Élet és Irodalom, 1998. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)
1998-03-13 / 11. szám - Kerényi Ferenc: „A jók s a gonoszak” (1848-49 kultusztörténetének forrásánál) • A másfél évszázados március idusára (6. oldal) - Roskó Gábor: Képek • kép | illusztráció | grafika | rajz (6., 8., 21. oldal) - Hermann Róbert: Műfajok és tendenciák az 1848-49-es polgári memoárirodalomban • A másfél évszázados március idusára (6. oldal) - Nagy Atilla Kristóf: Petőfi köszörűi • A másfél évszázados március idusára (6. oldal)
negyvennyolc negyvennyolc negyvennyolc negyvennyolc negyvennyolc 1848-1849 története ma már a magyar nemzeti mitológia egyik meghatározó jelentőségű fejezete. Az események megörökítését a kortársak, a résztvevők is fontosnak tartották. Nem véletlen, hogy március 15. történetéről néhány héten belül több füzetke is született, s hogy az ugrásszerűen megnövekedett számú sajtótermékek állandó tudósítói szinte naplószerű pontossággal és részletességgel számolnak be egyegy országos vagy helyi jelentőségű eseményről. Mindezt azonban jócskán felülmúlja a korszakról szóló emlékirat-irodalom. Érdemes néhány pillantást vetni erre a teljes egészében mindmáig fel nem mért, és fel nem tárt, mennyiségében csak a XX. század nagy történelmi sorsfordulói időszakában létrejötthöz hasonlítható emlékirat-irodalomra. Legbecsesebbek és sajnos legritkábbak mindmáig a kortársi naplók. A miniszterek közül 1848 szeptemberéig - tudomásunk szerint - egyedül Széchenyi István vezetett naplót. Ez a mind emberi dokumentumként, mind irodalmi alkotásként egyedülálló mű egyike a forradalom legbecsesebb forrásainak: például a Batthyány-kormány minisztertanácsi üléseiről ezek a szaggatott bejegyzések szinte több adatot hordoznak, mint az egyébként csak töredékesen fennmaradt minisztertanácsi jegyzőkönyvek. Szemere Bertalan, a kormány belügyminisztere 1830-ban, Kazinczy Ferenc biztatására kezdett naplót írni, s folytatta azt egészen 1848. április 12-14-ig, a Batthyány-kormány Pestre érkezéséig. Sajnos Szemerének ez a „lélektani tükre” elveszett: valószínűleg Buda várának 1849. május 21-i visszafoglalása alkalmával esett a várat feldúló honvédek áldozatául. Az immáron emigráns Szemere csak 1849. augusztus 24-én, a magyar határ átlépésekor kezdett újabb diárium írásába. Az 1848. május végétől 1849. május elejéig a hadügyminisztériumot irányító Mészáros Lázár - töredékesen kiadott emlékirataiban írja, hogy „szokásom volt ugyan a különös és a történelembe vágó eseményeket feljegyezni, hanem a miniszteriális háromban hanyagabb kezdek lenni, örülvén, ha este megszabadulhattam. A véletlen szintén elkedvetlenített, mivel háromszor kezdem jegyzeteimet 1813 óta, azaz a nyilvános életbe lépésemtől fogva, s mindannyiszor elvesztem azokat, vagy elemek, vagy háború által. Az utolsót leginkább sajnáltam; nem a veszteségért magáért, hanem azért, hogy amit távollétemben Kassán az osztrákok bántatlanul hagytak, azt honfivéreink - talán legtitkosabb helyem használat végett - elrontották, amint mondják - elsinkófázták.” A szemrontóan csúf írású hadügyminiszter csak 1849 decemberében, már a törökországi emigrációban kezdte újra naplójának vezetését, s immáron az emigráció önemésztő világáról nyújtott távolságtartóan ironikus képet. A közélet más szereplői közül szintén elveszettnek tekinthető Batthyány Lajos miniszterelnök titkárának, Jászay Pálnak 1848 évi naplója, amely sajnos elkeveredett a család kezén, noha bizonnyal nagy segítséget jelenthetne Batthyány emberi és politikusi portréjának megrajzolásához. A kormány radikális ellenzékének tagjai, Petőfi nyilvánosságnak szánt naplójegyzetei már 1848-ban megjelentek. Vasvári egy fekete könyvbe jegyezgette „forradalmi naplóját”. 