Élet és Irodalom, 1998. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)

1998-03-13 / 11. szám - Kerényi Ferenc: „A jók s a gonoszak” (1848-49 kultusztörténetének forrásánál) • A másfél évszázados március idusára (6. oldal) - Roskó Gábor: Képek • kép | illusztráció | grafika | rajz (6., 8., 21. oldal) - Hermann Róbert: Műfajok és tendenciák az 1848-49-es polgári memoárirodalomban • A másfél évszázados március idusára (6. oldal) - Nagy Atilla Kristóf: Petőfi köszörűi • A másfél évszázados március idusára (6. oldal)

negyvennyolc negyvennyolc negyvennyolc negyvennyolc negyvennyolc 1848-1849 története ma már a magyar nemzeti mitológia egyik meghatározó jelentőségű fejezete. Az események megörökítését a kor­társak, a résztvevők is fontosnak tar­tották. Nem véletlen, hogy március 15. történetéről néhány héten belül több füzetke is született, s hogy az ugrásszerűen megnövekedett számú sajtótermékek állandó tudósítói szinte naplószerű pontossággal és részletességgel számolnak be egy­­egy országos vagy helyi jelentőségű eseményről. Mindezt azonban jócs­kán felülmúlja a korszakról szóló emlékirat-irodalom. Érdemes néhány pillantást vetni erre a teljes egészében mindmáig fel nem mért, és fel nem tárt, mennyiségében csak a XX. század nagy történelmi sorsfordulói idősza­kában létrejötthöz hasonlítható em­lékirat-irodalomra. Legbecsesebbek és sajnos legritkábbak mindmáig a kortársi naplók. A miniszterek közül 1848 szeptemberéig - tudomásunk szerint - egyedül Széchenyi István vezetett naplót. Ez a mind emberi dokumentumként, mind irodalmi alkotásként egyedülálló mű egyike a forradalom legbecsesebb forrásai­nak: például a Batthyány-kormány minisztertanácsi üléseiről ezek a szaggatott bejegyzések szinte több adatot hordoznak, mint az egyéb­ként csak töredékesen fennmaradt minisztertanácsi jegyzőkönyvek. Sze­mere Bertalan, a kormány belügy­minisztere 1830-ban, Kazinczy Fe­renc biztatására kezdett naplót írni, s folytatta azt egészen 1848. április 12-14-ig, a Batthyány-kormány Pest­re érkezéséig. Sajnos Szemerének ez a „lélektani tükre” elveszett: való­színűleg Buda várának 1849. május 21-i visszafoglalása alkalmával esett a várat feldúló honvédek áldozatá­ul. Az immáron emigráns Szemere csak 1849. augusztus 24-én, a ma­gyar határ átlépésekor kezdett újabb diárium írásába. Az 1848. május végétől 1849. má­jus elejéig a hadügyminisztériumot irányító Mészáros Lázár - töredéke­sen kiadott­­ emlékirataiban írja, hogy „szokásom volt ugyan a külö­nös és a történelembe vágó esemé­nyeket feljegyezni, hanem a minisz­teriális háromban hanyagabb kezdek lenni, örülvén, ha este megszaba­dulhattam. A véletlen szintén elked­vetlenített, mivel háromszor kez­dem jegyzeteimet 1813 óta, azaz a nyilvános életbe lépésemtől fogva, s mindannyiszor elvesztem azokat, vagy elemek, vagy háború által. Az utolsót leginkább sajnáltam; nem a veszteségért magáért, hanem azért, hogy amit távollétemben Kassán az osztrákok bántatlanul hagytak, azt honfi­véreink - talán legtitkosabb helyem­ használat végett - elrontot­ták, a­mint mondják - elsinkófáz­­ták.” A szemrontóan csúf írású had­ügyminiszter csak 1849 decemberé­ben, már a törökországi emigráció­ban kezdte újra naplójának vezeté­sét, s immáron az emigráció öne­mésztő világáról nyújtott távolság­­tartóan ironikus képet. A közélet más szereplői közül szintén elveszettnek tekinthető Batthyány Lajos miniszterelnök tit­kárának, Jászay Pálnak 1848 évi nap­lója, amely sajnos elkeveredett a csa­lád kezén, noha bizonnyal nagy se­gítséget jelenthetne Batthyány em­beri és politikusi portréjának meg­rajzolásához. A kormány radikális ellenzékének tagjai, Petőfi nyilvá­nosságnak szánt naplójegyzetei már 1848-ban megjelentek. Vasvári egy fekete könyvbe jegyezgette „forra­dalmi naplóját”. 