Élet és Irodalom, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)
1997-03-21 / 12. szám - Szilágyi Márton: • könyvkritika | Ex libris • Szörényi László: Memoria Hungarorum (Balassi Kiadó, 1996.) | Kovács Sándor Iván: „Eleink tündöklősége” (Balassi Kiadó, 1996.) | Péczeli József: Henriás (Balassi Kiadó, 1996.) | Petőfi Sándor: Ibolyák (Argumentum-Kortárs, 1996.) (13. oldal) - El Kazovszkij: rajza • kép (13. oldal)
EX LIBRIS SZILÁGYI MÁRTON Szörényi László: Memoria Hungarorum Az utóbbi hónapok irodalomtörténeti tárgyú könyvei közül alighanem Szörényi Lászlóé az egyik legfontosabb munka. Tanulmánykötetről van itt szó, ráadásul olyanról, amelyet meglehetősen szerteágazó tematika jellemez: Galeotto Marziótól Heltai Gáspáron és Dugonics Andráson át egészen Ungvárnémeti Tóth Lászlóig ível a tárgyas válaszon írók sora. Mondhatnánk: obskúrus tematika. S valóban, ha a szó eredeti, nem pejoratív jelentésére ügyelünk, Szörényi eddig homályban hagyott összefüggéseket képes feltárni, olyan hagyományszálakat mutatva ki, amelyek hosszú, olykor évszázadokat átfogó folyamatokat rajzolnak ki. Módszere alapvetően filológiai jellegű, ám az ő számára ez a metódus poétikai, eszmetörténeti vagy történelmi következtetések előfeltételeként működik. A kötet címe, amely Horányi Elek latin nyelvű írói lexikonára utal vissza, az emlékezés aktusát hangsúlyozza, nem annyira a rekonstruálás értelmében, hanem az emlékezetben tartás gesztusát aktivizálva. Szörényi a magyarországi latinitás különböző periódusainak felvillantásakor azt az irodalomtörténetírói magatartását képviseli magával ragadóan és hitelesen, amely a későbbi, alapvetően XIX. századi nemzeti kánonból kiszorult vagy kihagyott hagyományelemek visszaiktatását látja feladatának, emlékeztetve ilyenformán heroikus, ám nem klasszifikált írói, tudósi feladatvállalásokra is. Saját értelmezői pozíciója ezeknek lesz felidézője: aki képes emlékezni és emlékeztetni ezekre a szerepkijelölésekre és életművekre (mondjuk a XIX. századi neolatin költőkre vagy Verseghy töredékben maradt Biblia-fordítására), az maga is a periférián maradás alázatából indulhat ki. Csakhogy ezeknek a tanulmányoknak egyik nagy tanulsága éppen az, mennyire új fénybe állítható maga a korábbi nemzeti irodalmi kánon, ha erről a magunk választotta, látszólagos perifériáról pillantunk rá. Szörényi Lászlót tehát nem elsősorban az érdekli, amiről nem esett szó az irodalomtörténetírás folyamatában: saját kérdésföltevései az irodalom (a nyelvi vagy ideologikus töltete révén magyar irodalom) változó létmódjára irányulnak, s ennek természetes tárgyaként választ másoktól nem nagyon preferált témákat. Ez a tanulmánykötet tehát a föltáratlanságot képes valóban hermeneutikai módszertudattal prezentálni, vagyis nem tematizálja, hanem érzékeli az irodalomértés történeti problematikáját. A húsz év munkájából rendkívül szigorúan válogatott kötet ilyenformán annak is dokumentuma, hogy egy klasszikus iskolázottságú filológus saját módszereinek következetes végiggondolásával miképpen jut el azokhoz az elméleti-metodikai kérdésekhez, amelyeket az irodalomtudomány aktuális kérdésirányainak gondolunk. Szörényi László irodalomszemlélete ezért is látszik igen tanulságosnak. (Balassi Kiadó, 1996. 