Élet és Irodalom, 1995. január-június (39. évfolyam, 1-26. szám)
1995-03-24 / 12. szám - Horváth Péter: Débékájé (18. oldal) - Szitányi György: Idézők • rádiókritika • Legenda Nemes Nagy Ágnesről. Szerk.: Albert Zsuzsa (18. oldal) - Kaán Zsuzsa: Egy nő, egy férfi • tánckritika • INTERBALETT '95 (18. oldal)
Próbatábla DÉRÉKÁJÉ Üres színpad - Isten kinyújtott tenyere, balkéz. Egy korán érkezett díszletmunkás hunyorogva átbaktat a színen. Odakint valaki kiáll A színdarab, ha úgy tetszik, gondolat, ha úgy tetszik, papírköteg. Sokszor még a szerző előtt is rejtett kódok millióinak rendszere. Alázattal kell közeledni hozzá. Vajon mit akar megmutatni önmagából? Mit vagyunk képesek meglátni belőle? Megleljük-e a benne rejtőző formát? Merről érkezzék az első szereplő? Ha fentről érkezik , a színpadi mindenség valamihez képest alulra kerül. Ha lentről jön, akkor színpadi terünket fölé rendelem valamely másik világnak. Ha hátul, középütt bukkan föl az első színre lépő, az idő mélyéről jön felénk. Ha jobbról érkezik, valahonnan visszatér. Ha a nézőtér felől léptetem be, akkor egy közülünk valót küldök oda. Ha balról jön, előre tart, miként az írás. Mindegyik gesztus más és más világlátást tételez. A Valahol Európában című musical első másodperceiben a szélrózsa legkülönfélébb irányaiból közeledik a moraj. A sötétségből két célkeresztet metsz ki a fentről érkező fénysugár, a célkeresztek mögé világháborús bombázógépekről fényképezett filmkockákat vetítek. („Ki gépen száll fölébe, annak térképe táj...”) Bombák hullanak, a vetítővászon tüllfüggönye mögött balról a repülőgépeket géppisztolyozó éjszakai járőrcsapat hátrál be rohanvást, jobbról haza menekülő civilek érkeznek, hátulról motorkerékpár ront elő, a stukák távolodnak, sziréna vijjog, vége a légiriadónak, hajnalodik. A pusztítás tisztuló ködéből a legkülönfélébb irányokból bukkannak elő a háborús város lakói — múltból, jelenből és jövőből ránt magához mindent és mindenkit a színpadi tér. A háborút nem lehet „megfelelő” aspektusból nézni. A háború megszünteti a filozófiát A musical színes valami. Zene, tánc, látványosság. A nyomor nem színes. A halálfélelem nem rövü. („Éppen ez a színház — tanított Nádasdy Kálmán —, fából vaskarikát!”) Milyen legyen a díszlet? Milyenek a ruhák? Milyenek a táncok — ha egyáltalán? Három munkatársam — Kentaur a díszlettervező, Bartha Andrea a jelmezek megálmodója, Krämer György koreográfus — kényelmetlen kérdésekkel bombáz. Visszakérdezek Dés László barátom, a zeneszerző, naponta ránk telefonál. És lassan-lassan feldereng előttünk egy pusztuló város: lehetett Budapest ezerkilencszáznegyvenöt, de éppúgy lehetne Szarajevó, Bejrút vagy Groznij... A vándorló kölykökön halott felnőttekről leráncigált ruhák. A mozdulatok hol egy elvadult törzsi közösség kegyetlen rituáléit idézik, hol az elpusztult idill raffináltan erotikus társastánclépéseit — ahogyan azokat a gyerekek láttákha ugyan látták... Játék a halál. A hatvanas évek második felében, mint minden kamasz, én is gitároztam. Van némi hallásom, ritmusérzékem, ismerem a kottát Jó tizenöt éve — színészként — meg tudtam tanulni fejből egy modern operát Ez mind nagyon szép, csak éppen kevéske. A mi mjúzikelünk játékidejének több mint a fele ének, zene és tánc. A zenét ugyanúgy „meg kell fejtenem”, mint a prózát. Három karmester, két korrepetitor segíti a munkám. Színészeim képzett énekesek. A gyerekszereplők többsége született tehetség. Csak hát... Dés László a dzsessz felől érkezett Zenéjének ritmikája, lüktetése, harmóniái és dallamvezetése akár a komolyzenén, akár az operetten, akár a könnyű