1848. május 7-én éjjel Vasvári lakását kirabolták, s a tettesek többek között elvitték eze­ket a feljegyzéseket is. Egy 1849. jú­niusi hírlapi cikkében Vasvári saj­nálkozva jegyezte meg, hogy „aki visszahozza azon forradalmi naplót, az legfőbb kincsemet adja vissza...”. A politika szereplőinek naplójegyze­teihez tehát általában nem volt kegyes a sors. Jóval nagyobb számban marad­tak meg az eseményeket nem annyira alakító, mint inkább elszenvedő pol­gári személyek feljegyzései. Ezek igazi beccsel a helytörténészek számára bír­nak, de külön értéket jelentenek a bennük megőrzött ál-, és fél­hírek tö­mege miatt is. A kor levegője árad ezeknek a személyeknek a jegyzetei­ből. Ezekből tudjuk, hogy melyik nap esett az eső Győrben, mennyibe került a kenyér Besztercebányán, milyen volt a kereskedelmei forgalom Pozsony­ban, hogyan viselkednek az oroszok Kassán és Miskolcon, mikor és hány­szor keresztelték át az utcákat Budán és Pesten. Jobb tükörképei a közvéle­mény tényleges alakulásának, mint az optimizmusa­­ és pesszimizmusra mindenkor hajlamos sajtó. A cs. kir. és az orosz hadsereg 1849 augusztus közepére felszámol­ta a mozgó seregek ellenállását, ok­tóber elejére pedig már az ország egész területe a kezükre került. A hadbírósági eljárások 1849 január­ja óta folytak. Ezek az eljárások, a hadbíró személyétől, a felsőbb ható­ságok útmutatásaitól függően többé­­kevésbé részletesek voltak, s igyekez­tek kideríteni mindazt, amivel a vád­lottak a birodalom érdekeit, az ural­kodóház hatalmát veszélyeztették vagy sértették. A képviselők többsé­ge nyugodtan védekezhetett azzal a hadbíróság előtt, hogy ő a trónfosz­tás kimondásakor nem is volt a deb­receni nagytemplomban, nem értett egyet ezzel a lépéssel stb.; az ő véde­kezésüknek volt némi hihetősége. Már a hadbírósági eljárások első hullámának elmúltával, 1850-1851- ben keletkeztek a következő két mű­faj, a politikai röpirat és a politikusi jellemrajz legfontosabb itthoni da­rabjai. A röpiratok közül elsősorban Kemény Zsigmond „Forradalom urán”ját kell kiemelnünk, amely az 1825-1849 közötti időszak elemzésé­vel bizonygatja, hogy a magyar nép jellemétől idegen a forradalmi szel­lem, s ezért az ostromállapot fenn­tartása fölösleges. Csengery Antal és Kemény Zsig­mond 1850-ben láttak hozzá a „Ma­gyar szónokok és státusférfiak ” cí­mű gyűjtemény összeállításához, amelynek két kötete 1851-ben látott napvilágot. A gyűjtemény politikai jellemrajzok során át mutatja be az 1825-1849 közötti évek történetét. E műfaj az emigrációs irodalomban is előkelő helyet töltött be. Szemere Bertalan, az ex-miniszterelnök 1852-ben látott hozzá Kossuth, Batthyány és Görgei jellemrajzának, s ezeken keresztül a magyar forra­dalom történetének megírásához. Munkájának közvetlen politikai cél­ja Kossuth vezető pozíciójának megingatása volt, ezt nem érte el, ám szinte végleg sikerült kigolyóz­nia önmagát az emigráció lehetsé­ges vezetői közül. A műfaj hazai da­rabjai közül külön kiemelendő az Országos Honvédelmi Bizottmány egykori tagjának, Pálffy Jánosnak 240 hazai személyiség életrajzát tar­talmazó emlékezése. E jellemrajzok közül történeti forrásként kiemel­kedik a Batthyányról, Kossuthról és Görgeiről írott vázlat. Itt érkeztünk el a szoros értelem­ben vett emlékirat műfajhoz. Ez az emigráció első éveiben két csoport­ra osztható. Az elsőbe az emigráció belső hatalmi harcaihoz kapcsolódó memoárokat kell sorolnunk. A leg­hevesebb viták éppen a végnapok történetéről folytak. Kossuth, au­gusztus 11-i lemondása és a diktatú­ra Görgeire ruházása miatt, már au­gusztus végétől egyre élesebb táma­dásoknak volt kitéve az emigráció katonai