Élet és Irodalom, 1999. január-június (43. évfolyam, 1-25. szám)
1999-06-25 / 25. szám - Báron György: a la recherche… • filmkritika • Kecskeméti animációs filmfesztivál (18. oldal) - Lugosi Lugo László: Képmutogatások • fotókritika • Képmutogatók, Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét (18. oldal) - Bakács Tibor Settenkedő: Apropó, a kurvák! • filmkritika • W. Allen: Agyament Harry (18. oldal)
BÁRON GYÖRGY: Film ÉLET ÉS ÍR IRODALOM A la recherche... ...d'animation perdue, folytathatnám, léha szójátékkal, ám magam sem vagyok biztos benne, mi az, ami tovatűnt: a magyar animáció régi dicsősége, vagy csupán e művészet nagy reményekre jogosító ifjúsága enyészett el. Volt egyszer egy fesztivál... Az elsőt jó másfél évtizede szervezték kecskeméti animációsok. Akkor, ott a homokon, pazar kis stúdió vert gyökeret, Mikulás Ferenc vezetésével, oda sereglett minden ifjú tehetség, aki nem találta helyét a szétesőben lévő állami nagyvállalatnál, a Pannóniánál, jöttek külföldről is; e felvirágzás szülötte,a szemle. Fiatalos volt, oldott hangulatú, a vetítőteremben laza, tehetséges és invenciózus filmek peregtek. A magyar animáció akkortájt ért a csúcsra. Nem sokkal korábban Rófusz Oscar-díja, majd Cannes-i, berlini kitüntetések, fesztivál-elismerések tucatjai, volt mit ünnepelni (a magyar játékfilmet akkortájt kezdték a nagyvilágban leírni). Tizenöt év telt el azóta, s az alföldi animációs felvonulás elnehezült, fokozatosan, alig észrevehetően, ám mostanra letagadhatatlanul. A szemünk láttára megöregedett, s ez azért bosszantó, mert mi is vele öregedtünk. Holott tükrében, mint az egyre fiatalabbra váltott szeretők arcában, magunkat vágyjuk tettrekész, léha ifjúnak látni. S talán nem is igaztalan mohósággal: elvégre mi más volna a művészet, mint az idővel dacoló ifjúság. Unalmas, öreges, szürke négy nap volt az idei. Miért, kérdezhetnék, elvégre alig változott valami. Azért éppen. Mert semmi sem változott. Sok mindennek meg kellett volna változnia ahhoz, hogy minden ugyanúgy maradjon. Nem a fesztivál lelkes szervező-direktóriuma tehet erről, ez a levegőben van. Az idén a hangulat kicsit ünnepélyesebb volt, feszültebb, kényszeredettebb, protokollárisabb, mint korábban, ám ez csak hű tükre annak, ami a magyar animáción belül zajlik: a biztonsági játéknak. Mintha időgépbe szállnánk, midőn belépünk a kecskeméti amfiteátrum-nézőtérre. Világraszóló nevek most is a mezőnyben: Cakó Ferenc, Reisenbüchler Sándor, Varga Csaba, Macskássy Kati, Orosz István, Jankovics Marcell, Gyulai Líviusz, Szoboszlay Péter... Ugyanazt csinálják, mint öt-tíz-tizenöt éve, magas szinten, ám az ismétlődés fáradt rutinjával. Nem egyformán, persze. Reisenbüchler képeinek morális ereje, Varga Csaba játékos humora, Macskássy Kati naiv bája, Orosz István virtuozitása ma is elragad, ám a vitathatatlan tehetségű Cakó mintha egyetlen filmet forgatna bő évtizede, s ez nem is a legrosszabb, bár tenné ugyanezt Jankovics Marcell, ahelyett, hogy egydimenziós képregénnyé szegényíti Madách történetfilozófiai drámáját. Semmi sem jó hát: sem a ragaszkodás a beválthoz, sem a változások? Minden jó volna, ha meggyőző lenne és eredeti. Ám az összbenyomás: szürkeség, ötlettelenség, önismétlés (még ha némelyik ugyanolyan filmet ma is szívesen nézzük). Fordítsuk másfelé tekintetünket. Az idősebbek klasszicizálódtak és betokozódtak, jöjjenek a szépreményű ifjak, a huszonéves Jankovicsok, Cakók, Reisenbüchlerek, így van ez rendjén. Ám ebbe az irányba tekintve a vászon üres. Tehetséges ifjak előelőbukkannak, de sehol egy átütően eredeti, vérlázítóan szemtelen, lázadó új film. Vagy ha van is valahol, nem e