Élet és Irodalom, 1999. július-december (43. évfolyam, 26-52. szám)

1999-07-02 / 26. szám - Kovács Zoltán: Sajtómunkások XVI. (4. oldal) - Urbán Tibor: rajza • kép (4. oldal) - Schöpflin Gyula: Párhuzamok. Fejtő Ferencnek (4. oldal)

A múlt hét folyamán két napilap birtokába került ugyanazon, állítólag hamis titkosszolgálati anyag, amelyik a közlemények szerint banki ügykörben megfigyelendő politikusok és újságírók nevét tartalmazta. A Nemzetbiztonsági Hivatal cégjelzéses feketével ellátott anyag tartalmát egyik lap sem közölte, ezzel szemben mindkettő jelentős terjedelemben foglalkozott vele, elsősorban is a nem közlés körülményeinek és indokainak már-már rendszerváltás előtti időkre emlékeztető aprólékos ismertetésével. Ezekből az derül ki, hogy a nem közlésnek három, ha szabad így fogalmazni, generális faktora van, elsősorban, hogy az anyag hamisítvány, aztán hogy közlése személyiségi jogokat sért, harmadsorban pedig az, hogy az egész ügy szimpla provokáció. A Népszava az ügyet azzal zárta le, hogy a paksamétát kivizsgálás céljából átküldte a titkosszolgálatokat felügyelő tárca nélküli miniszterhez, az ügyben érintett főszerkesztő pedig személyes hangvételű publicisztikát közölt, amely azonban a nem közlés körülményein és indokain továbbra sem terjedt túl. Némiképp érthetetlen, hogy az anyag miért éppen az ügyben érintett miniszterhez került kivizsgálás céljából, s miért nem mondjuk az ügyben jogszabályilag egyedül illetékes Katonai Ügyészséghez, de a Népszava legalább nem okoskodott annyit, mint laptársa. És ez sem kevés. A Népszabadság ugyanis, miután a hamisítvány a személyiségi jogok-provokáció fogalomkörében sikerült magát a követhetetlenség mélyére taposnia, kifejtette, hogy a közlésnek amúgy sem lett volna semmi értelme, hiszen a „kormány bizonyította volna a hamisítást, és a sajtót vagy a közszereplőket illette volna az országot is lejárató tevékenységgel vagy más súlyos vádakkal”. Ez a közléspolitika ismert. Korábbi időkre jellemző, lényege az, hogy a közlési dilemmát széles körben és alaposan ismertetjük az olvasóval, bevonjuk a morfondírozásba, alkotó és alakító együttgondolkodásra kérjük, megteszünk minden elképzelhetőt ennek érdekében, csak éppen a dilemma tárgyát nem tárjuk elé. Helyette bölcselkedünk. Roppanó hangon közöljük, hogy „nem jó az senkinek”, „hova vezetné az”, és hogy zárjuk az ügyet résmentesre, közlés helyett végül bevetjük a „társadalmi feszültségforrást”. Mint múlt szombaton is, tessék: „Ha a papírnak a sajtó hitelt adott volna, ha ellenzéki politikusok, akik meg nem erősített hírek szerint szintén kaptak belőle, tényként fogadták volna el, az a társadalmi-politikai feszültséget drámaian fokozta volna.” Ebből a mondatból az következik, hogy ebben az országban mindenki minden hülyeséget benyal, beleértve ellenzéki politikusokat is, a totális degenerálódást azonban sikerrel tartja föl a Népszabadság vezetőségének szerkesztéspolitikája, amenynyiben nem enged utat hamis és provokatív iratok publikálásának. De hát az ügy ennél sokkal érthetetlenebb. Ha egy szerkesztőség, amelyik ráadásul annyira bölcs és annyira ismeri a szitut, mint épp a Népszabadság, kap egy, állítólag, saját szakértőjük szerint hamis és provokatív célzattal összetákolt anyagot, amelyik - megerősített információk szerint - hemzseg a hülyeségtől, akkor miért foglalkozik vele? Miért nem becsüli azt az értékén és dobja a szemétkosárba? (Amint tették azt a hírek szerint például a szintén megkeresett RTL Klubnál.) Mert ha viszont foglalkozik vele, akkor aligha intézheti el az ügyet azzal, hogy elmagyarázza, mi van a kezében, ráadásul úgy, hogy kommentárjában nem tudni, mi a fontosabb: hogy az hamisítvány, hogy az provokatív, vagy hogy az személyiségi jogot sért. De hát a cikk szerzője eleve a lehetetlent kísértette, amikor az írásba belefogott: úgy akart nem közölni, hogy közölt, vagy ha jobban tetszik, úgy közölt, hogy nem közölt. Ez még a sokat próbált szerkesztőség erejét is meghaladta, így aztán a sok okoskodásnak az lett a következménye, hogy a lap az utóbbi évek, fogalmazzunk pontosan: az utóbbi évtized legnyilvánosságellenesebb akciójába fogott. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy egy újságnak minden szerkesztőségbe lökött anyagot közölnie kell, azt azonban igen, hogy ha azzal érdemben foglalkozik, akkor a megfogalmazott kommentárt meg publicisztikát legjobb, ha a kommentár és a publicisztika tárgya köré írja, mert ezzel és csakis ezzel kezeli magával egyenrangúnak az olvasót. Ez ugyanis a nyilvánosság egyik alapeleme, praktikusan ez azt az igényt fogalmazza meg, hogy a sajtó információ szempontjából igyekezzen saját magával hasonló szintre hozni az olvasót, s bölcselkedni ráér azt követően. Ez persze azzal a veszéllyel jár, hogy az olvasó esetleg köp arra, amit a szerkesztő odafogalmaz, de hát hogy az olvasó mire köp, ez már csakis rá tartozik. Másodsorban érthetetlen, hogy a két lapvezetés miért bízik jobban a hivatalos szervekben, mint a nyilvánosságban. Miért a nem közlés reflexe kerekedik fölül, miért gondolja azt, hogy nem az olvasó a partner, hanem a Hivatal? Ha ezek a hivatalok jól teljesítenének is - de hát mélyen az elvárhatóság alatt teljesít az egész magyar közigazgatás, legfőképpen pedig a belbiztonsági hivatalok és a rendőrség -, akkor is érthetetlen, hogy egy lap, amelyiknek nem létezik erősebb és megbízhatóbb közege, mint a nyilvánosság maga, a közigazgatás falai közé bújik. És hát persze, hogy mi lehet ennek az oka. Mire föl ez a pótcselekvés-sorozat? Egy példány - gondolom - a páncél,szekrényben, egy Kövér László asztalán, egy az adatvédelmi ombudsmannál. Utóbbi vajon hogy jön ide, ki tudja, hacsak azért nem, hogy a látványos zavart elfedje, sőt addig is, amíg történik valami - valami mindig történik, ha más nem, legalább múlik az idő -, szóval addig az ombudsman megkeresése egészen demokratikus, civilizált jelleget ad az ügynek. Hogy pedig az adatvédelmi biztosnak ehhez az egészhez semmi köze nincsen, s hogy ez esetleg az amúgy is sokat támadott Majtényi Lászlót kellemetlen helyzetbe hozza, az úgy látszik, mindegy. Magam a papírokat nem láttam, a tartalmukat illetően foszlányos információim vannak. De ha ezek létezők - alighanem azok -, ez az ügy föltétlen a nyilvánosságra tartozik. Ezeken a papírokon a belbiztonsági hivatal újságírókat minősít politikai, itt-ott vallási meggyőződés alapján. Mi ebben a probléma, szaktársak? Ha ez így van, akkor vajon az ilyen-olyan minősítés és osztályozás nem a Nemzetbiztonsági Hivatal tevékenységével összeférhetetlen? Ha ez igaz, akkor vajon kinek kellene szégyellenie magát? Az újságírónak vagy a Cégnek? Ha pedig az egész hamisítvány, vajon hogyan kerülhet ilyen helyzetbe a Nemzetbiztonsági Hivatal? Más kérdés — sajnos -, hogy tény: az újságírók egy nehezen meghatározható nagyságú, de nem jelentéktelen része nagyon is zsarolható, a ráta a legutóbbi postabanki kamatügyek tükrében meglepően magas. A szaktársak egy része a lista szó puszta hallatán elsápad. Hogy rajta van-e? Hogy vett-e föl kedvezményes hitelt, kapott-e lerm-kocsit, és hát ténykérdés, hogy az újságírók ügynöki átvilágítása sem történt meg. Ami nagy baj. Ez ugyanis a zsarolhatóság további potenciális terepe, és ami a legújabb alkotmánybírósági döntés szerint továbbra is kérdéses. És tudjuk: a hatalom szempontjából a zsarolható