Élet és Irodalom, 2001. január-június (45. évfolyam, 1-26. szám)

2001-04-13 / 15. szám - Tatár György: A származás származása • könyvkritika • Fejtő Ferenc: Magyarság, zsidóság (História Könyvtár, MTA Történettudományi Intézete, 2000.) (25. oldal) - Selyem Zsuzsa: Vele vitatkozni • könyvkritika • Heller Ágnes: A zsidó Jézus feltámadása (Múlt és Jövő Kiadó, 2000.) (25. oldal)

TATÁR GYÖRGY: A származás származása ■ Fejtő Ferenc: Magyarság, zsidó­ság. Fordította: Zeke Gyula. História Könyvtár, MTA Történettudományi Intézete, 2000. 339 oldal, 2480 Ft Régi utak újra bejárását nem nevez­zük kísérletnek. Ha az esszé szó kí­sérletet jelent, akkor Fejtő könyve csak stílusát tekintve az. Akkor kön­nyű tollal megírt, impozáns anyag- és adattömeget mozgató, virtuóz történeti esszét kapott az olvasó. Azt az elvet, amelyet Magyarországon a liberális történészek programszerű­en maguk elé tűztek, hogy tudniillik a magyar zsidóság története, a holo­­kausztot is beleértve, a magyar tör­ténelem része legyen, maradéktala­nul megvalósítja. De semmi egye­bet. A zsidó származású magyarok történetét mutatja be az új- és leg­újabb korban, és kölcsönös viszo­nyuk alakulását a nem zsidó szár­­mazásúakkal. Azt a fajta zsidóságot, amelynek történelemtudata, kultú­rája és a zsidó szellem világáról szer­zett minden ismerete a magyar re­formkorral kezdődik. Miközben az elbeszélés számlálha­­tatlan új és élvezetes részlettel aján­dékozza meg olvasóját, egy szem­pontból semmi újjal, semmi mé­lyebb és átfogóbb gondolkodásra serkentő meglepetéssel nem szolgál. Ez pedig a könyv szemlélete. Látó­körének áthághatatlan határait pontosan ugyanazok a történelmi eszmék szabják meg, amelyek az ál­tala leírt szereplők történet látóha­tárát is meghatározták. A szerző sa­ját szemhatára nem tágabb a tárgyá­énál. A nyugati kultúrákhoz történő asszimilációt írja le ugyanennek az asszimilációnak a pozíciójából néz­ve. E pozíciót a veszteségtudat teljes hiánya jellemzi, mégpedig szó sze­rint: nemcsak úgy cserélte fel saját világát egy másikra, hogy annak egyetlen eleménél sem mérlegelte, nem éri-e a nyereség közben veszte­ség is, hanem két nemzedékkel ké­sőbb már úgy tudja, hogy csupán valami földhözragadt folklórt cserélt fel a tulajdonképpeni világra. A veszteségtudatnak ez a hiánya azon­ban maga is az asszimiláció termé­ke. Az a kultúra, amely felé az asszi­miláció történt, jelesül a Nyugat kultúrája, eleve nélkülözte alapító okmányának, a Bibliának a zsidó ol­vasatát, és ezt nyereségnek könyvel­te el. A magát az asszimiláció sodrá­ba vető zsidóság pedig a felvilágoso­dással kárpótolta magát, amely min­dennemű olvasatot a történelem esetlegességei közé sorolt. A veszte­ségtudat e két hiánya találkozott össze szerencsésen a nyelvi-kulturá­lis asszimiláció korában: befogadó és befogadott egyaránt történelmi esetlegességnek tekintett mindent, ami elválasztotta őket egymástól. Itt minden ballaszt elvetése csak nyere­ség lehetett. Ennek megfelelően tu­lajdonképpen Fejtő történelemkon­cepciója is azt sugallja kimondatla­nul, hogy a zsidó nép egész kétezer éves diaszpóra-léte mintegy ennek az asszimilációban való eltűnésnek a hosszan tartó előtörténete volt csu­pán. A judaizmus egész történetét az egyiptomi szolgaság földjén töl­tötte, s az igazi történet felé az emancipáció nyitotta meg a Vörös­tengert. Másképp fogalmazva, a zsi­dóságnak csak szerencsétlenül soká­ig kellett várnia a nyugati polgári fejlődésnek addig a fázisáig, amikor végre ez a szabálytalan történet sza­bályos lezárulásához juthatott. Az emancipáció belső jogi logikája nem a zsidóságot tette egyenjogúvá, hanem az individuális zsidókat egyenként. A jog vésője egyén és nép teológiailag mindig is problema­tikus összefüggésének pontjára lett illesztve, s a kettéhasítás nyomán ma­gyar polgárrá vált egyének bámul­hattak vissza idegenkedve az immár felekezetükké vált népre. A „Mózes hitű polgártárs” voltaképpen az az átmeneti embertípus volt, aki - anél­kül, hogy ezt tudatosította volna - más néphez tartozott az imaházban, mint a hivatalban. Nem magyar ál­lampolgárságú zsidónak tartotta ma­gát, hanem magyar polgárnak, aki­nek történetesen olyan vallás jutott osztályrészül, amely a zsidó néphez tartozását vallotta. A felekezettől való eltávolodás azután fokozatosan szár­mazássá homályosult. Fejtő könyve e zsidó származás kialakulását és törté­netét tárja elénk. Amilyen világos és színekben gazdag azoknak a társa­dalmi rétegeknek a leírása, amelyek­nek az irányába az asszimiláció tar­tott, olyan mély - a könyv hőseiéhez hasonló - amnézia borul mindarra, amit ez az asszimiláció odahagy: a Misna, a Talmud, a midrások, a