Élet és Irodalom, 2001. január-június (45. évfolyam, 1-26. szám)

2001-03-09 / 10. szám - Papp László Tamás: A király és a jós • könyvkritika • Lengyel László: Fortinbras királysága (Helikon Kiadó, 2000.) (25. oldal)

■ Lengyel László: Fortinbras király­sága. Helikon Kiadó, 2000. 268 ol­dal, 1980 Ft Első hallásra nagyképűségnek tűn­het Lengyel László kijelentése, mi­szerint száz év múlva csak az általa leírtakból ismerik majd Orbán Vik­tort. De ha jobban belegondolunk, akkor Tisza István példája rémlik fel előttünk. Az ő alakja is csupán Ady Endre publicisztikái és lírája ré­vén - kan Báthory Erzsébetként, gyújtogató, csóvás emberként; úr­nak, magyarnak egyként rongyként - maradt meg a történelmi köztu­datban. Ady verseit minden ha­zánkfia tanulja. A Monarchia utolsó nagyformátumú politikusának éle­tét árnyaltabban látó szakmunkákat jóval kevesebben böngészik. A polé­mikus túlzások és költői hasonlatok mélyebben bevésődnek agyunkba a száraz doktori értekezéseknél. Amit az empirista társadalomkutatónak nem szabad, azt kortárs poétának vagy drá­maírónak igen. A Fortinbras királysága című drá­mai mezbe bújtatott pszeudodoku­­mentarista alkotás mottója ez lehet­ne. Nem is lenne ezzel semmi baj. A szerző azonban csak szándéka sze­rint írt színművet, tartalmilag vi­szont politikatudományi értekezést. Az irodalmi alkotás és tudományos analízis vegyítéséből létrejött pro­duktum a jelzők osztogatásának korlátlan szabadságát biztosítja. Elő­nyök fúziója a hátrányok kizárásá­val. A spekulatív fantázia úgy szár­nyalhat, hogy a tudományos objek­tivitás látszatát kelti. Egzakt bizonyí­tás nélkül. De a scientizmus formai kritériumainak elhagyása nem menti a részrehajló, torz ábrázolás vétkét. A színházi csomagolás dacá­ra ugyanis Lengyel László műve tu­dományos prognózis akarna lenni. Maga is beismeri: „A könyv politikai elemzés és nem művészi alkotás.” (7. o.) A szerző politikai béljóslássá degradálja tanult mesterségét. Azt demonstrálja, hogy politológus lété­re nem tud kitörni az aktuálpoliti­­kai szempontok inerciarendszeré­ből. Az anakronisztikus környezet lehetővé tesz olyan durva csúsztatá­sokat, melyek hírlapi publicisztiká­ban vagy folyóiratcikkben nem mennének el. A szerző óvatos duhaj lett az 1998-as választást megelőző­en elkövetett kapitális baklövése után. Akkor politológiai szaktanul­mányban jósolta halálbiztosra az MSZP-SZDSZ koalíció győzelmét. „Az 1998-as választások politikailag megalapozzák a magyar társadalmi és gazdasági konszolidációt. Ezt a választást a szocialista-szabadde­mokrata koalíció fogja megnyerni és a széthullott jobboldali ellenzék elveszíti. Nem azért nyer a kor­mánykoalíció, mert pártjai, minisz­terei hatékonyan és jól kormányoz­tak, hanem mert egyedül maradtak a politikai piacon. A választónak nincs más választéka. Az ellenzéki pártok nemcsak magukat omlasz­­tották össze, zilálták szét, de politi­kájukkal megnyerték a szocialisták­nak a választásokat.” (Lengyel Lász­ló: Ezerkilencszázkilencvenhét, in.: Ma­gyarország politikai évkönyve 1998. Demokrácia Kutatások Magyaror­szágon Központja Alapítvány. Szerk.: Kurján Sándor, Sándor Pé­ter, Vass László.) Megrendült szak­mán belüli tekintélye miatt váltott