Élet és Irodalom, 2001. január-június (45. évfolyam, 1-26. szám)

2001-03-23 / 12. szám - Kende Péter: Fortinbras • reflexió | Visszhang • Papp László Tamás: A király és a jós (ÉS, 2001. március 9.) (2. oldal) - Gyáni Gábor: A felejtés haszna • reflexió | Visszhang • Almási Miklós: Esszé, felejtés, emlékmű (ÉS, 2001. február 16.) (2. oldal) - Ember Mária: A cégek, akik • reflexió | Visszhang • Szépírók Társasága közleménye (ÉS) (2. oldal) - Radnóti Sándor: Carpaccio • reflexió | Visszhang • Selyem Zsuzsa, Bényi Tamás: Ketten egy új könyvről (ÉS, 2001. március 2.) (2. oldal) - Csiszár Jenő: Bunkó vagyok • reflexió | Visszhang • Keresztury Tibor: Ciki pont hu. (ÉS, 2001. március 9.); Fáy Miklós: Jaj, mekkora hülye vagyok (ÉS, 2001. március 16.) (2. oldal)

Fortinbras Elálmélkodtam Papp László Tamás A király és a jós című írásán (ÉS, 2001. márc. 9.), amely Lengyel László Fortinbras királyságát elemzi és értékeli. A cikkíró látszólag tudomásul vette a Fortinbras műfaját („amit az empirista társadalomkutatónak nem szabad, azt kortárs poétának vagy drámaírónak igen”, például polemikus túlzásokkal vagy költői hasonlatokkal élni), de aztán elfeledkezik erről a mondatáról és „részrehajló, torz ábrázolásnak” nevezi a költői túlzásokat. Hírlapi publicisztikába se való „durva csúsztatásokért” marasztal el egy művet, amely minden aktuális áthallás ellenére is elsősorban irodalom, fiktív időbe és térbe helyezett játék. PLT szemében a választott forma maga is kudarc terméke, szerinte ugyanis Lengyel „megrendült szakmán belüli tekintélye miatt” váltott át erre a műfajra. Már ez is meglepő állítás, hiszen aki az esszéista és könyvíró Lengyel műfajában egy kicsit is járatos, nagyon is jól tudja, hogy e nem egészen szokványos közgazdának és politológusnak az irodalmiasság mindig is kedvelt fogása volt. Erről tanúskodnak például politikusportréi, amelyek többnyire zoológiai metaforákra épülnek fel, s lépten-nyomon versidézetekkel nyomatékosítják a szerző mondanivalóját. Az irodalmiasságra való törekvés egyenesen megkülönböztető jegye Lengyelnek úgy is, mint kortörténeti vagy társadalomtudományos elemzőnek. Ezzel szemben PLT az az eész (a Karinthy-féle ember, akinek semmi érzéke a szimbólumokhoz), aki nem ismeri el az irodalmi hasonlat öntörvényűségét és sajátos szabadságát, ezért aztán (legalábbis Lengyel esetében) mindent „egy az egyben” értelmez. Ha a könyvbeli Sovány uram mindenkit megkínoztat és lemészárol, akkor PLT szerint ez szó szerint értendő Kövér Lászlóra, aki pedig „tettlegesen senkit sem bántott”. Lengyel tehát Sovány uram jellemzésével Kövér miniszter urat rágalmazza. (Ez az okfejtés bennem valahogyan azt a komikus jelenetet idézi fel, amikor a III. Richard 1955 évi bemutatójának szünetében berontott Majorhoz a fő pártellenőr, s magából kikelve azt kiabálta neki, hogy alakításáról mindenkinek Rákosi elvtárs fog az eszébe jutni...) PLT is mintegy magából kikelve és a műfaj teljes figyelmen kívül hagyásával „a tények nyilvánvaló meghamisításáról" beszél. Ezzel eljutottunk kritikusi tevékenységének legkínosabb pontjához. PLT nem elégszik meg azzal, hogy lebunkózza a szerzőt - amihez minden kritikusnak százszázalékos joga van -, hanem feljelenti. Olyan politikai vádiratot fogalmaz meg ellene, amelynek még koncepciója is van, polemológiai („a lengyeli világkép kétosztatú, világos és sötét”) és emberi (lásd fentebb a szakmai kudarc motivációját). E vádiratban a legenyhébb az, hogy Lengyel tudatosan hazudik. Még arra is módot talál, hogy a Fortinbras... szerzőjét differenciálás