Élet és Irodalom, 1997. július-december (44. évfolyam, 27-52. szám)

1997-08-15 / 33. szám - A. Molnár Ferenc: Jól értjük-e a Himnusz első sorait? (3. oldal)

Kölcsey Himnusz-a nemzeti him­nuszunk, a legismertebb magyar vers, amelynek Erkel Ferenc megze­nésítette első versszakát évente több­ször is énekeljük, meghallgatjuk. Egy ideje foglalkoztat, pontosan értjük-e a Himnusz első sorait. A szakirodalomban utánanézve lát­tam, hogy - nyilván mint magától ér­tetődőt - nyelvi szempontból nemi­gen vizsgálják az első két sort: „Isten, áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bő­séggel”. Ha pedig szólnak a jelenté­séről, ugyanazt a véleményt vallják, tükrözik: Kölcsey az istentől jókedvet és bőséget kér népének. Hasonlóan A magyar nyelv értelmező szótára is, amely a jókedv szó „örömteli, mege­légedett kedélyállapot, vidám han­gulat” jelentésére, s a bőség „gazda­sági jólét” értelmére épp a Himnusz első két sorát hozza szépirodalmi példának. S ugyanez az idézet a meg­áld valamivel szókapcsolatnak „az Is­ten kegyes jótéteményként (meg) ad valamely közösségnek valamit” jelen­tésére. Az értelmező szótár általános véleményt fogalmaz meg, így érti ezt gyakorlatilag mindenki. Pedig, ha jobban utánagondo­lunk, kétely támadhat, vajon ebben az alcíme szerint is „a magyar nép zi­vataros századaiból” merítő prédiká­tori hangvételű és borongós, zordon hangulatú történelmi visszatekintés­ben - annak is a kezdő versszakában, amely hasonlóan az utolsóhoz és az egész vershez, szinte ima, fohász - Kölcsey valóban és elsőrenden a mai értelemben vett jókedvet és bőséget kért-e nemzetének. Hogy aztán négy sorral lejjebb hasonló dolgot kérjen: víg esztendőt. A szakirodalomban is többször hi­vatkoznak arra, hogy Kölcsey a Him­nusz írásakor (amely eredetileg nem nemzeti himnusznak készült, csak később vált azzá), mintegy visszahe­lyezi magát a múltba és szinte egy XVI. -XVII. századi prédikátor-költő hangján szól. Horváth János Kölcsey­­tanulmánya szerint a Himnusznak „ugyanebből következik a régi haza­fias költészettel való szolidaritása is, ezért vegyül benne (mint a XVI­XVII. századiban) a hazafias érzés a vallásossal (mi Kölcsey világias korá­ban egészen kivételes jelenséggé avatja), s nemzeti bűntudattal, mely balsorsunkat Isten megérdemelt büntetésének fogja fel »imádság« formája is magát a »zivataros száza­dok« magyarjaival egynek érző-tudó költőre vall”. Szauder József Kölcsey­­ről szóló monográfiájában pedig ezt írja: „Mintha nem is a XIX. század költője írná a verset, hanem a XVII. század török-magyar harcaiban élő költő... Egyfelől a nemzeti hagyo­mányt mélyen átélő, a nemzet törté­neti sorsában elmerülő lélek azono­sul a történelem nagy viharaiban szenvedő, rabságban nyögő vagy buj­dosó költőelőddel - másfelől mint Adynál később, meztelen lélekkel áll az isten előtt... s a nemzetsors fölpa­­naszolása istennek valami protes­­táns-bibliás zordonsággal ömlik a költő ajkáról”. A Himnuszra nyelvi­leg is hatott a Biblia, a régi magyar irodalom, főleg a protestáns egyházi énekek, Zrínyi Miklós és a kuruckor költészete. Kölcsey régi