Élet és Irodalom, 2000. január-június (44. évfolyam, 1-26. szám)

2000-03-24 / 12. szám - Podmaniczky Szilárd: Látható fény • vers | irodalom (22. oldal) - Petar Lubarda: Montenegrói éjszaka (1951) • kép (22. oldal) - Németh Gábor: Sötétkamra • próza | irodalom | Tárcatár (22. oldal) - El-Hassan Róza: Nyújtott tárgyak (1995) • kép (22. oldal)

PODMANICZKY SZILARD: Látható fény Majd ha megsétáltatnak mint hullát a kiömlött víz tenyérnyi helyén ördögmelegbe bújt testem fölött a kiszáradt szél csatornáin csupasz és kegyetlen képeket forgatok a szép szemgödörben. A legfényesebb kört követem s kiáltom a látható fény korán kívül. Az ég magában a teremtés ködképét rajzolja utána a sík kapkodó mondattá válik melyet mind befejezni igyekszik de a szél egyre messzebb sodorja a földnek eresztett fájdalmas testet. Petar Lubarda: Montenegrói éjszaka (1951) 22 & TÁRCATÁR B­etörünk egy magántemplomba. Fogalmam nincs, hon­nan jött a drót, elég rafinált hely, látszólag, mintha az állam anno kirámolta volna, nincsenek padsorok, szó­székek, semmi barokk izé, töküres az egész, csak a falak gigan­tikus üzenők, parafa teleszurkálva színes műanyaggal bevont tűzőkkel. Ezek értelmiségiek, nyilván, alighogy hazajönnek a síelésből, baromira el kellene menniük a Bárka Színházba, a színházi vacsorával egybekötött dupla Kárpáti-előadásra, nem beszélve a Kukorelly Bandi által megnyitandó csajos kiállítás­ról, ahol terveim szerint én is ott leszek. Szóval, rendben van­nak az Izéék, biztos ugyanazt gondolják a csonka kuratórium­ról, mint én, állapítom meg a kissé izgágán rozoga festőlétra tetején. A létra lábait gondosan bekötöttük ronggyal, én meg a Szilvi, mint Pardaillan lovag úgy hatvankettőben a Munkácsy képernyőjén a gebéje patáit, hogy ne karcolják meg a temp­lom frissen lakkozott parkettáját, mert megvan bennünk az elemi tisztesség. Izéék pont azt a megoldást alkalmazták, mint Esterházyék Fertődön - a lényeg befele van fordítva. Miért ál­modok folyton bűnözőset. Mindegy, csak találjam meg a gom­bot, és kifordul az egész fal, az üzenő hátuljára ugyanis elég komoly ikonok vannak fölszerelve, azokat fogjuk mi a Szilvivel leszerelni, amíg Mamó vigyáz otthon a gyerekekre. Meg lesz oldva az élet. Én per pillanat Szicíliát tudom elgondolni, egy kis ház, kifele puritán, belül azonban, ne tudd meg, ahogy mondani szokás, lóden nerccel bélelve. Meg is van a gomb, adogatom lefelé a cuccot, nem tudom, hogy fog beférni a Mazda csomagtartójába, nem érdekes, legfeljebb néhányat itt hagyunk. Ahol imbolygok fönn, pont rálátok egy pici, üveggel fedett résre a falon, mintha a Reimholz Péter tervezte volna a felújítást, lásd még Fortuna utca 18., Kard utcai oldal, érde­mes megnézni. Szóval nézek ki a lükön, és látom ám, hogy jönnek megfele a rendőrök. A szokásos, hülye fehér Opel Ast­ra Classic, gondolom, egyhatos, vajon van-e benne légkondi. Tásképpen ez momentán mindegy, szólok Szilvinek, hogy gáz ÉLET ÉS|Z­IRODALOM Sötétkamra van, itt vannak a zsaruk, le kellene lépni. Igyekszünk rende­sen, van itt egy oldalajtó, nyilván a sekrestyébe, de nem, ha­nem Izéékre nyílik, nagyon kellemes lakás, legalább öt szoba, sok-sok üvegezett ajtó, meleg sárgák és vörösek, finom eklekti­ka, néhány high-tech cucc, azokat nyilván nem visszük, nem vagyunk úttörők, csak a pénz, meg fukszok, csak rosseb tudja, melyik Bak Imre-kép mögé tették a trezort. Nyílik az ajtó, na ez hiányzott, megjött a család, túl korán, a nagyobbik lánynak sajna kifordult a térde a Donovalyn, jön befelé, azzal a bizo­nyos magvető járással, mintha akkurátus lukakat akarna csi­nálni a gipszes sarkával a perzsába, jóindulatú, széles kod­ar­cán bocsánatkérő mosoly. Izéék nagyon kedvesek. Mondják rögtön, hogy nyugodtan üljünk le, amíg megjönnek a rend­őrök, addig is mit kérünk. Lerogyok egy tonettre, Szilvi pofát vág - most bratyizunk a háziakkal? -, de azért leül, elfogad egy kávét, én egyszerű, erős fekete teát kérek, jó lesz-e az Eng­lish Breakfast, mit csináljunk, persze, nem kergettek asztal kö­rül. Hol a francba vannak már a rendőrök. Iréné behoz fél csokis kuglófot, ezüsttálon, teljesen frissnek látszik, csak a ma­zsolák helyén valami furcsa van, közelebb hajolok, jé, főtt bir­kaszem, kösz, nemrég reggeliztünk. Akkor jövök rá, hogy este van, mindegy, valamit csak kellett mondani. A házigazda még kint szöszmötöl a garázsban a csomagokkal, de valaki elkök­­kenti magát az