Élet és Irodalom, 1995. július-december (39. évfolyam, 27-52. szám)
1995-08-18 / 33. szám - Frank János: Nyugodt dinamizmus • tárlat • Papp Oszkár. Körmendi Galéria (17. oldal) - Kállai Géza: A kaukázusi örökség • Építszet (17. oldal) - Almásy Aladár: Tiszelt Reunió! • tárlat • Almásy Aladár és Szemthy Imre. Vigadó Galéria (17. oldal)
■ Levédia és Etelköz az a két történetföldrajzi fogalom, amit minden magyar iskolásgyerek elsőül megtanul. Ám felserdülhet és jelesen érettségizhet úgy, hogy a Kazár Birodalomról egy szót sem hall. Pedig Levédia biznyosan, Etelköz meg valószínűleg ennek a türk birodalomnak a tartománya volt. Nem akarunk hallani a kazárokról, s ebbeli igyekezetünkben nem vagyunk egyedül. Az történt ugyanis — hogy mikor, abban nincs egyetértés — tán Kr. u. 740-ben, vagy 860-ban a kazár uralkodóréteg valami zoroaszteri-judaista keverék hitre tért. Azt, hogy honnan vették, nem tudjuk. A legmeggyőzőbb hipotézis szerint az Aral-tó partjától az arab hódítás elől menekülő khorezmiek hozták magukkal, akiktől a kettős fejedelemséget is eltanulták a kazárok. Ezt az archaikus elemekből épült hitet — úgy tudjuk — többször igyekeztek Bizáncból és Bagdadból jött tudósokkal az akkori normatív zsidó hithez igazítani, ez azonban amellett, hogy lázadásokat eredményezett, kevés sikerrel járt. Az a tény, hogy volt egy annyira, amennyire, és olyanra, amilyenre, de mégis zsidó hitre tért nép a korai középkorban, mindenütt tudatzavart okoz. Egyrészt aláaknázni látszik azt a mitológiában gyökerező felfogást, hogy a zsidóság en block Ábrahám leszármazottja, hacsak nem akarjuk azt hinni, mint sokak szeretnék, hogy egy birodalom népe köddé vált. Másrészt a térség népeinek korai történetében egy meglehetősen hosszú — és rendkívül zsenáns — kazár periódussal kell számolni, amit nem lehet a legendáriumokba beilleszteni. Az orosz városok anyját, Kievet Szombatosz (hm!) néven a kazárok alapították akkor, amikor birodalmuk az Aral-tótól az Al-Dunáig, s a Krímtől a mai Moszkváig ért. A szláv kultúrgőg azonban nemhogy ezt a tényt, de azt az igazságot sem tudja elfogadni, hogy a szarmata síkság szláv népeit a skandináv mocsarakból rájuk tört rusz-viking kaladorok szervezték állammá. Az, hogy Kiev arany trónján a msz ősidők előtt kazár hercegek ültek, minden oroszok fülében istenkáromlásként hangzik. A félig legendás Rurik msz fejedelem címe msz kagán volt, mert a kazároktól kezdetben az oroszok a hatalmi berendezkedést, közte a kettős fejedelemség intézményeit is átvették, s az eredendően skandináv nevű msz héroszoknak a zsidovszkaja zemljáról jött hősökkel vívott csatáikról még ma is énekelnek Oroszország távoli falvaiban. Minderről azonban a szláv kultúrkörben említést sem szabad tenni. A történtek után ezer évvel még vezércikket szentelt a Pravda annak, hogy megfeddje azokat a tudósokat, akik az orosz őstörténetben egy kazár periódust merészeltek feltenni. A most múlt öt évben semmi sem változott meg annyira, mint a múlt. Ez országot ismét foglalták vitéz, derék, úri szittyák, akik kedvükre grasszáltak vagy ezer évig az Ural és a Lajta közti irdatlan kulturális sivatagban. Holott útjukba — már amennyire a térség népeinek gomolygását útnak lehet nevezni — sokszáz éves, és az ókori magas kultúrák örökségét bíró társadalmak akadtak. Ha komolyan vesszük mindazt, amit a honfoglaláskor írott forrásai eleinkről mondanak, akkor — tetszik, nem tetszik — el kell fogadnunk, hogy türk társadalmi berendezkedéssel érkeztünk az új hazába, Árpádot a kazár kagán tetszésével, követeinek jelenlétében, és azzal a feltétellel emelték kazár (és bizánci) rítus szerint pajzsra, hogy törzsszövetségén kazár szokás és törvény szerint uralkodjék, így fejedelmet és szent dinasztiát — fájdalom — nem a hun nagykirály, hanem egy urik kagán adott népünknek. A Kazár Birodalomban azonban — volt légyen urakodója, és népének egy része valami judaista hitű — más vallások gyakorlata is folyt. Arab beszámolók kiemelik a városokban épült mecsetek nagy számát, és egy VIII. századi, rendkívül fontos írás, az úgynevezett Notitia Episcopatuum a kazár keresztény egyház hét püspökségének jegyzékét tartalmazza. Ennek az egyháznak a központja a Krím félszigeten, Doroszban volt, ahol önálló metropoliája székelt, négy püspöksége pedig a Kaukázustól északra, az előmagyarok szállásterületeinek közelében, vagy éppen ott ült Azt hogy milyen irányzatú volt ez a kereszténység, nesztoriánus vagy jakobita, csak találgathatjuk. A vallás gyakorlásának módját azonban megismerhetjük az államalapítás kor ránkmaradt emlékeiből. Ezeknek a rotundáknak vagy népies nevükön kerekegyházaknak hajójuk nincs — vagy később lett —, így a hívek kinnszorultak, sárban, avarban toporogni kényszerültek, képviseletükben csak — tán az apostolok példájára — tizenketten lehettek részesei a misztériumnak, eleget téve annak az evangéliumi passzusnak, (Mt. 22. 14.), miszerint sokan vagynak a hivatalosok, de kevesen a választottak. A teljesség igénye nélkül biztosan a nagyfejedelemség korában épült karcsai, kiszobori, sárospataki, bényi, székesfehérvári rotundák mellett azonban van hajóval megépült templom is ebből a korból, így a kiáltóan örményországi analógiákat mutató tarnaszentmáriai kápolna — például. Mindebből az tűnik ki, hogy Szent István királyunknak talán nem is annyira a pogánynak nevezett animizmussal gyűlt meg a baja, hiszen annak komoly szervezete aligha volt, hanem inkább azzal az óhazákból hozott konfliktussal, ami a választottak és a hivatalosok ellentétével még évszázadokig mindenféle eretnekségben — másutt is — testet öltött. A felsorolhatatlanul sok, és datálhatatlan kerektemplom-maradvány azonban arra mutat, hogy ezt a végső soron Szíriai gnoszticizmusban gyökerező hagyományt, és a hozzá tartozó, Etelközben elsajátított építési ismereteket még sokáig nem sikerült kiirtani. Pedig a Szentkirály és utódai szép számmal építettek nagy, és a hívek sokaságát befogadó bazilikákat. Ez azonban már egy más (építészet) történet. Építészet KÁLLAI GÉZA: A kaukázusi örökség 1995. AUGUSZTUS 18. Tárlat ■ Személyes emlékkel kezdem. Papp Oszkár festőművésszel éppen ötvenegy éve, 1944-ben jártunk együtt Bernáth Aurél magániskolájába, egészen a német megszállásig. Harminc éve írtam Pappról legelőször, két kiállítását rendeztem azóta. Az előbbiekből kiolvasható, sajnos, életkorunk, pedig Papp Oszkár —Japi — volt a legfiatalabb avantgárd valamikor. A Körmendi Galériába az ünnepi hangulatú vernisszázson nem látszott meg a nyaralási idény, a tömegben, írókkal, költőkkel együtt megjelent, szinte hiánytalanul az egész magyar avantgárd, közte a 80 éves Gyarmathy Tihamér és a 91 éves Lossonczy Tamás. „Figyelem a vegetatív asszociálókat, a természet kristályrendszerét (...) megtanultam a természet építkezését” — válaszolta interjú-kérdésemre, huszonöt éve