Élet és Irodalom, 1995. január-június (39. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-06 / 1. szám - Gaál József: Képek • kép | illusztráció | grafika | rajz (3., 5., 11., 15., 17., 19., 23., 24. oldal) - Szív Ernő: Az elfelejtett írás. Balassa Péternek szeretettel (3. oldal) - Megyesi Gusztáv: Nyomor (3. oldal)
ÉLET ÉS)· IRODALOM PUBLICISZTIKA Az elfelejtett írás Balassa Péternek szeretettel Szív Ernő kesernyésen elmosolyodott. — Kész, vége — csak ennyit mondott. Hát akkor most férfiasan abbahagyja. Nem riportozik többet Istennel, Ördöggel, Bakó Andrissal, Szív Lacikával, temetői virágárussal. Nincs tovább. Nincs több tárca, glossza, nincs több kisszínes. Akárha hallgatóság figyelte volna, Szív Ernő fölállt és teátrálisan meghajolt . Kedves olvasó, hallgató, hölgyeim és uraim!... khm... Hát akkor... az Isten áldja meg magukat. Auf Wiedersehen. Good-bver. A viszontlátásra... khm... Nem így képzeltük ugyan a búcsút, nem ilyen egyszerűen... Valami messzehangzó írással akartuk hírlapírói pályafutásunkra föltenni a koronát Tárcaírói működésünk legremekebb darabjával szerettünk volna búcsúzni. Úgy menni el... mint egy... mint egy király, aki viszi magával a koronát, meg a jogart is... a... jó uralkodás titkos tudományát. Úgy menni el, mint egy utolsó lovag, aki után csak gyengébbek, silányabbak jöhetnek. Hát nem. Hát legfeljebb úgy megyünk el, ahogy elmegy a kedd, a szerda, vagy a csütörtök. Észrevétlenül... khm... kinn. Szív Ernő elhallgatott, mert nagyon elérzékenyült Nem vitás, igen szépen mondta idáig. Viszont nem gondolta volna, hogy ilyen nehéz a búcsúzás. Fegyverkereskedelem, teniszoktatás, magyar órák egy leánygimnáziumban, hát most majd ilyesmi tisztes, polgári foglalkozások várnak rá. Pedig úgy megszokta már, hogy mindenről az jut az eszébe, meg lehet írni. Hogy mindent meg lehet írni. Ezután másképpen lesz. Szív Ernőt most nem tiltották be. Csupán arról volt szó, hogy nem jutott az eszébe semmi. Meghalt benne a mondat. Hetek óta olyan üres az agya, akár a hétvégi bevásárlószatyor. Egészen pontosan arról volt szó, hogy újfent teljesítetlenül hagyott egy határidőt, a sokadikat, de éppen ettől csordult túl az a hírlapírói becsület pohara. És egy újabb hazugságot már Szív Ernő sem bírt el. Nem maradt más, abba kellett hagyni. — Hölgyeim és uraim, kedves... khm... én most elmegyek... khm... abbahagyom — állt föl újra Szív Ernő. Aztán leült. Aztán felállt Újra leült Jut eszébe, Szív Ernőnének is meg kell mondani, hogy többé nem Szív Ernőné. Szív Lacikának, Bakó Andrásnak, Majorkának, szép sorban mindenkinek meg kell modnom, hogy nincs több szereplés. Lesz egy kis botrány, ha lesz. Nyilván könyörögnek majd, hogy maradjon, ne hagyja abba, de ő hajthatatlan lesz. Úgy néz majd rájuk, hogy elakad a szavuk. Szív Ernő elégedetten bólintott, és kihúzta a fiókját Hiszen ilyenkor az ember, mert hogy így illik, az írásaitól is búcsúzik. Előveszi a dossziéját és nézegeti a cikkeit. Olvasgatja az ember a saját írásait, és emlékezik. Mindről tudja hol, mikor, miért készült Ezt kedvvel írta, ezt dühödten, ezt fanyalogva, ezt nagyon szereti, ezt kevésbé, ezzel pénzt keresett, ezért meg nem kapott honoráriumot Készít az ember egy kis számvetést, összegez... temet... És egyszercsak az ember, aki éppen búcsút vesz a hírlapírói pályától, mert nem tudta tartani a határidőket, mert folyamatosan hitegette és becsapta a szerkesztőket, szóval az ember egyszerre csak talál egy írást Hoppá. Ez az írás eleddig sehol sem tétetett közzé. Ez az írás félre lett rakva, mert unalmas volt, mert javításokat, nagyobb műtéteket igényelt. Legalábbis így volt ez elgondolva akkor. Szív Ernő bámulta az elfeledett és félretett, semmi kis írást és nagyot dobbant a szíve. Zavartan újra fölemelkedett. — Hölgyeim és uraim, az előbb azt akartam bejelenteni, hogy... Szív Ernő