az irodalmias műfajra. A mű a kora­újkori Dániában játszódik. Szerep­lőiben könnyű felismerni a magyar politika alakítóit. Fortinbras termé­szetesen maga Orbán Viktor. Sze­mélyiségének tendenciózus bemuta­tása árnyékot vet Lengyel kutatói erényeire. A könyv Orbán Viktor a teljhatalmú uralkodó, aki nem is­mer könyörületet ellenségeivel szemben. Az ő ellenségei a haza árulói is. Vonásai démoniak, olyan király, akinek „tanácsra nincs szük­sége. Dorgálásnak véli, utálja.” (87. o.) Az első ferdítés. Soha nem volt ennyi tanácsadó a Miniszterelnöki Hivatalban. Orbán Viktor pedig na­gyon is hallgat rájuk. Az egy másik dolog, hogy rossz tanácsokat adnak. Boross Péter miniszterelnöki főta­nácsadó volt az, aki először felvetet­te a közéletben lévő állítólagos SZDSZ-dominancia visszaszorításá­nak szükségességét. A közszolgálati média elfoglalásának haditerve Schmidt Mária nevéhez köthető. Ők és más udvaroncok voltak a kez­deményezők, javaslatuk pedig értő fülekre talált. Lengyel interpretáci­ójában Orbán-Fortinbras egy far­­kasfalka vezére, aki levetkőzte em­beri mivoltát. Kőszívű zsarnok, aki mással végezteti el a piszkos mun­kát. A gyerekeket is csak nagy nyil­vánosság előtt simogatja. Feleségé­vel a nyilvánosság előtt gyöngéd, otthon hideg. E sorok írója nem te­kinthető a jelenlegi kormány hívé­nek. Sőt kívánatosnak tartaná an­nak demokratikus eszközökkel való leváltását. Ennek dacára is úgy vé­lem: Lengyel László megállapításai­val áthágta a társasági jó ízlés és a közéleti diskurzus íratlan szabály­­rendszerét. A demokratikus politi­kai kultúra elemi normáit szegte meg a kormányfő házaséletének alaptalan becsmérlésével. Érzésem szerint Lengyel kutatói pályafutásá­nak hanyatló periódusa felé tart. A fideszes establisment agresszivitásá­nak szerinte oka, hogy „rendőrál­lamban nőttek föl, szabadságnak azt gondolták, hogy mától fogva a rendőr nekik tiszteleg”. (74. o.) Mintha a többi párt káderei nem ugyanabban a rendszerben nőttek volna fel. A vezető kormánypárt po­litikusainak cselekedetei nem ma­gyarázhatók ezzel. Lengyel állításá­nak ellenkezője igaz. Orbán Viktor csapata azért engedhetett szabad fo­lyást indulatainak, mert ők Hornék­­kal ellentétben nem voltak a poszt­­kommunista közszereplőkre jellem­ző morális defenzívában. Személye­sen nem, csak koalíciós partnerük által voltak érintettek Kádár rezsim­­jének bűneiben. Bizonyíthatatlan ál­lítás, hogy a Fidesz vezetői radikális filoszemitákból radikális antiszemi­tákká lettek. (103. o.) Orbán Viktor és politikustársai nem voltak se filoszemiták, se antiszemiták. Az an­tiszemitizmus elítéléséhez nem szükséges filoszemitának lenni. Csak az előítéletes gondolkodású zsidók vélik, hogy aki, nem filosze­mita, az antiszemita. Egész népeket szeretni éppoly abszurd, mint gyű­lölni. Minden nemzetnek vannak tiszteletreméltó és megvetendő tag­jai egyaránt. A Fidesz alapítói hata­lomra jutásukig számos alkalommal megbélyegezték a zsidógyűlölet kel­tésére alkalmas beszédeket és íráso­kat. Az ország kormányrúdját fogva egyre ritkábban teszik ezt. Csurkát viszonossági alapon időnként bur­kolt támogatásban részesítik. De a nyílt antiszemitizmus taszítja őket. Mindenekelőtt professzionális