mezőnyben. Az egyetlen masszívan sikeres honi műhely vezetője, Varga Csaba fölpanaszolta, nem talál tehetséges, szakmájukat magas szinten tudó fiatalokat, stúdiójában főleg vendégmunkások alkotnak. Egész estés animációs film Magyarországon már alig készül - valaha hírnevesek voltak -, nincs rá pénz, ilyenhez a magyar rajzolói szürkeállomány régóta csak bérmunkásnak szegődhet. A szemle szal mai vitáján fölállt egy hölgy, s sorolni kezdte, az utóbbi években ki mindenki ment el innen, hogy külföldön találja meg a számítását. Hosszú, szomorú lista volt ez, élén Rófusszal, majd ismert és ismeretlen nevekkel. Az évezred utolsó fesztiválja - hirdették a kecskeméti szervezők, mintha érezték volna: búcsú ez inkább, mint előretekintés. A filmek, a nyilvános viták, a magánbeszélgetések dicső múltról és sivár jelenről szóltak. Ha végignézzük a külföldről jött munkákat - a brit filmesek lélegzetelállító sorozatát, a franciák szellemes bemutatkozását, vagy az észt versenyfilmet -, meggyőződhettünk róla: a magyar animáció ma nincs a világ élvonalában. Szomorúan mondom ezt, abban a reményben, hogy a jövő rám cáfol, hogy valahol egy kis szobában ismeretlen, tehetséges ifjak már rajzolják az új Szüsziphoszt. Kopasz Tamás munkája 18 LUGOSI LUGO LÁSZLÓ: Milyen sok tárgy létezhetett egykor a világban és válhatott az idő megsemmisítő áldozatává, amely ezen a kiállításon most nem látható, vagy csak az utalásokban van jelen! Vajon a mai világunkban létező és képek készítésére, felhasználására vagy kezelésére használt tárgyainkból milyen bemutatót lehet majd összeállítani száz év múlva? A Magyar Fotográfiai Múzeum kecskeméti kiállítótermében egy olyan igencsak tanulságos, szórakoztató, oktató, látványos és jól szervezett kiállítás látható különféle képekből, és a létrehozásukhoz használt eszközökből, amelyet ajánlok mindenkinek, aki hajlandó részt venni egy kis időutazásban, a többnyire múlt századi képhasználati szokásokban. A bemutatott anyag főképpen a fényképezés feltalálása előtti (prefotografikus) idők világába vezet. Azt lehet látni, hogy miként és milyen eszközökkel használta a múlt század embere a képeket (főképpen nem a fényképeket, hanem rajzokat és grafikákat), és elképzelem, milyen szent áhítattal nézem majd száz év múlva valamely elkövetkező életemben a mai fényképezőgépeket, digitális kamerákat, számítógépes printereket, scannereket, és mindazt a mai technikai bravúrt, ami akkorra majd technikatörténeti érdekességgé és talán megfejthetetlen érdeklődéssé válik. Már a kiállítás meghívója is nagyon szellemes volt. A boríték egy keménypapírból készült másik borítékot rejtett, két ovális lyukkal és két kihajtható füllel. Régi sztereónézőre emlékeztetett, és egy pauszlapra nyomtatott cvikkerből egy szempár nézett vissza rám a két ovális lyukon át. Akkor még nem volt világos, hogy itt a látásról, annak módjairól valamint lehetőségeiről lesz szó. A meghívóra nyomtatott szöveg fel is sorolta azokat az eszközöket, amelyek a kor vizuális kultúrájának megalkotásában részt vettek. Ebben a „kultúrtörténeti folyamatban egyaránt szerepet játszottak a tudomány képviselői, valamint a populáris kultúra (vásári mutatványosok, vizuális játékok).” A meghívón 41 ilyen különféle eszközt számoltam össze, de a kiállításon mindegyikből több fajta is látható. Már az eszközök elnevezései: ombrocinema, litofánia, helioplaszt, fantazmagória (!), kukucskáló tojás... A nosztalgia is működik, mert minden tárgyon érződik a gondos kézi munka nyoma. Kézzel festett laterna magica lemezek, szépen és nagy műgonddal elkészített fadobozokba zárt szemléltető eszközök. Rögtön a kiállítás bejáratánál látható egy