Élet és Irodalom, 1996. július-december (40. évfolyam, 27-52. szám)

1996-09-27 / 39. szám - Marx József: • könyvkritika | Ex libris • Beke Kata: Vallomás (Belvárosi Könyvkiadó) | Christopher Hibbert: A Medici-ház tündöklése és bukása (Holnap Kiadó) | Hegyi Gyula: A tű fokán (Hammer Műhely) | Fejtő Ferenc: Szociáldemokrácia tegnap, ma, holnap (Belvárosi Könyvkiadó) (13. oldal)

EX LIBRIS MARX JÓZSEF Beke Kata: Vallomás Egy hajdani — és rendkívül rokonszenves — politikusnő visszatért a „kaptafához”, és új­ra tanít. Ahogy illik hozzá, országos méretben. Egyszerre könnyű, egyszerre nehéz műfajban, útinaplót ír Olaszországról. Könnyű, hiszen Itália mindent elbír, amit külföldiek aggatnak rá szavakból, de nehéz is, mivel a magyar ér­telmiség irodalmi élménye erről az országról mégiscsak Szerb Antal Utas és holdvilága. Be­ke Kata, a rá jellemző nyíltsággal, vállalja a szembesülést, sőt a könyv ajánlásában megem­lékezik a régi könyv szerzőjéről, az ő emléké­nek szenteli a maga Itália-vallomását. Ami az olasz útinaplók átlagából minden­képp kiemelkedik. „Egyszerű” okból: személyiség utazza be Itá­liának Velencétől Rómáig található néhány nevezetes helyét. S a személyiség egyik fontos vonatkozása az ismeretek átadásának szép szenvedélye. Egyszerűbben is lehet ezt mon­dani. Beke Kata tanár, akit senki sem kénysze­ríthet immár pályamódosításra. Tehát a szer­ző oktat, de azzal a mértékkel, amely csak a legnagyobb tanáregyéniségekben van meg. Tudja, hogy mikor és mennyi információt le­het a történelmi, művészettörténeti kontextus érdekében olvasójára rázúdítani annak érde­kében, hogy érdeklődését fenntartsa, hogy igényét nem egy olaszországi utazásra, hanem az értő szemlélődésre meggyökereztesse. Az olvasó természetesen tudja, hogy külföl­det is úgy láthatjuk csak, ha úticsomagként magunkkal visszük önmagunkat. Vajon Beke Kata „értő szemlélődése” Itáliában a magával vitt Szerb Antalon túl milyen további magyar szemellenzők révén sikeres? Mindenki meg­elégedéssel jelölheti meg könyvében azt a he­lyet, amikor Beke Kata az ifjú Szent Ferencről szólván, aki egyre többször tett ki kenyeret az asztalra a bekopogtató kéregetők számára — hogy érthetővé tegye a történetet — így fogal­maz: „Látszólag nem több ez, mint amit ma szociális érzékenységnek neveznénk, s illik is egy gazdag ifjúhoz.” Hasonlóan „áthallik” a középkor firenzei kereskedőiről ez a megjegy­zés is: „gyanús a túl gyorsan keletkezett gaz­dagság”. Mélyebb megfontolást igényelne azonban Beke Kata gondolatsora a vallásos re­neszánszról. Talán itt érhető tetten ideológia. A tanár úgy tudja, hogy az istentelen, vallásta­lan reneszánsz képét „évtizedek tankönyvei vésték a felnövekvő nemzedékeink tudatába”, s ekkor közvetlenül megszólítja közönségét: „felejtsd el, Olvasó”. Beke Kata szerint a rene­szánsz polgárok „Isten szép világát akarták még szebbé tenni az emberi szellem és kéz al­kotásaival”. A „szép világ” talán nem a legpon­tosabb meghatározás arról a városról sem, ahol az összeesküvők éppen az Űrfelmutatás pillanatát választották ki a Medici-fivérek meg­ölésére, s a merénylők papi személyek voltak. (Belvárosi Könyvkiadó, 193 oldal, 498 Ft) Christopher Hibbert: A Medici-ház tündöklése és bukása Még 1974-ben volt egy kiállítás Firenzében és Detroitban, amelyet rendezői a toszkán vá­ros művelődéstörténetében általában