Élet és Irodalom, 1995. január-június (39. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-06 / 1. szám - Gaál József: Képek • kép | illusztráció | grafika | rajz (3., 5., 11., 15., 17., 19., 23., 24. oldal) - Szív Ernő: Az elfelejtett írás. Balassa Péternek szeretettel (3. oldal) - Megyesi Gusztáv: Nyomor (3. oldal)

ÉLET ÉS)· IRODALOM PUBLICISZTIKA Az elfelejtett írás Balassa Péternek szeretettel Szív Ernő kesernyésen elmosolyo­dott. — Kész, vége — csak ennyit mon­dott. Hát akkor most férfiasan abba­­hagyja. Nem riportozik többet Istennel, Ördöggel, Bakó Andrissal, Szív Laci­kával, temetői virágárussal. Nincs to­vább. Nincs több tárca, glossza, nincs több kisszínes. Akárha hallga­tóság figyelte volna, Szív Ernő fölállt és teátrálisan meghajolt . Kedves olvasó, hallgató, höl­gyeim és uraim!... khm... Hát ak­kor... az Isten áldja meg magukat. Auf Wiedersehen. Good-bver. A vi­szontlátásra... khm... Nem így kép­zeltük ugyan a búcsút, nem ilyen egyszerűen... Valami messzehangzó írással akartuk hírlapírói pályafutá­sunkra föltenni a koronát Tárcaírói működésünk legremekebb darabjá­val szerettünk volna búcsúzni. Úgy menni el... mint egy... mint egy ki­rály, aki viszi magával a koronát, meg a jogart is... a... jó uralkodás tit­kos tudományát. Úgy menni el, mint egy utolsó lovag, aki után csak gyengébbek, silányabbak jöhetnek. Hát nem. Hát legfeljebb úgy me­gyünk el, ahogy elmegy a kedd, a szerda, vagy a csütörtök. Észrevétle­nül... khm... kinn. Szív Ernő elhallgatott, mert na­gyon elérzékenyült Nem vitás, igen szépen mondta idáig. Viszont nem gondolta volna, hogy ilyen nehéz a búcsúzás. Fegy­verkereskedelem, teniszoktatás, ma­gyar órák egy leánygimnáziumban, hát most majd ilyesmi tisztes, polgá­ri foglalkozások várnak rá. Pedig úgy megszokta már, hogy minden­ről az jut az eszébe, meg lehet írni. Hogy mindent meg lehet írni. Ez­után másképpen lesz. Szív Ernőt most nem tiltották be. Csupán arról volt szó, hogy nem jutott az eszébe semmi. Meghalt benne a mondat. Hetek óta olyan üres az agya, akár a hétvégi bevásár­lószatyor. Egészen pontosan arról volt szó, hogy újfent teljesítetlenül hagyott egy határidőt, a sokadikat, de éppen ettől csordult túl az a hír­lapírói becsület pohara. És egy újabb hazugságot már Szív Ernő sem bírt el. Nem maradt más, abba kellett hagyni. — Hölgyeim és uraim, kedves... khm... én most elmegyek... khm... abbahagyom — állt föl újra Szív Er­nő. Aztán leült. Aztán felállt Újra le­ült Jut eszébe, Szív Ernőnének is meg kell mondani, hogy többé nem Szív Ernőné. Szív Lacikának, Bakó And­rásnak, Majorkának, szép sorban mindenkinek meg kell modnom­, hogy nincs több szereplés. Lesz egy kis botrány, ha lesz. Nyilván könyö­rögnek majd, hogy maradjon, ne hagyja abba, de ő hajthatatlan lesz. Úgy néz majd rájuk, hogy elakad a szavuk. Szív Ernő elégedetten bólintott, és kihúzta a fiókját Hiszen ilyenkor az ember, mert hogy így illik, az írásaitól is búcsúzik. Előveszi a dossziéját és nézegeti a cikkeit. Olvasgatja az ember a saját írásait, és emlékezik. Mindről tudja hol, mikor, miért készült Ezt kedv­vel írta, ezt dühödten, ezt fanyalog­va, ezt nagyon szereti, ezt kevésbé, ezzel pénzt keresett, ezért meg nem kapott honoráriumot Készít az em­ber egy kis számvetést, összegez... te­met... És egyszercsak az ember, aki éppen búcsút vesz a hírlapírói pályá­tól, mert nem tudta tartani a határ­időket, mert folyamatosan hitegette és becsapta a szerkesztőket, szóval az ember egyszerre csak talál egy írást Hoppá. Ez az írás eleddig sehol sem tétetett közzé. Ez az írás félre lett rakva, mert unalmas volt, mert javí­tásokat, nagyobb műtéteket igé­nyelt. Legalábbis így volt ez elgon­dolva akkor. Szív Ernő bámulta az elfeledett és félretett, semmi kis írást és nagyot dobbant a szíve. Zavartan újra fölemelkedett. — Hölgyeim és uraim, az előbb azt akartam bejelenteni, hogy... Szív Ernő