vezetői, Bem, Perczel, illet­ve a volt miniszterelnök, Szemere Bertalan részéről. Amikor Kossuth meg akarta tartani az emigráció ve­zetését, el kellett határolnia magát ettől a kínos emlékű aktustól, s töb­bek között ezért fogalmazta meg a külhoni magyar diplomáciai ügynö­kökhöz szóló, 1849. szeptember 11-i vidini levelében olyan határozottan Görgei árulásának vádját. Az emlékezések másik fő célja a magyar úgy iránd rokonszenvkeltés volt. Ezt szolgálták Pulszky Ferenc feleségének, Waltherr Teréziának memoárjai, vagy a kalandos sorsú Wilhelmine Beck nevű kalandornő emlékezései csakúgy, mint a kato­nák, Klapka, Czetz János, Prágay Já­nos, Pataky Mihály munkái. A hazai 1848-49-es memoáriro­dalom kialakulását több tényező is nehezítette. Az első a cenzúra. Nem nagyon volt remény arra, hogy ilyen jellegű munkák megje­lenjenek. A második tényező maga a megtorlás. A börtönben ülők csak felkérésre írtak emlékirato­kat. A szabadlábon lévők is óva­kodtak saját 1848-49-es tetteik megörökítésétől. Az első néhány évben csupán néhány hazatért emigráns naplói és emlékiratai lát­hattak napvilágot; olyan munkák, amelyek nem a legkedvezőbb fény­ben tüntették fel az emigráció vi­szonyait, s csak a nemzeti összefo­gás eszméjét gyengíthették. Hason­ló okokból engedélyezték a hatósá­gok Kossuth vidini levelének meg­csonkított magyar kiadását is. Az első történeti összefoglalókat szintén a kortársak írták meg, ami még nem lett volna baj, azonban e kortársak egyben az események ak­tív résztvevői is voltak. Előbb Klapka György próbált megszervezni egy szerzői munkaközösséget a magyar forradalom és szabadságharc törté­netének megírására, majd a főállású történetíró, a Szemere-kormány val­lás- és közoktatási minisztere, Hor­váth Mihály látott munkához. Hor­váth azonban lassan haladt, s előbb írta meg a reformkor, mint 1848-49 történetét, így őt megelőzte egy francia-magyar „vegyespáros”: Irányi Dániel, volt képviselő és kormány­­biztos, és Charles-Louis Chassin francia publicista. Ha a „nonum prematur in annum” követelményét nem is tartották meg, ezt a munkát sem lehet összecsapottnak nevezni, hiszen az első kötet csak 1859 áprili­sában került nyomdába. A munka „túlmagyarságára” már a korabeli francia kritika felhívta a figyelmet. Különösen érvényes ez nemzetiségi kérdést tárgyaló fejezetekre. Emel­lett Irányi - sajnos - szinte követke­zetesen kigyomlált a könyvéből min­den személyes jellegű visszaemléke­zést, kivéve az 1848 márciusi esemé­nyeket, illetve Kossuthtal vagy Görgeivel folytatott megbeszélései­nek leírását. Ugyanez jellemezte Horváth Mihály 1865-ben megjelent háromkötetes összefoglalóját is. Az emigráns Kossuth 1881-ben je­lentette meg „Irataim az emigrácz­­ióból”című munkájának II. kötetét. Ebben a kötetben újra megjelent Kossuth már említett, 1858-as angli­ai felolvasásainak szövege „Érteke­zés Magyarországról” címmel. Ezt követően a Gyulai Pál szerkesztette Budapesti Szemlében egymás után jelentek meg az értekezés különbö­ző passzusait támadó közlemények. Kossuth e kötetének megjelenése után Beksics Gusztáv közzétette Ke­mény Zsigmond 1849-es hadbírósá­gi védőiratát. Ezután néhány héttel Kossuth egy a sajtóban megjelent magánlevelében „lappangva turkáló vakondok bandának” nyilvánította a békepártot. Az itthoniak közül Pulszky Ferenc és Irányi Dániel szólaltak meg. Pulszky szerint Kovács Lajos és tár­sai, köztük Kemény is, kinézték ma­guknak a gironde-isták szerepét, s ezt kívánták eljátszani 1848-49-ben; csakhogy míg a gironde-isták bátor emberek voltak, akik meghaltak a meggyőződésükért, addig Kovácsék nem mertek nyíltan fellépni, ha­nem csak súgtak-búgtak, és a kato­nákat bíztatták államcsínyre. Irányi Dániel viszont, Kemény emlékirata alapján