irodalmun­kat szintén tanulmányozta és kiváló­an ismerte. A Kölcsey Hymnusa és a Hymnus Kölcseyje című tanulmá­nyában Mészöly Gedeon, majd má­sok a Himnusz kezdetéhez való pár­huzamként idéznek is abból az újévi énekből, amelyet már valószínűleg a XVII. század elejéről való Batthyány­­kódex tartalmaz, s a református éne­keskönyvben ma is benne van, a 190. ének: „Ez esztendőt megáldjad, / Ez esztendőt megáldjad / Kegyelmed­ből, Úristen / Bő zsírral ékesítsed... És a puszta helyek is / Bőséggel / Halmok áhítozódnak / Víg kedv­vel... ”. Ez az ének - amely egyébként a 65. zsoltár 12. és 13. versének a pa­rafrázisa -valóban lehet egyfajta pár­huzam. A Himnuszt Kölcsey az év elején írta, fejezte be, 1823. január 22-vel dátumozta. A fentiek alapján is érthető, ha a Himnusz kezdetének értelmezésé­hez a megoldást a régi, régibb ma­gyar nyelv és az egyházi nyelvhaszná­lat területéről hozom. A régi és még a Kölcsey korabeli nyelvben is a kedv­nek és ami a Himnuszt konkré­tabban érinti, a jókedv-nek, a jó kedv-nek (az egybe- vagy különírás ingadozik) az 1300-as évektől ada­­tolhatóan van egy speciális jelenté­se, amely a protestáns egyházi nyelv­ben szórványosan tulajdonképpen máig él, s amelyet nyelvtörténeti szó­táraink is számon tartanak: „kegye­lem, kegy, szeretetteljes jóindulat”. A Sermones Dominicales-ban, egy az 1400-as évek közepéről fennma­radt latin nyelvű prédikációgyűjte­ményünkben az „Istennek kegyel­mét”, illetve „Istennek jóakaratát” jelentésű „gratiam dei”, illetve „benevolentiam dei”szerkezetek fö­lé a glosszázó azt írta oda: „istennek yo kedvet” (­ Istennek jó kedvét). A Telegdi Miklós fordította 1562-ben kiadott katolikus katekizmus (Az keresztyénségnek fondamentomb­ól) így felel a „micsoda a szentség?” kér­désre: ,Az Úr Istennek láthatatlan kedvének avagy malasztjának látha­tandó jegye”. (A kedv szóra szintén hozok egy-két példát.) Az 1566-os protestáns Váradi énekeskönyv utol­só énekének (Dicsérlek téged mennybeli Isten...) utolsó előtti versszaka például így hangzik: „Ké­rünk Úr Isten, tekénts mi reánk ily nagy szükségünkben, Jusson eszed­ben, jó Magyarország az te jó ked­vedben, és ne hagyj minket meg nyomorodnunk, semmi szükségünk­ben”. Ennek az énekeskönyvnek az anyagából, amely részben tovább öröklődik, a kedv szóra ugyancsak idézhetünk példákat: „De a kegyel­mes Isten, ki irgalmas mindenben, es meg be vön az ő kedvébe. (Krisz­tus Jézus születék...) stb. Hasonló adatokat régi világi szövegekből szintén hozhatunk. Balassi Bálint a Szép magyar komédia Prológusában arra kéri szerelmesét, hogy sok kín­vallása után boldogítsa őt, „bevévén szegény fejemet az ő kedvében s nagy szerelmében, hogy ennyi sok kérésem miatt ne essek reméntelen­­ségben, hanem dicsőség gyanánt ré­szesülhessek az ő jó kedvébe.” A Szi­geti veszedelem 6. énekének 39. versszakában kezdődik az a felelet, amelyet Zrínyi a vár feladására buz­dító Halál bégnek ad: ,Jó követ, okosan nékünk megbeszéléd, / Lá­gyon s haraggal is urad követségét, / Szép szóval kitéved urad szeretetét, / Kit mihozzánk hordoz, és az ő jó kedvét. // Csudálom, mert azon én nem