Élet és Irodalom, 2000. július-december (44. évfolyam, 27-52. szám)

2000-07-07 / 27. szám - Várhegyi Éva: Az új gazdasági modell: A retorikától a tettekig (3. oldal)

Az új gazdasági modell a retorikától a tettekig Az ellenzéki Fidesz 1993-ban meghirdetett gazdaságpolitikai félfordu­lata hét év múltán látszik beteljesedni. „Fordulatos” retorikájukkal időközben meghódítva a jobboldalt, majd hatalomra kerülve, a Fidesz vezetői rádöbbenhettek: tartós sikerük nem alapozódhat holmi tétova félfordulatra. Mintha csak kijárták volna Andy Warhol tánciskoláját, ahol muszáj végiglépkedni a gondosan beszámozott tánclépéseket, máskülönben nyakát töri a renitenskedő múzeumlátogató. Pedig már úgy nézett ki, a Fidesz retorikában jártas politikusai addig­­addig ügyeskednek, amíg elhitetik korábbi és potenciális választóikkal, hogy mindent megváltoztattak, pe­dig valójában dehogy. Ezt az üzene­tet hordozta a miniszterelnök febru­ári Vigadó-beli beszéde, amelyben a repülő dongóról értekezve elénk tárta az „új gazdasági modell” mű­ködésének tavalyi csodáját. Ami ab­ban állt (volna), hogy sikerült egyi­dejűleg növelni a gazdaság teljesít­ményét és javítani az egyensúlyt, rá­adásul úgy, hogy közben nem kel­lett megszorító csomaggal vegzálni a lakosságot. Persze maga is ponto­san tudta, hogy az elért eredmé­nyekhez semmiféle csoda nem kel­lett, hiszen éppen a Fidesz által kez­dettől támadott Bokros-csomag meg a hozzá társuló reformlépések és az azokat követő privatizáció tette lehetővé a gazdaság kiegyensúlyo­zott növekedését. A csoda és az okos lány Pontosan tudta azt is, hogy a gaz­dasági sikerhez éppen arra volt szük­ség, hogy eltávolodjanak a választási program gazdaságélénkítő politiká­jától, és visszatérjenek az óvatos, a költségvetési egyensúlyra gondosan ügyelő, a magángazdaság önkéntes dinamikájára építő semleges gazda­ságpolitikához. Amihez bizony itt-ott kényelmetlen megszorításokat is kel­lett tenniük: az előző kormány által beígért nyugdíjemelés visszavonásá­tól az oktatási és az egészségügyi tár­cák költségvetésének megkurtításáig. És amihez éppúgy föl kellett vállalni­uk komoly belső konfliktusokat is, mint az 1995-ben regnáló kormány­pártoknak. El kell ismerni, mindezt ügyesen csinálták. Tanultak „a hozz is aján­dékot, meg ne is” feladatot szelleme­sen megoldó népmesés okos lánytól. Úgy adtak, hogy nem adtak. Úgy pi­páltak ki vagy huszonkilencet a har­minchét programpontjukból, hogy észre sem vettük, mikor teljesítették. A korábbi kormányok erőfeszítései nyomán önjáróvá vált magyar gaz­daság eredményeit könnyedén a magukévá varázsolták. Retorikájuk­ban mindent leromboltak, amit elő­deik teremtettek, miközben éppen azt tették, amit elődeik. A világgazdaság kedvező fordu­latát is a maguk sikerének állították be. A rég nem látott mélységbe zu­hant agrárárak miatt tartható volt az inflációs prognózis, a rég nem látott európai konjunktúra jóvoltá­ból beteljesedett az ambiciózus nö­vekedési terv. Annak ellenére, hogy - az államilag vezérelt gazda­ságélénkítés ígéretével ellentétben - hatalomra kerülve semmilyen ál­lami beruházási programot nem indítottak el. Jól tették, hiszen a tö­rékeny egyensúly miatt éppen elég volt az is, amit a magángazdaság - a jó konjunkturális kilátásokat fel­ismerve - önszántából megtett. A több itt és most kevesebb lett volna. Lássuk be, az is ügyes húzás volt, hogy miközben össztüzet nyitottak a jobboldalnak (és különösen a MIÉP-nek) mindig is bögyében lé­vő Nemzeti Bank vezetőire, a mo­netáris politikába meg se próbáltak beavatkozni (igaz, nem is igen tud­tak volna). A törvényesség határait legalábbis súroló (egyesek jogértel­mezésében a törvényességet sértő) megregulázások vélhetően nem is erre irányultak, hanem a szélső­jobb választók megnyerésére. Itt is az okos lány taktikáját alkalmazták: úgy támadtak, hogy a látványos erőfitogtatás meglegyen, de azért úgy, hogy nagy kára ne legyen be­lőle a magyar gazdaságnak. Hasonló politikát folytattak a külföldi befektetőkkel szemben is. Minden