Papp. Továbbá: „Egy lábujj a földön! Mint a billiárdban. Nehogy elragadjon a csuklómozgás, a technika.” A tiltás évtizedei alatt hatalmas festményanyaga gyűlt össze a termékeny művésznek. Formanyelve bábeli. Ezerféle sílusban dolgozik (persze a sültrealizmusban soha), százféle technikával (a Kossuth Lajos utcai aluljáró falában láthatjuk például tűzzománc sorozatát.) A művészettörténetben természetes dolog, hogy egy festő stíluskörei egymás után következnek az életében. Párját ritkítja Papp Oszkár, ez a sokhúrú művész. Ő sohasem maradt hűtlen korábbi idiómáihoz, gyakran visszacsatol valamelyikhez, sőt egyidőben dolgozik többféleképp. Ez a terjedelmes belvárosi kiállítás azonban egyöntetű, mintha a festő egyetlenegy ciklusát vonultatta volna föl. De ha a képcédulákat olvassuk, már látjuk, hogy a legkorábbi évszám 1961, a legújabb 1995. Papp Oszkár harmincöt éves oeuvrejéből ki tudott szemezni egy összeillő, egybecsengő, kerek sorozatot. Szürrealista-absztrakt, pontosabban nonfiguratív a gyűjtemény tendenciája, valamennyi formát visszavezethetjük a természetre, ha akarjuk. De csak ha nagyon akarjuk. A háttér valamennyi festménye egyszínű, semleges kék, szürke, vagy ezüst, ha a festői mondanivaló kívánja fehér, vagy fekete. A háttéren a motívum, illetve a motívumok. Cakkos, rongyosszélű foltok (az egyik képnek a címe is: Rongyosbál), izgő-mozgó formák, még emberkéknek is tarthanám őket, inkább kisördögöknek. Egyik megjelölés sem volna igaz. Talán a gyökérforma az egyetlen biztos modell. A távlati anyag két részre osztható: az egyikben határozott függőleges formák sora, egy vagy több párhuzamosan föltett motívummal, a másik részben a vertikális és a horizontális irány egyesítésével tölti meg a festő a képmezőt. A monokróm alap azonban, amorf keretként foglalja el a rangjának megfelelő pozíciót minden darabon. Ezeket az önkényes formákat precízen, akkurátusan festi meg Papp, a folthatárok élesek, nincs tónus, de geometria sem. Minden következetesen a síkban, a perspektíva, a harmadik dimenzió jelzése kitiltva. A természetelvű célzás — ha van — burkolt: itt semmi romantika, a Papp Oszkár-festmény játékossága ridegen tárgyilagos, az ő dinamizmusa nyugodt. Gondosan fogalmazott egy szavas tömör képcímei telitalálatok: Rongyosbál, Szentivánéj, Királypár. Kapcsolatban vannak a festményekkel, de a festmények sohasem illusztrációi a címeknek. Alighanem ő előbb fejezte be az egyes képeit és csak aztán keresztelte el őket. Papp Oszkár festészete a magyar avantgárd történetének kardinális pontja, számos nyilatkozatát olvastam példaképeiről, az egyetemes és a magyar művészet mestereiről. Én azt mondom, hogy Papp előképe — saját maga. Negyedfél évtizedet átfogó tárlatán nyoma sincs fáradtságnak, önismétlésnek. Fentebb azon a kurikumon lelkesedtem, hogy a több évtizednyi műtárgyanyag mennyire egységes. A tárlat végén mégis a legjobban tetszett a legfrissebb, négyzetes formájú olajképek sorozata, a szürke alapra festett, visszafogott sárga, kék és zöld színekkel festett barokkos motívumok. Ennek a falnak valamennyi képcéduláján a dátum: 1995. Ugyanaz a festő, ugyanaz a formakincs, ugyanaz a színvilág, ám ezekre a farost lemezekre azt festette Papp Oszkár, „ami a levegőben van”. Hiszen a festő, akár mi magunk nézők is, 1995-öt írunk, 1995-ben élünk. (Augusztus 19-én zárul a kiállítás. Utána — Körmendiék leleménye — a belőle válogatott utótárlat