újságíró a legjobb újságíró. És mert minden listás ügy maszatos, minden névsor hisztériákat gerjeszt, nincs jobb megoldás: aki besúgó volt, lépjen ki, a VIP-hitelesek dettó, és aki politikai újságírással foglalkozik, az igyekezzen elkerülni a kétes társaságokat. Azért volna erre szükség, mert amíg ez nem történik meg, addig a szakmát teljes joggal veszi semmibe a politika, és addig a legtöbb ilyen szerkesztőségbe esett névsor, lista, provokációs szakanyag hallatán rendre megfagy a szerkesztőségi levegő, védtelennek érzi magát a szakvezetés, és miközben megindul a Hivatal telefonszáma utáni kotorászás, fejben már össze is áll a miért döntöttünk a nem közlés mellett gondolatkörben írandó cikk váza. Rossz ez így. KOVÁCS ZOLTÁN: Sajtómunkások XVI. Urbán Tibor rajza SCHÖPFLIN GYULA: Párhuzamok Fejtő Ferencnek Mikor Fejtő Ferenc kilencvenedik életévét ünnepeltük, gondolataim elkerülhetetlenül a múltba szálltak. S ahogy elgondoltam ezt a múltat, sok párhuzam adódott kettőnk tekervényes életpályája közt. Kezdjük ott, hogy mindketten megnyertük a középiskolai versenyek első díját, mégpedig magyar irodalomból. Majd az egyetemen - egy év különbséggel - mindkettőnknek Horváth János és Gombocz Zoltán voltak mestereink, tőlük tanultuk a történelem mélységét, a pontos fogalmazást és tiszta gondolkodást. Azután, hogy, hogy nem, ott állottunk mind a ketten a Szemák-tanács előtt (ott láttuk egymást először) az „állami és társadalmi rend felforgatására irányuló törekvés” vádjával illetve. Miután kiszabadultunk a börtönből mint bélyegesek, hamar összefutottunk. S mintha ez természetes dolog lett volna, mindketten az irodalmi pálya felé gravitáltunk, mint ami sanyarú megélhetési lehetőséget kínált. A magyar irodalmi élet akkoriban nagy mozgásban volt: Babits Mihálytól Sértő Kálmánig hullámzott Mi lelkesen belevetettük magunkat, s mi több, elfogadtak bennünket Sokszor összejöttünk - Fejtőék piciny, egyszobás lakásában szorongtunk, ki tudja, hányan, ádáz viták közepette, míg Fejtő felesége, Rózsi, a háttérben főzte a méregkávét. Ez volt a folyóiratok korszaka - elsősorban a Nyugat (melynek hamarosan mint munkatársai léptünk elő), a Szép Szó, a Gondolat, a Magyar Szemle, a Válasz, a Korunk, a Napkelet, a Kelet Népe, a Vigilia s ki tudja még hány. Agárdi Péter szerint Fejtő több mint háromszáz tanulmányt, esszét, vitairatot, ismertetést írt néhány rövid esztendő alatt, s én sem voltam renyhe. Egyként ismertük fel József Attila nagyságát - én a Révai Könyvkiadónál segítettem sajtó alá Medvetánc című kötetét, Fejtő a Szép Szó hasábjain harcolt mellette. Itt volt az egyetlen alkalom, amikor szembeszálltam Babitsosal és Apámmal József Attila védelmében. 1935-ben jelent meg Fejtő könyve, az Érzelmes utazás. Lelkesen üdvözöltük ezt a gyöngyszemszerű írást, s úgy éreztük, egy szépíró mutatkozott meg benne. Bár nem volt sem regény, sem novella, sem útikönyv (egy család gyöngéd és ironikus leírása, hangulatos élmény a dalmát tengerparton, s egy ember szembenézése önmagával), mégis úgy éreztük, ez a könyv: irodalom. Volt, amiben nem értettem vele egyet, de megragadott a vele érzés, az élet szeretete, a tűnő pillanatok, mikor az ember bűntudat nélkül élvezi a ritka jóérzést - egy pohár jó bort, a napsütéses tengert, szép keblű asszonyokat, mindaz, amit én is értékeltem. S mindenekfölött a stílus, a vérbeli író stílusa, amit sokan máraisnak tartottak - de ez más volt, egy teljesen egyéni hang. S akkor közbelépett a sors: Fejtő külföldre kényszerült, s nem írt többet magyar nyelven. Mint Széchenyi Ágnes írta róla: „Elveszett egy író. De megszületett egy Európa-szerte tisztelt történész politológus.” Én váltig sajnáltam