Élet és Irodalom, 1995. július-december (39. évfolyam, 27-52. szám)

1995-07-07 / 27. szám - Márton A. András: Képek • kép | illusztráció | grafika | rajz (1., 3., 5., 13., 15., 17., 18., 20., 21., 23. oldal) - Kovács Zoltán: Csak elegánsan! • vezércikk (1. oldal)

„kerget a várágy” — Dérczy Péter a hónap könyvéről (Esterházy Péter: Egy nő) ❖ „A szeretet nem ismérve a kritikának” — Radnóti Sándorral beszélget Mihancsik Zsófia * írások az utazásról: Domahidy András Bálint, Horváth Péter, Lukácsy Sándor, Nagy Sz. Péter ❖ ÉS Irodalom: Eörsi István, Kántor Zsolt, Marno János, Poós Zoltán és Zalán Tibor verse, Balázs Attila, Csaplár Vilmos, Csernák Árpád, Spiró György és Térey János prózája MÉLET ÉS I IRODALOM I IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP XXXIX. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM ÁRA: 82 FT 1995. JÚLIUS 7. Márton A. András: „Ott és akkor KOVÁCS ZOLTÁN: Csak elegánsan! Épp ebben az újságban, hete sem még hogy olvastam, komoly ember nem bokrosozik többé, hanem inkább valami ellopott sín­párról beszél, nos igaza van, a lényeg mindig az ellopott sínvasak­ban rejtezik. Ám minthogy tíz, húsz, sőt, harminc éve is loptak már sínt, én mégis időznék egy keveset annál, ami ma, egy évvel a kormányváltás után történik ebben az országban, vállalva termé­szetesen azt, hogy nem vagyok komoly ember. Amikor ezeket a sorokat gépelem, szerda hajnal van, negyed órája sincs még, hogy egy hírre ébredtem, mely szerint a pénzügy­­miniszter kidolgozta azokat a programpontokat, melyek az alkot­mánybírósági ítélet miatt kiesett bevételek pótlására irányulnak. Mint látjuk, ez egy magyar reggel, az ember még ki sem nyitja a szemét, máris államügyek kellős közepén találja magát, ezek az ál­­lamügyek pedig mi másra irányulhatnának, mint hogy törvényja­vaslatok születnek arra vonatkozólag, miként lehet a költségvetés­­nek pénzt szerezni, és főleg honnét ilyenkor az ember már nem is szorong, hiszen amióta az eszét tudja, ebben az országban mást sem hallott, mint megszorítás, elvonás, miegyebek. És el sem szo­morodik immár, vagy ha mégis, akkor nem a megszorítások ténye szomorúja el, hanem az az összevissza beszéd, amit államférfiúink produkálnak, valahányszor valami nagyobb szabású dologra szán­ják el magukat. Vegyünk is egy példát! Az alkotmánybírósági elutasító ítélet után dr. Bokros pénzügy­­miniszter kijelentette, hogy az Alkotmánybíróság sajnálatosan stra­tégiai kérdésbe szólt bele, ehhez pedig nincsen joga Hogy ez a ki­jelentés milyen messze kerüli a tényeket, most hagyjuk, érintőleg még vissszatérünk, viszont ha már ennyire fontos az, hogy a kor­mánystratégiát ne érintse arra avatatlan, akkor idézzük föl az ál­lamfőt ebben az ügyben: „Én azért nem kértem normakontrollt — jelentette ki Göncz Árpád —, mert nem akartam megakadá­lyozni a kibontakozási program kifejlődését.” Megjegyzendő, hogy az államfőnek legalább annyira nem feladata stratégiai szempon­tok mérlegelése, mint az Alkotmánybíróságnak, zavarba ejtő, hogy akkor miért fontolgatott ilyen szempontokat Ám még el sem ren­dezhette magában az ember ezeket a gondolatokat máris nyilat­kozott Pető Iván, aki szerint az államfő azért nem kért előzetes normakontrollt mert mint visszaélve helyzetével saját népszerűsé­gét növelte volna, éspedig éppen az elnökválasztás előtti időben. Tegyük