Élet és Irodalom, 1995. július-december (39. évfolyam, 27-52. szám)

1995-08-18 / 33. szám - Frank János: Nyugodt dinamizmus • tárlat • Papp Oszkár. Körmendi Galéria (17. oldal) - Kállai Géza: A kaukázusi örökség • Építszet (17. oldal) - Almásy Aladár: Tiszelt Reunió! • tárlat • Almásy Aladár és Szemthy Imre. Vigadó Galéria (17. oldal)

■ Levédia és Etelköz az a két törté­netföldrajzi fogalom, amit minden ma­gyar iskolásgyerek elsőül megtanul. Ám felserdülhet és jelesen érettségizhet úgy, hogy a Kazár Birodalomról egy szót sem hall. Pedig Levédia biznyosan, Etelköz meg valószínűleg ennek a türk birodalomnak a tartománya volt. Nem akarunk hallani a kazárokról, s ebbeli igyekezetünkben nem vagyunk egyedül. Az történt ugyanis — hogy mi­kor, abban nincs egyetértés — tán Kr. u. 740-ben, vagy 860-ban a kazár uralko­dóréteg valami zoroaszteri-judaista ke­verék hitre tért. Azt, hogy honnan vet­ték, nem tudjuk. A legmeggyőzőbb hi­potézis szerint az Aral-tó partjától az arab hódítás elől menekülő khorezmi­­ek hozták magukkal, akiktől a kettős fe­jedelemséget is eltanulták a kazárok. Ezt az archaikus elemekből épült hitet — úgy tudjuk — többször igyekeztek Bi­záncból és Bagdadból jött tudósokkal az akkori normatív zsidó hithez igazíta­ni, ez azonban amellett, hogy lázadáso­kat eredményezett, kevés sikerrel járt. Az a tény, hogy volt egy annyira, amennyire, és olyanra, amilyenre, de mégis zsidó hitre tért nép a korai kö­zépkorban, mindenütt tudatzavart okoz. Egyrészt aláaknázni látszik azt a mitológiában gyökerező felfogást, hogy a zsidóság en block Ábrahám leszárma­zottja, hacsak nem akarjuk azt hinni, mint sokak szeretnék, hogy egy biroda­lom népe köddé vált. Másrészt a térség népeinek korai történetében egy meg­lehetősen hosszú — és rendkívül zse­­náns — kazár periódussal kell számol­ni, amit nem lehet a legendáriumokba beilleszteni. Az orosz városok anyját, Kievet Szombatosz (hm!) néven a kazárok ala­pították akkor, amikor birodalmuk az Aral-tótól az Al-Dunáig, s a Krímtől a mai Moszkváig ért. A szláv kultúrgőg azonban nemhogy ezt a tényt, de azt az­ igazságot sem tudja elfogadni, hogy a szarmata síkság szláv népeit a skandi­náv mocsarakból rájuk tört rusz-viking kaladorok szervezték állammá. Az, hogy Kiev arany trónján a msz ősidők előtt kazár hercegek ültek, minden oroszok fülében istenkáromlásként hangzik. A félig legendás Rurik msz fe­jedelem címe msz kagán volt, mert a kazároktól kezdetben az oroszok a ha­talmi berendezkedést, közte a kettős fe­jedelemség intézményeit is átvették, s az eredendően skandináv nevű msz héroszoknak a zsidovszkaja zemljáról jött hősökkel vívott csatáikról még ma is énekelnek Oroszország távoli falvai­ban. Minderről azonban a szláv kultúr­körben említést sem szabad tenni. A történtek után ezer évvel még vezércik­ket szentelt a Pravda annak, hogy meg­­feddje azokat a tudósokat, akik az orosz őstörténetben egy kazár periódust me­részeltek feltenni. A most múlt öt évben semmi sem változott meg annyira, mint a múlt. Ez országot ismét foglalták vitéz, derék, úri szittyák, akik kedvükre grasszáltak vagy ezer évig az Ural és a Lajta közti ir­datlan kulturális sivatagban. Holott út­jukba — már amennyire a térség népe­inek gomolygását útnak lehet nevezni — sokszáz éves, és az ókori magas­ kul­túrák örökségét bíró társadalmak akad­tak. Ha komolyan vesszük mindazt, amit a honfoglalás­kor írott forrásai eleinkről mondanak, akkor — tetszik, nem tetszik — el kell