjába, mint annak idején, amikor Párizsban először be­mutatták. Darvasnak személyes monda­nivalója van a Godot-val. Ez az előnye annak, hogy ő rendezi, (így volt akkor is, amikor a Radnóti Színpadon Kafkát ren­dezett.) A mondanivaló, szín­házról lévén szó, nem foglalha­tó szavakba. A személyes motí­vumok felszívódnak a játékba, átütnek a szerepen, kirajzolják a színészek egyéniségét. Első­sorban, persze, Darvasét és Ga­rasé­t. Darvas az orosz fülessap­kában, Garas Minarik-kabátjá­­ban bevallottan önmagát szub­limálja az emberiséget képvise­lő két útszéli clockard figurájá­ban. Két csepűrágó. Útközben talált tégelyekből Darvas bo­hóccá festi magát és partnerét. Lírával átlelkesített pillanatok. Darvas Vladimirjén az usanka mint Lear koronája, a kifakult trikolór bohócpalástja bánato­san vall országa vesztéről. Ga­ras Estragonjának arcán szén­nel festett könnyek, ő maga „szárazon", mintegy érzéstele­nítve él át minden szenvedést, éhséget, verést, megaláztatást. Darvas nyílt, gyermeki, elvont­ságok iránt érzékeny Vladimir. Garas Estragonja a reáliákhoz kötött tapasztalati lény. Alap­helyzetüket, a várakozást bo­hóctréfákban jelenítik meg. Mozgásuk természetes és gesz­­tikus. A lesántulásnak is koreo­gráfiája van. Garas táncoskomi­­kusi piruettben tér ki az őt do­báló Darvas elől. Pozzo és Lucky kötelén könnyedén ugró­köteleznek. Elmerészkednek a szélsőségekig. Hacsek és Sajót játszanak, Garas parasztosan beszél, de mindezt formafegye­lemmel, arányt tartva és szigo­rúan a szituáción belül. Példás minőségérzékkel. Egy idő után kiderül, hogy az ötletek elkószálnak. Nem sza­bad a játékban metaforikus je­lentéseket keresni. Tölteléksza­vak és töltelékjátékok növelik a szereplők körüli hulladékhal­mazt. Megtermelik és mindjárt ki is dobják a hasznavehetetlen kacatokat. „Bal, jobb, centrum", így biztatja Darvas a két lába között botjára támaszkodva lé­pegető Pozzót. Mintha azt mon­daná: ez sem jó semmire, mehet a többihez. Akár szándékossá­got gyanítunk, akár az önkont­roll hiányát, parodisztikus ha­tást kelt. Nem mondom, hogy az adott pillanat — sok máshoz hasonlóan — becketti, minden­esetre mulatságos. Darvas és Garas szabadon, tetszése szerint kezeli a Godot-t, hol komolyan veszi, hol „hülyére". Komédiás ösztönük működik, két szu­persztár pojácálkodó összjáté­­ka, elkápráztató színvonalon. Jellemző, hogy amikor az inst­rukció szerint lehordják egy­mást — Beckett nem adja meg a „gyalázkodó szavakat”, a színé­szekre bízván a választást —, akkor a legnagyobb sértés Ga­rasnál és Darvasnál az „olcsó ri­­pacs". Ahogy kimondják, megáll a levegő, a dühtől elfúlva mére­getik egymást. Iglódi István Luckyja filigrán bölcseleti buffo. Mintha egy vedlett értelmiségit kényszerí­tettek volna szolgaszerepbe, híg szódiarcban adja vissza az emészthetetlen információhal­mazt. Nem egészen értem­, miért ruháztatott fel metafizikai erő­vel, ami lebírja Vladimírt és Est­­ragont. A Pozzót játszó Bubik István a másik három könnyed, laza anyagkezeléséhez képest kissé nehézkesebben dolgozza fel a szerepet, mint aki alkot va­lamit, míg a többiek csak úgy „vannak". Talán merő tapintat­ból túlrendezték, végtére is há­rom rendező játszik az előadás­ban. Az is lehet, hogy Rubik ma­gát rendezte. Az első részhez képest a má­sodik halványabb, vagy pusztán ismétlésnek hat, holott Beckett nem ismétel, nála az azonossá­gok rituáléja költői-filozófiai fo­kozás, ami itt nem derül ki. Újra felfénylik a játék, amikor a Fiú észreveszi az időközben lenya­kazott kis bohócfigurát, amit korábban ő hozott magával. A miniatűr alterego, a szemét kö­zé kerülvén, időnként „sírva fa­kad" Sáry László zenei futamá­val. Nem tudom pontosan meg­fejteni a jelentését, de a kis bo­hóc halála, végtelen szomorúsá­got áraszt. A végére mintha Ga­ras és Darvas bohócaiban is fel­gerjedne valami dacosság, a hiábavaló várakozás tudata, hogy Godot sohasem jön, kiül­nek kihívóan a közönség elé, mint akiknek elegük van az egészből, átölelik egymást, Ga­ras provokatívan feltekint az ég­re, mit akarsz, meddig várjunk még, meddig hitegetsz, megva­gyunk mi nélküled is, Garas el­szántan néz, Darvas védtelenül lehajtja a fejét, lassan mögéjük ereszkedik a függöny. Ha