slágermuzsikán felnőtt vagy éppen növésben lévő füleknek, torkoknak, lábaknak és szíveknek egyaránt komoly próbatétel. Ezt a zenét az intonáció, a ,feeling” teszi mássá. Hangsúlyai nem oda esnek, ahová várnánk. Évtizedek óta ismerem és szeretem a Dés muzsikáját. Azt hiszem, érzem is, talán. (Évekkel ezelőtt egy átmeneti barátnőm azt kérdezte tőlem: — Mondd, a feleséged érez téged? Innen, most üzenem: — Igen, érez.) Mint minden munka során, a színházban is elsősorban önmagával szembesül az ember. A szövegkönyvi szituációk „ábrázolásához” akaratlanul is analógiákat keresünk, példákat a saját életünkből. Ha elfogultan, önmagunkba szerelmesen pillantunk vissza ezekre a helyzetekre, hibásan elemzünk, megoldásaink elvileg is hamisak lesznek. És hol van még, hogy az „elvi igazsághoz” megtaláljuk a legkifejezőbb, ráadásul műfajszerű FORMAT? Egy zenés darab prózai részeit úgy kell játszani, mint egy színmű vagy vígjáték vagy bármilyen más zene nélküli színdarab jeleneteit. Ezt Marton László munkáit figyelve, a Padlás próbái során értettem meg. Nem arról van szó, hogy legyünk felületesebbek vagy könnyedebbek, de a prózai jelenetek előtt és után felhangzó zene a jelenet közben is „dolgozik”, hat a jelenetre és a közönségre. Másként nézik, másféle elvárásokkal, másféle attitűddel. A forma fegyelmezettebb, a lélek odaadóbb, lazább. Az akadályok, a gondok, problémák, hiányosságok igazából mind belőlük fakadnak. Persze pénz kell, idő kell, szervezeti feltételek, mondjuk úgy: infrastruktúra, és e tekintetben (is) olyan minden színház, akár az ország. De ez a tény senkit nem menthet fel a kötelessége alól. A színház nem csak műszempilla, flitter és álszakáll, a színház (mindezek mellett) elsősorban etikai üzem. Üzem, mert gyártania, produkálnia kell, ugyanakkor a „gyártás” folyamata során a különféle nyersanyagok mellett emberi izomzattal, idegrendszerrel és mindenekfölött folyamatos erkölcsi kérdésfelvetésekkel dolgozik. Az erkölcs (talán) érdek és érték folyamatos összeütközése során kialakított, normatív magatartás. Epizódszerepet játszani nem nagy boldogság. Mindannyian főszerepre vágyunk. Nyújtanánk fikarcnyi jelenetünket, nem akarjuk elfogadni a sorsunk által kimért helyet és időt, kiváltképpen a színpadon nem, ahol a sorsot a szerző helyettesíti —, no meg a rendező. Vitázunk, érvelünk, harcolunk, ravaszul újra és újra a középre lopjuk magunkat, essék ránk minél több fény. Félre állni, átadni a helyünket másnak — akár a villamoson — a színpadon is áldozatvállalás. Megértjük, felfogjuk persze, hogy másnak jobban kell a hely, belátjuk a sors (s olykor-olykor a rendező) igazát, de életösztönünk tiltja az önfeláldozást A gyerekek — negyvenkét kisbolygóval dolgozom — okosak, belátóak, zeng bennük az igazság. Fiatal, felnőtt színészeim most tanulják önmagukat és a szakmát. Az idősebb kollégák sok évtizedes, vegyes tapasztalattal figyelnek, sok bennük a keserűség,de él bennük a vágy. Haumann Péter — európai színészkirály. Tanulságos nézni, ahogyan próbál. Nem a saját hangsúlyait és mozdulatait keresi — a próbaszakasz első negyedében ez korai volna még —, másokra figyel. Röntgenszemmel fényképezi maga körül a gyerekeket, a kollégákat, felméri a helyzetet, a helyet a szöveget a zenét egy ember, aki ismerni és érteni akarja a környezetét — és saját magát. Körötte minden képlékeny még. Díszlet bútor és kellék csak jelzés. (Débékájé.) A majdani előadás még csak lehetőség. Ahogy halad a munka és múlik az idő, a színpad (Isten kinyújtott tenyere, balkéz) bizonyos helyei kiemelt jelentőséget kapnak, attól függően, mi történt eddig rajtuk. Megjelenik