mellő­zött barokk emlékek elismertetése érdekében szerveztek. Ennek a kiállításnak volt a címe a Mediciek alkonya. A kiállítás egyik „hozadé­­ka” Christopher Hibbert műve, aki ebből az alkonyi szemszögből írta meg a Mediciek tör­ténetét. Az 1975-ben megjelent és most magyarul is olvasható mű azon „történészi” alkotások so­rát gazdagítja, amelyek a „művelt nagyközön­ség” részére olvasmányos formában dolgozzák fel a világ számtalan furcsaságainak bármelyi­két. A két idézőjel fontos. A Medici-ház tün­döklése és bukása történész keze nyomát vise­lő nem történeti munka. Leginkább művelő­déstörténetnek lehetne nevezni, hiszen műal­kotások, épületek születésének történetéhez sorol adalékokat, források és szakmunkák sza­bad felhasználásával. De nem mellőzhető az idézőjel a „művelt nagyközönség” esetében sem. A szerző a 15. században induló és a 18. században véget érő családi krónikának olyan vonatkozásait tárja fel, amelyekkel joggal bul­várlapok címoldalára is pályázhatna. Vajon az a gyilkosságsorozat, amelyet I. Ferenc herceg bonyolított le, hogy feleségül vehesse szép ve­lencei szeretőjét, Bianca Capellót, megneme­­sedett-e azáltal, hogy a város ura akarta így? A szerző mintha azt akarná bizonygatni, hogy nincs új a nap alatt: a hatalom, a pénz és a szenvedély túlcsordulása a Medici család tör­ténetében is azokat a lélektani reakciókat vált­ja ki, mint napjaink bármelyik zsarnokában, akinek módja nyílik az ellenőrizetlen hatalom nyújtotta „előnyöket” élvezni. De A Medici-ház tündöklése és bukása il­lusztrált lapok számára is lehetne kívánatos híranyag. A szerző — elsősorban a Medici-tör­ténet szereplőiről készült korabeli ábrázolá­sok „lefordítása” alapján — megkísérli felidéz­ni a külső megjelenést, és „közérthető” (köz­helyes) formában megadni a figurák lelki al­katát. Christopher Hibbert mindenkit nagyjá­ból úgy jellemez, mint Roderigo Borgiát, VI. Sándor pápát: „Kövér volt, kopasz, közönséges és hivalkodó külsejű, de nemcsak gazdagsága és nagy befolyása vonzotta hozzá a nőket. Ta­gadhatatlan vonzerővel rendelkezett. Óriási energiával és szinte gyermeki komolysággal vetette bele magát a kicsapongásokba, ami kedvessé tette őt számos szeretője előtt.” Ere­deti, ugye? A könyv nem ad közvetlen magyarázatot a firenzei reneszánszra, ám ez a hiányossága egyben erénye is. Az olvasónak a kétségkívül gazdagon felsorakoztatott művelődéstörténeti anyag birtokában lehetősége van mérlegelés­re, vajon a firenzei társadalom, például a ma­ga arisztokrata-ellenességével, ami az öröklött előjogok heves elutasítását jelentette, milyen mértékben foglalata a kreatív művészi és tudo­mányos szellem olyan csodálatos és tömeges előfordulásának, mint amire Firenze példa Lorenzo Medici idejében? (Holnap Kiadó, 365 oldal, 550 Ft) milyen értékek szellemében remélhető egy emberségesebb társadalom”. A könyvterje­delmű esszé válasza a szerző szempontjából hézagmentes: az emberséges társadalom a kereszt jegyében, a megváltás üdvtana alap­ján lehetséges. Hegyi Gyula az „eredeti krisztusi közösség” mellett voksol, ebből ve­zeti le saját szociális érzékenységét, érték­tiszteletét és azt a „radikális másságot”, amit az evangélium betűi alapján a maga számá­ra kötelezőnek tart egy kormányzó párt par­lamenti közkatonájaként is. De vajon kinek a katonája Hegyi Gyula? Lélekben feltétlenül a