föl, hogy ez igaz, és akkor akár magunkba is roskadha­­tunk: ezek szerint ugyanis nekünk olyan államfőnk van, aki egy korszakosnak mondható törvénycsomag előzetes normakontroll­­ját azért nem kérte, mert részint kormánystratégiai kérdéseket mérlegelt, részint pedig nem akart túlzott népszerűségre szert ten­ni. Nem tudom elképzelni, hogy a helyzet ennyire súlyos lenne. Kormány és államfő viszonyában mindenesetre nagyjából ez a helyzet, ami pedig a parlamentet mint a hatalommegosztás har­madik elemét illetné, még nagyobb a csőd: azok, akik négy éven keresztül szapulták az MDF-es szavazógépezetet, most maguk csi­náltak az akkorinál sokkal erősebbet. Ami azonban az egész ügy­ben aggasztóan kérdéses: egy olyan kormány, amelyik mást sem hirdetett magáról, minthogy szakértői, miként terjeszthet elő olyan kormányprogramot, amelyiknek lényegi elemei törvénysér­­tőek? Ezek a törvénysértések pedig nem bizonyos jogszabályok fi­gyelmen kívül hagyásában összegződnek, hanem egyenesen jogel­vek semmibevételében — hogy ugyanis a szolgáltatást ellenszolgál­tatással kell ellentételezni. És ha már a kormány képtelen szaksze­rű lenni, akkor a szociális érzékenységére oly büszke vezető erő — amelyik elsősorban épp a sokat hangoztatott szociális érzékenysé­ge miatt került tizesével-huszasával a parlamentbe —, vajon mi­ként szavazhatott meg egy szociálisan erősen kifogásolható tör­vénycsomagot? És az államfő vajon miért a hosszútávú kibontako­záson és népszerűségi rátákon morfondírozik, amikor alapvetően az ország alkotmányos működésén kellene, és momentán egy ízig­­vérig alkotmánysértő csomagot engedett tovább szinte szó nélkül? Amúgy erős a gyanúm, hogy ez az ország elfogadta volna azt a ti­zenkét pontot, ami március 12-én a pénzügyminiszter beterjesztett Nem könnyen, természetesen, de belátta, hogy nincs alternatíva. Csakhogy ilyen kiélezett helyzetben egy erős kezű miniszter nem puhulhat el tizenhatmillió forint miatt, nem kezdhet bele olyanba, hogy beteszem az alapítványba, vagy nem teszem, mert ilyenkor rendre kiderül, hogy az alapítvány is jogszerűtlenül működik. Ettől a pillanattól aztán nincsen kemény kéz, csak magyarázkodásokba haj­­kurászott káder, aki aztán zavarában — amint azt szerda hajnalban hallhattuk —, immáron öt nap alatt dolgoz ki originálisan új kor­mányprogramot, előrevetítve természetesen a korábbinál is szaksze­rűtlenebb, törvénysértőbb és antiszociálisabb tervcsomagot. Ráadásul ennek az egész csomagtörténetnek van egy további fáj­dalmas pontja, hogy vajon miért olyan fontos iksz számú törvényja­vaslatból iksz mennyiséget megszavazni. Miért nem elég, mond­juk iksz mínusz egyet csak, vagy horribile dictu, iksz mínusz kettőt Miért kell csontig leverni az ellenzéket? Miért kell az ellenzéket csontig leverni akkor, amikor épp az ellenzék képviseli a népsze­rűbb álláspontot? Nem lehet ilyenkor levegőt hagyni a másiknak is — mondjuk a saját jól fölfogott érdekünkben? Miért van az, ha akár eggyel is többen vagyunk, már cserben hagy az arány­érzékünk? Annak a másik marhának, ott szemben, biztos, hogy semmiben sem lehet egy csöpp igaza sem? Hadd írjam ezek után ide: ennek az országnak egy nagy szerencséje azért mégis akad­t az Alkotmánybírósága. Még mindig idejében állta útját az összes idióta rögtönzésnek, úgyhogy már eddig is sokan lehetnek hálásak neki.

Next