megdermedt. Szobája félhomályában ott ült vele szemben az elfelejtett írás. Átlagos arcú, semmi kis ember. Szürke haj, szürke öltöny, szürke kézfejek. Szürke arc meredt rá, akit látott is már Szív Ernő, illetve sohasem látta. Olyan volt mint ő maga, elnagyolt, pontatlan kivitelben. Egy selejt Szív Ernő. — Szólnék... ha lehetne - mondta akkor halkan a férfi. — Tessék, parancsolj — suttogta Szív Ernő. — Tudtam — kezdte elmosolyodva, hogy megtalálsz majd. Hogy az eszedbe jutok, hogy... eljön az én időm, amikor egyszer... végső... kétségbeesésedben éppen búcsúznál a pályától, de akkor mand én, a semmitmondó jegyzetecske odaállok eléd, neked pedig megdobban a szíved, a kezed megremeg, miközben azt sóhajtod, jaj de szép ez az írás, ó én marha, ó én világ barma, hogyan is felejtettem el... Azt akarom mondani, Szív Ernő, hogy ez nem így van. Hosszú hónapok óta szorongtam itt a fiók mélyén. De egy pillanatra sem csüggedtem. Nem bántam, hogy a többiek kicsúfolnak, a nagyképű első oldalas írások, a díjazott tárcák, a nőszíveket simogató érzelgős szösszenetek. Nem zavart, hogy csúfolnak, leszólnak, hogy semmibe vesznek, mert elfelejtettél engem. Sok mindent kiálltam, nem fájt. Én a fájdalmat nem ismerem, a várakozás reményét inkább. Lásd csak, nemde itt vagyok, és te elvihetsz engem a szerkesztőhöz. Te persze most azt gondolod, hogy én milyen nagyszerű, milyen csodás írás vagyok, valóságos remekmű, és hogy föl nem foghatod, hogyan is felejthettél el engem. Ne áltassuk egymást, ez... ez olyan rosszízű. Inkább arra kérnélek, legyünk egészen őszinték. A férfi várakozóan nézett rá. — Legyünk egészen őszinték — mondta sápadtan Szív Ernő. — Én igen rossz írás vagyok most is. — Rossz írás vagy — ismételte megadóan Szív Ernő. — Viszont megmentelek téged — mosolygott a férfi. — Éppen csak becsületedet mentem meg. Én vagyok az az írás, aki után újra lehet pénzt keresni, első oldalas cikkeket írni, díjakat kapni, várni a postást... Sőt ahogy ismerlek, még egy kis dicséretet sem szégyellnél értem kaszírozni, így igaz? — így igaz — mondta Szív Ernő. Hirtelen eszébe jutott valami. — Mondd csak, nem lehetne ezt titokban tartani? — Mit is? - billentett fején a férfi. — Nos hát azt... hogy te... rossz írás vagy. — Lehet az ilyet titokban tartani? — csodálkozott a másik. — Hátha nem veszik észre. — Úgy érted, nem olvasnak el? — Már hogyne olvasnának el... de mégsem veszik észre. Nem lehet mindent észrevenni. — Valóban nem lehet mindent észrevenni — mondta a férfi. — Szövetségesek - bólintott Szív Ernő. — Szövetségesek — mondta a másik. — És barátok is. — És barátok is. — Kezdjük például azzal — tűnődött Szív Ernő -, hogy nem szólunk arról senkinek, hogy te rossz írás vagy. Legyen ez a mi titkunk. Az elfelejtett írás bólintott. — Nos jó, a magam részéről nem fogok se fecsegni, se dicsekedni... Hát kérlek, vigyél el a szerkesztőhöz, ne mondd, hogy elfelejtettél, adjál csak oda neki, és azt hiszem, ő örömmel közöl majd engem... Még éppen eléred a lapzártát. Szív Ernő bámulta az elfelejtett írást. Akár egy kisdiák, akit kegyelemből engedtek át. És Szív Ernő elvitte az elfelejtett írást a szerkesztőhöz, és úgy viselkedett, mintha ő lenne az osztályelső. — Azt hittem, már nem jössz — csóválta fejét a szerkesztő. — Ezt gondoltad volna? — méltatlankodott Szív Ernő. Akkor a szerkesztő elolvasta az írást, miközben dörmögve kijavított néhány helyesírási hibát. Szív Ernő megvonta a vállát, és arra gondolt, hogy egy Petőfi Sándor se tudott helyesen írni. Különben sem ez a lényeg, hanem hogy... A szerkesztő, sóhajtott és fölpillantott. — Teszett? — kérdezte Szív Ernő. — O hogyne, nagyon tetszett — bólintott komolyan a szerkesztő —, de ezt most nem tudjuk az első oldalra rakni... Azt már betördeltük. Szív Ernő nagyvonalúan legyintett. — Nem ez a lényeg. Rendben volt minden. Határidők, folytatás, hírlapírás, élet. És