az életvonal, a Vénusz domb, a fejvonal, a szerencsecsillagok és a szerelmi rovátkák. A színpadi tér őrzi az időt A jelenetek egymás fölé kopírozódnak, a közös momentum épp úgy felsejlik bennük, mint a különbözőség. Motívumok születnek, ritmusok rímelnek egymásra. Mint a kőben rejtőző szobor, a forma bontogatja önmagát ömyen nehéz lehetett ennyire alkalmatlan időpontot találni a Nemes Nagy Ágnesről szóló műsorhoz, de hál'Isten sikerült kedden délelőtt 10.05-től majdnem teljes ötvennégy percen át volt közöttünk az egyre elevenebb emlékű szellem. Tulajdonképpen elégedettnek kellene lennem, már csak azért is, mert idén jelennek meg összes versei is, holott nincs igazán kerek életjubileuma Hacsak az nem figyelemre méltó, hogy éppen félszázada lett a Köznevelés munkatársa komolyra fordítva: nem kell mindehhez valami jubileum. Albert Zsuzsa remek műsort szerkesztett összegyűjtött történetekből. A műsor gerincét Domonkos Mátyás, Lator László, Lengyel Balázs és Székely Magda beszélgetése adta. Ehhez kapcsolódott szervesen a nyilván máskor felvett Ferencz Győző-szöveg. A műsor hatodik vendége a költő volt: Nemes Nagy Ágnes maga mondta verseit, világosan, érthetően és tisztán, ahogy szokta. Vagyis ez szép műsor volt. Szakmai része legalább ugyanennyire megragadott. Szakmán ezúttal részben a rádióműsor-készítést, részben (és ezúttal elsősorban) azt a magas rendű ismeretterjesztést értem, amit a volt férj és a tisztelő barátok nyújtottak. Ennek ívébe épültek a versek. Erénye a műsornak, hogy elkerülte az illusztrálás kézenfekvő lehetőségét: a kétféle produkció egymást egészítette ki megindító szépséggel, amely nem csupán a versek hordozta esztétikummal magyarázható, hanem azokkal az eleven, példa értékű nyomokkal is (bizonyos értelemben főként azokkal) , amelyekkel a költő emberi tartása a hallgatóban is ki tudott váltani. A műsor mélysége az emberség értékéből erős, nemkülönben abból a műsorkészítői kézségből, amely sikeresen állította középpontba a tehetség néven ismert csodát A csoda első foka egy közönséges csacska gyerekvers volt, az ötesztendős (Lator szerint csak négy) kislány műve. Úgy tetszik, a beszélgetők társaságában csak kiváló képességű gyerekek ismertek az óvodáskorú gyerek — valóban nem irodalmi remek megszólalását közönséges jelenségnek ítélték. Csacskaságnak. Mint ahogy voltaképpen az is, de ha az igazi átlaggal vernék össze — a déli, gyerekekről szóló napi műsorok tele vannak velük és szüleikkel —, bizony nem tudnának hova lenni az ámulattól. Ez a vers tényleg semmi különös, mindössze arról árulkodik, hogy a szöveg kiötlőjének tartalmas barátsága lesz anyanyelvével. Azt a verset azonban, amit Nemes Nagy Ágnes tizenegy évesen írt, már minden további nélkül beilleszthették a későbbi, az érett művek sorába. Legalábbis annyiban, amennyiben a készülendő lírikus verssé transzformálódó szubjektumát mint kész — talán tényleg kissé koravén — totalitást esztétákhoz illőn figyelembe vesszük. Erre pedig kénytelenek vagyunk, minthogy Nemes Nagy Ágnes embersége áthatja műveit És ha semmi másra nem gondolunk ezúttal, csak Székely Magda megható jeruzsálemi élményére, hogy megkérdezte tőle, neki, a protestánsnak is szabad-e megérintenie a siratófalat (megtehette, meg is tette Szerb Antal és Halász Gábor helyett, mint mondta), a kihalóban levő tapintatra szolgált követendő példával. A Gáli Ernő rendezte műsor (zenei munkatárs: Dobozy Borbála) intenzíve a teljeset adta: akár akarva, akár nem, azt is éreztette, hogy a viszonylag kevés művet hátrahagyott költő versvilága — de ide érthetjük esszéit is — olyan centrális értékszerkezet, amelynek középpontjában az európai kultúra legősibb értékei élnek. (Legenda Nemes Nagy Ágnesről — Bartók, március 14., 10.05) SZITÁNYI GYÖRGY: Rádió IDÉZŐK KRITIKAÉLET ÉS!