köz­szereplők. Hivatásos politikus meg­ítélésének egyik alapvető faktora a voksok száma. A Fidesz pedig bele­­taktikázta magát egy olyan szituáci­óba, ahonnan a választást csak az antiszemiták szavazataival nyerheti meg. Orbán Viktor a fordított Ge­orge Wallace. Az amerikai politikust először a raszszista, szegregációpárti fehérek szavazataival választották alabamai kormányzóvá. A polgárjo­gi mozgalmak által öntudatosabbá lett feketék növekvő politikai aktivi­tása elsodorta Wallace-t a közélet forgószínpadáról. Tanulva a ku­darcból, Wallace az afroamerikai la­kosság emancipálásának szószólója­ként lett újra Alabama kormányzó­ja. Orbán felismerte, hogy a 90-es évek Magyarországán liberális párt még/már nem adhat kormányfőt. Ő az emancipatorikus irányzattól ha­ladt a kirekesztő felé. Orbán nem Haider, hanem Schüssel. Nem ma­ga a szélsőség, „csupán” az extrémi­­tást integráló erő. A pártállami dik­tatúra évtizedeiben volt szokás a fa­sisztajelző differenciálás nélküli osz­togatása. Az igazi fasiszták mellett annak számítottak a tekintélyuralmi rendszerek és demokratikus orszá­gok politikusai egyaránt, ha a politi­kai szükséglet úgy diktálta. Nem hi­szem, hogy érdemes ezt a szellemi­séget tovább örökíteni. A könyv nem Orbán Viktor, ha­nem szerzője lelkivilágáról árul el so­kat. A műben plasztikusan ábrázolt lengyelt világkép kétosztatú, világos és sötét, jó és rossz küzd egymással. Egyik oldalt Fortinbras-Orbán Fi­­desz-Orange pártja, illetve külső és belső szövetségesei (Bohócki­­rály-Torgyán, Dagadt lovag-Csur­­ka). Másik oldalt a vörös szalagosok pártjának elnöke, Smydde-Kovács. Eme kétdimenziós univerzumban nem jut hely az SZDSZ-nek. Egy szót sem ír róluk. Az MDF-ről pedig csak említés szintjén. Flamandok és vallo­nok harcában nincs szükség­ belgák­ra. Főleg, hogy Lengyel elkötelezte magát a küzdő felek egyike mellett. Az Orange minősítésekor hemzseg­nek a negatív jelzők. A legtöbb Kö­vér Lászlónak jut, aki Sovány uram néven jelenik meg. Ő „a testőrzők kapitánya... akinek parancsnoklata alatt állnak a titkos­szolgák és ágen­sek, s az Orange pártnak is ő a feje.” (96. o.) Célja „a vörösek kiirtása... Mindent tud, feldolgoz rólunk, gyer­mekeinkről. Kezében az adózók név­sora, bevallása, látja valamennyi vál­lalkozó vallomását... Nála nincs kí­mélet. Bárkit megkínoztat és lemé­szároltat, nem tréfál.” (105-106. o.) Kövér László politikusi teljesítmé­nyének mérlege számomra egyértel­műen negatív. De nem gondolom, hogy ez bárkit is feljogosítana a té­nyek nyilvánvaló meghamisítására. Lengyel ezt csinálja. Párt- és kor­­mányfuakció együttes birtoklójaként jeleníti meg azt, aki pártelnökké vá­lasztása után azonnal bejelentette le­mondását miniszterségéről. Tettlege­sen senkit nem bántott, a Népszabad­ság szerkesztőségébe is csak titkára kíséretében ment, fogdmegek nél­kül. A Fidesz elnöke által kézivezé­relt titkos hatalmi gépezet létének annyi a valóságalapja, mint a Tel- Avivból irányított Göncz Árpád Csurka-féle mítoszának. Kijut a ne­gatív jelzők repeszeiből a többi alve­­zérnek is. Stumpf, Áder, Várhegyi, Szájer, Rogán megkapja, amit érde­mel. „Úgy köröznek egymás körül, mint vadászterületüket osztott vadál­latok... mindenre