ezt a veszteséget, a magyar szépirodalom nevében. (De - el kell gondolkoznunk - mi lett volna a szépíró Fejtőből? Talán, hasonlóan Máraihoz, kinek ragyogó stílusa - dölyfös és tragikus magányában - megkövült volna. így Fejtő távozása - bár a történetíró és publicista kialakulásához vezetett (az előzmények megvoltak hozzá) - törés volt, s hogy mit jelentett számára ez a törés, azt nem tudhatom. A háború után a párizsi nagykövetségen találkoztunk újra; volt mit elmesélni egymásnak, nekem az ostrom fenyegetéseiről, neki a németek elől való félelmes bujkálásról. S megint egy érdekes párhuzam: mind a ketten bajuszt akasztottunk Lukács Györggyel. Fejtő a nevezetes - és Lukács számára oly szégyenletes interjú során, mikor is Lukács a párt nevében mindössze azt kívánta Fejtőtől, hogy kicsit hazudós önkritikát gyakoroljon, miszerint ő volt József Attila rossz szelleme, aki eltérítette őt az egyedül üdvözítő párttól, s akkor hazatérhet. Képzeljük el, mi lett volna, ha eszét vesztve Fejtő hazament volna. Egy-két éven belül Szász Béla és Ignotus Pál gyötrelmes sorsa lett volna az övé. Az én összeakaszkodásom Lukáccsal más természetű volt. Mérsékelt ismertetést írtam a Társadalmi Szemle számára Márai legújabb könyvéről, s Lukács - megkérdezésem nélkül - hozzáírt néhány becsmérlő mondatot, intve Márait, hogy hagyjon fel kispolgári allűrjeivel és alázatosan ismerje el a marxizmus felsőbbségét. Mármost szerintem a szerkesztőnek szuverén joga, hogy egy cikket egészében visszadobjon, de az írónak éppúgy szuverén joga, hogy beleegyezése nélkül ne változtassanak azon, amit írt. De 1946-ot írtunk, s én „nem pöröltem, félreálltam...” s nem mondhatom, hogy „letöröltem”. Ma is szégyenkezem emiatt (bár Márai megbocsátott). Fejtő már korábban is belevetette magát a zajgó francia irodalompolitikai életbe, bátran kiállva a sztálinisták ellen, kevesen másokkal, mint Raymond Aron vagy Camus. Kellett ehhez bátorság, mert rágalom, denunciálás, testi fenyegetés volt az osztályrésze azoknak, akik szembeszálltak a divatos áramlattal 1956- ig. Amit Fejtő a Rajk-perről, majd Nagy Imréről írt, ma is állja a helyét. Mint történetíró, a legveszedelmesebbet választotta: az egykorú történelmet. De véleménye mindig bevált. Egyre jöttek a vaskos kötetek - mindig öröm, mindig meglepetés volt -, polcom görnyedezik a Fejtőművek súlya alatt. Még nagyobb meglepetés volt 1983-ban Agárdi Péter méltányos könyve Fejtőről. Nocsak, ha nem is szentté, de legalább boldoggá avatják — ez egyike volt az első rianásoknak a rendszeren. Nem is egyszer jöttünk össze a béke éveiben. Nem mindig értettünk egyet, de a barátság fennmaradt. S az üdvözlés után az első mondat mindig az volt: „ahogy az imént mondtam...” Megint egy párhuzam: megírtuk önéletrajzainkat, én 1983- ban, Fejtő 1986-ban. Ma úgy vélem, túl korán írtuk meg őket, azóta is történt egy és más. 1990-ben mind a ketten tüstént hazarohantunk. Úgy hiszem, ez mindkettőnknek egy „érzelmes utazás” volt. De nem végleges. Mert, mint Fejtő is írja , én is aláírom: „Gyermekkorom óta babonának tartom azt a felfogást, hogy az embernek mindenáron egyetlen identitásra kell szorítkoznia.” Így mindketten másutt vertünk gyökeret. De talán itt, a hazában vagyunk igazán boldogok. ÉLET ÉS+ IRODALOM Pro Literatura díj az idei év kitüntettjei: irodalmi publicisztika: Kántor Lajos, Pályi András irodalomkritika: Margócsy István esszé: Balassa Péter, Görömbei András műfordítás: Tóth Bálint gyermek- és ifjúsági irodalom: Lázár Ervin irodalomszervezés: Gerő János A díjat nagyrészt a Nemzeti Kulturális Alapprogram Irodalmi Kuratóriuma fedezi. A díjazottaknak járó plakett Asszonyi Tamás munkája. 1999. JÚLIUS 2.