igyekeztem, / Hogy ti császár­toknál kegyelmem lehessen”. A tö­rök követ a vár feladásának fejében tehát a szultán jó kedvéről, azaz jóin­­dulatáról, kegyelméről próbája biz­tosítani a szigetváriakat. Szenes Molnár Albert egy prédiká­ció-fordításában azt írja, az Isten minket azért szeretett érdemünk nélkül, „mert az volt az ő jó kedve­s akaratja”. Illyés András katolikus püspök pedig 1696-ban egy prédiká­ciógyűjteményében „mennyei ke­gyelmeket”, „isteni jókedveket” em­lít. Külön is figyelemreméltó, hogy a jó kedv (jókedv) hasonló értelem­ben tizenkétszer szerepel Szenes Molnár Albert zsoltárfordításaiban: „Taníts engem törvényedre jó kedv­­vel (119. zsoltár); ,Áldjátok az Úr nevét... Áldjátok ő szent nevét / Mert ő igen jókedvű” (135. zsoltár); „Dicsérjétek az Urat, / Mert ő jó ked­vet mutat / És az ő kegyessége / Megmarad mindörökre... Ellensé­günk kezéből / Megmenne jókedvé­ből / És az ő kegyessége / Megma­rad mindörökre” (136. zsoltár) stb. A mai általános „kedvtelés, jó hangu­lat” jelentésben a szó csak egyszer fordul elő, a 104. zsoltárban, a cetha­lakra vonatkoztatva: „Kiket arra szer­zettél az tengerben, / Hogy ők ját­szódjanak jókedvekben.” A Kölcsey korában is használt úgy­nevezett régi és még inkább az 1806- ban debreceni kezdeményezésre összeállított, 1813-ban megjelent - s az 1877-es revízión keresztül 1921-ig általános használatú - új református énekeskönyvben szintén többször szerepel a „kegyelem” jelentésű jó­kedv szó. Nemcsak ünnepekkor, ha­nem a mindennapi élet különböző helyzeteiben is sokszor fohászkod­nak vagy adnak hálát Isten jókedvé­ért. Ha ínség van vagy bő a termés, szüretkor, árvízkor, annak elvonul­­takor, szárazságkor vagy ha megjött az eső: „Ím az elmúlt éjjel is meg­nyugtattál / A napra jó kedvedből virrasztónál” (1813-as kiad., 142. ének); „Fohászkodunk ez áldásért / Az Úr jó kedve hozzánk tért / Megá­zott a száraz föld” (uo. 202. ének) stb. Külön fölhívom a figyelmet két újévi énekre, amely a mai énekes­könyvben ugyancsak benne van: „Úr Isten ki minket sok áldással töltél be. / Ez új esztendővel jó kedved ne sza­kaszd félbe... E gyülekezeten, mely e helyre telepedett, / Könyörülj, Úr Isten, bővítsd rajta kegyelmedet” (283. dicséret); „Uram a te lelked ereje / Vélünk ily jót tégyen / Hogy jó kedvednek esztendeje / Ez az új is légyen” (285. dicséret). Az előbbi éneket Lengyel József, az utóbbit Keresztesi József felkérésre, pályá­zatra írta, s mindkettő először az 1813-as énekeskönyvben jelent meg. Kölcsey mind a régi, mind az újabb énekeskönyvet jól ismerte, a nyel­vükkel foglalkozott is. 1810-ben írja Kazinczynak: „az új énekeskönyvet mostanában Péchy Imre Úrnál for­gattam... A cádentiák (rímek­­ M. F.) valóban jobbak, mint a régiben voltak”. 