219 oldal, 950 Ft) 1997. MÁRCIUS 21. Kovács Sándor Iván: „Eleink tündöklősége” Egy másik, újonnan megjelent és fontos irodalomtörténeti szakmunka szintén messze túlmutat látszólagos konkrét tárgyán. Kovács Sándor Iván új tanulmánykötete igen koncepciózus válogatás. A könyv egyik, talán leghangsúlyosabb vonulatát tulajdonképpen sajátos Zrínyi-kommentárokként is jellemezhetném. Kovács Sándor Iván ugyanis a XVII. századi magyar költészet jelentős alakjairól (pl. Gyöngyösi, Koháry, Esterházy Pál) szólván, elsősorban a Zrínyi-imitációk kimutatására törekszik. Hatalmas szövegmemória és filológiai akríbia jellemzi ezeket a tanulmányokat, az eredmények pedig a témában kevésbé jártas irodalomtörténész olvasót teljesen meggyőzik. A dilemma mindazonáltal ott lappang ezeknek az írásoknak a mélyén, olyannyira, hogy maga a szerző is érzékeli, hiszen felhívja a figyelmet arra, mennyire kívánatos a Zrínyi-hagyomány, azaz a költői életmű és írói-politikusi szerepértelmezés továbbélésének monografikus vizsgálata. Tegyük hozzá: ennek elvégzése ma már nem lenne előzmények nélküli munka, s a kezdeményezésben Kovács Sándor Ivánnak (kutatóként éppúgy, mint témakijelölő pedagógusként) komoly érdemei vannak. Mégis ez a kötet — az eddigi eredményekhez képest is — új kérdések megfogalmazásához segít hozzá: ha K. S. I. képes ennyi adattal bizonyítani azt, hogy Zrínyit a kortársak imitálták, vagyis költői tekintélye alapján méltónak bizonyult erre az alkotómódszerre; ha még Gyöngyösi Kemény-eposzában is kimutatható a Szigeti veszedelem hatása , akkor mi magyarázza a XVIII. század végére, XIX. század elejére öröklődő vagy kialakuló dichotómiát, amely a népszerű Gyöngyösi versus a felfedezendő, elfelejtett Zrínyi képletével írható le? Mi változott meg a XVII. századi magyar nyelvű költészet kanonizációjának történeti folyamatában, ha Arany, de voltaképp már a Nemzeti hagyományokat író Kölcsey is — saját tudománytörténeti előzményeinek tökéletesen megfelelően — úgy summázhatott: Zrínyi megelőzte a korát, de nem hatott rá? S egyáltalán: a kötet rendkívül alapos tanulmányai alapján az is kérdéssé tehető, vajon mennyiben változtak meg a Zrínyi-életmű olvasatai? Hiszen eszerint rendkívül sokrétű, bár nyilván töredékes, nem diszkurzív jellegű bizonyítóanyag gyűjthető arról, hogyan olvasták a kortársak az eposzt és a lírai darabokat; ez pedig rávetíthető lenne a XVIII. századi Zrínyi-újrafölfedezés hasonló jellegű dokumentumaira, például Ráday Gedeon szövegátírására. Kovács Sándor Iván tanulmánykötete tehát olyan problémákat tesz láthatóvá, amelyek a kanonizáció történeti anyagon elvégezhető elemzését ígérik: a kötet nem lezárja, hanem inkább kinyitja ezt a kérdéshorizontot. Nyilván részletesebb, szakfolyóiratokban elvégzendő kritikai felmérést kívánnának a kötet egyéb tanulmányai is: a Bessenyei Annát fölfedező portrévázlat, a Thaly-tanulmány vagy az Arany János Budapest-élményéről szóló dolgozat. Mindegyik újabb problémákat tesz láthatóvá vagy implikál, s minden bizonnyal úgy fog beépülni a további irodalomtörténeti szakirodalomba, ahogyan maga a szerző is viszonyul az előzményeihez: a termékeny vitatás jegyében, azaz az egyetértés, a továbbgondolás és az ellenérvek felsorakoztatására késztető kétely egységének állapotában. (Balassi Kiadó, 1996. 