Élet és Irodalom, 1995. július-december (39. évfolyam, 27-52. szám)

1995-12-15 / 50. szám - Szegő György: Könyvajánló • könyvkritika • Radnóti Sándor: A hamisítás. Magvető (16. oldal) - Szepes Mária: Ecséri Lilla naplójához • könyvkritika • Ecséri Lilla: Napló 1944. Egy tizenhatéves kislány naplójának eredeti szövege. T-Twins Kiadó (16. oldal) - Csuhai István: Százhatvankét szó • könyvkritika • Darvasi László: A Kleofás-képregény. Jelenkor Kiadó (16. oldal) - Tarján Tamás: Emberkert • könyvkritika • Lengyel László: A kisnyúl pártján. Officina Nova-Kobra Könyvek (16. oldal)

SZEGŐ GYÖRGY: M (Radnóti Sándor: A hamisítás. Magt­ető, 338 oldal, 980 Ft) Elszoktunk már a nagyívű, tisztá­zó jellegű, egy-egy fogalomkört a legszélesebb értelemben vizsgáló esztétikától. A posztmodern düh fragmentekre tördeli nemcsak a műalkotást magát, de a mű miben­létét tárgyaló esztétikai kérdéseket is. Jó ideje kéjesen párosul e rombo­­lósdi a hazai könyvkiadás önelapró­zó anyagi és nem utolsósorban szemléleti szűkösségével. Radnóti Sándor most „asztalt bontott”, és megjelentette a hamisításról szóló átfogó, nagyigényű esztétikáját. Összegezte benne a nagy európai nyelveken olvasható munkák tanul­ságait, amelyek eredeti és hamis mű problematikájával foglakoznak. El­sősorban a képzőművészetre kon­centrál, de a létében ettől — Rad­nóti definíciója szerint — teljesen különböző irodalmi hamisításokba is beleássa magát és bevezeti kitartó olvasóját. Az igazi kérdés a sokszorosítás eme borult identitású korszakában persze nem a hamisítvány, hanem az eredetiség mibenléte. Radnóti — amellett, hogy pazar fölénnyel értel­mezi és stilizálja át mondandója szá­mára a művészettörténet sok évszá­zados hamisítás-anekdotáit, így munkája kifejezetten élvezetes olvas­mány is­­ kísérletet tesz egy pontos rendszer kidolgozására. Másolás, idézés, sokszorosítás, tudatos és vét­len hamisítás szétválik és mindegyik a maga helyére talál nála, miközben az egész átkerül a lételmélet tarto­mányába, így a hamisítás ürügyén a modern művészet egésze, a vizuali­­tás új korszaka körvonalazódik. Kissé szorongva fogtam hozzá a könyv utolsó fejezetéhez, amelyben Radnóti a hamis paradigmával szem­besíti a művészeteket. Döbbenten láttam néhány éve egy osztrák doku­mentumfilmet egy brazíliai fiatal festőről, aki transzban citálta a mo­dernek legnagyobbjait, ráadásul egy artistaműsorban és lábbal. Ezért is volt nyomasztó ez az érzés, mert Rad­nóti nyomozásának eredményekép­pen felmerül, hogy a kortárs, késő­­modern művészet egész léte esetleg csakis a hamisításon belül értelmez­hető. Ez a gyanakvás tulajdonképpen mindvégig bennem motoszkált. Hi­szen az autonomitás, az egyediség a mai technikák birtokában nem túl biztonságos fogalmak. Radnóti a ma­ga számára — és ez a szemlélet fölöt­tébb használhatónak ígérkezik — au­tonómiát és heteronómiát együtt épít be a modern esztétika belvilágá­ba, az önálló intuícióval bíró művet a múzeumba utalja, a tömegessé váltat pedig mindennapi életünk akadály­­versenyén így vagy úgy, de keresztbe rakott lécekként javasolja „bevenni”. A kettő együtt, vagyis a műélvezet­ben, minden kétség ellenére is ihle­tett művészetté válhat. Könyvajánló Banga Ferenc: Baradla sorozat Az írók Boltja sikerlistája (1061 Andrássy út 45.) az elmúlt hónap könyveiből 1. Milan Kundera: Nevetséges szerelmek (Európa Könyvkiadó) 2. Hermann Hesse: Peter Camenzind (Cartafilus Kiadó) 3. Nádas Péter: Vonulás (Jelenkor Kiadó) 4. Darvasi László: A Kleofás-képregény (Jelenkor Kiadó) 5. Polcz Alaine: Macskaregény (Kalligram Kiadó) 6. Erich Fromm: Pszichoanalízis és vallás (Akadmiai Kiadó) 7. Richard Tam­as: A nyugati gondolat stációi - Megújuló világképek (AduPrint) 8. John Lukacs: Az európai világháború 1939-1941 (Európa Könyvki­adó) 9. David Hume: Tanulmány az emberi értelemről (Nippon Kiadó) 