Élet és Irodalom, 2000. július-december (44. évfolyam, 27-52. szám)
2000-07-07 / 27. szám - Várhegyi Éva: Az új gazdasági modell: A retorikától a tettekig (3. oldal)
Az új gazdasági modell a retorikától a tettekig Az ellenzéki Fidesz 1993-ban meghirdetett gazdaságpolitikai félfordulata hét év múltán látszik beteljesedni. „Fordulatos” retorikájukkal időközben meghódítva a jobboldalt, majd hatalomra kerülve, a Fidesz vezetői rádöbbenhettek: tartós sikerük nem alapozódhat holmi tétova félfordulatra. Mintha csak kijárták volna Andy Warhol tánciskoláját, ahol muszáj végiglépkedni a gondosan beszámozott tánclépéseket, máskülönben nyakát töri a renitenskedő múzeumlátogató. Pedig már úgy nézett ki, a Fidesz retorikában jártas politikusai addigaddig ügyeskednek, amíg elhitetik korábbi és potenciális választóikkal, hogy mindent megváltoztattak, pedig valójában dehogy. Ezt az üzenetet hordozta a miniszterelnök februári Vigadó-beli beszéde, amelyben a repülő dongóról értekezve elénk tárta az „új gazdasági modell” működésének tavalyi csodáját. Ami abban állt (volna), hogy sikerült egyidejűleg növelni a gazdaság teljesítményét és javítani az egyensúlyt, ráadásul úgy, hogy közben nem kellett megszorító csomaggal vegzálni a lakosságot. Persze maga is pontosan tudta, hogy az elért eredményekhez semmiféle csoda nem kellett, hiszen éppen a Fidesz által kezdettől támadott Bokros-csomag meg a hozzá társuló reformlépések és az azokat követő privatizáció tette lehetővé a gazdaság kiegyensúlyozott növekedését. A csoda és az okos lány Pontosan tudta azt is, hogy a gazdasági sikerhez éppen arra volt szükség, hogy eltávolodjanak a választási program gazdaságélénkítő politikájától, és visszatérjenek az óvatos, a költségvetési egyensúlyra gondosan ügyelő, a magángazdaság önkéntes dinamikájára építő semleges gazdaságpolitikához. Amihez bizony itt-ott kényelmetlen megszorításokat is kellett tenniük: az előző kormány által beígért nyugdíjemelés visszavonásától az oktatási és az egészségügyi tárcák költségvetésének megkurtításáig. És amihez éppúgy föl kellett vállalniuk komoly belső konfliktusokat is, mint az 1995-ben regnáló kormánypártoknak. El kell ismerni, mindezt ügyesen csinálták. Tanultak „a hozz is ajándékot, meg ne is” feladatot szellemesen megoldó népmesés okos lánytól. Úgy adtak, hogy nem adtak. Úgy pipáltak ki vagy huszonkilencet a harminchét programpontjukból, hogy észre sem vettük, mikor teljesítették. A korábbi kormányok erőfeszítései nyomán önjáróvá vált magyar gazdaság eredményeit könnyedén a magukévá varázsolták. Retorikájukban mindent leromboltak, amit elődeik teremtettek, miközben éppen azt tették, amit elődeik. A világgazdaság kedvező fordulatát is a maguk sikerének állították be. A rég nem látott mélységbe zuhant agrárárak miatt tartható volt az inflációs prognózis, a rég nem látott európai konjunktúra jóvoltából beteljesedett az ambiciózus növekedési terv. Annak ellenére, hogy - az államilag vezérelt gazdaságélénkítés ígéretével ellentétben - hatalomra kerülve semmilyen állami beruházási programot nem indítottak el. Jól tették, hiszen a törékeny egyensúly miatt éppen elég volt az is, amit a magángazdaság - a jó konjunkturális kilátásokat felismerve - önszántából megtett. A több itt és most kevesebb lett volna. Lássuk be, az is ügyes húzás volt, hogy miközben össztüzet nyitottak a jobboldalnak (és különösen a MIÉP-nek) mindig is bögyében lévő Nemzeti Bank vezetőire, a monetáris politikába meg se próbáltak beavatkozni (igaz, nem is igen tudtak volna). A törvényesség határait legalábbis súroló (egyesek jogértelmezésében a törvényességet sértő) megregulázások vélhetően nem is erre irányultak, hanem a szélsőjobb választók megnyerésére. Itt is az okos lány taktikáját alkalmazták: úgy támadtak, hogy a látványos erőfitogtatás meglegyen, de azért úgy, hogy nagy kára ne legyen belőle a magyar gazdaságnak. Hasonló politikát folytattak a külföldi befektetőkkel szemben