lehetőséget megragadtak arra, hogy a választópolgár előtt deklarálják: velejéig elhibázottnak tartják az előző kormány(ok) priva­tizációs politikáját, amely a külföldi szakmai befektetők kezébe engedte a pénzügyi szféra és az energetikai szektor csaknem egészét. Ugyanak­kor az autópálya-építési ügyig nem tettek semmi olyan konkrét lépést, amivel komolyan sértették volna az itt lévő multik érdekeit. Az idei évre tervezett költségve­tés is még az óvatosság elvére épí­tett. Hosszas látszategyezkedés után elhárították a koalíciós part­ner ambiciózus agrártámogatás­igényét, miközben saját tárcáik bü­dzséjét is kordában tartották. Olyan tudottan irreális inflációs prognózisra alapozták a költségve­tési tervet, amely mellett könnye­dén teljesíthető a megcélzott ál­lamháztartási egyenleg. A vártnál jobb pozíció ellenére az árvízká­rokra fordított költséget az állami kiadások fűnyíróelvű megkurtítá­sával teremtették elő, és nem a tar­talékok felhasználásával. A kis- és középvállalkozások felemelését meghirdető programjukra sem költöttek eddig sokat. A „kicsik” egyetlen kézzelfogható ajándékot kaptak: a Phare-támogatású mik­­rohitel plafonját hárommillióra növelték. Ellentételezésként vi­szont le kell majd nyelniük a mini­málbér felemelését, és ezzel együtt tb-terheik növekedését. Az „új gazdasági modell” eddig tehát jószerivel csak a szavak szint­jén létezett. A következő választás előtt két évvel, a hosszú évek erőfe­szítése nyomán beérett makrogaz­dasági siker talaján azonban látha­tóan megszületett az elhatározás: vissza a gyökerekhez, a jól bevált autark államközpontú gazdaság­hoz! Elvégre a XXI. század küszö­bén, a globalizálódó világban nincs is ennél logikusabb lépés. Don Quijote fantáziátlan megalkuvó volt hozzájuk képest. Szép régi-új etatista világ Ha a követett gazdaságpolitika jel­legében eddig a folytonosság jelle­mezte is a kormányra került Fidesz irányvonalát, a gazdaságfilozófia mó­dosulása és az állami újraelosztás el­veinek átszabása már előrevetítette a beígért fordulatot. Az 1993-ban meghirdetett félfordulat óta fokoza­tosan elmélyülő etatizipus a hatalom birtokában új színezetet kapott. Bár a Fidesz már ellenzéki pártként is ké­pes volt akadályozni a gazdaság mo­dernizálását (lásd a földtörvény mó­dosításának megakadályozását az idegenellenes populista népszavazási kampánnyal), vezető kormánypárt­ként jóval nagyobb lehetőséghez ju­tott az avítt értékek érvényesítésére. Az előző kormány által megkezdett nyugdíjreform leállításával és a helyi önkormányzatok anyagi függetlensé­­gének csorbításával világossá tette, hogy a társadalombiztosítási önkor­mányzatok újraközpontosítását nem­csak azok pazarló működése miatt szorgalmazta, hanem sokkal inkább azért, mert egyre több területet akar újra a központi kormány hatókörébe vonni. Hasonlóan ahhoz, ahogy az alkotmányos rend kormányt ellenőr­ző és ellensúlyozó intézményeit is próbálja (sajnos sikerrel) marginális helyzetbe szorítani. A gazdaságstruktúra átszervezése során is mind jobban megfigyelhető ez a törekvés. A korábbi kormányok által megkötött privatizációs szerző­dések felülvizsgálatának szándéka, a további privatizáció befagyasztása, néhány esetben az újraállamosítás törekvése éppúgy a nagy és erős ál­lam felépítésének jelei, mint az ál­lamigazgatáson belüli hatalomcent­ralizáció. A gázár kapcsán a Molnak tett ajánlat a gázüzletág visszavásár­lására csak az eddig is megmutatko­zott etatizmus kicsúcsosodását jelen­ti. Meg annak deklarálását, hogy mostantól semmi nem szab korlátot a szép régi-új világ megteremtésé­nek. Az olaj-, a gáz- és a gyógyszer­árak ügyében felmutatott volunta­­rizmus és erőfitogtató lépések azt jelzik: a kormány elszánta magát ar­ra, hogy populista politikája oltárán feláldozza mindazt, amit a piacgaz­dasági átalakulás érdekében elődei létrehoztak. A közbeszerzés megkerülése a külföldi tulajdonú építőipari cégek kizárása végett, a Mal és a gyógy­szergyárak megregulázása új fejeze­tet nyithat a magyar gazdaságpoliti­kában. Korábban