látható a Galéria belső termében, hosszabb ideig.) FRANK JÁNOS: Nyugodt dinamizmus Fáy Piros rajza 17 ■ Míg a felvetett alma alájő, idő változik s idő haladtával másforma lesz a ház is. Épp így a debreceni hajdaniság szorgalmával bíró Almásy Aladárnak harca a kazánbúvárlat avanturája azon perctől, mikoron három kalácsot befogó száját a Scott kapitány fazékéból frissen szökött Livingstone lakhózásával rokon hangzatokra nyitá s először pillanta meg a negyven wattos baziliszkuszt. Mint Blavatskyné ekto-keresztvényének osztályosa, Jánusz-felező merőleget húzott a herbária-provincián, osztaléktárba gyűjtvén rajzolói és pirokrata hajlandóságát; ám míg az előbbit töretlenül művelhette, addig utóbbit házanépe afféle kaszkadőros mulatságnak tartá s szűnetlen akadályozá. Így, bár élvezettel próbálgatta svalléros kócparipája englizírozott fülein a családi gyújtót, nemkülönben a merítkezést az átalkodó jérce kopasztóvizében, szülője annak ellenére lazsnak alá vette s néhány nyolcnapi klezurával tetézte. Fölsőbb karakterbe lépvén delikátus nénikéje borzasztása okán asztalfürdőre vonult, hol néhány egri nővel kiegészítőleg edzette magát s előszámlálta mindahány Plusznak eltusolt patáját. Későbben belátogatva a lipótzugi hunokhoz, tiszharmóniás dudaesten ismerkedett a vezuvius matériával s borgőzhava 1ején megenyésztve gyökmúzsáját, mumszváltozás alatt tova lélőzött. Átesve az antropometán keresztségen s mestere karikába vágott lábain, hozzá tanult a barlangvasúti motorvezetéshez, mígnem diszpenzálva a kohótitkárságból, felrémlett néki mentőmúmiája: az elforrt Pliniusz Jenő, kinek rosszradar ferbőségét már visszahódította az őserdő. A hamarrafutó monográfiához még egy tünet: valahányszor a Zichy Misi ködmönjárataiból a való ismeretbe kicsúszott, az invalídok talyigáján találta magát, környezve azon monarchikus csoportozattól, kik mit sem tanakodva, amúgy szado-jezsovita módra falba kárpitolták, így merő képtelenségből a tűzhelyfiazó kígyórakéta iramlásával postázá magát a Zurubaba hegyibe, hol dörzspolgári vaku s pogány cserfatűz kettős árnyazatában kieszközölé, hogy porhüvelykomája, bizonyos bihari Bóreász hajnalbődületkor söpörje irígyei fejére a millenáris pormacskát. Szemethy Imre Tárlat Tisztelt Reunió! A mélységből Szemethy Imre grafikusművész művészeti lélekelemzése Mint egyszeri és oszthatatlan alkotó ember. Tágra nyílt szemű visszavonult szűkszavú emberként ismertem meg 1969-ben a Képzőművészeti Főiskolán. Jött felém a hátsó lépcsőház felől, három ápolt ujjában könnyedén tartott rézlemezek. Sűrű gombaalakú dús frizurájával valamint gyors járásával kitűnt, hogy különleges ember. Utána néztem, és láttam hogy kissé hajlott entellektuális hátára valami nagy monogramm volt felírva. Ez 3/4 12- kor volt. Féltem a monogrammtól, aztán ő előre ment és a lemezeit a maratótálba helyezte. Furcsa hang érces hang, valami külvárosi gróf lelki értelmét hordozta magában. Ulysses hézagai már jelen voltak, számára és az egyetemes világ számára. Rajzai sokszor hangosan lélegeztek, mert nagy lelkük volt. Nagyon mélylelkű embernek, és irodalmárnak, a hatótávolsága az ő világa, mert hiányzik az emberekből a látottakon keresztül, élő, és belépő monogram első és utolsó lebontott próbaútjai mely átnyúlik a 21. század rózsaszín teraszá- Almásy Aladár (Almásy Aladár és Szemethy Imre kiállítása szeptember 3-ig látható a Vigadó Galériában.) ÉLET ÉS+ IRODALOM