előszobában, megpróbálom kitalálni, milyen lesz a főhadnagy szeme, szerintem világoskék, olyan kis, bi­zonytalan, barna pöttyökkel, amik miatt rögtön el kellene kül­deni íriszdiagnosztikára. Semmelweis Ignácz a nemrég fölújított Fény utcai piacon. Ki­jött a Lipótról, aztán persze nem vették föl sehova. Főtt kol­bászt eszik, mustárral, a szakálla egész sárga, másfél éve lehet az utcán, a kolbászra valót hajnalban kukázta össze a kapualjak­ból. Mostanában pénzt is dobnak ki, ráömlik a kakaó, vagy ki­mossák a farzsebben, vagy egyszerűen megunják, és úgy. A Mari elhagyta, nyilván, tulajdonképpen teljesen logikus. Csúnya seb a középső ujján, még a múlt héten szerezte, egy szentimentális fasz kihívta a mentőket, amíg édesen aludt a homokozóban, a gyomormosóban meg nem nagyon csípik, ha valaki sokat okos­kodik. Gennyvérűség. Talán három napja, ha lehet még hátra. A Budapestet evakuálják. Valami nagyon nagy baj lesz, de még nincs kidolgozva, hogy micsoda. Győre Balázzsal megyek lefelé a földalattihoz a Deák téren, mert azzal visznek minket a jövő­be. Ezt nem nagyon értem, ha akkor is lesz Budapest, akkor meg mire kell pánikolni. Ilyen kerámiafiókokat húzogatunk ki a falból, abban kellene lennie a túlélőkészletnek, mindegyik üres, persze, mit várhatok ebben az országban. Néznék össze Balázzsal, de elsodródott valahová a tömegben. Az utolsó fiók­ban aztán mégis van még egy csomag, átlátszó, cipzáras mű­anyag neszesszer, amiben az akciós NIVEA-szetteket szokták adni a Cora áruházban. Nézem, ezek - de kik azok az ezek? - mesebeli méretű zsíroskenyereket csomagoltak hagymával, összeborítva, zsírpapírban. Kiesik valami a csomagból, látom, hogy félkoronás kubai szivar, celofánban, elgurul egészen Bán Zoltán András lábáig. A térkép mellett ül, télikabátban, gör­nyedtem az arca szomorú, most olvasta el a Magyar Nemzetet. A szivar picit fölvillanyozza, ajánlkozik, hogy majd ő levágja korrektül a végét, ahogy a Radnóti Sanyi mutatta. Kurvára kell vigyázni, nem lehet csak úgy nekiesni. Ilyen ezüst guillotine-ja van, gyerekjáték, azt halássza elő a télikabát zsebéből, nem igaz, hogy ez a Zoli hogy föl van készülve az evakuálásra. Picit kidugja a nyelvét, annyira igyekszik. Fölnéz, furcsán csillog a szemüvege. Jaj, istenem, a rossz végét vágtam le, most mit fog szólni a Sanyi. Zavartan adja vissza, megnyugtatom, hogy tök oké, és ahogy a Hamu és Gyémánt című szivarszaklapban ol­vastam, egyenletesen, a szivart lassan körbeforgatva izzítom át a gyufa lángjával a megfelelő végét. Mintha mindig ezt csinál­tam volna. Az első szippantásnál elengednek a takarólevelek. Előre ittunk a medve bőrére, a rohadt életbe. Na mindegy, már jön a földalatti, sajnos, nem az a szép régi, amin olyan csapszegek voltak, mint a Lánchídon, mert az bent rohad a múzeumban, hagyjuk, nem lehet minden tökéletes. Leteszem a szivart a padra, hogy meghalhasson méltósággal, nem ám el­nyomjuk, mint a bunkók, ez is benne volt a cikkben. Most már óriási a tömeg, de elég fegyelmezetten préseljük magunkat a kocsikba. Ahogy látom, első világháborús, katonai hátizsákok­ba pakoltak az emberek, nyilván volt valami súlyhatár, kár, hogy nem szóltak előbb, azért én is magammal hoztam volna ezt-azt. Zötyögünk, mint a birkák. A jövő a Szabadság hídnál kezdődik, ott jön föl a földalatti, a kettes vonalán, ragyog a nap, erős tavasz van, a Duna széles, mint a Misziszipi, csak fo­galmam nincs, hogy azt hány essel meg­yével kell írni. Vala­honnan tudni lehet, hogy 2153 van, március bárhanyadika. A Szabadság híd is ötször akkora, klónozták, vagy betették egy gépbe, vagy drágám, most meg mi mentünk össze. A budai ol­dal tele van csillogó felhőkarcolókkal, kábé, mint Frankfurt, mikor még Ungarn volt a Schwerpunktthema. A Vár pici, buta ékszerdoboz, nyilván ott van a vigalmi negyed, vagy megcsinál­ták az egészet, mint a loftokat Amerikában, és most ott laknak a multik vezérképviselői. Magam se értem, miért, de pont kezd egész jó kedvem lenni, amikor odafurakszik hozzám egy so­vány irodakukac, és a jegyemet kéri, ellenőrzésre. Hát ezt nem hiszem el, öreg, evakuáltok, és frankón lukasztani kellett vol­na? Mindenki röhög, a kukacnak annyi, elsápad, átmegy egy­szerű utasba, sértetten nézi a vállak között a Dunát, ahogy szennyesen hömpölyög. Hirtelen lesz csönd, mintha mindenki egyszerre gondolna rá, hova fogunk odaérni. El-Hassan Róza: Nyújtott tárgyak (1995) 2000. MÁRCIUS 24.

Next