10. Al­ster E. McGrath: Bevezetés a keresztény teológiába (Osiris Ki­adó) SZEPES MÁRIA: Ecséri Lilla naplójához'"­ ­ (Ecséri Lilla: Napló 1944. Egy tizenhat éves kislány naplójá­nak eredeti szövege, T-Twins Ki­adó, 82 oldal, 350 Ft) Akármilyen borzalomáradat özönlik ma a tévé világablakán át otthonainkba, a tömegek őrjön­gése, fanatikus könyörtelen harca egymás ellen, a média által na­ponta elénk táruló véres szenve­dések sem feledtethetik el olvasó­jukkal a kis holland Anna Frank naplóját. Talán, mert tizenévesen is ki tudta fejezni azt, amit átélt. Vágyai, reményei, rettegése, ko­rai erőszakos halála egy okos, sze­rencsétlen gyerek egyéni drámája volt a tömegsorsban. Nem arc nélküli, jajgató, megcsonkított ál­dozat, hanem olyan valaki, aki személyes érzékeinket érintette meg, agyunkba hatolt. Belepil­lanthattunk gondolataiba, láttuk sápadt, vékony kis arcát, törékeny alakját. Belénk markolt a felisme­rés, hogy Anna Frank mi is lehet­tünk volna. E gondolattársítás azért támadt bennem Ecséri Lilla naplójának olvasásakor, mert az ő 1944-ben írt naplója ilyen szemé­lyes találkozás egy megrendítő sorssal, amellyel valamennyi érző embernek azonosulnia kell, az­zal a döbbenettel, hogy egy fiatal, csinos, okos, ártatlan lány hogyan vált kiszolgáltatottá, egész életére sérültté. E sebek sohasem gyó­gyulhattak be. Meghatározták a későbbi éveket, amelyeket még „látszólag” megélt. De hogyan? Mint a sebesült, akiben eltávolít­hatatlan golyó bujkál s az bármi­kor behatolhat a szívébe. Ifjúsága valójában elpusztult az átélt ször­nyűségektől, de még lábon ma­radt anélkül, hogy beilleszkedhe­tett volna a korának megfelelő, gondtalan örömökbe, szépsége­ket, kultúrát, a világ értékes kíná­latát kóstolgatva. Színésznő szere­tett volna lenni. A fajtörvények idején nem sikerülhetett legfor­róbb kívánsága, mert nem volt „árja”. (Később pedig nagypolgári származása miatt nem vették fel a színiakadémiára.) Mikor pedig a bújkálásnak vége lett, a romok és zűrzavar közepette újabb tragédi­ával kellett szembenéznie: imá­dott édesanyja nem élt már. Hoz­zátartozói hiába próbálták kárpó­tolni szenvedéseiért. Hiába talált szerető férjre, egyetlen gyermeké­nek születése sem gyógyíthatta ki szorongásaiból. Betegségek soro­zata jelezte állapotának pszicho­szomatikus gyökerét. Hogy mennyire tehetséges, eszes, vi­dám teremtés volt otthoni fészek­melegében és milyen nagyszerű, sikeres emberré serdült volna, el­árulja e különleges, hitelesen korfestő napló. Csakhogy egy őrült háború üldözött, civil áldo­zataként nem válthatta be képes­ségei és mélységes humánuma ígéreteit. Olyan kivégzetté lett, aki végzetében még tovább tá­­molygott betegségekkel küszköd­ve, testi, lelki kínok mérgezését cipelve, azután összeesett. De ránk hagyta e megrendítő írást. „Mene­teket utarszni” — megmé­rettél és könnyűnek találtattál — zendül a Bibliából felénk. Hall­gassunk-e a figyelmeztetésre, ami időtlenül aktuális minden ember­telenség ellen? Ami vele történt, mindnyájunkkal megtörténhet, ha nem előzzük meg fanatikus előítéletek, gyilkos indulatok sza­badon garázdálkodó ámokfutói­­nak dühét, s nem oltjuk el idejé­ben ökológiai kataklizmák, gyű­lölködések szaporodó tűzfészkeit szegény kék bolygónkon, a Föl­dön. * A napló rádióváltozata október 20-23-án, a Rádió Anno soroza­tában hangzott el, a Bartók adón. ÉLET ÉS ÍR IRODALOM 16 CSUHAS ISTVÁN: Százhatvan­két szó­ ­ (Darvasi László: A Kleofás­­képregény. Jelenkor Kiadó, 200 ol­dal, 440 Ft) írás, betű, szó, szavak, mondat, bekezdés, fejezet, kép, regény, képregény, képelbeszélés, képno­vella, fénykép, film, mozgófény­kép, mozgófilm, rajz, rajzfilm, raj­zolat, megrajzolás, rejtvény, kép­rejtvény, rejtély, história, különös