fogadnunk, hogy türk társadalmi berendezkedéssel ér­keztünk az új hazába, Árpádot a kazár kagán tetszésével, követeinek jelenlété­ben, és azzal a feltétellel emelték kazár (és bizánci) rítus szerint pajzsra, hogy törzsszövetségén kazár szokás és tör­vény szerint uralkodjék, így fejedelmet és szent dinasztiát — fájdalom — nem a hun nagykirály, hanem egy urik ka­gán adott népünknek. A Kazár Birodalomban azonban — volt légyen urakodója, és népének egy része valami judaista hitű — más vallá­sok gyakorlata is folyt. Arab beszámo­lók kiemelik a városokban épült mecse­tek nagy számát, és egy VIII. századi, rendkívül fontos írás, az úgynevezett Notitia Episcopatuum a kazár keresz­tény e­gyház hét püspökségének jegyzé­két tartalmazza. Ennek az egyháznak a központja a Krím félszigeten, Dorosz­ban volt, ahol önálló metropoliája szé­kelt, négy püspöksége pedig a Kauká­zustól északra, az előmagyarok szállás­területeinek közelében, vagy éppen ott ült Azt hogy milyen irányzatú volt ez a kereszténység, nesztoriánus vagy jako­­bita, csak találgathatjuk. A vallás gya­korlásának módját azonban megismer­hetjük az államalapítás­ kor ránkmaradt emlékeiből. Ezeknek a rotundáknak vagy népies nevükön kerekegyházak­nak hajójuk nincs — vagy később lett —, így a hívek kinnszorultak, sárban, avarban toporogni kényszerültek, kép­viseletükben csak — tán az apostolok példájára — tizenketten lehettek része­sei a misztériumnak, eleget téve annak az evangéliumi passzusnak, (Mt. 22. 14.), miszerint sokan vagynak a hivata­losok, de kevesen a választottak. A tel­jesség igénye nélkül biztosan a nagyfe­jedelemség korában épült karcsai, ki­­szobori, sárospataki, bényi, székesfehér­vári rotundák mellett azonban van ha­jóval megépült templom is ebből a kor­ból, így a kiáltóan örményországi ana­lógiákat mutató tarnaszentmáriai ká­polna — például. Mindebből az tűnik ki, hogy Szent István királyunknak talán nem is annyi­ra a pogánynak nevezett animizmussal gyűlt meg a baja, hiszen annak komoly szervezete aligha volt, hanem inkább azzal az óhazákból hozott konfliktussal, ami a választottak és a hivatalosok el­lentétével még évszázadokig mindenfé­le eretnekségben — másutt is — testet öltött. A felsorolh­atatlanul sok, és datálha­­tatlan kerektemplom-maradvány azon­ban arra mutat, hogy ezt a végső soron Szíriai gnoszticizmusban gyökerező ha­gyományt, és a hozzá tartozó, Etelköz­ben elsajátított építési ismereteket még sokáig nem sikerült kiirtani. Pedig a Szentkirály és utódai szép számmal épí­tettek nagy, és a hívek sokaságát befog­adó bazilikákat. Ez azonban már egy más (építészet) történet. Építészet KÁLLAI GÉZA: A kaukázusi örökség 1995. AUGUSZTUS 18. Tárlat ■ Személyes emlékkel kezdem. Papp Oszkár festőművésszel éppen ötvenegy éve, 1944-ben jártunk együtt Bernáth Aurél magániskolá­jába, egészen a német megszállásig. Harminc éve írtam Pappról legelő­ször, két kiállítását rendeztem az­óta. Az előbbiekből kiolvasható, sajnos, életkorunk, pedig Papp Oszkár —Japi — volt a legfiatalabb avantgárd valamikor. A Körmendi Galériába az ünnepi hangulatú vernisszázson nem látszott meg a nyaralási idény, a tömegben, írók­kal, költőkkel együtt megjelent, szinte hiánytalanul az egész magyar avantgárd, közte a 80 éves Gyar­­mathy Tihamér és a 91 éves Los­­sonczy Tamás. „Figyelem a vegetatív asszociáló­­kat, a természet kristályrendszerét (...) megtanultam a természet épít­kezését” — válaszolta interjú-kér­désemre, huszonöt éve Papp. To­vábbá: „Egy