lunárium, a Föld és a Hold keringési pályáját szemléltető eszköz, mert a kiállítás persze a fényről is szól, így a szem felépítése és optikai működése is tanulmányozható rajzokon és fényképeken, szemvizsgáló berendezések vagy élességbeállító eszközök formájában. Elvégezhetünk néhány látásgyakorlatot. A megadott utasítások szerint negyven másodpercig bámultam a falon függő ábrát, és persze megjelent az utókép. A sztereolátás első élményét is megszerezhetjük a kiállított sztereóképek szemlélésével, aki ezt még sosem próbálta, annak feltétlenül ajánlott ez a gyakorlat. A falon a felirat figyelmezteti a nézőt: Vigyázat, ehhez a gyakorlathoz TÜRELEM! kell. Nagyon szép és kedves darab a kulisszaperspektíva, egy nyitott állapotában kiállított, papírból kivágott tér, amelybe, ha egy adott ponton át nézünk, az 1852-es londoni világkiállítás kristálypalotájának belső terét látjuk. Tulajdonképpen a grafikához tartoznak azok az anamorfózisok, amelyeknek rajzain sokszor nem ismerünk fel semmilyen látványt, ám ha a rajz közepére egy fényesre polírozott kúpot helyezünk, és erre pontosan fölülről, a kúp csúcsa felől nézünk, a fényes kúppaláston megjelenik egy-egy kép. Egy madár rajzolt képe. Orosz István anamorfózisai még messzebb mennek, ugyanis ezekben a grafika is élvezhető képet mutat, és nem csak a kép közepére állított fényes hengerben megjelenő kép áll össze értelmes és érzékelhető alakká. A kiállított tárgyak egy része elkalauzol a filmfelvétel feltalálása előtti mozgóképek világába. Soha még ennyi szkópról nem hallottam. Kedvencem a szinte kimondhatatlan nevű phenakisztoszkóp, egy fanyélen forgatható egyszerű papírkorong. A korong szélén leskelődő nyílásokat vágtak, és a korongot megforgatva a túloldalon kapáló, fűrészelő embereket láttam, miközben kerekek, ventilátorok forogtak és kallantyúk oldották ki a csappantyúkat. Mozgott az egész. És akkor még nem beszéltem azokról a könyvekről, ábrákról, magyarázó szövegekről, panorámákról, plakátokról, hologramokról, csillagtérképekről, laterna magicákról és camera obscurákról, amelyek még varázslatosabbá tették a kiállítást. Javaslom, menjenek el, nézzenek meg mindent, forgassák meg a zootrópot, gyújtsák meg a meggyújtható lámpákat, maradjanak sokáig! Budapesttől csak nyolcvan kilométer. (Képmutogatók, Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét. Nyitva augusztus 2-ig.) Minden kasztrációs szorongásokkal és hiperszexualitással megvert liberális értelmiségi rajong Woody Allenért, így én is. Elsősorban azért a klasszikus és többértelműsége miatt gazdag jelentésű zsidó humorért, aminek első kilencven percében jót röhögünk, s ami a vetítés utáni lappangásban motozni kezd bennünk. (A filmből: Az író éppen legsúlyosabb alkotói válságát szenvedi el, ám emiatt folyamatosan áll a farka. Ez a probléma körülbelül ötven dollár kiadást okoz. Komoly érvágás, de a prostituáltak mégis empatikusabbak, mint kékharisnya rajongói. Az író tehát ragaszkodik az ipari szintű szexhez. Szűkebb ortodox zsidó közösségébe is egy ilyen sorozatvetővel érkezik, ahol azonnal felveti volt feleségének: nem mindegy neked, hogy zsidó vagy palesztin fiút ölnek meg? A nő ájulásában persze ott a válasz.) Miután kilépek a moziból, egyetértek a kérdésfeltevés ilyen szintű evidenciájával. Ha a kérdésre adott válasz ennél bonyolultabb, akkor valószínűleg rasszisták vagyunk. S az se árt, ha társadalmilag kényes helyzetekben, van mellettünk egy lóarcú ribanc. Ilyenkor kattogni kezdünk mindenről, magunkról (hogy Woody Allenhez méltóan magammal kezdjem), a másikról (aki elsősorban nő és férjezett, s a nők mindig tisztességesebbek, mint a hímek, hülye