história, krimi, feladvány, gyilkos­ság, gyilkos, áldozat, halál, élet, or­vos, doktor, nyomozó, nyom, em­lékek, kutatás, memória, fantázia, valóság, valótlanság, valódiság, ha­misság, hamisítás, képregény-ha­misítás, élmények, tények, igazság, hazugság, teltség, kerekség, egész, a nagy egész, torzó, töredék, befe­­jezetlenség, befejezhetetlenség, Dél-Magyarország, Szeged, a régi Szeged, „Szeged népe, nemzetem büszkesége”, Kossuth, Kossuth-te­­metés, Hell Ilonka, Holl Ilonka, szállásadónőm, elcsábítom, Csil­lag-börtön, vasútállomás, Wagner palota, képeslap, Mosolygós Mici, vágóhíd, ez a Bojár mindent ki­hány, Kékvízesés, drága Kathri­­nom, Liza Stülhof, Jakob Waase, ispotály, Németország, a régi Né­metország, Falkmeyer úr, szomo­rúság, szomorújáték, a világ legszo­morúbb zenekara, das traurigste Orchester der Welt, Júda ben Se­­muel, míg az élt, olvasó, utolsó ol­vasó, rózsabokrok, Weinhagen, for­dítás, nyelv, könyv, hatodik könyv, világ, szörny, históriák, legendák, csókok, könnyek, bolondok, szere­lem, szerelemgyerek, történetek, olvasókönyv, könyvolvasó, papír, oldalszám, bolti ára. Darvasi Lász­ló: A Kleofás-képregény. TARJÁN TAMÁS: Emberkert . (Lengy­el László: A kisnyúl part­ján. Officina Nova — Kobra Köny­vek, 333 oldal, 490 Ft) „Hogy tudtál te ennyi állatra ennyi állatot találni?” — kérdezte vi­hogva néhai Liska Dénes közgaz­dász, aki Lengyel László össznemze­­ti állatológiájába maga is bevonult. Pedig állat — az akad bőven, nevé­vel és karakterével önmagáért — s a műfaj, az állatmese szabályai szerint másért — beszélő. Nehezebb leírni, megnevezni a helyszínt, mely nem zoo, de nem is Éden, még az elfuse­rált jelzővel illetve sem. Nehezebb meglelni a posztot, a saját mezőt, amely úgy kívül, hogy épp a pere­men (noha persze odabent). S a csippentés! A szemnek az a villaná­sa, mely az éleslátás, a látásmód ré­vén az írásmód, a szuverén stílus összefogó hálóját is rávetíti-ráveti a szövegre. Lengyel részint családi örökségül kapta az (állat) mesét, a fabulát: Be­nedek Elektől. Szeretett elődjére, egyik mintaképére szívesen hivatko­zik is. Tőle való A kisnyúl pártján köteteim aforisztikus alapeszméje. Nagy számban fordulnak elő más ci­tátumok is — mintha az ugyancsak erdélyi származék Cs. Szabó László vinné el a pálmát —, ha nem elég szilárd a kiinduló pont, egy benső láncszem, vagy a konklúzió, a szerző örömest fordul roppant bőséges és tartalmas házi idézetgyűjteményé­hez. Ez abból is következik, hogy egy állat mégiscsak tökéletesebb lény, mint az emberfia. Zártabb, egyértelműbb, szimbolikusabb. Ne­héz lenne állatokról embermeséket írni. A könyv mint társadalmi Nagy Brehm kezdi és mind irodalmi Kis Brehm végzi. I­ezsák Sándor hiúz és vakond, Horn Gyula róka, Ester­házy Péter Ladhlaki Kandúr. Lengyel közvetlenkedés nélkül beszélget ol­vasójával. Szolidáris azokkal, akikkel egy társaságba keveredett a Kárpát­medence benső földrajzi és nyelvi körében, ezen a gombostűfejen. Együtt ülünk, üldögélünk, s ő mesél arról, miért nem megyünk, mende­­gélünk. Mindnyájan ugyanarra a harminc politikusra meredünk, pár millióan — mondja, és a jellemzés­ben, ítéletben előlép józan helyet­­tünk­ szólalóvá. Megfogalmazza, ami a nyelvünkön volt (már akinek), de szóként ott is maradt. Mindnyájan ugyanazt a tizenöt írót olvassuk pár (tíz)ezren — sugallja, és familiáris, tudóskodás nélküli, találó megálla­pításokkal érezteti, hogy az iroda­lom (Épé, Tédé, O.O. és mások) némiképp menedék az élet elől, ha életszavakat próbálgat szóéletek he­lyett (és velük, általuk, mondom én). Lengyel tanár úr nem a katedrán áll, hanem az asztalon ül, pulóver­ben. Milyen állatnak látom őt jóma­gam (ki idehaza: Medve, noha nem Für Lajos-szerű­? Lengyel László gyík. Fürge. Fénykedvelő. Az egész világot befutja. Kelt negatív benyo­másokat is. Sietős. El-elvakul. Hoz hideglelést. Lengyel, a gyík igazolja a jelképtá­rakat. Cimborái a tűzzel. Gyógyít. A művészetek barátja. Szabad. 1995. DECEMBER 15.

Next