· KARN ZSUZSA: Tánc Egy nő, egy férfi Virágkelyhekből kör alakú ágy. Szék, lavor, kanna, kalapból lámpabúra. Egy hosszú létra, vörös drapériás paraván, ácsolt ajtók, csövek, takaratlan kulisszák. Akár egy mai Bohémélet díszlete. A tárgyak már-már halott, romlott világa mindaddig, amíg — valahonnan a végtelen térből — „a romlás virága”. Ladányi Andrea közéjük nem ereszkedik a létrán. „Omló, gyöngyházszínű ruhájában ha jár / mozgását már a tánc halk bubája rejti /, olyan, mint nagy kígyó, mely titkos szóra vár/ s a ritmust szent fakir bétvégén ringva lejti — idézi Baudelaire-t (s nemcsak e szonettjét) az alcím, a jelmez, a sok aprózó mozdulat, a felfénylő-megszínesedő kellékek kihívó rendetlensége s főként a velük való koreográfiai játékok sora. Kétségtelen, hogy a koreográfus, a finn Yorma Uotinen maga is költő. Táncköltő, akinek hangulatteremtő képességét, lassított-úsztatott mozdulattöredékeinek asszociatív erejét Kalevala című modern balettjében és Az álom mögött című kompozíciójában már tapasztaltuk. Utóbbit — épp Ladányi Andrea asszisztensi közreműködésével — a Szegedi Balett mutatta be 1991-ben. Együttműködésük 1992-es termése volt a Merlinben, s most a Művész Színházban bemutatott Monológ is, avagy A romlás virága: a kedvenc tárgyai s emlékei között céltalanul merengő örök menyasszony csaknem egyórás egyedülléte. Ladányi maximális koncentrációval tartja kézben az olykor mégiscsak kiüresedő táncmontázst, amelyben az atmoszférikus (vagy annak vélt) színészi feladatok gyakran átveszik az uralmat a mozdulat felett. Kár, hogy nem minden epizód olyan erős, mint amikor egy szál rózsával pajkosan-erotikusan érintgeti testét, vagy ujjaival felnyúl a levegőbe és spirálba csavarodó tülluszályában forogni kezd. Vagy amikor visszafojtott érzékiséggel kelleti magát a kalap előtt, majd zuhanyozik alatta, valódi vízzel lábat mos, elegáns pongyolába burkolódzik, ám ünnepi várakozását rémült száguldásra váltja a nemlétező társ meg nem érkezése... Magányát ezek után már csak pillanatra oldja a seregnyi baba (a hajdani családtagok?) társasága. Összegyűjti, megöleli valamennyit. Ringása rázkódássá, a bólingató babafejek koccanása eszelős kacagássá fajul, felvillantva a táncosnő (s persze, a koreográfus) kifinomult érzékét a tragikus, a misztikus, a groteszk iránt. Másként magányos, másért groteszk az a finn táncos, aki — szintén az INTERBALETT '95 vendégeként — az est második részében szórakoztatta el a közönséget. A harminckilenc éves Tommi Kitti (a Finn Nemzeti Balett, a Helsinki Városi Színház Táncegyüttese s a világhírű svéd Cullberg Balett volt szólistája), aki évek óta önálló előadóművész, ugyancsak egyéniség. Rendhagyó módon először dzsesszt tanult s csak azután modern táncot és balettet. De improvizatív, polimetrikus mozdulataiban a pantomin ugyanúgy felsejlik, mint a break vagy az electric boogie technikája. Kitti igazi megszállott. Táncol farmerben és csokornyakkendőben, zokniban és mezítláb. Táncol csak magának. Lehunyt szemmel és hamiskás mosollyal, szinte csontnélküli testtel incselkedve Siro Rontala élő zongorajátékával. Míg a táncosnő egyedülléte, zárt, zsúfolt, önmagában mégsem teljes világa a lélekölő állandóság élményét, addig a táncosé — a nyitott, eszköztelen térben — a szűnni nem akaró, s nem tudó mozgás éltető elevenségét közvetíti. Olyan, akár a női s a férfi principium. Vajon mi történne, ha összeeresztenénk őket? 1995. MÁRCIUS 24. IRODALOM