1848. május 7-én éjjel Vasvári lakását kirabolták, s a tettesek többek között elvitték ezeket a feljegyzéseket is. Egy 1849. júniusi hírlapi cikkében Vasvári sajnálkozva jegyezte meg, hogy „aki visszahozza azon forradalmi naplót, az legfőbb kincsemet adja vissza...”. A politika szereplőinek naplójegyzeteihez tehát általában nem volt kegyes a sors. Jóval nagyobb számban maradtak meg az eseményeket nem annyira alakító, mint inkább elszenvedő polgári személyek feljegyzései. Ezek igazi beccsel a helytörténészek számára bírnak, de külön értéket jelentenek a bennük megőrzött ál-, és félhírek tömege miatt is. A kor levegője árad ezeknek a személyeknek a jegyzeteiből. Ezekből tudjuk, hogy melyik nap esett az eső Győrben, mennyibe került a kenyér Besztercebányán, milyen volt a kereskedelmei forgalom Pozsonyban, hogyan viselkednek az oroszok Kassán és Miskolcon, mikor és hányszor keresztelték át az utcákat Budán és Pesten. Jobb tükörképei a közvélemény tényleges alakulásának, mint az optimizmusa és pesszimizmusra mindenkor hajlamos sajtó. A cs. kir. és az orosz hadsereg 1849 augusztus közepére felszámolta a mozgó seregek ellenállását, október elejére pedig már az ország egész területe a kezükre került. A hadbírósági eljárások 1849 januárja óta folytak. Ezek az eljárások, a hadbíró személyétől, a felsőbb hatóságok útmutatásaitól függően többékevésbé részletesek voltak, s igyekeztek kideríteni mindazt, amivel a vádlottak a birodalom érdekeit, az uralkodóház hatalmát veszélyeztették vagy sértették. A képviselők többsége nyugodtan védekezhetett azzal a hadbíróság előtt, hogy ő a trónfosztás kimondásakor nem is volt a debreceni nagytemplomban, nem értett egyet ezzel a lépéssel stb.; az ő védekezésüknek volt némi hihetősége. Már a hadbírósági eljárások első hullámának elmúltával, 1850-1851- ben keletkeztek a következő két műfaj, a politikai röpirat és a politikusi jellemrajz legfontosabb itthoni darabjai. A röpiratok közül elsősorban Kemény Zsigmond „Forradalom urán”ját kell kiemelnünk, amely az 1825-1849 közötti időszak elemzésével bizonygatja, hogy a magyar nép jellemétől idegen a forradalmi szellem, s ezért az ostromállapot fenntartása fölösleges. Csengery Antal és Kemény Zsigmond 1850-ben láttak hozzá a „Magyar szónokok és státusférfiak ” című gyűjtemény összeállításához, amelynek két kötete 1851-ben látott napvilágot. A gyűjtemény politikai jellemrajzok során át mutatja be az 1825-1849 közötti évek történetét. E műfaj az emigrációs irodalomban is előkelő helyet töltött be. Szemere Bertalan, az ex-miniszterelnök 1852-ben látott hozzá Kossuth, Batthyány és Görgei jellemrajzának, s ezeken keresztül a magyar forradalom történetének megírásához. Munkájának közvetlen politikai célja Kossuth vezető pozíciójának megingatása volt, ezt nem érte el, ám szinte végleg sikerült kigolyóznia önmagát az emigráció lehetséges vezetői közül. A műfaj hazai darabjai közül külön kiemelendő az Országos Honvédelmi Bizottmány egykori tagjának, Pálffy Jánosnak 240 hazai személyiség életrajzát tartalmazó emlékezése. E jellemrajzok közül történeti forrásként kiemelkedik a Batthyányról, Kossuthról és Görgeiről írott vázlat. Itt érkeztünk el a szoros értelemben vett emlékirat műfajhoz. Ez az emigráció első éveiben két csoportra osztható. Az elsőbe az emigráció belső hatalmi harcaihoz kapcsolódó memoárokat kell sorolnunk. A leghevesebb viták éppen a végnapok történetéről folytak. Kossuth, augusztus 11-i lemondása és a diktatúra Görgeire ruházása miatt, már augusztus végétől egyre élesebb támadásoknak volt kitéve az emigráció katonai