Élet és Irodalom, 1996. július-december (40. évfolyam, 27-52. szám)

1996-10-04 / 40. szám - Gaál József: Képek • kép | illusztráció | grafika | rajz (1., 3., 4., 14., 15., 16., 17., 19., 20., 21., 22., 23., 24. oldal) - Kovács Zoltán: Morál, jog stb. (1. oldal)

Kardos G. György: Sajtó-etűdök ❖ Csizmadia Ervin: Rohanunk az őszinteségbe ❖ M. Bereczky Erzsébet: A kilencedik parancsolat ❖ ECO — Balassa Ákos: Hogyan lehetne kimozdulni? (vita) ❖ ÉS Irodalom: Géczi János, Hargitai Péter, Kovács András Ferenc, Térey János verse, Temesi Ferenc: Messzelátó, Balla Zsófia, Kálnay Adél, Kemény István, Nagy Atilla Kristóf, Vörös István prózája I ÉLET ÉS I IRODALOM I IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP XL. ÉVFOLYAM, 40. SZÁM ÁRA: 96 FT 1996. OKTÓBER 4. ■ ■ KOVÁCS ZOLTÁN: Morál, jog stb. Még mielőtt dr. Tocsik privatizációs sikerdíja és Suchman minisz­ter megrendült munkabékéje a teljes feledés homályát borítaná a ko­rábban történtekre, ne feledkezzünk meg ezen a hasábon rögzíteni, hogy az elmúlt tíz napban két patinás szervezet definiálta magát a morál legalsó szintjén: a Magyar Úszószövetség, valamint a Magyar Újságírók Országos Szövetsége. Időrendben először az úszószövetség, amennyiben újraválasztotta két héttel azelőtt lemondott elnökét, Gyárfás Tamást. Emlékeztetőül: Gyárfás Tamás azért érezte szüksé­gesnek önként távozni, mert hivatali idejéhez kötődik a hazai úszó­élet eddigi legnagyobb botránya, egy nemzetközivé püffedt közönsé­ges csalás. Gyárfás akkor azt tette, amit tenni kellett: lemondott, mintegy utat engedve a sportág öntisztulásának. Nos, néhány napja a magyar úszósport öntisztulási rohamai a koráb­ban önként távozó elnök újraválasztásában összegződtek, egy középká­der kivételével gyakorlatilag a teljes vezérkar újra bizalmat kapott. És hozzátehetjük, hogy gyakorlatilag egyhangú szavazással, ami persze nem meglepő, ha megemlítjük, hogy a közgyűlést megnyitó elnök legel­ső kérdésére: „Tegye föl a kezét, aki elítéli a jegyzőkönyvhamisítást!”, nem jelentkezett senki. Minthogy a szövetségi közgyűlésen részt vett az olimpiai bizottság elnöke, továbbá a sportot felügyelő miniszter képvise­letében a sporthivatal elnöke, megállapítható — állapítsuk is meg! —­, hogy az erkölcsi szabadesés legalább a felügyeleti szervek jelenlétében történt, a morális mélyponton úgy sikerült egy egész testületnek talajt fognia, hogy az legalább a jog és a törvényesség keretei között történt. Bravó! Igazából arra sincs válasz, hogy egy magára állítólag sokat adó bank magára állítólag sokat adó vezetője, Zdeborsky György, aki egyébként az úszószövetség társelnöke, miként intézhetett már korábban, a botrány kirobbanásának hajnalán egy lapnyilatkozatban olyan ultimá­tumot a teljes magyar úszósporthoz, amelyben kilátásba helyezi a több­száz milliós támogatás visszavonását, ha nem választják újra a korábban lemondott elnököt. Ezt persze egy bank megteheti: úgy látja, hogy csakis a Gyárfás vezette úszószövetségben lehet bízni, különben is Gyár­fás nélkül esetleg túl sok lenne a kérdőjel. Lehetne persze egy további megoldás is, történetesen új embert keresni, aki szintén jó menedzser, szintén sikeres lehet, ráadásul nem volt még benne semmiféle jegyző­könyvhamisításban, még úgy sem, hogy nem tudott róla. Ez azonban túl macerás, ennyit holmi erkölcsi megfontolások nem érnek meg, ilye­nekre most nincs idő. Különben is, nyakunkon a sydney-i olimpia. Gyárfás az elnök, Zdeborsky a társelnök. A jegyzőkönyvi csalás is­meretében az elnök elképzelhetetlennek tartott más megoldást, mint a távozást. Az elnök társelnöke viszont több nyilatkozatban is a le­mondott elnök visszahívásához kötötte a banki támogatást. Vajon mi­féle gumikorlátok között mozog az úszószövetség vezetésének etikai mércéje? Mi az, ami igazolhat egy tőről metszett csalást? A siker? Há­rom aranyérem? Ha igen, ne beszéljünk