Élet és Irodalom, 2000. január-június (44. évfolyam, 1-26. szám)

2000-01-07 / 1. szám - Klimó Károly: Képek • kép | illusztráció | grafika | rajz (1., 3., 5., 7., 8., 10., 12., 13., 14., 15., 16., 17., 18., 19., 20., 21., 22., 23. oldal) - Megyesi Gusztáv: A jegyszedő éve (1. oldal)

Esterházy Péter: Az arc (beszéd-vázlatok) Kóczián Péter: A kormány másfél éve •­* Fiúk a bányában XIV. ❖ Ketten egy új könyvről - Ottlik Géza: Továbbélők (Károlyi Csaba, Mészáros Sándor) ❖ Dokumentum: a Kamenyec-Podolski deportálások ügye I ÉS Irodalom: Jász Attila, Lackfi János, Marno János és Timár György versei Podmaniczky Szilárd és Tolnai Ottó prózája - I ÉLET ÉS I IRODALOM I IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP XLIV. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM ÁRA: 192 FT 2000. JANUÁR 7. MEGYESI GUSZTÁV: A jegyszedő éve Jól kezdődtek a kétezres évek, különösen a jegyszedőknek. Mint ismeretes, az új esztendő első napján több mint tizenötezer ember nézte meg a koronát újdonsült helyén, a Parlament kupolacsarnokában, s további erős érdeklődés várható, külö­nösen, hogy a lakosság a millennium évében ingyen tekintheti meg a koronázási ékszereket. Pontosabban szólva, csak a magyar lakosság, mert a külföldieknek 1100 forintot kell fizetniük, kivéve azt az esetet, amikor valaki külföldön él ugyan, de magyar. Az ember persze már a magyar-nem magyar felosztástól is felhorkan, automatikusan bocskait keres a ruhakölcsönzőben, kardot köt az oldalára, de mindenképp előko­­torja a keresztlevelét, gondolván, nem árt vigyázni. Ez még a kilencszázas évek bei­degződése. Hála az égnek azonban, az illetékesek úgy döntöttek, hogy félre az admi­nisztrációval, s ne kelljen a látogatóknak semmiféle igazolványt, anyakönyvi kivona­tot, útlevelet felmutatniuk, elég, ha magyar nyelven kérik a bejáratnál a jegyet. Mármost ez igen szép és praktikus gondolat, s nincs senki megalázva. Csakhogy az élet bonyolultabb. Mert mi van akkor, ugyebár, ha egy Makaó-szigeti férfi áll oda a pénztárhoz hevesen gesztikulálva, hogy én kérni négy jegy into the ku­polacsarnok, majd emigráns családjával együtt behatol a törvényhozás házába, egye­nesen a klenódium elé. Nyilvánvaló, hogy nem magyar, viszont hát éppenséggel ma­gyarul beszélt. Nehéz kérdés, és tényleg nem gondoltam volna, hogy az illetékesek meg tudják a problematikát oldani. De sikerült. Amint azt sajtótájékoztatóján a Ház­elnök húsz tévékamera és mikrofon előtt bejelentette, nem úgy van az, hogy csak odamegyek és azt mondom, picz, két jegy, ez önmagában nem elég, pláne papírból olvasva, hanem, s idézem a Hír­ 3 tudósítását, a látogató jó magyarsággal és nyelvhe­lyességgel igényelje a jegyet, tehát nem elég, hogy kérek két jegyet, mert azt nem fo­gadják el”. Adni nekem két jegy, s az arab már húzhat is haza. Igen ám, de ez a rendkívül praktikus, sőt, hozzáteszem, liberális megoldás is okozhat gondokat. Az rendben van, hogy nyelvében él a nemzet, s ahogyan azt Nemeskürty tanár úr, millenniumi kormánybiztos olyan szépen elmondta az Ope­rában, a nyelv a legfőbb kincsünk, de ki és milyen alapon fogja eldönteni, hogy ki beszél jó magyarsággal és nyelvhelyességgel, s főképp, hogy milyen példamonda­tok alapján. Péchy Blanka már nem él. Tálcán kínálta magát a lehetőség, hogy az Akadémia nyelvi bizottságát kellene mozgósítani, egy látogatóra öt nyelvészpro­fesszort küldeni, ám a kupolacsarnok előtt irtó nagy a huzat, másrészt már két nyelvész is öt percen belül össze tud verekedni, aminek a vége az, hogy a turista belesül az isa, por és hamuba, s beállhat a németek közé. Kérdés továbbá, hogy ha egy kupolacsarnokba akkreditált nyelvészprofesszor komolyan veszi a zsürorságát, akkor nem kellene-e azonnal kirúgnia az egész Házból a képviselők felét, akiknek nehéz olyan példamondatot találni, hogy érthetően, hanyag eleganciával, de nyel­vészetileg tökéletesen el tudják mondani. Egy ilyen rendszer működése értelemszerűen újabb hatvannyolcmilliót emész­tene fel, a társadalom tovább szakadna, mert akinek például vizsgadrukkja van és dadog, ha feleltetik, az hiába származik igazolhatóan Emese ősanyánktól, mehet haza. A Fáy utcai kínai meg esetleg tökéletes magyarsággal közli a bejáratnál, hogy a radványi sötét erdőben halva találták Bárczi Benőt, s ettől fogva úgy grasszálhat a Szent Korona előtt, mintha a déli Szing-dinasztia minden tagja azt