vezetői, Bem, Perczel, illetve a volt miniszterelnök, Szemere Bertalan részéről. Amikor Kossuth meg akarta tartani az emigráció vezetését, el kellett határolnia magát ettől a kínos emlékű aktustól, s többek között ezért fogalmazta meg a külhoni magyar diplomáciai ügynökökhöz szóló, 1849. szeptember 11-i vidini levelében olyan határozottan Görgei árulásának vádját. Az emlékezések másik fő célja a magyar úgy iránd rokonszenvkeltés volt. Ezt szolgálták Pulszky Ferenc feleségének, Waltherr Teréziának memoárjai, vagy a kalandos sorsú Wilhelmine Beck nevű kalandornő emlékezései csakúgy, mint a katonák, Klapka, Czetz János, Prágay János, Pataky Mihály munkái. A hazai 1848-49-es memoárirodalom kialakulását több tényező is nehezítette. Az első a cenzúra. Nem nagyon volt remény arra, hogy ilyen jellegű munkák megjelenjenek. A második tényező maga a megtorlás. A börtönben ülők csak felkérésre írtak emlékiratokat. A szabadlábon lévők is óvakodtak saját 1848-49-es tetteik megörökítésétől. Az első néhány évben csupán néhány hazatért emigráns naplói és emlékiratai láthattak napvilágot; olyan munkák, amelyek nem a legkedvezőbb fényben tüntették fel az emigráció viszonyait, s csak a nemzeti összefogás eszméjét gyengíthették. Hasonló okokból engedélyezték a hatóságok Kossuth vidini levelének megcsonkított magyar kiadását is. Az első történeti összefoglalókat szintén a kortársak írták meg, ami még nem lett volna baj, azonban e kortársak egyben az események aktív résztvevői is voltak. Előbb Klapka György próbált megszervezni egy szerzői munkaközösséget a magyar forradalom és szabadságharc történetének megírására, majd a főállású történetíró, a Szemere-kormány vallás- és közoktatási minisztere, Horváth Mihály látott munkához. Horváth azonban lassan haladt, s előbb írta meg a reformkor, mint 1848-49 történetét, így őt megelőzte egy francia-magyar „vegyespáros”: Irányi Dániel, volt képviselő és kormánybiztos, és Charles-Louis Chassin francia publicista. Ha a „nonum prematur in annum” követelményét nem is tartották meg, ezt a munkát sem lehet összecsapottnak nevezni, hiszen az első kötet csak 1859 áprilisában került nyomdába. A munka „túlmagyarságára” már a korabeli francia kritika felhívta a figyelmet. Különösen érvényes ez nemzetiségi kérdést tárgyaló fejezetekre. Emellett Irányi - sajnos - szinte következetesen kigyomlált a könyvéből minden személyes jellegű visszaemlékezést, kivéve az 1848 márciusi eseményeket, illetve Kossuthtal vagy Görgeivel folytatott megbeszéléseinek leírását. Ugyanez jellemezte Horváth Mihály 1865-ben megjelent háromkötetes összefoglalóját is. Az emigráns Kossuth 1881-ben jelentette meg „Irataim az emigráczióból”című munkájának II. kötetét. Ebben a kötetben újra megjelent Kossuth már említett, 1858-as angliai felolvasásainak szövege „Értekezés Magyarországról” címmel. Ezt követően a Gyulai Pál szerkesztette Budapesti Szemlében egymás után jelentek meg az értekezés különböző passzusait támadó közlemények. Kossuth e kötetének megjelenése után Beksics Gusztáv közzétette Kemény Zsigmond 1849-es hadbírósági védőiratát. Ezután néhány héttel Kossuth egy a sajtóban megjelent magánlevelében „lappangva turkáló vakondok bandának” nyilvánította a békepártot. Az itthoniak közül Pulszky Ferenc és Irányi Dániel szólaltak meg. Pulszky szerint Kovács Lajos és társai, köztük Kemény is, kinézték maguknak a gironde-isták szerepét, s ezt kívánták eljátszani 1848-49-ben; csakhogy míg a gironde-isták bátor emberek voltak, akik meghaltak a meggyőződésükért, addig Kovácsék nem mertek nyíltan fellépni, hanem csak súgtak-búgtak, és a katonákat bíztatták államcsínyre. Irányi Dániel viszont, Kemény emlékirata