fair play-ről, továbbá mély meggyőződésem, ha egy közgyűlés minden további nélkül képes túl­lépni saját vezetőségének jegyzőkönyvhamisítási ügyén, akkor öntisz­tulásról beszélni szimpla fogalomzavar. S ha már a morál szabadesé­sénél tartunk, akkor idézzük föl a sporthivatal vezetőjének felszólalá­sából a bevezető gondolatot. Jobb szerettem volna még Gyárfás Ta­más újraválasztása előtt szót kapni, de hát nem így történt. Ez vajon mit jelent? Ha ezt megmagyarázná valaki. Esetleg épp a sporthivatal elnöke. A múlt héten öntisztult az újságírószövetség is, amennyiben Ke­­reszty András elnök teljes sikerrel puffasztotta privát munkahelyi problémáját közéletivé: miután immáron két éve hirdeti mindenütt, ahol csak mikrofon közelébe engedik, szimplán megfogalmazott gon­dolatait az újság, az újságíró és az egész újságírás totális megvásárol­­hatóságáról, múlt hétfőn az esti órákban kilépett Fenyő János média­cézár szolgálatából, hogy kedd reggel óta az újság, az újságíró, vala­mint az újságírás megvásárolhatatlanságát hirdesse. (Ilyen hírt olvas­va engedi újságját halkan ölébe az ember, s kinézve az ablakon, sze­mével távoli pontot kutat.) Mint azt Kereszty András a lapokban kifej­tette, alaposan végiggondolva helyzetét, igazat kell adnia azoknak, akik szerint nem szerencsés, ha egy szakmai-érdekvédelmi szervezet vezetője egy nagy sajtóbirodalomban dolgozó főszerkesztő. Ez a gondolat így, természetesen nem igaz. Valamiféle összeférhetet­lenséget sugall, pedig hát itt nem összeférhetetlenségről van szó. Koránt­sem egy helyzet föloldhatatlanságáról általában, hanem egy ember alkal­­matlanságáról in concreto. Újabban amúgy is nagy divat, hogy erkölcsi­leg megrokkant emberek a személyiségzavar kiteljesedésének pillanatá­ban szomorúan mutatnak korábbi helyzetük összeférhetetlenségére, pedig hát az esetek többségében nem történt egyéb, mint hogy addig össze-vissza beszéltek, mondták, ami épp szájukra jött, kapitalizmusról, átmenetről és így tovább. Ez történt most is. Ráadásul Keresztyvel ellen­tétben határozott álláspontom szerint az újságírószövetség posztjait új­ságíróknak kell betölteniük, mégpedig olyan újságíróknak, akik épphogy a dolgok sűrűjében vannak, csak éppen mindezek mellett a nyilvánvaló­an adódó konfliktusokat magukra is vállalják. Az ugyanis nem konfliktus­­vállalás, amit Kereszty két éven keresztül művelt, amennyiben teljes mell­szélességben kiállt a sajtó megvásárolhatóságát illetően, mígnem aztán egy forró nyárvégi hajnalon arra ébred, hogy ez így összeférhetetlen, leg­jobban teszi mégiscsak, ha a szakmát védi, hiszen az, amit eddig tett ez ügyben — nevezetesen hogy miniszterelnöki sajtótájékoztató előtt saját kezűleg apportírozta a Theodora Quelle-i palackot Horn Gyula elé —, szakmailag éppúgy alig értékelhető, mint érdekvédelmi szempontok sze­rint. Nagyvonalúnak látszó lemondását ráadásul körüllengi a teljes ciniz­mus, hiszen ha valaki két év után döbben arra, hogy helyzete összeférhe­tetlen, akkor legalább maradjon következetes és hirdesse azt, amit addig hirdetett. Ebből pedig az következik, hogy Keresztynek nyilvánvalóan nem Fenyőtől kellett volna kilépnie, hanem a MÚOSZ-elnökségről le­mondania. Egyébként az újságírószövetség elnöksége is ezt látta helyes­nek, a keddi rendkívüli ülésen éppen erre kérték volna Kereszty. Mint­hogy azonban ő hétfőn felmondott a VICO-nál, az elnökség úgy gondol­ta, megszűnt az összeférhetetlenség, és mert az elnökségben ülő kollé­gák a magyar újságírószövetség történetében immáron en plusz egyed­­szer sem vállalták a kellemetlenségeket, és en plusz egyedszer sem vállal­ták föl a konfliktusokat, maradt minden a régiben. Hogy pedig szó sincs itt semmiféle összeférhetetlenségről, helyette viszont a középszinten megvalósult alkalmatlanságról, az bár szakmaszerte köztudott, kit érde­kel ez már akár két nap múlva? Gaál József műve

Next