Élet és Irodalom, 1998. július-december (42. évfolyam, 27-52. szám)
1998-07-03 / 27. szám - Kemény György: Képek • kép | illusztráció | grafika | rajz (1., 3., 4., 5., 6., 8., 9., 10., 12., 13., 15., 17., 18., 19., 20., 21., 22., 23. oldal) - Kovács Zoltán: Két férfi, így esett (1. oldal)
Konrád György: A közép tágulása ·§· Vajda Éva: Csernobil - dokumentum-összeállítás ❖ Verebélyi Imre: A sugallat nem igaz, de fölöttébb érdekes! ·§* Ungvári Tamás: A piszkos háború Ketten egy új könyvről - Körösi Zoltán: Történetek a csodálatos csecsemők életéből (Balassa Péter, Németh Gábor) •IRÉS Irodalom: Podmaniczky Szilárd, Varró Dániel és Zalán Tibor versei, Jánossy Lajos, Méhes Károly, Szív Ernő és Vámos Miklós prózája [ÉLET ÉS|#1 | irodalom! IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP XLII. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM ÁRA: 96 FT 1998. JÚLIUS 3. KOVÁCS ZOLTÁN: Két férfi, így esett Javaslom, eresszük is rá a sólymot: a Postabank-botrány újszerű polgári kezelése jegyében Príncz Gábor eddig két minisztert adott a megújult hazai adminisztrációnak; egy korábban feltűnően sikertelen rendőrkapitány immáron belügyminiszterré avanzsált, továbbá indirekte egy másikat is, amennyiben Orbán Viktor egészen egyszerűen nem merte kinevezni Orbán Lászlót pénzügyminiszterré. Fogalmazhatunk nyilván úgy is, hogy egyet adott, egyet elvett, ettől legföljebb számszakilag rendeződik át az egyenleg aktíva és passzíva oldala, ami azonban a lényeget illeti, mégiscsak arról van szó, hogy a fiatal magyar miniszterelnök már az ígéretes pálya legelején kénytelen lenyelni néhány elébe rakott békát. És a kormány még nem tette le a hivatali esküt. A Postabank-ügy, ugye, jórészt ismert, keletkezését illetően valamikor a devon-kori hegyöklendezésekkel egyidőben alakult ki. Ami a problémakezelést illeti, az évmilliárdok viszonylag egyszerű politikai cselekvési határokat és módszereket termeltek ki, amennyiben az a miniszterelnök, amelyik a bank körüli folyamatosnak mondható botrányállapotokat fölszámolni szeretné, az abba bukik bele, amelyik meg igyekszik kikerülni és együtt élni vele, az meg abba. Válassza azonban a mindenkori magyar miniszterelnök bármelyiket is, egyvégtű halandzsázásokra készülhet föl, ami aztán gyakorlatilag kitölti hivatali idejének jórészét. Ami az aktuális kormányfőt illeti, ő, ha szabad azt mondani, egy köztes megoldást választott, valami olyat nyilatkozott minap, hogy a fejében már megvan a Postabankkal kapcsolatos döntés, csak még nem mondja meg. Mindezt, amint kijelentette, a nyugodt munkavégzés, továbbá a leköszönő kormány tisztelete jegyében: „A korábbi kormány huszonnégy milliárd forintot tett bele a bankba, amivel pályára állította a Postabankot, ezt a döntést nekünk tiszteletben kell tartanuk. ’’Ebből a kijelentésből pedig sok minden egyéb mellett az kétségtelenül kiderül, hogy Orbán az égadta világon semmit sem tanult abból, hogy a korábbi kormányok miként is buktak bele a folyamatos handabandázásba, azaz ma nincs Magyarországon olyan erő, amelyik erkölcsileg tisztán nézhetne szembe az immáron önmagán jóval túlmutató bankügyön. Nincs ebben végeredményben alapjában új, legföljebb annyi, hogy három hete még azt lehetett hinni, Orbán Viktor esetleg van annyira erős és van benne elegendő önbizalom a magyar közélet egyik legsúlyosabb gondjának a megoldására, mára kiderült, kisebb az erő és kevesebb az önbizalom. Ennek a ténynek a bevallása történt meg. Ezzel kapcsolatban még, minthogy e lap hasábjain többször is fölemlítettük, hogy Orbán Viktor miként csúszott bele a Szekeres Imre-Princz Gábor-Magyar Narancs-ügybe, és ezzel kapcsolatban magyarázatot vártunk, a továbbiakban tartózkodunk ennek újbóli fölemlítésétől és immáron magyarázatot sem várunk. Pénzügyminiszter szempontjából rögzítsük tehát amit rögzíthetünk kormányfői nyilatkozatok alapján: Békesi egykori távozásának oka