viselte volna. Logikus, hogy a koalíció az ország mai ideológiai helyzetében nem engedhet meg ekkora kockázatot, a nemzet amúgy is unja az ilyen vitákat, egy kormány kormá­nyozzon, ne pediglen magyarozzon, idegenezzen, ennyire direktben legalábbis ne, ez a nép Szent Istvánt választotta az évezred emberének, utcahosszal megelőz­ve Kádár Jánost, igaz, Horn Gyula is Göncz Árpád mögött végzett az évtized embe­re toplistán. Nem jó a néppel már a kupolacsarnok előtt kukoricázni, egyébiránt a Tower előtt se a Lord Mayor áll, hogy személy­esen kérdezze ki a magyar turistát a korai Shakespeare-szonettek alapján. Marad a jegyszedő. A millenniumi döntés értelmében ő fogja megmondani a kapunál, hogy ki ma­gyar és ki nem az. Ezekben a sorsfordító időkben a Fidesz már az új esztendő első napján visszajutott oda, ahonnan minden kurzus elindul, s ahová előbb-utóbb vis­sza is jut: a jegyszedőhöz. A jegyszedés mint legfőbb hatalmi ág, a jegyszedő mint legfőbb közjogi méltóság. Ebben azért, lássuk be, komoly távlatok vannak. Kell egy ilyen intézmény, kvázi előőrs, amely megteszi azt, amit a hatalom azért direktben nehogy már megtegyen. Nem kell itt idegenszerűzni, nem­ magyarozni, hazaáru­­lózni, hiába van magyar személyi igazolványod, mondhatja bármikor egy jól kép­zett jegyszedő, nem mondtad el háromszor hibátlanul, hogy jobb egy lúdnyak tíz tyúknyaknál, a viszontlátásra. Minden hatalom igazi letéteményese a jegyszedő. Ha akar, minden rendszerben pótszéket visz a nézőtérre, de ha úgy akarja, akkor nem, nem véletlen, hogy jegyszedővel szemben sohasem cinikus az ember, sőt, áhítattal, suttogón beszél vele, ezenfelül a jegyszedőnek elemlámpája van, körötte világosság gyűl a sötétségben és az ember megjuhászodik. Egy ország nagyon meg tud juhászodni. A személyi igazolványt azért említettem az imént, mert ha teszem azt, annak alapján engednének be ingyen mint magyart, egyszerűen sohasem láthatnám azt a koronát. Az egész megreformált okmányki­bocsátási rendszer ugyanis már az év harmadik napján összeomlott. Mondjuk, ez így, önmagában még nem zavarna, csakhogy nincs személyim, tavaly már nem ad­tak újat, idén meg még nem tudnak, s még ez is hagyján, ám minden illetékes a Belügyminisztériumtól az önkormányzatokon keresztül az utolsó irodáig tudta, hogy a rendszer eleve nem fog működni, de úgy kell tenni, mintha működne. Ilyenkor felfordulásra számítana az ember, ám az ország bölcs, és hallgat, a rend­szer elméletileg működik, mondják neki, amire bólint, de például Zalában egyet­len ember se kereste fel az új okmányirodát, mert minek. És decemberben az egész ország a Budapest Sportcsarnokot siratta, az illetéke­sekkel és a jegyszedőkkel az élen. Most meg szinte fel sem tűnik a hír, hogy nem készült el a kormányülésre a sportminisztérium felújítási tervezete, mert a jó szak­emberek eddig szabadságon voltak, s rengeteg hivatal zárva volt. A katonákról nem beszélek. A katonák, de legelébb is a tisztek s a vezérkar új öltözéket kapott, magyarhoz méltót, ruhánként százezer forintért, de agyhártyagyulladásos járvány s haláleset kell hozzá, hogy kiderüljön, a katonák embertelen körülmények között élnek, moslékot esznek, nincs fűtés, az orvosok mindenre Algopyrint adnak, és ahogyan az ombudsman mondta, „a személyes kapcsolatokon múlik, hogy az ÁNTSZ tudomást szerez-e a laktanyákban kitört és adott esetben a lakosságot fe­nyegető járványról. Plusz a belvíz, amelyről alig esik szó az illetékesek részéről, igaz, nincs mitől tartani, a Körösök apadnak, az önkormányzatok pedig 1,6 milli­árd forintot kapnak idén a károk után, a tavalyi 17 milliárd helyett. Csakugyan mi az a hatvannyolc milliós koronaceremónia mindezekhez képest? Nüansz. Szép, nagy csend van, akár a kupolacsarnokban, méltóságteljes millenni­umi, s végre megtudni, ki búja jobban a magyart. Ámbár nem tudom, hogy az a Kö­rös-menti ember, akit a tévében láttam a koronaünnepség napján, s aki napi har­minc vedernyi vizet hord ki már egy hete a házából, ha mondana egy-két szívből jö­vő magyar szót igazolásképpen a bejáratnál, beengedné-e a jegyszedő. Lapunk megjelentetéséhez különösen értékes támogatást kaptunk azoktól, akik tavalyi jövedelemadójuk egy százalékával segítették az Élet és Irodalmat. Kérésünk idén is ugyanaz: rendelkezzenek a mi javunkra! Élet és Irodalom Alapítvány Adószám: 18001776-1-42 Klimó Károly rajza 9770424884005

Next