megdermedt. Szobája félhomályában ott ült vele szemben az elfelejtett írás. Átlagos arcú, sem­mi kis ember. Szürke haj, szürke öl­töny, szürke kézfejek. Szürke arc meredt rá, akit látott is már Szív Er­nő, illetve sohasem látta. Olyan volt mint ő maga, elnagyolt, pontatlan kivitelben. Egy selejt Szív Ernő. — Szólnék... ha lehetne - mondta akkor halkan a férfi. — Tessék, parancsolj — suttogta Szív Ernő. — Tudtam — kezdte elmoso­lyodva­­, hogy megtalálsz majd. Hogy az eszedbe jutok, hogy... eljön az én időm, amikor egyszer... vég­ső... kétségbeesésedben éppen bú­csúznál a pályától, de akkor mand én, a semmitmondó jegyzetecske odaállok eléd, neked pedig meg­dobban a szíved, a kezed megre­meg, miközben azt sóhajtod, jaj de szép ez az írás, ó én marha, ó én vi­lág barma, hogyan is felejtettem el... Azt akarom mondani, Szív Er­nő, hogy ez nem így van. Hosszú hónapok óta szorongtam itt a fiók mélyén. De egy pillanatra sem csüg­gedtem. Nem bántam, hogy a töb­biek kicsúfolnak, a nagyképű első oldalas írások, a díjazott tárcák, a nőszíveket simogató érzelgős szösszenetek. Nem zavart, hogy csú­folnak, leszólnak, hogy semmibe vesznek, mert elfelejtettél engem. Sok mindent kiálltam, nem fájt. Én a fájdalmat nem ismerem, a várako­zás reményét inkább. Lásd csak, nemde itt vagyok, és te elvihetsz en­gem a szerkesztőhöz. Te persze most azt gondolod, hogy én milyen nagyszerű, milyen csodás írás va­gyok, valóságos remekmű, és hogy föl nem foghatod, hogyan is felejt­hettél el engem. Ne áltassuk egy­mást, ez... ez olyan rosszízű. Inkább arra kérnélek, legyünk egészen őszinték. A férfi várakozóan nézett rá. — Legyünk egészen őszinték — mondta sápadtan Szív Ernő. — Én igen rossz írás vagyok most is. — Rossz írás vagy — ismételte megadóan Szív Ernő. — Viszont megmentelek téged — mosolygott a férfi. — Éppen csak becsületedet mentem meg. Én va­gyok az az írás, aki után újra lehet pénzt keresni, első oldalas cikkeket írni, díjakat kapni, várni a postást... Sőt ahogy ismerlek, még egy kis di­cséretet sem szégyellnél értem kaszí­­rozni, így igaz? — így igaz — mondta Szív Ernő. Hirtelen eszébe jutott valami. — Mondd csak, nem lehetne ezt titokban tartani? — Mit is? - billentett fején a férfi. — Nos hát azt... hogy te... rossz írás vagy. — Lehet az ilyet titokban tartani? — csodálkozott a másik. — Hátha nem veszik észre. — Úgy érted, nem olvasnak el? — Már hogyne olvasnának el... de mégsem veszik észre. Nem lehet mindent észrevenni. — Valóban nem lehet mindent észrevenni — mondta a férfi. — Szövetségesek - bólintott Szív Ernő. — Szövetségesek — mondta a másik. — És barátok is. — És barátok is. — Kezdjük például azzal — tűnő­dött Szív Ernő -, hogy nem szólunk arról senkinek, hogy te rossz írás vagy. Legyen ez a mi titkunk. Az elfelejtett írás bólintott. — Nos jó, a magam részéről nem fogok se fecsegni, se dicsekedni... Hát kérlek, vigyél el a szerkesztő­höz, ne mondd, hogy elfelejtettél, adjál csak oda neki, és azt hiszem, ő örömmel közöl majd engem... Még éppen eléred a lapzártát. Szív Ernő bámulta az elfelejtett írást. Akár egy kisdiák, akit kegyelem­ből engedtek át. És Szív Ernő elvitte az elfelejtett írást a szerkesztőhöz, és úgy viselke­dett, mintha ő lenne az osztályelső. — Azt hittem, már nem jössz — csóválta fejét a szerkesztő. — Ezt gondoltad volna? —­ mél­tatlankodott Szív Ernő. Akkor a szerkesztő elolvasta az írást, miközben dörmögve kijavított néhány helyesírási hibát. Szív Ernő megvonta a vállát, és arra gondolt, hogy egy Petőfi Sándor se tudott he­lyesen írni. Különben sem ez a lé­nyeg, hanem hogy... A szerkesztő, sóhajtott és fölpillantott. — Teszett? — kérdezte Szív Ernő. — O hogyne, nagyon tetszett — bólintott komolyan a szerkesztő —, de ezt most nem tudjuk az első ol­dalra rakni... Azt már betördeltük. Szív Ernő nagyvonalúan legyin­tett. — Nem ez a lényeg. Rendben volt minden. Határidők, folytatás, hírlapírás, élet. És amikor Szív Ernő kilépett a szerkesztőség ajtaján, megvonta a vállát, és örökre elfelejtette azt az­ ­J.