lábujj a földön! Mint a billiárdban. Nehogy elragadjon a csuklómozgás, a technika.” A tiltás évtizedei alatt hatalmas festménya­nyaga gyűlt össze a termékeny mű­vésznek. Formanyelve bábeli. Ezer­féle sílusban dolgozik (persze­ a sültrealizmusban soha), százféle technikával (a Kossuth Lajos utcai aluljáró falában láthatjuk például tűzzománc sorozatát.) A művészet­­történetben természetes dolog, hogy egy festő stíluskörei egymás után következnek az életében. Pár­ját ritkítja Papp Oszkár, ez a sok­­húrú művész. Ő sohasem maradt hűtlen korábbi idiómáihoz, gyak­ran visszacsatol valamelyikhez, sőt egyidőben dolgozik többféleképp. Ez a terjedelmes belvárosi kiállítás azonban egyöntetű, mintha a festő egyetlenegy ciklusát vonultatta vol­na föl. De ha a képcédulákat olvas­suk, már látjuk, hogy a legkorábbi évszám 1961, a legújabb 1995. Papp Oszkár harmincöt éves oeuvre­­jéből ki tudott szemezni egy összeillő, egybecsengő, kerek soro­zatot. Szürrealista-absztrakt, pontosab­ban nonfiguratív a gyűjtemény ten­denciája, valamennyi formát vissza­vezethetjük a természetre, ha akar­juk. De csak ha nagyon akarjuk. A háttér valamennyi festménye egy­színű, semleges kék, szürke, vagy ezüst, ha a festői mondanivaló kí­vánja fehér, vagy fekete. A háttéren a motívum, illetve a motívumok. Cakkos, rongyosszélű foltok (az egyik képnek a címe is: Rongyos­bál), izgő-mozgó formák, még em­berkéknek is tarthanám őket, in­kább kisördögöknek. Egyik megje­lölés sem volna igaz. Talán a gyö­kérforma az egyetlen biztos mo­dell. A távlati anyag két részre oszt­ható: az egyikben határozott függő­leges formák sora, egy vagy több párhuzamosan föltett motívummal, a másik részben a vertikális és a ho­rizontális irány egyesítésével tölti meg a festő a képmezőt. A monok­róm alap azonban, amorf keret­ként foglalja el a rangjának megfe­lelő pozíciót minden darabon. Eze­ket az önkényes formákat precízen, akkurátusan festi meg Papp, a folthatárok élesek, nincs tónus, de­ geometria sem. Minden következe­tesen a síkban, a perspektíva, a har­madik dimenzió jelzése kitiltva. A természetelvű célzás — ha van — burkolt: itt semmi romantika, a Papp Oszkár-festmény játékossága ridegen tárgyilagos, az ő dinamiz­musa nyugodt. Gondosan fogalma­zott egy szavas tömör képcímei teli­találatok: Rongyosbál, Szentivánéj, Királypár. Kapcsolatban vannak a festményekkel, de a festmények so­hasem illusztrációi a címeknek. Alighanem ő előbb fejezte be az egyes képeit és csak aztán keresztel­te el őket. Papp Oszkár festészete a ma­gyar avantgárd történetének kar­dinális pontja, számos nyilatkoza­tát olvastam példaképeiről, az egyetemes és a magyar művészet mestereiről. Én azt mondom, hogy Papp előképe — saját maga. Negyedfél évtizedet átfogó tárla­tán nyoma sincs fáradtságnak, ön­ismétlésnek. Fentebb azon a kuri­­k­umon lelkesedtem, hogy a több évtizednyi műtárgyanyag mennyi­re egységes. A tárlat végén mégis a legjobban tetszett a legfrissebb, négyzetes formájú olajképek soro­zata, a szürke alapra festett, visszafogott sárga, kék és zöld szí­nekkel festett barokkos motívu­mok. Ennek a falnak valamennyi képcéduláján a dátum: 1995. Ugyanaz a festő, ugyanaz a forma­kincs, ugyanaz a színvilág, ám ezekre a farost lemezekre azt fes­tette Papp Oszkár, „ami a levegő­ben van”. Hiszen a festő, akár mi magunk nézők is, 1995-öt írunk, 1995-ben élünk. (Augusztus 19-én zárul a kiállítás. Utána — Körmendiék leleménye — a belőle válogatott utó­tárlat látható a Galéria