jezsuita atyáké. „Aki tárgyilagosan tanulmányozza a jezsuita rend portugáliai, franciaországi, spanyolországi, majd általános feloszlatásának történetét — írja —, az aligha tagadhatja, hogy klasszikus koncepciós eljárással verték szét és fosztották ki a katolikus egyház legerősebb szerzetes­­rendjét.” Amely tagjainak például „az egysé­ges európai műveltség megteremtésében is komoly szerepük volt”. Hogy a szerző mennyi­re híve a jezsuita szófordulatoknak, azt mi sem bizonyítja jobban, mint megállapítása a nacionalizmus gyökereiről: „fontos hangsú­lyozni, hogy a nacionalizmus valójában a libe­rális állam valláspótló eszményeként született meg”. Miért fontos? Mert az eszmefuttatás oda fut ki, hogy a nacionalizmusok nagyobb pusztítást okoztak, mint a leggyilkosabb vallás­­háborúk. Az is a jezsuita atyák hívének mutatja Hegyi Gyulát, hogy a társadalmat összetartó esz­ményt csak a bevett vallások számára tartja fel. A „vallási szektákat” és az „újfasiszta mozgal­makat” hajlandó egyetlen mondatban mint „az egykor megtagadott nagy eszmények pri­mitív és torz formában” való visszatérését em­líteni, s egyetlen gesztussal ítéli Fukujamát és a nyugati demokráciák közeli bukásáról érte­kező szélsőjobboldali ideológusokat naiv ál­modozónak. Hegyi Gyula a modern világot mint a válsá­gok világát látja, a kapitalizmust erkölcstelen­ségben marasztalja el. Az általános válságot a spirituális értékek elvesztéséből vezeti le, és te­rápiája — nem véletlenül — vallásos terápia. .A keresztény társadalmi tanítás és a demokra­tikus baloldali gondolkodás gyakorlati hason­lósága egyébként annyira nyilvánvaló, hogy azt csak görcsös előítéletekkel lehet ideig-órá­­ig letagadni.” Ami egyfelől azt jelenti, hogy a szerző magáévá tette Pier Paolo Pasolini re­mekművének, a Máté evangéliumának „üze­netét” a szegények Krisztusáról, másfelől kibu­kik belőle az is, hogy az egyház és állam követ­kezetes szétválasztását hirdető liberálisok he­lyett, akik pártja koalíciós partnerei, az ideoló­gia síkján Hegyi Gyula az ellenzéki keresztény­­demokratákkal (elveikkel) rokonszenvez. A könyv kulcsszavai: baloldali életérzés és kereszténység... Bizonyára a még mindig fil­mes (hiszen abból kigyógyulni nagyon nehéz) Hegyi Gyula is helyesli, hogy az olvasót a két fogalom egy hangsúllyal való említése miatt egy halott filmrendezőre emlékeztetem. A há­romnegyed­ egész életművű Gyöngyössy Imré­re, aki baloldaliként és hívőként nemcsak ré­szese volt „az emberiség nagy kalandjának, a szocialista kísérletnek”, hanem bele is halt. (Hammer Műhely, 165 oldal) Fejtő Ferenc: Szociáldemokrácia tegnap, ma, holnap Fejtő Ferencet 1980-ban az Express című he­tilap és a Lafont kiadó nyugat-európai körútra küldte, hogy a tekintélyes és a mozgalomtól sem idegen szakember állítaná ki — akkor így látszott — a szociáldemokrácia halotti bizo­nyítványát. A körút végeredménye a Csakazér­­tis szociáldemokrácia című könyv lett: Fejtő Ferenc megragadó racionalitással, történeti és jelenkori érvekkel győzködte francia olvasóit, hogy a szociáldemokráciát nem lehet agyagba döngölni, a mozgalom a pálya átmeneti (és a mozgalom történetében nem szokatlan) jelen­ség, s jönnek még szép napok, mivel a kispol­gári munkástömegek mentalitásának ez a re­formista mozgalom felel meg leginkább. Természetesen „a szociáldemokrácia min­denütt annyit ér, amennyit