nélküli fasisztázás bűnében marasztalja el, ami azért egy csöppet meglepő, mert a fasizmus fogalma természetesen még véletlenül sem fordul elő e koraújkori iskoladrámában. PLT szerint még a „legszervilisebb szocialista párttag” sem magasztalja olyan hangnemben Kovács Lászlót (mármint a vele egy-az-egyben azonosított Smydde-t, mint Lengyel, akinek stílusa ez alkalomból „a bizánci udvar eunuchjaira” emlékeztet szigorú, de higgadtan méltányos kritikusunkat. Hadd emlékeztessek itt arra, hogy Lengyel könyvében Smydde ellenzéki vezéralakja először Lord Bardolph egy eszmefuttatásában jelenik meg, ahol is a derék lord őt békés, öreg, szürke lóhoz hasonlítja, s e jellemzést később Ambrus apát is magáévá teszi. (Érdekes, hogy az író e két fő szószólójának kiléte kritikusunkat nem foglalkoztatta, megfejtésére még kísérletet sem tett.) Nem folytatom. Mondhatnám ugyan, hogy PLT egyik-másik jelzője ellene is visszafordítható volna, de nem teszem, mert ami engem elsősorban elképesztett, az nem a politikai indulat, hanem a műfajtévesztés volt. Fortinbras királysága, bárhogy olvassuk is, irodalmi allegória, amely elsősorban a politikai hatalom természetéről szól időn és téren túl, mellesleg pedig az élet értelme és múlandósága körül forgó szubjektív elmélkedés. Értékét ebben a műfajban kell megítélni, nem pedig a politikai polemizálás szintjén. Kende Péter A felejtés haszna Őszinte hálával tartozom Almási Miklósnak Esszé, felejtés, emlékmű (ÉS, febr. 16.) című írásáért. A György Péter védőügyvédjévé szegődő Almási jól (nálam biztosan jobban) tudja, hogy milyen volt közelről nézve a kádári „memória-politika”. Hiszen a budapesti tudományegyetem akkori filozófiaprofesszoraként, a Kritika című lap hosszú időn át volt szerkesztőjeként és persze társadalomtudósként egyaránt személy szerint is volt (kellett legyen) némi köze 56 felejtetési politikájához. Hogy mi tette képessé mindeme szerepek betöltésére, arról ő maga vall írásában múltja néhány epizodikus emlékének a felidézésével. Arról azonban már mélyen hallgat, hogy mi lett felejtésének a jutalma, mit kapott cserébe azért, hogy még a gyerekeinek sem kívánt beszélni a veszélyes közelmúltról: először is állást, majd lehetőséget az értelmiségi önérvényesítésre, végül pedig akadémikusságig ívelő tudományos karriert. Ki törhet ma minden további nélkül pálcát bárki felett, aki akkor ezt az utat választotta és persze felejtett? Mégis tény, hogy ebből a felejtésből a Kádár-kori értelmiségi establishment húzta talán a legnagyobb egyéni hasznot. Éppen erről az értelmiségi önvizsgálatra késztető problémáról szól a György Péter könyve kapcsán kirobbant polémia (vitacikkemben [1956 elfelejtésének régi-új mítosza, ÉS febr. 9.] egyébként világosan jeleztem, hogy nem könyvbírálatra, hanem arra vállalkozom, hogy érveljek a könyv egyik általam fontosnak ítélt tézise ellen). Noha Almási szakszerűtlennek minősíti a megközelítésemet, felsorakoztatott érveim egyikét sem méltatja a figyelmére, így végül nem is derül ki, hogy hol és pontosan miért vétettem a szakszerűség követelménye ellen. Amennyiben az számít szakszerűtlen és méltatlan megítélésnek, hogy történetírói alkotásként mertem kezelni György „mentáltörténeti” és esztétikai „eszszéjét”, akkor viszont óhatatlanul felmerül néhány kérdés. 