Élet és Irodalom, 1999. július-december (43. évfolyam, 26-52. szám)

1999-07-02 / 26. szám - El Kazovszkij: rajza • kép (1. oldal) - Váncsa István: A boldogság völgye (1. oldal)

Tamás Gáspár Miklós: A Hit botránya Magyarországon ❖ Kovács Zoltán: Sajtómunkások XVI. * Schöpflin Gyula: Párhuzamok (Fejtő Ferencnek) ❖ Koszovóról: Jürgen Habermas ❖ Ketten egy új könyvről - Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században (Hahner Péter, Varga Péter) * ÉS Irodalom: Kántor Péter, Orbán Ottó és Térey János verse, Békés Pál, Csaplár Vilmos, Parti Nagy Lajos, Podmaniczky Szilárd és Szathmári István prózája ÉLET ÉS IRODALOM IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP XLIII. ÉVFOLYAM, 26. SZÁM ÁRA: 96 FT 1999. JÚLIUS 2. El Kazovszkij rajza VÁNCSA ISTVÁN: A boldogság völgye Egy április végi estén istenfélő muszlim­ szabadságharcosok jelentek meg Szarvanand Kául Prémi otthonában, begyűjtötték a család ékszereit, aranyat, féldrágaköveket, de a készpénzt meg a ruhákat is, majd nyájas szókkal biztatták a családfőt meg a fiát, hogy segítsenek a szajrét elszállí­tani. A két férfi holttestét napok múlva fedezték fel, tetőtől talpig összeé­getve, a végtagok összetörve, a szemek kivájva, kísérőik láthatólag türel­mesen foglalkoztak velük, végül felakasztották, majd a biztonság kedvé­ért szitává lőtték őket. Szarvanand Kául Prémi egyébként ismert kasmíri költő és tudós volt, mélyen vallásos hindu, ugyanakkor mélyen liberális gondolkodó; abból a szobából, ahol imádkozni szokott, a Korán értékes, régi kézirata került elő, amit az istenfélő muszlim szabadságharcosok el­mulasztottak magukkal vinni, nyilván nem tudták, mire való. Mindez még 1990-ben történt, de ilyesmi folyamatosan történik azon a tájon, ha van háború, ha nincs. Háromszázezer hindu azóta már elmenekült, a többi folyamatosan menekül a boldogság völgyé­ből, ahogy Kasmírt korábban nevezték, aki pedig későn kapcsol, csú­nyán ráfaraghat. A kasmíri szabadságharcosok ugyanis nem egészen olyanok, mint algériai hittestvéreik, hiszen azok egyszerűen csak gyil­kolnak, a kasmíri muzulmánok viszont ügyelnek a részletekre is. Volt például egy Giridzsa Tikkú nevű huszonéves tanárnő, ő már elhagyta Kasmírt, de eszébe jutott, hogy a nagy sietségben elfelejtette a fizeté­sét fölvenni, visszament érte, ám ez a fékezhetetlen hírvágy elkedvet­lenítette az istenfélő muszlim szabadságharcosokat, akik a hölgyet elevenen darabokra fűrészelték, de nem motoros láncfűrésszel, ha­nem olyannal, amilyet az asztalosok használnak. India szegény ország, nem szabad herdálni az üzemanyagot. A szabadságharcosok amúgy nem részrehajlók, ugyan előszeretettel regulázzák a kasmíri hindu értelmiséget, mindenekelőtt a politikuso­kat, a tanárokat, az írókat és az újságírókat - és általában úgy, ahogy a fenti két példából kiderül -, de az utca népét se hanyagolják. Az utca népe kifejezés itt szó szerint értendő, mennek az utcán a hazafiak, látnak egy hindut, mindkét térdét szétlövik, aztán körbetáncolják, le­vizelik, a lakosság meg jön-megy és másfele néz. Az áldozat még azt se mondhatja, hogy pikkelnek rá, mert olyan is van, amikor a pácienst elevenen megnyúzzák, mint például egy P. N. Kául nevű boltost Bidzsbihárában (úgy látszik, a Kául név errefelé nem hoz szerencsét), aztán otthagyják száradni. Arról már nem tehetnek, ha a dolgozó ezt a kezelést nem éli túl. Mindez nem a háború része, hanem a békeidőé, a háború nyilván rosszabb valamivel. Ettől eltekintve Kasmír az egyik legszebb hely a vi­lágon, indiai fogalmak szerint a földi paradicsom maga, klímája mér­sékelt égövi, nincs forróság, nincsenek az esős évszak gyötrelmei, nem véleten, hogy a mogul császárok és feleségeik - például a perzsa születésű, művelt Nur