vezetői és párthí­vei érnek” —jegyzi meg Fejtő Ferenc elmésen abban a riportban, amit a kiadó utószó gya­nánt fűzött a kötethez. Ez a beszélgetés azt is tisztázni kívánja, hogy a könyv mai magyar megjelentetésének (a kiváló fordító, Görög Lívia tolmácsolásában) mi a közvellen politi­kai indítéka. Kétségkívül, ez a politikai esszé is erősíteni akarja az MSZP meghatározó szemé­lyiségeiben azt a szándékot, hogy az „utód­párt” szégyenfoltját a szociáldemokrata érté­kek maradéktalan vállalásával és hitető erejű hirdetésével homályosítsák el. Ugyanakkor a könyv finom tüske a liberalizmusnak is. Fejtő Ferenc szerint a szociáldemokráciának köz­ponti fogalma a közjó. „Ezt a liberálisok, külö­nösen az új liberálisok, elhanyagolják. Elfelej­tették, hogy a közjó megköveteli bizonyos dol­gok közös intézését. Vagyis az állam, persze nem önkényes, hanem demokratikus állam beavatkozását.” Ezt a szúrást csak elmélyíti az olyan további elmefuttatás, mely szerint „a li­beralizmus túlságosan elrugaszkodik az indivi­duális szabadságok felé, olyan egyéni szabad­ságok felé, melyek nagyon nagy egyenlőtlen­ségekhez, kiváltságokhoz, monopóliumokhoz vezetnek”. A szociáldemokrácia — Fejtő Ferenc empa­tikus olvasatában — a közjó megtestesítője, mi több, olyan etikai álláspont is, amely az ember antropológiai követelményeinek felel meg. „Az emberi életben — fejtegeti a szerző az életbölcsesség jogán — ugyanis két fő célt le­het megállapítani. Az értelmes emberek sza­badon akarnak fejlődni és biztonságban akar­nak élni. A szociáldemokrácia az összes rend­szerek közül, az összes ideológiai építmények közül az, amelyik ennek a kettőnek a szintézi­sét, a szabadságvágy és a biztonságvágy össze­hangolását akarja megvalósítani. Ez biztosítja maradandóságát.” Vajon? Mintha az érvelés gyenge lábakon állna, mintha a szociáldemok­rácia lenne ebben a tekintetben az az üdvtan, amit elfogadva a világ minden problémáját megoldhatnánk. Ezért lenne esetleg helyénva­ló, sugallja a könyv, hogy mindenki szociálde­mokrata legyen, függetlenül attól — mint ahogy­ azt a német szociáldemokraták egyik el­méleti embere, Kurt Schumacher már 1945- ben megfogalmazta —, hogy az egyént erre a választásra a marxi közgazdaságtan elemzései, saját filozófiai és erkölcsi megfontolásai vagy „netán a Hegyi Beszéd szelleméből” fakadó felismerések ösztökélték-e. (Belvárosi könyvkiadó, 147 oldal, 498 Ft) 1996. SZEPTEMBER 27. Hegyi Gyula: A tű fokán Hegyi Gyulához, a szocialista párt parla­menti képviselőjéhez, akit sokan még ma is inkább filmpublicistaként és közíróként, mint „hivatásos” politikusként tartanak szá­mon, illik a tűnődés. A „tűnődés arról, hogy HIO II3 A szegedi Móra Ferenc Könyvesbolt (Bibliofil Kft. 6701 Szeged, Kárász u. 5.) sikerlistája az elmúlt hónap könyveiből 1. Szűcs — Malgorzata: A Feszty-körkép (Helikon Kiadó) 2. A magyarok bejövetele (Apáczai Kiadó) 3. László Gyula: A honfoglaló magyarok (Corvina Kiadó) 4. Andrei Makine: A francia hagyaték (Ab Ovo) 5. Ladó János: Magyar utónévkönyv (Kulturtrade Kiadó) 6. Gabriel García Márquez: Egy előre beje­lentett gyilkosság krónikája (Magvető Kiadó) 7. Vámos Miklós: Zenga zének (Ab Ovo) 8. Hamvas Béla: Eksztázis (Medio Kiadó) 9. Anderson: Az X akták — Az áldozat (Door Kiadó) 10. Wodehouse: A nénikém nem talpig úri­nő! * (Ciceró Kiadó) ÉLET ÉS ÍR IRODALOM

Next