Élet és Irodalom, 1995. január-június (39. évfolyam, 1-26. szám)

1995-03-17 / 11. szám - Gombár Csaba: Levél Lengyel Lászlónak • könyvkritika • Sükösd Mihály: Merengő. Editorg Kiadó (13. oldal) - Lengyel László: Egy úr arcképe - Válasz Gombár Csabának - • reflexió • Gombár Csaba: Levél Lengyel Lászlónak (13. oldal)

ÉLET ÉS ÍR IRODALOM Levél Lengyel Lászlónak Bécs, 1995. február 25-e Kedves Laci! Elolvastam a két Sükösd-kötetet, amiket kölcsön­adtál. Az, hogy másodszorra is tudtam olvasni a szövegeket, azt is jelenti, hogy nem teljesen ér­tek Veled egyet abban, amit Sü­­kösd Mihályról írtál. Azt mondod, ezektől az írások­tól nem szakad be az asztal. Való­ban. Az csak a jól megírt prófé­ciák esetében szokott néha elő­fordulni. Mi sem áll azonban távolabb S.M. mestertől, mint hogy ilyesmiket írjon. Azt mon­dod, S.M. olyan, mint az ameri­kai újságírásban az „angol”, aki a kívülállók mást és sokatlátó szemével nézve higgadtan és pontosan fogalmaz. „Pontosság a technikai részletekben”, mon­dod te még a bevezetőben. Másban nem? Ezzel, vagyis az­zal, hogy a pontosságot így korlá­tozod, óhatatlanul azt sejteted, hogy az „angol” pontatlan a bennszülöttek kvintesszenciális ügyeinek a rögzítésében. Abban már nem megbízható. Már itt előlegezed azt, amit a negyedik oldalon részletezel, hogy ugyanis S.M. erénye, hogy a kicsiből nem csinál nagyot, a kis szenve­dést nem láttatja nagynak, a kis elnyomók nem lesznek hatalma­sak. Ergo, kicsi a világ, abban pedig Sükösd Mihály kismester. Azt ugyanis nem mondod, hogy a nagy szenvedéseket, nagy ér­zelmeket, gondolatokat értékü­kön, mértékükben ábrázolja.Per­­sze megpróbálja a szerencsétlen (Szenes Hanna, vagy Kádár Já­nos), de Te azt már életnek mi­nősíted, abban pedig Sükösd Mihály nincs otthon. Válasszuk itt ketté a dolgot. Az egyik az „angol”, a másik Sü­kösd Mihály irálya, azaz az álta­lános, s ahogy aztán azt az egye­dire alkalmazod. Amit közkeletű pozitív előítélettel angolnak ne­vezünk néha, az — gondolom én — a hűvös, tárgyilagos, meg­bízható, semmi előtt hasra nem eső, az overstatement-eket még a nagy szenvedélyek és gondo­latok leírásakor is elkerülő, vala­mi ugyancsak angolnak érzett fa­nyar humorral való ábrázolás. Az ilyen ábrázolásban a racionális elemzés nem fut bele a teuton homályba a végső elvek kifeszí­tése céljából, de mellőzi a fran­ciásnak mondott, színes rezon­­bugyborékoltatást is, s megelég­szik a tárgyilagossághoz kötött, amiatt kötött, tapasztalatilag is érvényesnek tetsző ésszerűségek magyarázó erejével. Ez egy nem akármilyen intellektuális stílus. Ettől még nem lesz kicsi sem az élet, sem a világ, bár alkalmazói a legkülönfélébb méretűek és értékűek lehetnek. Annak érde­kében, hogy S.M.