amikor Szív Ernő kilépett a szerkesztőség ajtaján, megvonta a vállát, és örökre elfelejtette azt az J. Gaál József rajza 1995. JANUÁR 6. MEGYESI GUSZTÁV: Nyomor Olvasom a Pesti Riportban, hogy a Záray-Vámosi művészházaspárnak tizenhatezer forint a nyugdíja. Kettőjüknek összesen. Felháborító. Negyven évnyi pályafutás áll mögöttük, a fél világot bejárva öregbítették hazánk jó hírét, s közönség most is rajong értük, a napokban jelenik meg legújabb kazettájuk, videofilmjük, valóságos fogalom ők, nemrég vették át a parlamentben a Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjét, tizenhatezer forint méltatlan és nevetséges. Olvasom ugyanebben az újságban, hogy a művészházaspár a kiskereszt átadása utáni ünnepségen odament Göncz Árpádhoz és elmondták neki ezt a tizenhatezer forintot, Göncz Árpád pedig azonnal megígérte, hogy igyekszik segíteni. — És? — kérdezte a riporter. — Bízunk a köztársasági elnök ígéretében — válaszolta a művészházaspár. * Két eset lehetséges. Göncz Árpád, szavatartó ember lévén, igyekszik segíteni a házaspár sanyarú sorsán. A kérdés csak az, hogyan. Hivatalosan vagy csak informálisan? Leszól? Odaszól? Átszól? Azután, ha ezt megtette, mit fog tenni az illetékes hivatal? Milyen címen emeli fel a művészházaspár nyugdíját, s milyen technikával? Jó, ez az ő dolguk. De mi lesz azután? Mert ha híre megy, hogy a Zárayékat kiemelték a nyomorból, akkor jönnek a többiek is, mert ezek jönnek ám, ha az újság megája, hogy csak úgy osztogatnak. Mellesleg (és ezt nehogy azért elfelejtsük hatalmas szociális rohamaink közepette) , okkal jönnek azok is, mert a tizenhatezer tényleg méltánytalan. Mi van, ha a művész kipukkad? Függetlenül a házától, nyaralójától, klipjeitől, lehetősgeitől, mármint, hogy napkeltétől infarktusig annyit dolgozhat, amennyit csak bír. A tizenhat az tizenhat, koponyánként nyolc, ez társadalmi értékítélet is a művészetre nézvést, méltóságot rombol, jellemet zülleszt. Nyomor ez is. * Él a földszinten, szoba-konyhában egy család, most speciel fűtés nélkül. Nem ám kisnyugdíjasok, akikre minden rendű és rangú politikus elérzékenyülve hivatkozk, hanem olyan negyven körüliek, csak az aszszony dolgozik, a férfi segélyekért áll sorba. Énekeljetek, abból még lehet valami, tán még kiskereszt is, mondanám nekik, ha ezt a cikket nem hajnaltájt írnám, mikor még alszanak. Legföljebb az asszony riad fel minduntalan, hogy betakarja árát a műszálpléddel és hullámpapírral (kiváló hőszigetelő), mert állandóan lerúgja magáról, a végén még felfázik, s akkor oda a dereka, mi lesz holnapután. Kettejük jövedelme: ugyancsak tizenhatezer forint. * A másik eset, hogy a köztársasági elnök blöffölt. Érthető, emberi blöffölés ez, elvégre nem lehet egy kiskereszt átadása után valakit még azon melegében, pezsgős pohár hidegében leteremteni, hogy mégis, hogyan tetszenek ezt képzelni. Ezt a külön bejáratú panaszt. Egy kis illemet, jóízlést is ehhez a szép demokráciához, mert vannak helyzetek (általában egy egész életen át tartanak), midőn panaszunkat nyilvánosságra hozni kifejezett illetlenség.Ebben az országban mindenkinek megvan a maga nyomora, ezzel még elvan az ember, de két nyomor már nem jön ki egymással, nem fér el sehogyan sem az emberben, kitaszítják egymást. Csak idegesek leszünk, csupa mentálhigiénés eset. * Régen különben az ilyen híreket egyszerűen nem lehetett nyilvánosságra hozni. Épp ezért nem irritáltak senkit. Ebből adódóan nem volt kijárósdi magasabb helyeken, de a hullámpapírokról se tudtunk, mennyire jó hőszigetelők. Ha az ember mégis hallott egy-kétszáz kijárósdiról, s látott hullámpapír alatt alvó embert, azt hitte, azt csak ő látja, hallja, különben minden rendben. Minden olyan harmonikusan volt hazugságos, s a harmóniát csak növelte, hogy akkoriban is Záray és Vámosi énekelt, s mi azt hittük, legalább ezeknek jó.