Woody Allen), s persze a hatalomról, politikáról, halálról... pedig a mozin kívül már nagyon unjuk a politikát, a házasságot és ami ennek magyar specialitása: a politikus feleségét. De Woody Allen monológjai (hisz ha filmjeiben játszik, akkor mindig monologizál) Senecára emlékeztető bölcsességet hordoznak. Miképpen tudod magadat és a másikban megismert magadat meghaladni azért, hogy végre magadra találj a másikban, s mindez kölcsönös. Jó pár éve erről dumál Woody Allen, s azt is mondhatnánk, hogy az önző, exhibicionista individuum divatját már csak a lepattant 68-asok hordják, de minden polgári felelősségérzetünk ellenére is csak érdekel minket személyes boldogságunk. Emiatt nem zavar, hogy Woody Allen ugyanazt folytatja, amit rendkívül magas szinten a Férjek és feleségekben már megcsinált. Elmondja ugyanazt, más szavakkal, képekkel, színésznőkkel, poénokkal. S ez még mindig érdekes, mert az öt évvel ezelőtt vetített Woody Allen-filmhez képest, de a tavaly látotthoz képest sem lettünk sokkal boldogabbak mozin kívüli szerepeinkben, így Woody Allennek nem kell izgulnia, hogy ráunnak a szövegére. Más kérdés, hogy a Carlo DiPalma-Woody Allen kettős a kézikamerázás és a vágás területén is tudtak évről évre újat és érdekeset mondani, és ez most miért maradt el? A mozgásba beletördelő vágáshiba roppant kevésnek tűnik, nem is adja vissza azt a belső idegességet, amit jelölni kíván a főszereplőben. Azért a formai laposság ellenére is van olyan metanyelvi vizuális trükk a filmben, amitől lefejelem magam. Az optikai életlenség helyett a tárgy életlenségét találta ki. (A filmből a stáb éppen forgatáson ácsorog, amikor az operatőr már harmadszor cseréli ki a lencsét kameráján, mert Robin Williams mindig életlen. Végre rájönnek, a kamera jó, csak a színész lett egy kicsit homályos. Körbeállják, s hát tényleg, Robin Williams most egy kicsit haloványabb, mint megszoktuk. Hazaküldik pihenni. S nincs azon mit csodálkozni, hogy az önironikus Woody Allen a film folyamán még magát életleníti el, de szerencséje van, amint a focira gondol, visszatalál magához, élességéhez. A tömény verbalizmus és gagparádé miatt könnyen tarthatnánk Woody Allen kellemes hollywoodi Társalkodónőnek a filmművészetben, de a gyávaságát reklámszerűen hirdető filmes alapvetően bátor és szemtelen. S ez jó. Mielőtt végképp kiirtanák a yuppik a felelőtleneket, jó látni egy szemüveges hipochondert, ki ifjúkori egyetemének kitüntetésére egy ordas nagy, szopósszájú fekete kurvával érkezik. Woody Allenben jó, hogy nem csodálkozik a másikon, s azt a szabadságot, amit magának szán, azt másnak is reméli. S nem gondolja azt sem, hogy emberi méltóságunk hivatalbéli pozíciónkkal együtt növekszik. A személy méltósága evidencia, az életminőségre vonatkozó okokat pedig dőreség kutatni. Egy lóbaszó fóka kurva is ér annyit, hogy gyermekkorunk emlékeit feltárjuk előtte, ráadásul sokkal megértőbb és az orvoslás terén hatékonyabb szakember, mint a pszichológusunk. Képzeljük el, egy zűrös éjszaka után fölkel gyűrött ágyából a miniszterelnök s hasonló elveket vallva a tisztességről és hatékonyságról, Szenes Andrea helyett a luftbaloncsöcsű Dolly Bustert nevezi ki alelnöknek. Amíg ez nem történik meg, arra sem vagyunk méltók, hogy a kurvák szeressenek minket. S én még emlékszem, hogy mit mondott Ciccolina az olasz parlamenti székfoglalójában: „Azt, amit Andreotti, én is tudom.” (W. Allen: Agyament Harry) Fotográfia Képmutogatások BAKÁCS TIBOR SETTENKEDŐ: Mozifilm Apropó, a kurvák! „Mindig tartok magamnál kurvapénzt. Egyszer fizettem csekkel s akkor is rám mászott az adóhivatal. ” W. Allen Kopasz Tamás munkája 1999. JÚNIUS 25.