azzal vádolta a békepártot, hogy annak tagjai szét akarták ker­­gettetni a népképviseleti országgyű­lést, s az ellenséggel a nemzet jogai­nak feladása árán egyezkedni akar­tak. Irányi nemcsak egy hírlapi fel­szólalásában, hanem egy külön röp­­iratban is felszólalt e tárgyban. A válasz sem késett sokáig. Hunfal­­vy Pál a Budapesti Szemlében - utalva Pulszky 1848. végi távozásának gyanús körülményeire, s 1867 utáni hazatéré­sére - úgy vélte, Pulszky vádjai jórészt a körülmények nem ismeretéből, il­letve saját állításainak végig nem gon­dolásából fakadnak. Irányi röpiratára Kovács Lajos külön, igen sok memo­­ár-jellegű elemet tartalmazó röpirat­­ban válaszolt. Egyértelműen jelezte, hogy itt továbbra sem egyszerű törté­neti filológiai, hanem politikai kér­désről van szó, radikálisok és békepár­tiak álltak szemben 1848-ban, negy­venkilencesek és hatvanhetesek áll­nak szemben most; az ellentét igazi gyökere azonban a Széchenyi-Kossuth ellentétben található. Kovács már ek­kor egyszerű fikciónak nyilvánította a bécsi kamarilla legendáját, s úgy vélte, hogy Kossuth és párthívei maguk vit­ték odáig a dolgokat, hogy Ausztria számára sem maradt más lehetőség, mint a fegyveres fellépés. A közneme­si radikálisok közül Madarász József látta elérkezettnek az időt a megszóla­lásra. Kemény emlékirata, Kovács röp­­irata és Kazinczy Gábor ekkortájt megjelent 1849-es védőirata illetve a korabeli sajtó alapján kombinált em­lékirataiban ugyan naplószerű törde­lésben írja le az eseményeket, azon­ban néhány szúrópróbaszerű vizsgá­latból is kiderül, hogy Madarásznak nem voltak ilyen feljegyzései. Az em­lékirat érdemei közé tartozik, hogy közli Madarász László néhány, saját 1848-49-es ténykedésére vonatkozó emigrációs magánlevelének szövegét - sajnos azonban, a korszak sajátos forrásközlési szokásának megfelelően, a levelek szövegéből csak a címzett és az aláíró személye hihető: a szövegek többségét teljesen átírta a bátyjánál karakterként ugyan nagyobb, de ta­lentumát tekintve jóval kisebb testvér. Ekkorra az emlékirat-irodalmat inkább befolyásolták a már megje­lent memoárok, mint a tényleges emlékek. Ez alól a tendencia alól sajnos kevéssé jelentettek kivételt a századvégi visszatekintések. Ezt kö­vetően az emlékirat-irodalomra jó­val inkább hatottak évfordulós vagy kereskedelmi szempontok, mint a napi politika. Az 1870-90-es években meg-megszólaltak az 1848-49 előtti és utáni konzervatívok, vagy az ál­lamapparátus tagjai is; egyre kevés­bé kellett félniük attól, hogy ezért schwarzgelbnek vagy muszkavezető­nek minősítsék őket. Cikkünkben elsősorban a műfa­jok és tendenciák fő jellemzőit kí­vántuk megmutatni, tehát nem vál­lalkozhattunk az 1848-1849-es nap­ló- és memoárirodalom egészének történeti vagy irodalmi szempontú értékelésére. Ezzel magyarázható, hogy nem tértünk ki olyan emlék­iratokra, mint például Táncsics Mi­hályé, Pulszky Ferencé vagy Degré Alajosé. Részünkről ez nem érték­ítélet, sőt, inkább azt jelzi, hogy ezek esetében a többinél autonó­­mabb, napi politikai szempontokból kevésbé vezérelve alkotott műről van szó. Azonban ezek részletes elemzése is csak arra mutat, hogy a legtöbb emlékirat egyetlen távlati célja a szerző történeti szerepének mértéktelen felnagyítása vagy/és a valóság elkendőzése. E szempontból nincs érdemi különbség 1848-49. és a huszadik század memoárírói kö­zött. Legfeljebb az előbbiek jobb stí­lusban adták elő saját változataikat, mint a kései utódok. HERMANN ROBERT: Műfajok és tendenciák az 1848-49-es polgári memoárirodalomban 1998. MÁRCIUS 13. PESTI VIGADÓ PÉK/.τΛΚ /1051 BUDAPEST V- VÖRÖSMARTY TÉR 1 TELEYOM: 32? 4322/» JEGYEK VALTHATÓK: YORTISSZÍTIO-ÖT JEGYIRODA /BUDAPEST VI MAGYAREZIS UTCA 10. TEKE1

Next