1. Ha György könyve valójában esszé és nem tudományos munka, mint kritikusom állítja, miért kellett ellátni a tudományos dolgozatok szokásos kellékével, a jegyzetekkel, melyekből 286 szerepel a műben. S egyáltalán: mitől alakul át eszszévé egy tudományos nyelven írt és fogalmi problémák kifejtésének szentelt értekező prózai mű? Attól vajon, hogy szerzője csupán hellyel-közzel érzi magára nézve kötelezőnek a bizonyítás, állításai alátámasztásának a szükségességét? Helylyel-közzel, hiszen, ahogy Almási is írja, György olykor „nem ráhellette” kutatni is, persze csak akkor, amikor annak „szükségét érezte". Vagy attól, hogy e műfajban hamis, tényszerűen megalapozatlan gondolatok is szabadon megfogalmazhatóak? 2. Almási felettébb gondatlan olvasónak bizonyul akkor, midőn megállapítja, hogy a „személyes”, a „generációtörténeti önkeresés” jegyében fogant esszé szerzője nem átallott a levéltárban is kutakodni, mint tette a pártiratok esetében. Ki kell ábrándítanom őt: György minden pártiratról (ezek főként jegyzőkönyvek) kizárólag nyomtatott forráspublikációk alapján szerzett tudomást, és semmi jele annak, hogy a szerző valaha is megfordult volna valamelyik levéltárban (az OSZK Kézirattárában őrzött, a TIB-re vonatkozó iratcsomót azonban valóban feldolgozta). 3. Almási készpénznek veszi a könyv alcímét (Kollektív felejtés és a kései múltértelmezés 1956, 1989-ben) kijelentvén: „ez a könyv nem 56-ról szól, hanem arról, milyen politikai, szellemi és morális krízist és katarzist jelentett e múlt feltárulása 1988-89-ben". A vizsgálatot pedig a szerinte egyedül lehetséges módon, az „esztétikai mellékösvényen” megejtett „mélyfúrásból” elindulva és oda visszatérve végezte el. Azon lehetne ugyan morfondírozni, hogy valóban ez lenne a kérdés egyedül szóbajövő megközelítése (mert az összes többit állítólag „betemették a viták törmelékei”), az ellenben tagadhatatlan, hogy György emellett nagy teret szentelt könyvében a Kádár-kori művészeti életnek (a szépirodalomnak és a filmeknek, 73-113. o.), valamint az 1988 előtti szamizdat politikai diskurzusnak is (113-147. o.). S tette mindezt azért, hogy 56 emlékének 1988-89-ban esedékes újrafelfedezését (az ő kifejezésével: „a hagyomány újraalapítását”) a tartós és mély kollektív emlékezetvesztés kontextusában vethesse fel, majd ennek fényében értelmezhesse. Ezért és ilyen módon van tehát nagy jelentősége annak, hogy mit gondol a Kádár-kor kollektív amnéziájáról, arról a tudomásom szerint elsőként Mérei Ferenc által megnevezett jelenségről (miért nincs ez könyvében megemlítve?), amit hiba lenne a közbeszéd senki által nem tagadott tartós hiányának emlegetésével egyszerűen elintézettnek vélni. Egyedül a személyes emlékezés, a kollektív emlékezet és a hagyomány fogalmainak az általa követettnél összehasonlíthatatlanul árnyaltabb értelmezése nyithatja majd meg az utat a meggyőző empirikus vizsgálódások előtt. Ám György Péter „esszének" titulált könyve nem könnyíti meg, hogy minél előbb megtaláljuk az ide vezető keskeny ösvényt. A védelmére siető Almási pedig, miután folyton arról beszél, amiről én (tudatosan) nem, vagy pedig olyasmit fejteget, aminek az ellenkezőjét nemhogy nem állítottam, de még csak nem is sugalltam, ezzel a nyilvánvaló mellébeszéléssel csak növeli a kérdés körül a homályt. Gyáni Gábor ÉLET ÉS# IRODALOM IS VISSZHANG ÉS-vacsorák a Vasas Családi Vendéglőben - a márciusi főszakács: Jancsó Miklós - A vacsorákat mindig a hónap utolsó csütörtökén - márciusban tehát 29-én - rendezzük 19 órától. Az előzetes helyfoglalás feltétlen ajánlott, ezt az étterem 212-8777-es telefonszámán kell megtenni. Az étterem címe: II., Pasaréti út 11-13. Vendégeink természetesen az étterem saját étlapjáról is választhatnak. Figyelem! Negyed nyolckor Pápai Etika és Vallai Péter felolvas. Kérjük, addigra foglalják el helyüket. Levesek: Ököruszájleves maceszgombóccal; Francia hagymaleves; Minestrone. Főételek: Choutroute strasbourgi módra; Pulykacomb pirított csirkemájjal, lencsefőzelékkel vagy francia rakottkrumplival; Dorozsmai ponty; Fokhagymás pácolt báránycomb/fokhagymás sertésdió serpenyős krumplival/kelkáposztával. Desszertek: Kapros túrós palacsinta; Juhtúrós csusza pirított szalonnával. A cégek, akik Olvasom az ÉS-ben a Szépírók Társasága közleményét. Jelmondatuk: „Stílus-Érték-Sokszínűség". Fogalmam sincs, kik ők - nem emlékszem, hogy olvastam volna megalakulásukról, esetleges elveikről stb. Kiderül, hogy „a kortárs magyar irodalom több mint 130 alkotójának érdekeit képviselik”. Bejelentik, hogy a közeljövőben díjakat fognak osztogatni, első ízben, de mindjárt négy kategóriában, n nagyszerű. És most jön a legszebb mondat: „A cégek, akik ezt a szellemiséget és a Szépírók Díjait támogatják...” Itt felsorolás következik. Nézzük. A Budapest Bank nem köteles tudni magyarul, a Mercedes-Benz pláne nem, a www.index.hu sem annyira, ám a Magyar Hírlaptól már elvárható lenne. S azután kiderül, hogy az ÉS is a szponzorok között van. Miért nem dob vissza egy ilyen fogalmazványt? Mert a hirdetések tartalmáért nem felel, még akkor sem, ha maga is szerepel bennük? Ember Mária TGM-vita Romániában Tamás Gáspár Miklósnak, az Élet és Irodalom elmúlt évi 50. számában megjelent Levél román barátaimnak című írását átvette a Dilemma című bukaresti lap február 16-i száma (románra Anamaria Pop fordította). A cikk szokatlanul élénk vitát váltott ki román értelmiségiek körében. Következő számainkban szemelvényeket közlünk a Romániában ma is zajló vita anyagából. Elsőként Andrei Plesu, Z. Ornea és Pavel Câmpeanu írását közöljük március 30-i számunkban. . . . Carpaccio Selyem Zsuzsa és Bényei Tamás megtisztelő bírálatának szívből örültem (Ketten egy új könyvről, ÉS, márc. 2.). Szeretném ezt az alkalmat megragadni, hogy az érdeklődő olvasó számára kiigazítsam Piknik című könyvem egy hiányosságát. A könyv címlapján látható festményrészlet forrását szerző és kiadó elmulasztotta feltüntetni. Nos, a festő Vittore Carpaccio, a kép a velencei San Giorgio degli Schiavoni ciklusából való (1502), címe Szent Ágoston látomása. A festmény Augustinust dolgozószobájában ábrázolja, amely persze egy reneszánsz stúdió. A szoba két polcán, amelyet kiválasztottam, egy sor kódex és egy sor antik műtárgy látható, a könyvtár és a múzeum egyik születéspillanatában. Radnóti Sándor Bunkó vagyok Én egy bunkó vagyok, sőt, úgy is mondhatnám, vidéki bunkó. Ülök a szigligeti parasztházamban, fröccsöt iszom, tokaszalonnát zabálok, kézből hagymát karikázok hozzá, és nagy ívben szarok a mintegy 300 méteres, jelképesnek is tekinthető távolságra, ami elválaszt egy másik szigligeti háztól, amelyben időről időre feltűnnek olyanok, akik nem bunkók és nem is vidékiek. Ettől függetlenül persze több közös dolog is van bennünk, de ebből most csak egyet emelnék ki: mindannyian olvasunk újságot, sőt, ugyanazt az újságot olvassuk. Ezt az újságot én szeretem. Azért szeretem, mert általam nagyra becsült emberek írnak benne többnyire veretes igazságokat, olyan stílusban, amitől még a magamfajta vidéki bunkónak is eláll a szava. Ráadásul ezeket az igazságokat meg lehet szívlelni, sőt, kell, muszáj, még akkor is, ha csak egy vidéki bunkó az ember, történetesen egy olyan tévéműsorral, ami róla szól és még a címe is az, ami a neve (Keresztury Tibor: Ciki pont hu, ÉS, márc. 9; Fáy Miklós: Jaj, mekkora hülye vagyok, ÉS, márc. 16.). Egyet azonban tudni kell: ez a műsor