1815-ben pedig Döbrentei Gábornak, majd Kazinczynak írja, hogy az új debreceni énekeskönyv­ből számos új nyelvi megoldást, mo­dernizálást, „neologizmust” gyűjtött ki. Megjegyzem, hogy egy, a mai ró­mai katolikus énekeskönyvekben is meglévő régi újévi énekben pedig a kedv szó áll „kegyelem” jelentésben. A hívek arra kérik Máriát, esedez­zen: „Hogy ez új esztendőben / Min­den ügyeinkben / Lehessünk Jézus / Drága kedvében” (az „Ó, szép Jé­zus...” kezdetű ének). E kedv szó megtalálható a mai református éne­keskönyvben is, például Pálóczi Horváth Ádám virágvasárnapi éne­kében: ,Áldott aki jött az Úrnak ne­vébe / Általa estünk az Isten kedvé­be” (331. dicséret). A „kegyelem” értelmű jókedv, va­lamint kedv szó előfordul Károlyi Gáspárék bibliafordításában is: „Az UR Istennek Lelke vagyon én raj­tam... Hogy az ÚRnak jó kedvének esztendejét hirdetném” (Ézsaiás 61/1, 2; V. ö. az idézett 285. dicséret­tel) ; „Mert az Isten az, aki ezt cselek­­szi bennetek, mind hogy akarjátok, mind hogy véghez vigyétek az ő in­gyen való jókedvéből’ (Pál levele a filippibeliekhez 2/13 - a Kölcsey ko­rabeli szöveg) stb. Az új protestáns és katolikus fordításokban az Ézsaiás 61/2-ben már az „Úr kegyelmének esztendejét” áll, az új protestáns for­dítás azonban a Lukács 4/18-19-ben - amikor Jézus a názáreti zsinagógá­ban Ézsaiástól az említett részt olvas­sa fel - meghagyta a korábbi kedves „kegyelem telj­es” szót: „... és hirdes­sem az Úr kedves esztendejét”. Az Úr jó kedvének esztendeje az úgyneve­zett kürtölés éve, az elengedés éve, minden ötvenedik esztendő, amikor például el kellett engedni az adóssá­got, fel kellett szabadítani a zsidó rabszolgákat. Az idézett bibliai helye­ken „az Úr jó kedvének esztendeje” szókép, képes kifejezés, nem egy év­re vonatkozik, hanem hosszabb idő­szakra, ahogyan a Himnuszban a kért víg esztendő is. Heltai Gáspárék protestáns és Káldi György katolikus bibliafordítása szintén használta a jó­kedv szót. Érdekes, hogy a Károlyi­féle fordításnak az 1908-as revíziója után a „kegyelem” jelentésű jókedv szavak száma egy vagy két kiiktatás el­lenére megnőtt. Nemegyszer, ahol korábban például az Úrnak jó aka­ratja, jó volta vagy szépsége állt, ezek helyére a jó kedv került. Nyilván azért, mert a korabeli egyházi nyelv­re is jellemzőnek érezték, illetve egy­ségesítették, így a ma is használt Ká­rolyi-fordításokban szintén többször olvasható a jókedv (jó kedv) szó, szerkezet, például Mózes 5. könyvé­nek 33. részében, amely Mózes utol­só áldását és jóslatát tartalmazza Izra­el tizenkét törzséről, Józsefről pedig mondta: Áldott az Úrtól az ő földe... A csipkebokorban lakozónak jó ked­ve szálljon Józsefnek fejére... És Nafthaliról mondta: „ Nafthali, aki az Úrnak jó kedvével bővölködöl és áldásával vagy teljes! Vedd birtokod­ba a tengert és a délt”. A Vizsolyi Bib­liában és még Kölcsey korában is itt nem a jó kedv, hanem a jó akarat sze­repelt, az 1975-ös új protestáns átül­tetés pedig ugyanitt a kegy és a ke­gyelem szavakat használja. A „kegyelem” jelentésű jókedv és kedv szavak ritkán világi szövegek­ben is előfordulnak Kölcsey korá­ban. Kölcsey „Dobozi” című versé­ben, amikor lovát biztatva Dobozi még reménykedik abban, hogy fele­ségével együtt megmenekülhetnek az őket üldöző tatárok elől, kétszer is így fohászkodik: ,Jó sors talán jót hoz reám, / Bár készít gyötrelembe. / Kedvébe még vészen be!” Petőfi „Merengés’’című versében pedig ezt olvassuk: „Hátha így találna szólni / Egy tündérvilági