a multikkal­­ és rajtuk keresztül a magyar gazdaság lehetőségeit­ döntően meghatározó világgazdasággal­­ szembeni ellen­szegülések csak egy durcás gyerek renitenskedését tükrözték, de nem alkottak még koherens politikát. Eddig minden dühkitörést az erővi­szonyok józan felmérésén alapuló csendes visszakozás követett (lásd a bankok kamatpolitikájának kritizá­­lását, a „szépen zsírosodó” biztosí­tók elleni kirohanást a belvíz idején, a Mátrai erőmű német tulajdonosa elleni támadást). A mostani, összehangoltnak lát­szó lépések azonban komoly el­szántságot mutatnak a visszarende­zésre: a világgazdaságtól elzárkózó, a kormány hatókörét és befolyását megnövelő gazdaságmodell kiépí­tésére, amely egyértelműen bizo­nyítja a választópolgár előtt a poli­tikai akarat mindenhatóságát. Úgy látszik, az „új gazdasági mo­dell” tényleges bevezetésének most érkezett el az ideje. Ezután nem a multik által irányított magánszektor beruházásai fogják a magyar gazda­ságot növekedésre serkenteni, mint eddig. Nem a világpiachoz történő alkalmazkodás fogja az országot a modernizáció irányába lökni. Nem, most már eljött az ideje annak, hogy végre a nemzetiszínű kor­mány alakítsa a nemzetiszínű ma­gyar gazdaságot, és ha kell, meg­védje minden idegen befolyástól. Ez a millenniumi év méltó üzenete. Az új modellben az állami újrael­osztás - szemben a modern piacgaz­daságokéval - nem a gazdaság haté­konyságát is veszélyeztető társadalmi egyenlőtlenségek tompítását szolgál­ja. Nem, ebben a modellben a hatal­mát kiterjesztő állam az erős társa­dalmi csoportok érdekében tevé­kenykedik, és ez éppen így illik bele az erőt sugárzó vezető kormánypárt logikájába. Az elesettek, az átalakulás veszteseinek sokszor hangoztatott felkarolása gyengeséget mutatna, ezért ezt nyugodt szívvel meghagy­hatja az ellenzéknek. A Kádár-rend­szerben sem voltak szegények, ezért a szegénypolitika a civilszervezetek (Szeta) feladata maradt. Aki dolgo­zott, az boldogult - legalábbis az uralkodó tan szerint. Az állami újra­elosztás is annak adott többet, akinek többje volt, akinek jobb-nagyobb bérlakása volt, aki képes volt magán­lakást venni, aki többet fűtött, többet használta a térzségközlekedést, többet járt a szakszervezeti üdülőkbe. Jól láthatóan most is az várhat ál­lami segítséget, aki maga is boldo­gul. Annak a gyereke kaphat család­­politikai támogatást, akinek van munkája, jövedelme. Az jut több kedvezményhez, aki több gázt fo­gyaszt. Az juthat államilag támoga­tott kamatú lakáshitelhez, akinek magas a jövedelme. Sőt, a most élet­be lépő új lakástámogatási rend­szerben már a második lakáshoz is felvehető a kedvezményes hitel. Az „akinek van, legyen neki még több” igazán méltányolható elve alapján. Kis reménysugár Azért még lehet némi remé­nyünk arra, hogy a kormánypoliti­ka mai alakítói visszatántorodnak a teljes fordulat végrehajtásától. Ab­ban bízhatunk, hogy összevetik a megálmodott szép jövőt a megta­pasztalt múlttal. Például azért, mert - mint e cikk elején feltételeztem - meglátogatták Andy Warhol kiállítását a Ludwig Múzeumban, és eközben az ameri­kai művészével párhuzamosan meg­rendezett A Fal után - művészet és kultúra a posztkommunista Európában című kiállítás alkotásaiba is belebot­lottak. Elképzelhető hát, hogy War­­holnak az 50-es, 60-as, 70-es évek amerikai fogyasztói társadalmában fogant műveinél rájuk is nagyobb hatást gyakoroltak a benyomásaikat ugyanezen évtizedek alatt, de a kies Kelet-Európában szerzett művészek hasonlóan remek alkotásai. Az ame­rikai művész - a feszülettel azonos módon ábrázolt - dollárjelénél talán őket is jobban elborzasztotta A Fal után kiállítás bejárat fölött lógó emblémája, a Leninből és Masaryk­­ból összeötvözött szobor. Ebben az esetben bízhatunk ab­ban: ugyanazon kor két világa kép­zőművészetének véletlenszerű pá­rosítása talán az ő kedvüket is el­vette a teljes visszafordulástól. Mármint a lenini útra. VÁRHEGYI ÉVA: Klimó Károly rajzai 2000. JÚLIUS 7. 1 ÉLET ÉS|# 3 __________________ IRODALOM_ 1 1

Next