egy vidéki bunkó műsora, pont azáltal, hogy ő csinálja a többi bunkónak (például sörhasú buszsofőröknek, álmatag tekintetű pultoslányoknak és sokszoknyás, mázsás seggű piaci kofáknak), mert ha mondjuk egy fővárosi újságíró csinálná a többi újságírónak, akkor nem a vidéki bunkóról neveznék el, hanem úgy hívnák, mondjuk, hogy fovarosiujsagiro.hu. Ezt is csak azért mondom, mert az ember, aki (vidéki) bunkó, tényleg szívesen tanulna a (fővárosi) újságíróktól, ha azok néha a sok okosság mellé nem írnának le egy-egy olyan bődületes faszságot is, ami lehetetlenné teszi, hogy tényleg felnézzen rájuk. Csak ennyit akartam mondani, meg még azt, hogy az általam szeretett újságban legutóbb emlegetett műsoromban ha valami, hát az kiderült, hogy a couture szót kötürnek kell ejteni. Vagy bármi másnak. Csiszár Jenő ÉLET ÉS IRODALOMI Kiadja az Irodalom Kft., ÉS Alapítvány Journal Art Alapítvány Megjelenik minden pénteken Főszerkesztő: KOVÁCS ZOLTÁN Főszerkesztő-helyettes: TARNÓI GIZELLA VÁNCSA ISTVÁN Olvasószerkesztő: SZÍRA PÉTER Szerkesztők és fogadóórák: Vers: CSUHÁS ISTVÁN kedd 10-13 Széppróza: DÉRCZY PÉTER kedd 10-13 Könyvkritika: KÁROLYI CSABA csütörtök 9-13 Publicisztika (külföld): PETŐCZ GYÖRGY Interjú: C SERES LÁSZLÓ hétfő 11-13 Tárlat, grafika: SZIKSZAI KÁROLY hétfő 11-13 Tervezőszerkesztő: BORSOS SZVETLÁNA KÁBÁN ESZTER ANNA Munkatársak: BAKÁCS TIBOR S. DARVASI LÁSZLÓ MEGYESI GUSZTÁV MOLNÁR ERZSÉBET ORBÁN OTTÓ VÁGVÖLGYI B. ANDRÁS Korrektor: WEISZ GYÖRGYI Terjesztés, hirdetés: ANDÓNÉ VÁCZI GABRIELLA Index: 25-44 HU ISSN 0424-8848 Szerkesztőség: 1089 Budapest, Rezső tér 15. (Bejárat a Rezső utca felől) Budapest 1443. Pf. 274 Telefon: 303-9211, 210-0969, 210-5861 Telefax: 303-9241 E-mail: es@es.hu Internet-cím: www.es.hu Kiadja: Irodalom Kft. Felelős kiadó: a Kft. ügyvezető igazgatója Telefon: 303-9211 Hirdetésfelvétel: Rezső tér 15. Levilágítás: Chroma-TOP Lapterjesztés: Irodalom Kft. 1089 Budapest, Rezső tér 15. Telefon: 210-5149, 210-5159 Terjeszti a Magyar Posta, a Lapker Rt. és alternatív terjesztők Bankszámlaszámunk: Budapest Bank Rt. 10102237-07105005-00000008 Nyomtatás: West Hungary Nyomdai Centrum Nyomda igazgató: Jens Danhardt A lap a Soros Alapítvány, a József Attila Kulturális és Szociális Alapítvány, valamint az Inertia Kft. támogatásával készül. További támogatóink: EGIS Rt., Hazay Interservice Kft., valamint olvasóink, akik adóforintjaikkal támogatták a lapot. Az ÉS kommunikációs partnere. Lapzárta: kedd, 11 óra Meg nem rendelt kéziratokat lehetőségeink szerint gondozunk, de csak felbélyegzett, válaszborítékos levelekre áll módunkban válaszolni. Előfizetési információk A Magyar Posta Rt. Levél és Hírlapüzletági Igazgatóságnál (1089 Bp., Orczy tér 1.) és kerületi ügyfélszolgálati irodáin, vidéken a postahivatalokban illetve a hírlapkézbesítőknél az előfizetési díj egy évre 7894 Ft, fél évre 4200 Ft, negyedévre 2244 Ft, egy hónapra 780 Ft. Kedvezményes éves előfizetés 7400 Ft a Pont Könyvesboltban (Budapest V., Nádor u. 8) valamint a szerkesztőségben. Előfizetési csekk, illetve számla a 210-5149, 210-5159-es telefonon, a 303-9241-es faxon vagy e-mailen es@es.hu igényelhető Külföldi előfizetés: a szerkesztőségen keresztül. Éves előfizetési díj: 110 USA-dollár, a környező országokba 90 USA-dollár a bankszámlánkra történő befizetéssel (a szerkesztőség egyidejű értesítése mellett). További előfizetési információk a honlapunkon www.es.hu Terjesztési reklamációk, címváltozás stb. bejelentése a 06-80-444-444-es postai zöld számon vagy a kiadó telefonszámain. 2001. MÁRCIUS 23.