hang: „Nos, fiam, mi kell? Jókedvem / íme mindent megadand”. A jókedvű,persze, mint a 104. zsol­tárban láttuk is, a régi és az egyházi nyelvben a mai jelentésében szintén élt. Figyelembe véve azonban a Himnusz mondanivalóját és stílu­sát, szerintem benne inkább a fen­tebb bővebben bemutatott és mára már lényegében elavult jókedv (jó kedv) szóval kell számolnunk. S an­nak is nem az úgynevezett állandó határozói alakjával (megáld valami­vel), hanem a módhatározói „ke­gyesen, kegyelmesen, szerető jóin­dulattal” jelentésűvel. A -val, -vel rá­gós főnév ugyanis módhatározó szintért lehet. Az például, hogy vala­ki szeretettel, örömmel áld meg va­lakit, nemcsak azt jelentheti, hogy a megáldottat szeretetben, örömben akarja részesíteni, hanem azt is, hogy az áldást szeretettel, örömmel adja. Maga a jókedvvel (vagy jó kedvvel) szóalak, szerkezet régen annyira elterjedt lehetett, hogy nemcsak rágós főnévnek vagy jelzős szerkezetnek, hanem már határozó­■ iŭ'V f szónak is tekinthető. Az 1500-as évek végétől az 1800-as évek elejéig megjelent latin-magyar és magyar­latin szótárak (Calepinus, Szenes Molnár Albert, Pápai Páriz Ferenc és Bod Péter munkái) a jókedvvel (jó kedvvel) szóalakot külön is felve­szik, s a kegyesen szóval, illetve a „kegyesen” jelentésű latin benigne, bi­igniter szavakkal párosítják és viszont. [Tudjuk, Kölcseynek a „Páriz Pápai” egy régi kötete meg is volt.] A bőséggel szó a Himnuszban ugyancsak nem azt jelentheti, hogy „anyagi jóléttel, gazdagsággal”, ha­nem azt, hogy „bőségesen”. Ebben a jelentésben, ha ritkábban is, a szó ma szintén használatos, s a „kegye­sen” értelmű jó kedvvel mellé így is illik. A bibliai szómutatók szerint, legalábbis Károlyiék revideált fordí­tásában, a bőséggel-nek soha nincs „anyagi jóléttel” értelme, mindig azt jelenti,hogy „bőven”: „Az Izrael fiai a búzának, a bornak és olajnak, a méz­nek és minden mezei termésnek zsengéjét (elsejét, a legelső termését -M. F.) bőséggel megadták, és min­denből a tizedet bőséggel meghozák (Krónika II. 31/5) stb. S gyakori ez a használat az egyházi énekekben is: „Ki életedet kegyesen táplálja: / Az mi szádnak kell bőséggel megadja” (103. zsoltár); „Ki Szentlelkét szí­vünkben / Osztogatja bőséggel (188. dicséret, a Batthyány-kódextől máig ismert). Az „Isten, áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bőséggel” sorok tehát szerin­tem valószínűleg azt jelentik, Kölcsey arra kéri Istent, hogy a magyarságot kegyesen, kegyelmesen (szeretettel­jes indulattal) és bőségesen áldja meg. Nem zárom ugyan ki teljesen az ismert értelmezést sem (ekkor a jó kedv­nek inkább „öröm, megelége­dettség” értelme lenne), de a Him­nusz mondanivalója, stílusa és hátte­re, úgy látom, az általam ajánlott ma­gyarázatot jobban támogatja. S a vers szerkezete is. A javasolt értelmezés szerint mind a kezdő, mind a záró versszak („Szánd meg Isten a ma­gyart, / Kit vészek hányának...”) egy általános fohásszal kezdődik, amit csak később követnek a konkrét kéré­sek. Jól értjük-e a Himnusz első sorait? A. MOLNÁR FERENC: Urbán Tibor rajza 1997. AUGUSZTUS 15. 3 ÉLET ÉS ÍR IRODALOM

Next