-t kismesternek mutathasd be — mégha ezt a szót le sem írod — már az indí­tásnál kurtítod az angol stílus érvényességét. Ez nem fair az „angolokkal” szemben. Sükösd Mihály írásairól, pon­tosabban róla magáról pedig azt mondod, hogy nem tud már magából kimászni. Miközben amiatt ünnepeled, hogy meg tudott újulni ily korban és ennyi évvel a hátán, az a véle­ményed, hogy csak irodalmi re­cepteket tud alkalmazni, nincs beleérző képessége, nincsenek élményei a való életről. A bizo­nyításul fölhozott két példád nem igazán stimmel. Szenes Hanna kopogósra le­csupaszított, csak az ismerhető tényekre korlátozódó életvázla­tánál: hogy kerül a csizma az asz­talra, hogy kerül ide Natasa Rosztova? Tolsztoj regényt írt és természetesen magából merítet­te figuráit. Egy Sükösd és egy Tolsztoj regényt összevethetsz — de kit és miről kellene ezzel meggyőzni? A Brit Birodalom idején a világ gazdag anglo­mánjainak mindenüvé színes bádogdobozban szállítottak szá­raz teasüteményt. Ilyenféle szá­razsággal rokonítható leírásnál nem érv senki regényíró empá­tiájának, élményvilágának föl­emlegetése. S.M. még a látsza­tát is el akarja kerülni anna, hogy képzeleg és beleérez. A tig­ris és a gödölye szabatos leírása — ha lehetséges — azt is jelenti, hogy fenét se tudunk se a gödö­lye, se a tigris érzelmeiről. Sü­kösd ezzel a sokszor megírt tör­ténetrel csak azon összleletét közli, hogy valószínűleg az an­gol titkosszolgálat nem ritka sü­­letlensségeinek egyikéről volt szó. Semmi fenevad, semmi ka­tarzis. Valaki, valahol egy ale­xandriai vagy kairói irodában hibásan döntött a napi több tu­cat ügy közül jó néhányban, a háborús gépezet meg zakatolt tovább. Ebbe pedig bele lehet halni. Ez kiábrándító, de a való­ságtól nem esik messze. Másik példád az, hogy Kádár lelkivilágát S.M. az irodalomba erőszakolja. Ha pedig ezt teszi, akkor legfeljebb a sírásók és a bérgyilkosok jöhetnek szóba, nem Macbeth. Shakespeare-hez nem értek. A nem mellőzhető jelek szerint azonban Kádár Já­nosnak meglehetősen fejlett lel­­kiismeretfurdalása volt, ami a bérgyilkosokat, legalábbis a köz­hit szerint, nem jellemzi. A meg­kritizált szerző itt mély érzel­mekről nagy metaforákat alkal­mazva ír, de Te azt mondod, hogy ennek semmi köze az élet­hez. A parasztbakák — írod — szeretik letépni a tábornokok vállrojtját. Na, ne! Parasztbakák. Nem furcsa ez a szóhasználat? A keretlegény, csendőr, parasztba­ka, Kádár János csoportosítással — ezt kénytelen vagyok elisme­réssel nyugtázni — mindahány szóbanforgót egyszerre tudod jól megsérteni. Sükösd ezekhez ké­pest elég könnyen megússza. Azt már csak félve merem megkérdezni, mi a ménkű az a tábornoki epaulette? Az itteni kézikönyvekben nem találom nyomát. Michael Jackson klipp­­jein lehet manapság ilyesmit lát­ni, de tudtommal nem szignuma a tábornoki karnak. Ilyen a tölgyfalomb, lampasz, stb. Sztá­lin idején azonban, a második világháború során már újra a cá­ri „pagon”, azaz a váll-lap dí­vott. Ezzel persze nem kell fog­lalkoznod, mert nincs semmi je­lentősége, ez csak engem érde­kel, s a szövegben nem a váll­­rojttal van baj. Továbbá a „jam­­merdló” szót sem ismerem. Mit jelent? Egyébként minden a szokásos, minden a legnagyobb rendben van, mindennel nagyon meg va­gyok elégedve. Tudtad, hogy az anekdota szerint Ferenc Jóska ezt mikortól mondogatta? Állí­tólag akkortól, amikor a Burg­­strassestil miatt kitört vita követ­keztében az Opera tervező épí­tésze öngyilkos lett, egy pallér meg szívrohamban meghalt. Szervusz! Gombár Csaba KRITIKA Egy úr arcképe — Válasz Gombár Csabának —­ Kedves Csaba! Én az „angol” pártján vagyok. Nem szeretném, ha az írásoktól állandóan leszakadna az asztal, nem vonzódom a Pulitzer-díjas siker­sztorikhoz, nem örülök, ha kis szenvedésekből nagy fáj­dalmakat, kis emberekből hatal­masokat csinálnak. Nem kedve­lem az amerikai-amerikai nár­cisztikus publicisztikát, és sok­szor érzem rosszul magamat a magyar balkáni-amerikai publi­cisztikáról. S. M. „angolsága” nemcsak a technikai részletek­ben jelenik meg, hanem az „ál­landó nyelvi tisztaságban, ele­ganciában, száraz öniróniában és a tárgyalás egykedvűségé­ben”, ami bizony nem kevés. Nem írom le, hogy kismester, mert nem hiszem, hogy kismes­ter. Azért mert valaki a kicsi vi­lágot kicsinek állítja, attól még nem lesz kicsiny. Ellenkezőleg. Aki ezt a kicsi világot fújja nagg­­gyá, az kicsinykedik. Lehet, hogy a magyar publi­cisztika majd S. M. stílje irányába tart. Ki látja a jövőt? Mai szem­mel nézve nem hiszem. Nem örülök neki, nem búsulok rajta, csak megállapítom. Éppenséggel szívesen látnék Fielding, Macau­lay, Thackeray, Dickens „harco­kat”. Miként Sükösd Mihály meg­írta amerikai élményeit. Mond­juk így: „Don Bolaro Fizzgig — spa­nyol grand, — egyetlen leány, — Donna Christina, — remek te­remtés, — őrülten szerelmes volt belém, — féltékeny apa, — ne­­messzívű leány, — szép angol fiú, — Donna Christina kétség­beesve, — kéksav, — útitáskám­ban gyomorszivattyú, — végre­hajtom a műtétet, — öreg Bola­ro el van ragadtatva, — beleegye­zik házasságunkba, — kézszorí­tás, könnyhullatás, — regényes történet — igazán. — Az a hölgy most Angliában van? — kérdezte Mr. Tupman, akire ennyi női báj óriási hatást gyakorolt. — Meghalt, sir, — meghalt, — mondotta az idegen, mialatt jobb szemét megtörölte egy na­gyon régi batisztkendő szerény maradékával. — Sohasem hever­te ki a gyomorszivattyút, — meg­rendült szervezet, — áldozatul esett. — És az apa? — kérdezte a költőt Snodgrass. — Lelkifurdalás és nyomor, — felelte az idegen. — Hirtelen el­tűnés, — közbeszéd tárgy a vá­rosban, — nyomozás mindenfe­lé, — eredmény nélkül, — a nagy téren a szökőkút vize egy­szerre kimarad, — hetek múl­nak, — víz mégse jő, — munká­sok tisztítani kezdenek, — vizet kimerítik, — apósomat megtalál­ják, — feje a nagy csőben, — jobb csizmájában teljes gyónás, — kihúzzák és a szökőkút me­gint csak olyan vígan szökött, mint azelőtt.” De nemcsak Dickens, hanem Joyce a „Dublini emberek”-kel, Woolf a „Külön szobá’-val, Dylan Thomas az „író arcképeivel, és persze Orwell — igen, igen őket szeretném. Ezt a „kevésből sokat”. Nem erre megyünk. Szenvedélye­sen homályosak, epésen gubanco­sak, tédesen magakelletőek va­gyunk. Kérded, mi a jammerolás? Jiddis szó ez, amely siránkozást, szánalomkeltést, nyafogást jelent. Nem is mertem volna használni, ha nem Bán Zoltán András írná le a Beszélőben, egy kitűnő, Kor­­nis Mihályról szóló bírálatában, amelyben Szomory írásaihoz hasonlítja Kornist Napkönyvét. Védelmezed S. M.-et kritikám­mal szemben Szenes Hanna és Kádár János ügyében. Szenes Hanna esetében jó érzékkel lep­lezed le, hogy Tolsztoj Natasájá­nak irodalmi élményével cáfol­nám Sükösd irodalmi élményét, s a valóságos élmény hiányát. Éreztem magam is. Egyszerűen nem mertem azt írni S. M.