Dzsehán - csodálatos díszkerteket létesítettek ezen a tájon és oda menekültek a kibírhatatlan indiai nyár elől, ezek az építmények megvannak ma is. Az ősi hindu templomokról ugyan­ezt nem mindig lehet elmondani, a muzulmán hódítók kezdettől fog­va mindent megtettek annak érdekében, hogy a pogány hindukat az igaz hitre térítsék át, ezért előbb fölrobbantgatták a szentélyeket, ké­sőbb - amikor kiderült, hogy ehhez az isten puskapora se volna elég - nagy területen kivágták az erdőt, a hatalmas építményekre fát hal­moztak és meggyújtották, a kőtől a kövek megrepedtek, majd elpor­ladtak, így pusztult el egyebek között az indiai építészet egyik legbe­csesebb emléke, a mártandi tűztemplom, amit a hinduk ötezeréves­nek tartanak, holott valószínűleg X. századbeli, de ez lényegtelen. Fontosabb, hogy a templomégetés most is lankadatlan szorgalommal folyik, az elmúlt hat-nyolc évben mintegy félszáz hindu szentély sem­misült meg, persze ami mozdítható volt bennük, azt előbb ellopták. Kasmír mostanában kísértetiesen emlékeztet Koszovóra, ezért is fog­lalkozunk vele itt, az első oldalon. A kisebbség üldözése, elnyomása, zaklatása, kínzása, szisztematikus öldöklése, menekültek százezrei és így tovább, tehát olyan helyzet, ami megoldást követel, ott is rendet kéne már csinálnia valakinek, gondolhatnánk, bár ez most már aligha megy. Azon már ugyanis túl vagyunk, Észak-Indiában egyszer már rend lett csinálva, annak a gyümölcse ez az egész. Egy angol minisztériumi gya­kornok negyvenhétben megtalálta azt a térképet, amelyet még Nagy Sándor használt, amikor hadai élén eljutott egészen a Gangeszig, hú­zott rá két vonalat, ezzel levágta India muzulmán többségű északnyuga­ti, gyéren lakott, koldusszegény csücskét és elnevezte Pakisztánnak, ugyanakkor a legnagyobb muszlim népcsoport a kasmíri völgyben ma­radt. A szimmetria kedvéért északkeleten is kialakított egy Pakisztánt, majd ebből lett a függetlenségi törvény, amelynek hatására pár hóna­pon belül mintegy tízmillió ember menekült el az otthonából, egymillió kevésbé szerencsés embert gyorsan meggyilkoltak, és csak ezek után tört ki az indiai-pakisztáni háború, ami gyakorlatilag tart azóta is, és ami - ahogy az eddigiekből kitetszik - semmivel se rosszabb, mint a béke, sőt. Azóta a kasmíri muszlim koszovói albánnak érzi magát, amennyi­ben magas hegyláncok választják el az ő tágabb értelemben felfogott hazájától, s így neki mind a honszeretet, mind pedig az isteni igazsá­gosság nevében Kasmír és Pakisztán (ad notam Koszovó és Albánia) egyesüléséért, illetve Kasmír (Koszovó) felszabadításáért kell harcol­nia, hiszen ez az albán létélmény kruciális komponense; mindeköz­ben a kasmíri hindu is albánnak érzi magát, legalábbis akkor, amikor a szabadságharcosok éppen megnyúzzák, darabokra fűrészelik vagy forrasztópákát dugnak a hátsójába, ezt ő személye elleni inzultusként értékeli, ami szintén az albán létélmény kruciális komponense. Csak a Kasmírhoz tartozó Ladakban (Nyugat-Tibetben) élő tibetiek nem érzik albánnak magukat, ugyanis az albán folyamatosan a hazájára gondol, amihez tartozni szeretne, a nyugat-tibeti viszont nem­ akar tartozni sehová, de Nagy-Tibethez még annyira se. Persze joggal feltételezhetjük, hogy a föntebb említett (és talán nem is létező) minisztériumi gyakornok vizsgamunkáját komoly brit döntéshozók nézték át és hagyták jóvá, de hát a brit politikai bölcses­ségből ennyire futotta. Nem az ő hibájuk ez, a nyugati hatalmak poli­tikai bölcsességéből általában is ennyi szokott kijönni, amikor a világ valamely rendezellennek tetsző régióját ráncba szedik, térkép, vonal­zó, filctoll, Kohn ide, Grün oda, kuss. Szomszédunkban éppen folyik a rendcsinálás. Annak a legjobb, aki a békét már nem éri meg.

Next