is. Minden lehetőséget megragadtak arra, hogy a választópolgár előtt deklarálják: velejéig elhibázottnak tartják az előző kormány(ok) privatizációs politikáját, amely a külföldi szakmai befektetők kezébe engedte a pénzügyi szféra és az energetikai szektor csaknem egészét. Ugyanakkor az autópálya-építési ügyig nem tettek semmi olyan konkrét lépést, amivel komolyan sértették volna az itt lévő multik érdekeit. Az idei évre tervezett költségvetés is még az óvatosság elvére épített. Hosszas látszategyezkedés után elhárították a koalíciós partner ambiciózus agrártámogatásigényét, miközben saját tárcáik büdzséjét is kordában tartották. Olyan tudottan irreális inflációs prognózisra alapozták a költségvetési tervet, amely mellett könnyedén teljesíthető a megcélzott államháztartási egyenleg. A vártnál jobb pozíció ellenére az árvízkárokra fordított költséget az állami kiadások fűnyíróelvű megkurtításával teremtették elő, és nem a tartalékok felhasználásával. A kis- és középvállalkozások felemelését meghirdető programjukra sem költöttek eddig sokat. A „kicsik” egyetlen kézzelfogható ajándékot kaptak: a Phare-támogatású mikrohitel plafonját hárommillióra növelték. Ellentételezésként viszont le kell majd nyelniük a minimálbér felemelését, és ezzel együtt tb-terheik növekedését. Az „új gazdasági modell” eddig tehát jószerivel csak a szavak szintjén létezett. A következő választás előtt két évvel, a hosszú évek erőfeszítése nyomán beérett makrogazdasági siker talaján azonban láthatóan megszületett az elhatározás: vissza a gyökerekhez, a jól bevált autark államközpontú gazdasághoz! Elvégre a XXI. század küszöbén, a globalizálódó világban nincs is ennél logikusabb lépés. Don Quijote fantáziátlan megalkuvó volt hozzájuk képest. Szép régi-új etatista világ Ha a követett gazdaságpolitika jellegében eddig a folytonosság jellemezte is a kormányra került Fidesz irányvonalát, a gazdaságfilozófia módosulása és az állami újraelosztás elveinek átszabása már előrevetítette a beígért fordulatot. Az 1993-ban meghirdetett félfordulat óta fokozatosan elmélyülő etatizipus a hatalom birtokában új színezetet kapott. Bár a Fidesz már ellenzéki pártként is képes volt akadályozni a gazdaság modernizálását (lásd a földtörvény módosításának megakadályozását az idegenellenes populista népszavazási kampánnyal), vezető kormánypártként jóval nagyobb lehetőséghez jutott az avítt értékek érvényesítésére. Az előző kormány által megkezdett nyugdíjreform leállításával és a helyi önkormányzatok anyagi függetlenségének csorbításával világossá tette, hogy a társadalombiztosítási önkormányzatok újraközpontosítását nemcsak azok pazarló működése miatt szorgalmazta, hanem sokkal inkább azért, mert egyre több területet akar újra a központi kormány hatókörébe vonni. Hasonlóan ahhoz, ahogy az alkotmányos rend kormányt ellenőrző és ellensúlyozó intézményeit is próbálja (sajnos sikerrel) marginális helyzetbe szorítani. A gazdaságstruktúra átszervezése során is mind jobban megfigyelhető ez a törekvés. A korábbi kormányok által megkötött privatizációs szerződések felülvizsgálatának szándéka, a további privatizáció befagyasztása, néhány esetben az újraállamosítás törekvése éppúgy a nagy és erős állam felépítésének jelei, mint az államigazgatáson belüli hatalomcentralizáció. A gázár kapcsán a Molnak tett ajánlat a gázüzletág visszavásárlására csak az eddig is megmutatkozott etatizmus kicsúcsosodását jelenti. Meg annak deklarálását, hogy mostantól semmi nem szab korlátot a szép régi-új világ megteremtésének. Az olaj-, a gáz- és a gyógyszerárak ügyében felmutatott voluntarizmus és erőfitogtató lépések azt jelzik: a kormány elszánta magát arra, hogy populista politikája oltárán feláldozza mindazt, amit a piacgazdasági átalakulás érdekében elődei létrehoztak. A közbeszerzés megkerülése a külföldi tulajdonú építőipari cégek kizárása végett, a Mal és a gyógyszergyárak megregulázása új fejezetet nyithat a magyar