-nek: „lenne csak egy tizenhét éves lá­nyod, egy húszéves leányunokád, s nem értetlenkednél Szenes Han­na fölött”. Nem mertem az egy­szerűbbet választani, amit Dioge­nes Laertius ír a Xenon tétel kapcsán: cáfolatul járni kezdett. Kedves Csaba, értelmezd néha leányod viselkedését, és máris tu­dod, hogy mi vezethette Szenes Hannát. Mindez nem változtat azon, hogy egy áldozata tökéletesen ér­telmetlenül az angol titkosszol­gálat egy ostoba döntéséhez kap­csolódik. Ahogy Kerényi Gráci­áé, aki felelőtlenül fecsegett a németek otromba gyilkolásáról az egyetemen, majd Auschwitzba került teljesen értelmetlenül, mint a Harmadik birodalom veszélyes ellensége, ahonnan már azért nem lehetett szabadon engedni, mert látta a gázkamrá­kat és a krematóriumot. Persze, hogy minden áldozatunk ostoba és értelmetlen. De S. M. és a val­lató tiszt azt kérdezte magától és az áldozattól: miért csinálta? Mi­ért csinálta, amikor a dolognak nincs semmi értelme, amikor a kairói irodában rosszul megho­zott parancsról van szó? Igenis tudtunk, tudhatunk a tigris ér­zelmeiről. Tudhatjuk, hogy mi­ért ítélte halálra a háború utolsó pillanatában egy unott hadbíró Szenes Hannát. S tudhatunk a gödölye érzéseiről, amely bizony független a kairói és az alexand­riai irodáktól. Ami pedig Kádár Jánost és Ká­dárnak Rajkhoz való viszonyát il­let, itt csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy a macbeth-i emelethez képest a pincében történnek a dolgok. Shakespeare bérgyilkosainak és sírásóinak,­­ akár a parasztgyerek keretle­génynek, a csendőrnek van lelki­ismerete, furdalja is őket. Csak annyit állítottam, hogy ez a lelki­ismeret másként, más metaforák szerint működik, ami nem sértés se a Rajkot durván vallató Kádár­ra, se a zsidókat a vagonba rug­dosó csendőrre, se az osztályel­lenséget a Hortobágyra telepítő államvédelmistára, csak annak megállapítása, hogy ez más, mint Szálasi, Baky, Endre, Rákosi, Pé­ter Gábor, Farkas Mihály világa. De a tiszti „vállrojt” említése megbocsáthatatlan. Természete­sen a Vörös Hadseregben „váll­­lap” volt, azt tépték le őszinte örömmel. Civil vagyok, magyar — és pontatlan. A letépés gesz­tusa feledtette a fontosabbat, hogy mit is tépnek le. Apám számtalanszor mesélte, annyira megdöbbentette, hogy a zapo­­rozsjei fogolytáborba hogyan jöttek be büszke szovjet tisztek, kitüntetésekkel a mellükön, majd hogyan állították ki őket a sor elé, tépték le a kitüntetései­ket, a rangjelzésüket és vágták pofon, vagy rúgták fenékbe őket. Ő bizonyosan nem mon­dott vállrojtot. Talán Tolsztoj, talán a dekabristák üttették gé­pembe ezt az elfogadhatatlan „vállrojtot”. „Az öregnek kutató útra kell menni / Nem fontos az itt meg az ott / Fontos csak a csönd és a mégis előre / Egy másfajta telí­tettségbe / Új egyesülésbe, mé­lyebb kapcsolatba / A sötét hide­gen át, az üres kietlenségen át, / A hullámzúgáson, a szélzúgáson, a viharmadár meg a barna delfin / Nagy vizein át. Végemben a kezdet.” (T. S. Eliot: East Coker) Barátsággal üdvözöl bécsi magányodban Lengyel László 1995. MÁRCIUS 17. 13 £ £ MAGTAR 1 ‘ Mike F. lászló: Határeset

Next