készek, bármit és annak ellenkezőjét is megteszik.” (97. o.) Arra gondosan ügyel az elfo­gult krónikás, hogy rokonszenves­nek látszó fideszes még véletlenül se kerüljön a szereposztásba. Az euro­péer, visszafogott, hozzáértő Illés Zoltánra, Németh Zsoltra, a szelíd, halk szavú Pokornira Lengyel nem pazarol nyomdafestéket. A vörös sza­lagosok legfőbb hadurát viszont émelyítő hangon dicsőíti. „Ennek az embernek az országa, a népe a leg­fontosabb... nemzetünkért akar ten­ni, nem magáért vagy klienseiért... Együtt érez a kicsinyekkel, a nyomo­rultakkal, még ha nem is mutogat­ja... Talán rosszul fejezi ki, de szeret minket, a nemzetét, úgy, ahogy va­gyunk és amilyenek vagyunk.” (188. o.) Torgyán vagy Csurka hízelgő ud­varoncain kívül senki nem beszél így magyar pártelnökről. Még a legszer­vilisebb szocialista párttag sem mond ilyeneket. Lengyel pedig állítása sze­rint független politológus. A bizánci udvar eunuchjai körében dívott csak ilyen stílus. Amellett Lengyel ismét hazudik. Nem tudok rá jobb szót. „Smyddét és pártját támogatja Euró­pa, Fortinbras háta megött csak saját ereje van.” (234. o.) A multinacioná­lis cégek új telephelyeinek felavatá­sán sorozatban részt vevő Orbánt aligha invitálnák szalagátvágásra a nyugati befektetők, ha nem támogat­nák a gazdaságpolitikáját. Nem hal­lottam EU-tisztviselő szájából olyat, hogy Kovácsot támogatjuk, Orbánt nem. Smydde vezérkarának jellem­zése is kimaradt. Talán Demszky ho­logram-aforizmája miatt. Kovács mo­solyát Lengyel bevilágítja, Horn Gyula és Schmuck Andor vicsorgását sötétben hagyja. Az MSZP árnyolda­lairól hallgat. Nem ír Thürmer Gyu­la Munkáspártjáról és a szocialisták vele folytatott kokettálásáról. Úgy vélem, Lengyel sokszorosan alulmúlta korábbi önmagát. A befe­jezésben arról ír, hogy Fortinbras második győzelme után kritikusai jobban teszik, ha emigrálnak, mert házaikat lerombolják és felégetik majd. Az ország pedig elszigetelődik a fejlett világtól. Ez a Lengyel László már csak árnyéka korábbi sziporkázó énjének. A politológusnak, aki 1993 decemberében a Népszabadságban le­hetetlennek tartotta, hogy a kor­mány jogtipró módon, a választás el­­sinkófálásával próbálna hatalmon maradni. Pedig sokan hitték ezt ak­kor. Lengyel cáfolta őket. Ma is so­kan gondolják majd Lengyel László nyomán, hogy félniük kell. A ‘90-es évek elejének Lengyel Lászlóját idéz­ve üzenem nekik: „Ne rémítgessük magunkat. Ne ébresszük föl ma­gunkban azt a gyűlöletet, amelyet éppen bennük ítélünk el. Nem rend­kívüli, ha nincs rendkívüli helyzet. Béke van. Béke.” PAPP LÁSZLÓ TAMÁS: A király és a jós Chilf Mária munkája Jó formában a Magyar Hírlap! Gazdagabb tartalommal, több oldalon, kezelhetőbb méretben! Magyar Hírlap Ez a lap jár Önnek! 2001. MÁRCIUS 9. 25 IRODALOM 2 v6f. márciu rendezi első irodalmi díjkiosztó ünnepségét. A Társaság négy kategóriában art díjakat: 1. próza 3. easz& kritika média irodalom-közvetítés A Szépítők Társasága a kottán magyar iro­dalom több mint 130 alkotójának érdekeit képviseli. Tagjai munkájuk során kizárólag irodalmi-művészi szempontokat vesznek figyelembe. A cégek, akik ezt a szellemszöget és a Szépírók Díjait támogatják: Φ BUUAl'ISI B V­K ÉLET ÉS ÍR­ IRODALOM

Next