gazdaságpolitikában. Korábban a multikkal és rajtuk keresztül a magyar gazdaság lehetőségeit döntően meghatározó világgazdasággal szembeni ellenszegülések csak egy durcás gyerek renitenskedését tükrözték, de nem alkottak még koherens politikát. Eddig minden dühkitörést az erőviszonyok józan felmérésén alapuló csendes visszakozás követett (lásd a bankok kamatpolitikájának kritizálását, a „szépen zsírosodó” biztosítók elleni kirohanást a belvíz idején, a Mátrai erőmű német tulajdonosa elleni támadást). A mostani, összehangoltnak látszó lépések azonban komoly elszántságot mutatnak a visszarendezésre: a világgazdaságtól elzárkózó, a kormány hatókörét és befolyását megnövelő gazdaságmodell kiépítésére, amely egyértelműen bizonyítja a választópolgár előtt a politikai akarat mindenhatóságát. Úgy látszik, az „új gazdasági modell” tényleges bevezetésének most érkezett el az ideje. Ezután nem a multik által irányított magánszektor beruházásai fogják a magyar gazdaságot növekedésre serkenteni, mint eddig. Nem a világpiachoz történő alkalmazkodás fogja az országot a modernizáció irányába lökni. Nem, most már eljött az ideje annak, hogy végre a nemzetiszínű kormány alakítsa a nemzetiszínű magyar gazdaságot, és ha kell, megvédje minden idegen befolyástól. Ez a millenniumi év méltó üzenete. Az új modellben az állami újraelosztás - szemben a modern piacgazdaságokéval - nem a gazdaság hatékonyságát is veszélyeztető társadalmi egyenlőtlenségek tompítását szolgálja. Nem, ebben a modellben a hatalmát kiterjesztő állam az erős társadalmi csoportok érdekében tevékenykedik, és ez éppen így illik bele az erőt sugárzó vezető kormánypárt logikájába. Az elesettek, az átalakulás veszteseinek sokszor hangoztatott felkarolása gyengeséget mutatna, ezért ezt nyugodt szívvel meghagyhatja az ellenzéknek. A Kádár-rendszerben sem voltak szegények, ezért a szegénypolitika a civilszervezetek (Szeta) feladata maradt. Aki dolgozott, az boldogult - legalábbis az uralkodó tan szerint. Az állami újraelosztás is annak adott többet, akinek többje volt, akinek jobb-nagyobb bérlakása volt, aki képes volt magánlakást venni, aki többet fűtött, többet használta a térzségközlekedést, többet járt a szakszervezeti üdülőkbe. Jól láthatóan most is az várhat állami segítséget, aki maga is boldogul. Annak a gyereke kaphat családpolitikai támogatást, akinek van munkája, jövedelme. Az jut több kedvezményhez, aki több gázt fogyaszt. Az juthat államilag támogatott kamatú lakáshitelhez, akinek magas a jövedelme. Sőt, a most életbe lépő új lakástámogatási rendszerben már a második lakáshoz is felvehető a kedvezményes hitel. Az „akinek van, legyen neki még több” igazán méltányolható elve alapján. Kis reménysugár Azért még lehet némi reményünk arra, hogy a kormánypolitika mai alakítói visszatántorodnak a teljes fordulat végrehajtásától. Abban bízhatunk, hogy összevetik a megálmodott szép jövőt a megtapasztalt múlttal. Például azért, mert - mint e cikk elején feltételeztem - meglátogatták Andy Warhol kiállítását a Ludwig Múzeumban, és eközben az amerikai művészével párhuzamosan megrendezett A Fal után - művészet és kultúra a posztkommunista Európában című kiállítás alkotásaiba is belebotlottak. Elképzelhető hát, hogy Warholnak az 50-es, 60-as, 70-es évek amerikai fogyasztói társadalmában fogant műveinél rájuk is nagyobb hatást gyakoroltak a benyomásaikat ugyanezen évtizedek alatt, de a kies Kelet-Európában szerzett művészek hasonlóan remek alkotásai. Az amerikai művész - a feszülettel azonos módon ábrázolt - dollárjelénél talán őket is jobban elborzasztotta A Fal után kiállítás bejárat fölött lógó emblémája, a Leninből és Masarykból összeötvözött szobor. Ebben az esetben bízhatunk abban: ugyanazon kor két világa képzőművészetének véletlenszerű párosítása talán az ő kedvüket is elvette a teljes visszafordulástól. Mármint a lenini útra. VÁRHEGYI ÉVA: Klimó Károly rajzai 2000. JÚLIUS 7. 1 ÉLET ÉS|# 3 __________________ IRODALOM_ 1 1