nem a Postabank volt, Bokros távozásának sem volt ahhoz semmi köze, és most Urbán László visszalépése is egészen más okok miatt történt. A két kulcstárca közül a pénzügy sorsa tehát ilyenformán alakult, és a magyar polgárnak természetesen nem a hivatalba lépő pénzügyminiszter személyével van baja, hanem az eredeti szándék változásának erőtlen kormányfői magyarázgatásával. Már sokkal rosszabb a helyzet ami a hazai belügyeket illeti. Ma még csak találgatni lehet, hogy a választási érdemjavak osztogatása közben a fiatal magyar kormányfőnek mikkel, de főképp kikkel kell majd szembenéznie, most egyelőre első látásra is könnyen kideríthető erők Pintér Sándor nyomozó személyében mindenesetre egy orbitális kudarctörténetet ültettek a nyakába. Az ilyenformán miniszterré avanzsált becsvágyról azt különösebb kockázat nélkül megállapíthatjuk, hogy a hazai rendőrség nem túl sikeres legutóbbi időszakából is kiugró az a kudarcsorozat, ami a dandártábornok személyéhez kötődik. Felelős újságíró lapfelületgazdálkodási szempontok miatt kétszer is meggondolja, hogy belekezdjen-e ennek a végtelenített eredménytelenségi folyamatnak a leírásába, ahol a kudarcok egyhangúságát csak egyszer töri meg valami közokirat-hamisítási ügy, amiről azonban elkerülendő a per - itt és azonnal állapítsuk meg, hogy nincs jogerős ítélet, tehát egyáltalán nem biztos, hogy a jövendő belügyminiszter hamisított útiokmányokat, ezt egyelőre csak az ügyészség állítja. Úgy gondolom mégis, hogy azért kezdjük bele a kudarc-taxációba, legföljebb félbehagyjuk, ha elfogy a papír. A Magyar Hírlap birtokába jutott 199-os komplex ellenőrzés szerint a Pintér Sándor vezette főkapitányság öt év alatt képtelen volt arra, hogy elkészítse a saját szervezetére vonatkozó működési szabályzatot. Miközben az utcán rendületlenül folyt a robbantgatás-sorozat, s miközben ennek okát a legfőbb parancsnokság a rendőrség szegényes gépkocsiellátásában látta, addig az adatok azt mutatják, hogy a beszerzett gépkocsik jelentős részét munkába járásra használták, mindeközben üzemanyag-takarékossági megfontolások miatt a járőrkocsik havi futásteljesítményét folyamatosan korlátozták. A gazdasági főosztály banki átutalásai általában szabálytalanok voltak, a bizonylati fegyelem gyakorlatilag nulla. Találtak olyan tizenhétmillió forintos tételt, amelyiken az állt: „különféle szám-tech eszközök ”. A vezetők a sajtót elsősorban is saját imázsuk szolgálatába állították, s ha nem jártak sikerrel, egy-egy számukra nemkívánatos újságíróval szóba sem álltak többé. Kedvelték ezzel szemben a Zsaru Magazint, viselték a lap két és fél év alatt felhalmozott negyedmilliárdos veszteségét, a jogszabályok megkerülésével vásároltak az Egyesült Államoktól tizenöt hajót, mégpedig úgy, hogy a kijelölt delegáció az árut kétszer is megvizsgálta a helyszínen. A tárcán belül virágzott a magyar politikai gondolkodás alapeleme: a hivatalos külföldi utaztatás. Mindeközben ömlött a panasz a rendőrség elszegényedéséről. Pintér és parancsnoktársai a jelentés szerint általában nem a szaktárca vezetőivel tárgyaltak, hanem a miniszterelnökkel és a pénzügyminiszterrel, ennek következtében a belügyminisztérium ellenőrzési és irányítási jogosítványai nem érvényesültek. 1996-ra a helyzet tarthatatlanná vált, Kuncze Gábor végül is felmentette Pintért összefoglalólag tehát: ha igaz az a magát egyre jobban tartó és sajnos igen életszerű vélemény, hogy Pintér miniszteri kinevezése nem más, mint a választásokon győztes párt és a pénzvilág jól behatárolható körei közötti alku tárgya, akkor nagy baj van. Ennél már csak az lehet a nagyobb baj, ha szó sincs itt alkuról, szó sincs politikai érdemjavakról, hanem csak arról, hogy Orbán Viktor saját elhatározásából, legjobb meggyőződése szerint, mondhatni úgy, hosszas töprengés után Pintér Sándort találta legmegfelelőbbnek a belügyi tárca élére. LÉPCSOKORLAT(MA Kemény György rajza