alapján azzal vádolta a békepártot, hogy annak tagjai szét akarták kergettetni a népképviseleti országgyűlést, s az ellenséggel a nemzet jogainak feladása árán egyezkedni akartak. Irányi nemcsak egy hírlapi felszólalásában, hanem egy külön röpiratban is felszólalt e tárgyban. A válasz sem késett sokáig. Hunfalvy Pál a Budapesti Szemlében - utalva Pulszky 1848. végi távozásának gyanús körülményeire, s 1867 utáni hazatérésére - úgy vélte, Pulszky vádjai jórészt a körülmények nem ismeretéből, illetve saját állításainak végig nem gondolásából fakadnak. Irányi röpiratára Kovács Lajos külön, igen sok memoár-jellegű elemet tartalmazó röpiratban válaszolt. Egyértelműen jelezte, hogy itt továbbra sem egyszerű történeti filológiai, hanem politikai kérdésről van szó, radikálisok és békepártiak álltak szemben 1848-ban, negyvenkilencesek és hatvanhetesek állnak szemben most; az ellentét igazi gyökere azonban a Széchenyi-Kossuth ellentétben található. Kovács már ekkor egyszerű fikciónak nyilvánította a bécsi kamarilla legendáját, s úgy vélte, hogy Kossuth és párthívei maguk vitték odáig a dolgokat, hogy Ausztria számára sem maradt más lehetőség, mint a fegyveres fellépés. A köznemesi radikálisok közül Madarász József látta elérkezettnek az időt a megszólalásra. Kemény emlékirata, Kovács röpirata és Kazinczy Gábor ekkortájt megjelent 1849-es védőirata illetve a korabeli sajtó alapján kombinált emlékirataiban ugyan naplószerű tördelésben írja le az eseményeket, azonban néhány szúrópróbaszerű vizsgálatból is kiderül, hogy Madarásznak nem voltak ilyen feljegyzései. Az emlékirat érdemei közé tartozik, hogy közli Madarász László néhány, saját 1848-49-es ténykedésére vonatkozó emigrációs magánlevelének szövegét - sajnos azonban, a korszak sajátos forrásközlési szokásának megfelelően, a levelek szövegéből csak a címzett és az aláíró személye hihető: a szövegek többségét teljesen átírta a bátyjánál karakterként ugyan nagyobb, de talentumát tekintve jóval kisebb testvér. Ekkorra az emlékirat-irodalmat inkább befolyásolták a már megjelent memoárok, mint a tényleges emlékek. Ez alól a tendencia alól sajnos kevéssé jelentettek kivételt a századvégi visszatekintések. Ezt követően az emlékirat-irodalomra jóval inkább hatottak évfordulós vagy kereskedelmi szempontok, mint a napi politika. Az 1870-90-es években meg-megszólaltak az 1848-49 előtti és utáni konzervatívok, vagy az államapparátus tagjai is; egyre kevésbé kellett félniük attól, hogy ezért schwarzgelbnek vagy muszkavezetőnek minősítsék őket. Cikkünkben elsősorban a műfajok és tendenciák fő jellemzőit kívántuk megmutatni, tehát nem vállalkozhattunk az 1848-1849-es napló- és memoárirodalom egészének történeti vagy irodalmi szempontú értékelésére. Ezzel magyarázható, hogy nem tértünk ki olyan emlékiratokra, mint például Táncsics Mihályé, Pulszky Ferencé vagy Degré Alajosé. Részünkről ez nem értékítélet, sőt, inkább azt jelzi, hogy ezek esetében a többinél autonómabb, napi politikai szempontokból kevésbé vezérelve alkotott műről van szó. Azonban ezek részletes elemzése is csak arra mutat, hogy a legtöbb emlékirat egyetlen távlati célja a szerző történeti szerepének mértéktelen felnagyítása vagy/és a valóság elkendőzése. E szempontból nincs érdemi különbség 1848-49. és a huszadik század memoárírói között. Legfeljebb az előbbiek jobb stílusban adták elő saját változataikat, mint a kései utódok. HERMANN ROBERT: Műfajok és tendenciák az 1848-49-es polgári memoárirodalomban 1998. MÁRCIUS 13. PESTI VIGADÓ PÉK/.τΛΚ /1051 BUDAPEST V- VÖRÖSMARTY TÉR 1 TELEYOM: 32? 4322/» JEGYEK VALTHATÓK: YORTISSZÍTIO-ÖT JEGYIRODA /BUDAPEST VI MAGYAREZIS UTCA 10. TEKE1