Élet és Irodalom, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)

1997-01-03 / 1. szám - Banga Ferenc: Képek • kép (1., 6., 14., 15., 17., 20., 23. oldal) - Megyesi Gusztáv: Az ember aláír (1. oldal)

Lengyel Balázs: Mit mond nekünk Ottlik? ❖ Ketten egy új könyvről — Milan Kundera: Elárult testamentumok (Bán Zoltán András, Tótfalusi Ágnes)­­ ❖ ECO — Pálmai Zoltán: Távlat van, de a miénk­ e (vita) ❖ ÉS Irodalom: Örkény István hagyatékából, Békés Pál és Zeke Gyula prózája, Rákos Sándor verse, ÉLET ÉS­­ IRODALOM IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP XLI. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM ÁRA: 96 π 199­. JANUÁR 3. MEGYESI GUSZTÁV: Az ember aláír Arra vagyok kíváncsi, már mindjárt így az év elején, hogy vajon mi­kor fog válaszolni Peták István tévéelnök a magyar Pulitzer-díjas új­ságírók levelére. Még karácsony előtt a Pulitzer-díjas kollégák nyílt le­vélben fordultak a tévé elnökéhez, melyben kérték, hogy vonja vissza az Objektív című hírelemzés- és riportműsor megszüntetéséről ho­zott döntését, egyúttal szolidaritásukat is kifejtve Bánó András főszer­kesztővel, sőt, Wisinger Istvánnal is, akit a hírek szerint ugyancsak ki­rúgnak a filmfőszerkesztőség éléről. Magam technikai okok miatt — könnyelmű otthon-nem-tartózkodás mian —, nem szerepelek az alá­írók között, legyen ez most afféle pótlás, bár jó ideje komoly fenntar­tásaim vannak minden aláírásgyűjtést illetően. Mindenesetre lefogadom: Peták nem fog válaszolni. Nincs benne a levegőben. Az Egyenleg-ügy idején Nahlik Gábor is kapott nyílt leveleket, sőt, nyílt ökölrázást is. Ő azonban válaszolt. Igaz, akkora baromságokkal, hogy a Szabadság-téren lefonnyadtak a falevelek. Volt abban a válasz­ban master-master vita, hamisítási vád, még Japánt is sikerült beleke­verni az ügybe, de mindez legalább férfias válasz volt. Tőről fakadó. Az ember először csak bámult, majd szép lassan megvilágosodása tá­madt, itt most vagy hülyék ülik torukat, vagy hatalmas munícióval vannak felszerelkezve, esetleg mindkettő. Ezzel már lehetett valamit kezdeni. Most viszont semmilyen válasz nincs semmilyen kérdésre. Amiből nem az következik, hogy mondjuk a Nahlik-időszak valamivel is jobb volt. Csak egyértelműbb, megfoghatóbb. Felhívta az ember a Kene­­dit, készül-e valamire a Nyilvánosság Klub, felhívta valamelyik chartás ismerősét, nem lesz-e vonulás, s a válasz után lobogó hajjal vonult és kanyarította alá nevét aláíró ívekre. Hozzáteszem: a lelkesedéstől és a megtapasztalt állami pimaszságtól és gátlástalanságtól kissé bódultan, egekbe emelve a hatalom éppen soros áldozatait. Az ember annyira hitt az igazában és az okol melegében, hogy amúgy nagyon kedves és szorgalmas, valójában azonban korántsem zseniális képességű szer­kesztőket, műsorvezetőket emelt a magasba, s rajzolt a fejük fölé gló­riát. Csupán a hatalom eljárása nem tetszett neki. Mert már akkor sem Egyenlegről meg 168 Óráról meg irodalmi műsorok megszüntetéséről volt szó. Aláírni jó. Ám aláírni némi skizofréniával is jár, kissé ütődötté is vá­lik tőle az ember, időlegesen elveszíti alapvető funkcióját is, mondjuk a gondolkodást. Emlékszem, midőn Lengyel Lászlót bíróság elé állí­tották egy cikke miatt, mondván, korrupcióval vádolta az egész An­­tall-kormányt, én éppen egy könyvét olvastam. Gondolkodásra inger­lő tanulmányát, vitaesszéjét. De épp gondolkodni nem kezdtem el