Élet és Irodalom, 2000. január-június (44. évfolyam, 1-26. szám)
2000-01-07 / 1. szám - Klimó Károly: Képek • kép | illusztráció | grafika | rajz (1., 3., 5., 7., 8., 10., 12., 13., 14., 15., 16., 17., 18., 19., 20., 21., 22., 23. oldal) - Megyesi Gusztáv: A jegyszedő éve (1. oldal)
Esterházy Péter: Az arc (beszéd-vázlatok) Kóczián Péter: A kormány másfél éve •* Fiúk a bányában XIV. ❖ Ketten egy új könyvről - Ottlik Géza: Továbbélők (Károlyi Csaba, Mészáros Sándor) ❖ Dokumentum: a Kamenyec-Podolski deportálások ügye I ÉS Irodalom: Jász Attila, Lackfi János, Marno János és Timár György versei Podmaniczky Szilárd és Tolnai Ottó prózája - I ÉLET ÉS I IRODALOM I IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP XLIV. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM ÁRA: 192 FT 2000. JANUÁR 7. MEGYESI GUSZTÁV: A jegyszedő éve Jól kezdődtek a kétezres évek, különösen a jegyszedőknek. Mint ismeretes, az új esztendő első napján több mint tizenötezer ember nézte meg a koronát újdonsült helyén, a Parlament kupolacsarnokában, s további erős érdeklődés várható, különösen, hogy a lakosság a millennium évében ingyen tekintheti meg a koronázási ékszereket. Pontosabban szólva, csak a magyar lakosság, mert a külföldieknek 1100 forintot kell fizetniük, kivéve azt az esetet, amikor valaki külföldön él ugyan, de magyar. Az ember persze már a magyar-nem magyar felosztástól is felhorkan, automatikusan bocskait keres a ruhakölcsönzőben, kardot köt az oldalára, de mindenképp előkotorja a keresztlevelét, gondolván, nem árt vigyázni. Ez még a kilencszázas évek beidegződése. Hála az égnek azonban, az illetékesek úgy döntöttek, hogy félre az adminisztrációval, s ne kelljen a látogatóknak semmiféle igazolványt, anyakönyvi kivonatot, útlevelet felmutatniuk, elég, ha magyar nyelven kérik a bejáratnál a jegyet. Mármost ez igen szép és praktikus gondolat, s nincs senki megalázva. Csakhogy az élet bonyolultabb. Mert mi van akkor, ugyebár, ha egy Makaó-szigeti férfi áll oda a pénztárhoz hevesen gesztikulálva, hogy én kérni négy jegy into the kupolacsarnok, majd emigráns családjával együtt behatol a törvényhozás házába, egyenesen a klenódium elé. Nyilvánvaló, hogy nem magyar, viszont hát éppenséggel magyarul beszélt. Nehéz kérdés, és tényleg nem gondoltam volna, hogy az illetékesek meg tudják a problematikát oldani. De sikerült. Amint azt sajtótájékoztatóján a Házelnök húsz tévékamera és mikrofon előtt bejelentette, nem úgy van az, hogy csak odamegyek és azt mondom, picz, két jegy, ez önmagában nem elég, pláne papírból olvasva, hanem, s idézem a Hír 3 tudósítását, a látogató jó magyarsággal és nyelvhelyességgel igényelje a jegyet, tehát nem elég, hogy kérek két jegyet, mert azt nem fogadják el”. Adni nekem két jegy, s az arab már húzhat is haza. Igen ám, de ez a rendkívül praktikus, sőt, hozzáteszem, liberális megoldás is okozhat gondokat. Az rendben van, hogy nyelvében él a nemzet, s ahogyan azt Nemeskürty tanár úr, millenniumi kormánybiztos olyan szépen elmondta az Operában, a nyelv a legfőbb kincsünk, de ki és milyen alapon fogja eldönteni, hogy ki beszél jó magyarsággal és nyelvhelyességgel, s főképp, hogy milyen példamondatok alapján. Péchy Blanka már nem él. Tálcán kínálta magát a lehetőség, hogy az Akadémia nyelvi bizottságát kellene mozgósítani, egy látogatóra öt nyelvészprofesszort küldeni, ám a kupolacsarnok előtt irtó nagy a huzat, másrészt már két nyelvész is öt percen belül össze tud verekedni, aminek a vége az, hogy a turista belesül az isa, por és hamuba, s beállhat a németek közé. Kérdés továbbá, hogy ha egy kupolacsarnokba akkreditált nyelvészprofesszor komolyan veszi a zsürorságát, akkor nem kellene-e azonnal kirúgnia az egész Házból a képviselők felét, akiknek nehéz olyan példamondatot találni, hogy érthetően, hanyag eleganciával, de nyelvészetileg tökéletesen el tudják mondani. Egy ilyen rendszer működése értelemszerűen újabb hatvannyolcmilliót emésztene fel, a társadalom tovább szakadna, mert akinek például vizsgadrukkja van és dadog, ha feleltetik, az hiába származik igazolhatóan Emese ősanyánktól, mehet haza. A Fáy utcai kínai meg esetleg tökéletes magyarsággal közli a bejáratnál, hogy a radványi sötét erdőben halva találták Bárczi Benőt, s ettől fogva úgy grasszálhat a Szent Korona előtt, mintha a déli Szing-dinasztia minden tagja azt