Godot nem is, azért az Is­ten határozottan eljönni látszott ezen az estén, ahogy Mounet- Sully, az egyszer volt francia szí­nész mondaná. MUBIKALATÉLET ÉS!» A hiányzó láncszem Rettenetes lehet, amit Szecsődi Ferenc egy-egy fellépése alkalmából átél. Ő a legidegesebb hege­dűművész, akit láttam. Berohan a pódiumra, szinte liheg az izgalomtól, föl-alá járkál, alig bírja kivárni az első szólóját. Szecsődi azonban nem az a típusú művész, aki­nek teljesítményét lerontja nyugtalansága, meg kell azt várni, amíg lecsillapodik, és minden rend­be jön. Éppen ellenkezőleg. Lényének, művésze­tének egyik alapeleme az idegesség. Végig küzd a színen az izgalom ellen, nyíltan és nyilvánosan. Kapaszkodik az első sorokban ülő rokonokba és a távolabbi ismeretlenekbe, a karmesterbe és a pályatársakba. Kéri és kapja a segítséget, rokon­szenvező pillantásokban és mosolyokban, közben pedig megteremti a kapcsolatot a közönség és előadók között. Viszont ha biztonságban kezdi érezni magát, rögtön elszürkül, játéka ujjrend és vonókezelés kérdése lesz. Jellemző, ahogyan hi­bázik: soha nem a legnehezebb részeknél, hanem utána. Amikor már vette a nagyobb akadályt, gyorsan megbotlik a kisebben. Bár így sem köve­tett el sok hibát zeneakadémiai fellépésén, ahol egy technikailag nehéz művet, Laio Spanyol szim­fóniáját­ játszotta. Kifogásolható inkább zörgő mély húrja, kicsit, de egészen kicsit rekedtes he­gedűhangja volt. A kíséretet a MÁV Szimfonikusok látták el Oberfrank Géza vezényletével — nagyon tisztességesen. Nem is addig volt baj a zenekarral, amíg kísért, hanem akkor, amikor főszereplővé lépett elő, és a szünet után Brahms Harmadik szimfóniáját ját­szotta. Mindjárt a kezdetekkor meg kellett küzde­niük az addig nem feltűnő hátránnyal, azzal, hogy Oberfrank vezénylése nem kimondottan épületes látvány, nem az érzelmek koreográfiája, hanem derékban előrehajló, folyamatos, széles rezgés, amely nem segíti a közönséget, nem fordítja le mozgásra a zene szerkezetét. Igaz, mindez nem is akadályozta a zenekart. Lassan két évtizedes közös munkájuk során hozzá is szokhattak már, meg aztán inkább kottáikba bújtak a hangszeresek, és nem nagyon néztek a karmesterre, így kissé mindig szétcsúsztak ugyan a belépések, viszont nem történt semmi nagyon súlyos tévesztés. A mű azonban valahogy az elő­adók magánügyévé vált. Az ötödik ütem körül lát­hatatlan bura ereszkedett a muzsikusokra, az alatt játszottak tovább, míg a közönség meglehetősen részvétlenül figyelte fáradozásaikat. Az utolsó hangok elcsengésével aztán a hallgatóság már pattant is föl, vette a kalapját, menet közben még gyorsan összeütögetve tenyerét. Hiányzott egy Szecsődi vagy bárki, aki természetes módon te­remtette volna meg a kapcsolatot a pódium két ol­dala között. A veszteség kölcsönös. Nyilván nem nagy öröm egy zenekarnak, ha úgy tekintik őket, mint vala­mi kétfejű szörnyszülöttet az Angolparkban — látszólagos érdeklődéssel, de valóságos kö­zönnyel, továbblépve és gyorsan elfeledve. A má­sik oldalon viszont a közönség nem vett észre valamit. Mert igaz, hogy bőven akadt hiba az elő­adásban, igaz, hogy a szimfónia dinamikusabb, változatosabb, többszínű, mint ahogyan elhang­zott — de vétek volt nem venni tudomást arról, hogy Oberfrank szenvedéllyel és odaadással küz­dött Brahms és a saját ügyéért. Ami megszólalt, abban nemcsak a mű volt benne, de — főleg részletmegoldásaiban — annak egyéni olvasata is. A Harmadik szimfónia harmadik tétele sok­szor a legkiválóbb előadókkal is csak egy agyonnyúzott szimfonikus sláger marad, most azonban a karmester sajátos hangsúlyaival, ki­csit meggyorsított tempójával új arcát mutatta volna — ha akad, aki megnézi. Vagy másról van szó? Nem szeretik Önök Oberf­­rankot? Esetleg: nem szeretik Önök Brahmsot? 1994. MÁRCIUS 18. FODOR ÁKOS: P.J. Hedvignek és Tamásnak Semmi sem kezdődött azzal, hogy az anya kilökött magából. Semmi sem végződik azzal, hogy az atya magához ölel majd. Világ sebe: lüktetek, hegedek. SZINOPSZIS Hozzá­térdeltem: Úgy meghatott a kicsi. „pfuj, törpe!" — mondta. AXIÓMA Nem az a titok, amiről „nem beszélünk". A titok: szó ti­an. DRÁMA* — Vallj színt! rivallják. — Szivárvány... suttogom IRODALOM Zene

Next