­ Gaál József rajza 1995. JANUÁR 6. MEGYESI GUSZTÁV: Nyomor Olvasom a Pesti Riportban, hogy a Záray-Vámosi művészhá­­zaspárnak tizenhatezer forint a nyugdíja. Kettőjüknek összesen. Felháborító. Negyven évnyi pályafutás áll mögöttük, a fél vi­lágot bejárva öregbítették ha­zánk jó hírét, s közönség most is rajong értük, a napokban je­lenik meg legújabb kazettájuk, videofilmjük, valóságos fogalom ők, nemrég vették át a parla­mentben a Köztársasági Érdem­rend Kiskeresztjét, tizenhatezer forint méltatlan és nevetséges. Olvasom ugyanebben az új­ságban, hogy a művészházaspár a kiskereszt átadása utáni ün­nepségen odament Göncz Ár­pádhoz és elmondták neki ezt a tizenhatezer forintot, Göncz Ár­pád pedig azonnal megígérte, hogy igyekszik segíteni. — És? — kérdezte a riporter. — Bízunk a köztársasági el­nök ígéretében — válaszolta a művészházaspár. * Két eset lehetséges. Göncz Árpád, szavatartó em­ber lévén, igyekszik segíteni a házaspár sanyarú sorsán. A kér­dés csak az, hogyan. Hivatalo­san vagy csak informálisan? Le­szól? Odaszól? Átszól? Azután, ha ezt megtette, mit fog tenni az illetékes hivatal? Milyen cí­men emeli fel a művészházas­pár nyugdíját, s milyen techni­kával? Jó, ez az ő dolguk. De mi lesz azután? Mert ha híre megy, hogy a Zárayékat kiemelték a nyomorból, akkor jönnek a töb­biek is, mert ezek jönnek ám, ha az újság megája, hogy csak úgy osztogatnak. Mellesleg (és ezt nehogy azért elfelejtsük ha­talmas szociális rohamaink kö­zepette) , okkal jönnek azok is, mert a tizenhatezer tényleg méltánytalan. Mi van, ha a mű­vész kipukkad? Függetlenül a házától, nyaralójától, klipjeitől, lehetősgeitől, mármint, hogy napkeltétől infarktusig annyit dolgozhat, amennyit csak bír. A tizenhat az tizenhat, koponyán­ként nyolc, ez társadalmi érték­ítélet is a művészetre nézvést, méltóságot rombol, jellemet zülleszt. Nyomor ez is. * Él a földszinten, szoba-kony­hában egy család, most speciel fűtés nélkül. Nem ám kisnyug­díjasok, akikre minden rendű és rangú politikus elérzékenyül­­ve hivatkozk, hanem olyan negyven körüliek, csak az asz­­szony dolgozik, a férfi segélye­kért áll sorba. Énekeljetek, ab­ból még lehet valami, tán még kiskereszt is, mondanám nekik, ha ezt a cikket nem hajnaltájt írnám, mikor még alszanak. Legföljebb az asszony riad fel minduntalan, hogy betakarja árát a műszálpléddel és hullám­papírral (kiváló hőszigetelő), mert állandóan lerúgja magá­ról, a végén még felfázik, s ak­kor oda a dereka, mi lesz hol­napután. Kettejük jövedelme: ugyan­csak tizenhatezer forint. * A másik eset, hogy a köztár­sasági elnök blöffölt. Érthető, emberi blöffölés ez, elvégre nem lehet egy kiskereszt átadá­sa után valakit még azon mele­gében, pezsgős pohár hidegé­ben leteremteni, hogy mégis, hogyan tetszenek ezt képzelni. Ezt a külön bejáratú panaszt. Egy kis illemet, jóízlést is ehhez a szép demokráciához, mert vannak helyzetek (általában egy egész életen át tartanak), mi­dőn panaszunkat nyilvánosság­ra hozni kifejezett illetlenség.­­Ebben az országban mindenki­nek megvan a maga nyomora, ezzel még elvan az ember, de két nyomor már nem jön ki egymással, nem fér el sehogyan sem az emberben, kitaszítják egymást. Csak idegesek leszünk, csupa mentálhigiénés eset. * Régen különben az ilyen hí­reket egyszerűen nem lehetett nyilvánosságra hozni. Épp ezért nem irritáltak senkit. Ebből adódóan nem volt kijárósdi magasabb helye­ken, de a hullámpapírokról se tudtunk, mennyire jó hőszige­telők. Ha az ember mégis hal­lott egy-két­száz kijárósdiról, s látott hullámpapír alatt alvó embert, azt hitte, azt csak ő látja, hallja, különben minden rendben. Minden olyan harmonikusan volt hazugságos, s a harmóniát csak növelte, hogy akkoriban is Záray és Vámosi énekelt, s mi azt hittük, legalább ezeknek jó.

Next