viselte volna. Logikus, hogy a koalíció az ország mai ideológiai helyzetében nem engedhet meg ekkora kockázatot, a nemzet amúgy is unja az ilyen vitákat, egy kormány kormányozzon, ne pediglen magyarozzon, idegenezzen, ennyire direktben legalábbis ne, ez a nép Szent Istvánt választotta az évezred emberének, utcahosszal megelőzve Kádár Jánost, igaz, Horn Gyula is Göncz Árpád mögött végzett az évtized embere toplistán. Nem jó a néppel már a kupolacsarnok előtt kukoricázni, egyébiránt a Tower előtt se a Lord Mayor áll, hogy személyesen kérdezze ki a magyar turistát a korai Shakespeare-szonettek alapján. Marad a jegyszedő. A millenniumi döntés értelmében ő fogja megmondani a kapunál, hogy ki magyar és ki nem az. Ezekben a sorsfordító időkben a Fidesz már az új esztendő első napján visszajutott oda, ahonnan minden kurzus elindul, s ahová előbb-utóbb vissza is jut: a jegyszedőhöz. A jegyszedés mint legfőbb hatalmi ág, a jegyszedő mint legfőbb közjogi méltóság. Ebben azért, lássuk be, komoly távlatok vannak. Kell egy ilyen intézmény, kvázi előőrs, amely megteszi azt, amit a hatalom azért direktben nehogy már megtegyen. Nem kell itt idegenszerűzni, nem magyarozni, hazaárulózni, hiába van magyar személyi igazolványod, mondhatja bármikor egy jól képzett jegyszedő, nem mondtad el háromszor hibátlanul, hogy jobb egy lúdnyak tíz tyúknyaknál, a viszontlátásra. Minden hatalom igazi letéteményese a jegyszedő. Ha akar, minden rendszerben pótszéket visz a nézőtérre, de ha úgy akarja, akkor nem, nem véletlen, hogy jegyszedővel szemben sohasem cinikus az ember, sőt, áhítattal, suttogón beszél vele, ezenfelül a jegyszedőnek elemlámpája van, körötte világosság gyűl a sötétségben és az ember megjuhászodik. Egy ország nagyon meg tud juhászodni. A személyi igazolványt azért említettem az imént, mert ha teszem azt, annak alapján engednének be ingyen mint magyart, egyszerűen sohasem láthatnám azt a koronát. Az egész megreformált okmánykibocsátási rendszer ugyanis már az év harmadik napján összeomlott. Mondjuk, ez így, önmagában még nem zavarna, csakhogy nincs személyim, tavaly már nem adtak újat, idén meg még nem tudnak, s még ez is hagyján, ám minden illetékes a Belügyminisztériumtól az önkormányzatokon keresztül az utolsó irodáig tudta, hogy a rendszer eleve nem fog működni, de úgy kell tenni, mintha működne. Ilyenkor felfordulásra számítana az ember, ám az ország bölcs, és hallgat, a rendszer elméletileg működik, mondják neki, amire bólint, de például Zalában egyetlen ember se kereste fel az új okmányirodát, mert minek. És decemberben az egész ország a Budapest Sportcsarnokot siratta, az illetékesekkel és a jegyszedőkkel az élen. Most meg szinte fel sem tűnik a hír, hogy nem készült el a kormányülésre a sportminisztérium felújítási tervezete, mert a jó szakemberek eddig szabadságon voltak, s rengeteg hivatal zárva volt. A katonákról nem beszélek. A katonák, de legelébb is a tisztek s a vezérkar új öltözéket kapott, magyarhoz méltót, ruhánként százezer forintért, de agyhártyagyulladásos járvány s haláleset kell hozzá, hogy kiderüljön, a katonák embertelen körülmények között élnek, moslékot esznek, nincs fűtés, az orvosok mindenre Algopyrint adnak, és ahogyan az ombudsman mondta, „a személyes kapcsolatokon múlik, hogy az ÁNTSZ tudomást szerez-e a laktanyákban kitört és adott esetben a lakosságot fenyegető járványról. Plusz a belvíz, amelyről alig esik szó az illetékesek részéről, igaz, nincs mitől tartani, a Körösök apadnak, az önkormányzatok pedig 1,6 milliárd forintot kapnak idén a károk után, a tavalyi 17 milliárd helyett. Csakugyan mi az a hatvannyolc milliós koronaceremónia mindezekhez képest? Nüansz. Szép, nagy csend van, akár a kupolacsarnokban, méltóságteljes millenniumi, s végre megtudni, ki búja jobban a magyart. Ámbár nem tudom, hogy az a Körös-menti ember, akit a tévében láttam a koronaünnepség napján, s aki napi harminc vedernyi vizet hord ki már egy hete a házából, ha mondana egy-két szívből jövő magyar szót igazolásképpen a bejáratnál, beengedné-e a jegyszedő. Lapunk megjelentetéséhez különösen értékes támogatást kaptunk azoktól, akik tavalyi jövedelemadójuk egy százalékával segítették az Élet és Irodalmat. Kérésünk idén is ugyanaz: rendelkezzenek a mi javunkra! Élet és Irodalom Alapítvány Adószám: 18001776-1-42 Klimó Károly rajza 9770424884005