175 oldal, 680 Ft) vagy éppen a magyar honfoglalás tematikájához méltó műforma és az ezt prezentálni képes magyar nyelv megfelelő retorikai stílusszintjeinek kialakítása (gondoljunk Dugonicsra éppúgy, mint Csokonai ambiciózus Árpádiász-töredékére). Péczeli Voltaire-fordítása nélkül ezek a kérdések aligha tisztázhatók megnyugtatóan; nem is szólva most arról, hogy a IV. Henrik köré épülő epopeia átültetése miképpen járul hozzá a tolerancia-eszme popularizálásához vagy éppen szakralizálásához, s ennek érdekében a református Péczeli milyen deformálásokat végez el az eredeti textuson. Ez a szövegkiadás pedig első darabja egy új sorozatnak, a Régi Magyar Költők Tára XVIII. századi folyamának; a Bíró Ferenctől elindított vállalkozás az ismert ismeretlen XVIII. század szövegeit kívánja közreadni, ezáltal olyan új összefüggések és folyamatok érzékelésére nyújtván módot, amelyek a jelenkori irodalomértés szempontjából is relevánsak lehetnek. Mert hiszen ebben az időszakban a magyar irodalom egyik nagy újraalapítása megy végbe, olyan költői gesztusok bukkannak fel itt, amelyek ősképét jelentik a későbbieknek. Erről is többet tudhatunk majd meg ebből a sorozatból. (Balassi Kiadó, 1996. 282 oldal, 1200 Ft) El Kazovszkij rajza Péczeli József: Henriás A XVIII. század végének jeles írója, szerkesztője, Péczeli József 1786-ban fordította le Voltaire európai hatású eposzát, az Henriadeot. Nagy öröm, hogy ez az átültetés — Vörös Imre alapos szövegkiadói kommentárjaival — újra széles körben hozzáférhető lett, hiszen 1792-es második kiadása óta, azaz több mint kétszáz éve nem adták ki újból. Ez a mű első közelítésben természetesen fordítás, így hozzámérhető-mérendő az alapul vett voltaire-i textushoz (ezt Vörös Imre gondos, az eltérésekre külön ügyelő jegyzetei meg is teszik), ám jelentősége túlnő a recepció tényén. Nem csak azért, mert éppen a magyar irodalomnak ebben az időszakában válik teoretikus kérdéssé is a fordítás mikéntje, az átültetések kritériumai ekkor válnak problematikussá. Péczeli itt voltaképp egy műfaji-műnemi integráció gesztusát is elvégzi: egy kortársi eposzt fordít le, ezzel pedig részese lesz annak az irodalomtörténeti folyamatnak is, amelyik az eposz újraszituálását végzi el. Ebbe a folyamatba pedig éppúgy beletartozik a prózaepika, a román műfajelméleti tisztázása (elfajult eposzról van szó, vagy más poétikai kategóriák alkalmazandók) , mint ahogy a magyar eposzi tradíció újraértelmezése (lásd az előbb emlegetett Gyöngyösi-Zrínyi dichotómia felmerülését). Petőfi Sándor: Ibolyák Ha fölfedezés, akkor ez a legnagyobb, aligha túlzás, ha az utóbbi időszak legjelentősebb irodalmi szenzációjának minősítem ezt a most előkerült s megjelentetett, ismeretlen Petőfi-kötetet Erről az 1843-ból származó, kéziratos kötetről bízvást kijelenthető, még ha mértéktartóan fogalmazunk is: jelentősen árnyalni fogja a Petőfi