a sorain, hiszen ugyebár Lengyel Laci bíróság előtt áll, tehát áldozat, ha pedig áldozat, ráadásul közülünk való áldozat, akkor ab ovo min­denben igaza van, bármit állít is a könyvében. És midőn a kabarét, a 168 Órát, a Mindennapi Irodalmunkat tiltották be, ezek egyből töké­letes és minden részletükben zseniális műsorok lettek. S ugyan ki ve­tette fel (akkor!) akár szűk baráti körben is, hogy Mester Ákos mi­ként csinál lapot a közrádió egyik műsorából? Egy városházi Charta­rendezvényen úgy ünnepeltük Bánó Andrást, mint aki elsőként re­pülte át az óceánt, hozzátéve, született zseni. Ez akkor hiteles volt, ráadásul az akkori hatalom összezárt, műkö­désbe lépett a Nahlik- és a Csúcs-propaganda, hozott anyagból, őr­­mesteres kiképzéssel. Bánót és társait ők emelték a magasba. Azt hitte az ember úgy két éve még, hogy jobb idők jönnek, egyszer tán min­denki visszakerül az őt megillető szakmai helyre, s ezután, ha média­ügyek kerülnek szóba, azok mind szakmai vitákban csapódnak le, az ember szerkesztőket lát a szerkesztői székekben, a vita arról folyik, hogy ez a műsor jó, az pocsék, emitt frissíteni kellene, amott meg azt a fáradt, kiégett embert leváltani. Az ember nem mártírokat akar lát­ni, miközben tovább rohad a tévé, a sajtó, egyszer álljon már meg végre a mártírok helyébe lépő középszer. Most megint az ember aláír. Persze, hogy aláír. Sőt, jobban ír alá, mint évekkel ezelőtt. Egy mű­sor megszűnik, az indoklás, akár a nyolcvanas években, csak. Ez a csak jelzés. Nincs nagy csinnadratta, erődemonstráció, hamis vád, ha­­zudozás, minderre nincs szükség, mert annyira a székünkben va­gyunk, hogy a csak éppen elég. Minden megtehető, úgyis az lesz, amit akarunk, aláírhattok, nyilatkozattok, a mai mártírt holnapra el­felejtitek, mi több, ti magatok fogjátok majd mondani, nem is volt olyan nagy szám, s ünneplitek majd azt, akit mi rakunk a helyébe. A középszer terrorja jó. Nem látványos terror ez, nem egetverő kia­bálásokkal jár, egyszerűen sunyi terror ez. A műsor a miénk. És egy műsor sohasem azzal mérhető, hogy mit nem mutatunk, mi az, ami­ről hallgatunk, amiről eszünkbe se jut, hogy mutatni kellene, hanem azzal, amit bemutatunk nektek. Ez lehet rossz, még rosszabb, s lehet közepes, érdektelen, szürke, jellegtelen, ám a sok rossz között éppen ezeket fogjátok jónak nevezni, az arctalan médiaembert pedig szemé­lyiségnek nevezni. Volt már ilyen. Bekapcsolni ma a tévét, kicsit déjá vu. Az ember tehát aláír. Minden porcikájával tiltakozik, ám gesztusá­val ezenközben egyszerű közkatonákat emel mártírrá, a mártírból az­után visszamenőleg is tábornokot farag, a folyamat pedig beláthatat­lan következményekkel jár. Bánó helyébe szürke emberke lép, ez te­szi a dolgát, nagyon teszi, két év múltán majd valamilyen oknál fogva őt is kirúgják, mártír lesz persze ő is. Meg ami a mártíromsággal jár: egy félreértett zseni. Teljes szakmai züllés. Mert hiszen kinek jut ma eszébe például, hogy volt egy Aczél End­­re-féle Híradó is a tévében? Hogy ugyanennek az intézménynek a stú­diójában dolgozott egy Baló György, egy Rózsa Péter, s hogy Havas Henrik után szakmai űr maradt? Az ő távollétük szakmailag pótolha­tatlan, de vajon értük ki ír alá ívet a honi televíziózás és a valóságfeltá­rás érdekében? Nincs is miért aláírni értük, hiszen nem rúgta ki őket senki, már rég nincs helyük a közszolgálati tévézésben. Banga Ferenc rajza

Next