belső termében, hosszabb ideig.) FRANK JÁNOS: Nyugodt dinamizmus Fáy Piros rajza 17 ■ Míg a felvetett alma alájő, idő változik s idő haladtával másforma lesz a ház is. Épp így a debreceni hajdaniság szorgalmával bíró Almásy Aladár­nak harca a kazánbúvárlat avantu­­rája azon perctől, mikoron három kalácsot befogó száját a Scott ka­pitány fazékéból frissen szökött Li­vingstone lak­hózásával rokon hangzatokra nyitá s először pillan­­ta meg a negyven wattos bazilisz­kuszt. Mint Blavatskyné ekto-keresztvé­­nyének osztályosa, Jánusz-felező merőleget húzott a herbária-pro­­vincián, osztaléktárba gyűjtvén raj­zolói és pirokrata hajlandóságát; ám míg az előbbit töretlenül mű­velhette, addig utóbbit házanépe afféle kaszkadőros mulatságnak tartá s szűnetlen akadályozá. Így, bár élvezettel próbálgatta svalléros kócparipája englizírozott fülein a családi gyújtót, nemkü­lönben a merítkezést az átalkodó jérce kopasztóvizében, szülője an­nak ellenére lazsnak alá vette s né­hány nyolcnapi klezurával tetézte. Fölsőbb karakterbe lépvén deli­­kátus nénikéje borzasztása okán asztalfürdőre vonult, hol néhány egri nővel kiegészítőleg edzette magát s előszámlálta mindahány Plusznak eltusolt patáját. Későbben belátogatva a lipótzu­­gi hunokhoz, tiszharmóniás duda­esten ismerkedett a vezuvius maté­riával s borgőzhava 1ején mege­­nyésztve gyökmúzsáját, mumszvál­­tozás alatt tova lélőzött. Átesve az antropometán kereszt­­ségen s mestere karikába vágott lá­bain, hozzá tanult a barlangvasúti motorvezetéshez, mígnem disz­­penzálva a kohótitkárságból, fel­­rémlett néki mentőmúmiája: az el­forrt Pliniusz Jenő, kinek rosszra­­dar ferbőségét már vissza­hódította az őserdő. A hamarrafutó monográfiához még egy tünet: valahányszor a Zichy Misi ködmönjárataiból a va­ló ismeretbe kicsúszott, az invalí­­dok talyigáján találta magát, kör­nyezve azon monarchikus csopor­­tozattól, kik mit sem tanakodva, amúgy szado-jezsovita módra fal­ba kárpitolták, így merő képte­lenségből a tűzhelyfiazó kígyóra­­kéta iramlásával postázá magát a Zurubaba hegyibe, hol dörzspol­­gári vaku s pogány cserfatűz kettős árnyazatában kieszközölé, hogy porhüvelykomája, bizonyos bihari Bóreász hajnalbődületkor söpörje irígyei fejére a millenáris pormacs­kát. Szemethy Imre Tárlat Tisztelt Reunió! A mélységből Szemethy Imre grafikusművész művészeti lélekelemzése Mint egyszeri és oszthatatlan alkotó ember. Tágra nyílt szemű visszavonult szűkszavú ember­ként ismertem meg 1969-ben a Képzőművészeti Főiskolán. Jött felém a hátsó lépcsőház felől, há­rom ápolt ujjában könnyedén tartott rézlemezek. Sűrű gomba­alakú dús frizurájával valamint gyors járásával kitűnt, hogy kü­lönleges ember. Utána néztem­, és láttam hogy kissé hajlott entel­­lektuális hátára valami nagy mo­nogramm volt felírva. Ez 3/4 12- kor volt. Féltem a monogramm­tól, aztán ő előre ment és a leme­zeit a maratótálba helyezte. Fur­csa hang érces hang, valami kül­városi gróf lelki értelmét hordoz­ta magában. Ulysses hézagai már jelen voltak, számára és az egye­temes világ számára. Rajzai sokszor hangosan léle­geztek, mert nagy lelkük volt. Na­gyon mélylelkű embernek, és iro­dalmárnak, a hatótávolsága az ő világa, mert hiányzik az emberek­ből a látottakon keresztül, élő, és belépő monogram első és utolsó lebontott próbaútjai mely átnyú­lik a 21. század rózsaszín teraszá- Almásy Aladár (Almásy Aladár és Szemethy Im­re kiállítása szeptember 3-ig látha­tó a Vigadó Galériában.) ÉLET ÉS­+ IRODALOM

Next