pályakezdéséről kialakított, eddigi irodalomtörténeti képet. Ám nemcsak azt, hiszen itt újabb példáját kaphatjuk annak, hogyan épít ki Petőfi egy kötetkompozíciót, ez pedig a költő ciklusalkotásának mindmáig nagyon kevéssé föltárt módszeréhez kínálhat fogódzókat. Különösen érdekes, hogy a hat versből és két, eddig ismeretlen elbeszélésből álló kötetke még mennyire a színészet metaforájának körében mozog — nyilván nem függetlenül Petőfi életének ekkori alakulásától. Ám ez a metafora többet is jelent: a szereppel való azonosságnak vagy az attól való elkülönböződésnek a kérdéseit hordozza magában — ez pedig filológiai érvet látszik jelenteni Horváth János klasszikus Petőfi-monográfiájának egyik fontos alaptételéhez, amely szerint 1842 és 1844 között a lírai szerepjátszás határozta meg Petőfi életművét. Az Ibolyák szerint ugyanis a 23 éves költő első, tervezett és megkomponált bemutatkozása éppen a szerep jegyében állt volna, még ha a szándék itt fontosabbnak tűnik is az esztétikai értéknél. Sokat jelenthet ez a kötet abból a szempontból, hogy Petőfi milyen stiláris nyelvhasználati regiszterek felhasználásával indul el a költői pályán, hiszen csakis ennek elemzése után érthető meg, hogyan lesz majd képes a magyar irodalmi nyelv átstrukturálására — ráadásul, ahogyan ezt fogadtatásának, a negyvenes évek nagy Petőfi-vitájának anyaga bizonyítja, rendkívüli hatással: az elutasítások hőfoka és a hatásáról tanúskodó, látens vagy nyilvánvaló epigonok sora egyaránt ezt mutatja. Végezetül a kötetke sorsa, amelyet a kötetet gondozó Szekeres László foglalt össze tömören, kultusztörténeti tanulságokat is hordoz, még ha negatíve is. 1966- ban kerül elő egy olyan költő autográf kézirata, sőt, megkomponált kötete, akit már saját életében klasszikusnak tekintettek és kanonizáltak, s akiről éppen ezért azt hihettük, minden kezevonása szakrális tiszteletben részesül. Ráadásul ez a kézirat nem akárhol hányódott: az 1970-es évek eleje óta egy nagytudású, a korszakkal szakértő módon foglalkozó gyűjtő, Mészáros Vince őrizte anélkül, hogy kezdett volna vele valamit... Ez a történet sokat elárul abból, mennyire esetleges a kéziratok megőrzése, felbukkanása, publikálása: ezek után aligha hihetjük — ha hitte meg egyáltalán valaki —, hogy ha valami nincs meg, az elveszett, vagy ha nem veszett el, megvan, tehát tudhatunk róla. Íme, a filológiai megerősítés az irodalom létmódjával kapcsolatos ismeretelméleti kételyekhez: Petőfi Sándor Ibolyákba. v.. (Argumentum—Kortárs, 1996. 31+31 oldal, 750 Ft) •4i_______________. ÉLET ÉS|· IRODALOM 113 A Fókusz Könyváruház (1072 Rákóczi út 14-16.) sikerlistája az elmúlt hónap könyveiből 1. Révész Sándor: Aczél és korunk (Sík) 6. Bohumil Hrabal: Harlekin milliói 2. Bános Tibor: A csárdáskirálynő vendégei (Európa) (Cserépfalvi) 7. Albert Camus: Boldog halál (Fiksz) 3. Sir Angus Fraser: A cigányok (Osiris) 8. Nicholas Evans: A suttogó (Európa) 4. David C. Korten: Tőkés társaságok 9. Róna-Tas András: A honfoglaló világuralma (Magyar Kapu Alapítvány) magyar nép (Balassi) 5. Nemeskürty István: Meddig várjunk 10. Gabriel García Márquez: Baljós óra (Szabad Tér) (Európa)