kab­bala, a haszidizmus stb. Mint a legtöbb hasonló mű, Fejtő könyve is az általános európai sze­kularizáció jelenségére mutat rá, mint ami megkönnyítette a zsidók hasonulását. A szekularizációnak ez a fogalma a felvilágosodás öröksé­ge, amely a jelenségnek csupán az egyik oldalát világítja meg. Ideje volna végre átfogóan végiggondol­ni, hogy az a folyamat, amely egyfe­lől valóban mindinkább társadalmi jelenségekké szekularizálta a koráb­bi egyházi-teológiai szerkezeteket, az másfelől társadalmi jelenségek addig soha nem tapasztalt szakrali­­zációjával jár együtt: a haza „szent” földjétől a „kiválasztott” nemzetek öntudatáig és „szentnek” tekintett szabadságáig. A magukat vallási metaforákban, mégpedig értelem­szerűen: ószövetségi metaforákban kifejező nacionalizmusoknak a zsi­dóságra gyakorolt vonzereje nem értelmezhető egyedül a szekularizá­ció felvilágosult oldala felől. A sze­­kuláris tárgyak közös vallási tiszte­lete részben a közös bálványimá­dásban való találkozásnak is tekint­hető. Attól tartok, Fejtőnek az a so­kakkal közös reménye, miszerint az erős demokrácia a zsidógyűlölet egyetlen biztos történelmi ellensze­re, szintén csak a fenti szakralizáció egyik eleme. Ahogyan az elvilágiasodásé, úgy az antiszemitizmus fogalma sem lett mélyebb vizsgálatnak alávetve. A könyv akadémiai bemutatóján el­hangzott előadás összegzi a mű ez­zel kapcsolatos ellentmondásait, ugyancsak feloldatlanul hagyva azo­kat. Egyfelől „az idegengyűlölet egyik legelterjedtebb formájának” nyilvánítja az antiszemitizmust, akárcsak a cigánykérdést, négerkér­dést stb., majd alig néhány sorral lejjebb - teljes joggal - megállapítja, hogy a zsidógyűlölet „vallásszerű je­lenség, hit”. A különböző gyűlöletek letagadhatatlan hasonlóságai ellené­re az idegengyűlölet önmagában - sajnos - társadalmi jelenség, de nem vallási karakterű, és mint ilyen, elvben és hosszú távon felszámolha­tó. Nem így az antiszemitizmus, amiről Fejtő is leszögezi, hogy „mé­lyen be van gyökerezve az európai kultúrába”. Ez így van, de ennek a mély begyökerezettségnek az értel­mezése elmarad. Érdemes volna egyszer új szemszögből venni szem­ügyre az emancipációs modell emlí­tett sajátosságát, tudniillik hogy nem a zsidó népet, hanem a zsidó egyéneket egyenjogúsította, és ezt összevetni a legkorábbi egyház fel­fogásával. „Nincs többé görög és zsi­dó”, mondja Pál: a megváltottak egyházának polgárai immár hátuk mögött hagyták etnikai „felekezetü­ket”, teológiailag legfeljebb görög és zsidó „származásúaknak” mondhat­juk őket. A nacionalizmus egyházia­­sító nemzetfelfogása „begyökerezet­ten” ismételget ősi mozdulatokat. Fejtő összegzése ideálként „az asszimiláció mellett magukat végleg elkötelezett, ám a származásukhoz is hűséges” magyar zsidókat állítja elénk. A könyv végének legtöbbet használt kifejezései: a múlt, a szár­mazás öntudatos vállalása. Fejtőnek abban igaza van, hogy az asszimiláci­ós „zsidó komplexus és neurózis el­len” ez valóban lehet gyógyír. Egyéb­re azonban nem. Fűtől még a zsidó népnek nem lesz jövője. Márpedig a múlttal való szolidaritást egyedül a jövő iránti elkötelezettség éltetheti. ■ Heller Ágnes: A zsidó Jézus fel­támadása. Múlt és Jövő Kiadó, 2000. 115 oldal, 1200 Ft „Arról, amitől szédülünk, a filozófi­ában nem tudunk beszélni” - írta korábban Heller Ágnes. Ebben a könyvben arról beszél. A zsidó és a keresztény/keresztyén vallások kö­zös alapjainak elgondolási kísérle­tétől érthető, hogy szédült a filozó­fus. De most már nem hagyja ma­gát elhallgattatni. Mi történt? Már nem szédülésről van szó, legalábbis nem folyamatos szédülésről? És miért volt a szédülés?­­És lehet szé­dülésről beszélni szédítés híján? Éppen ez a nagy tét. Hogy lehet. Heller Ágnestől nem most olvasha­tunk először arról, hogy nem ópi­umról van szó a vallások esetén, és nem Marxról. Bár van ópium és van/volt Marx is, a vallások megkö­zelítésében nem nyújtanak túl ter­mékeny szempontokat.) A szédülés az egyén reakciója a vallás totális igazságigényére, ígéreteire, köve­telményeire és hihetetlen tapaszta­latokról szóló írásaira. És szédülhe­tett az egyén a vallásos intézmé­nyek statútuma és működésük kö­zötti látványos ellentmondásaitól. De most nincs így. Ami változha­tott, változott: az ellentmondások nem, de a filozófia igen. Ezért le­het most nem szédülni. Heller Ág­nes a könyv elején megígéri, hogy majd beszél az erről való gondol­kodást lehetővé tevő igazságfoga­lom változásáról, és meg is teszi: a könyv vége felé olvashatunk is az igazság fragmentációjáról, detotali­­zációjáról és perspektivikussá válá­sáról. Ha a könyv filozófiai munka volna, nyilván ezzel kezdődne - és akkor az olvasójának a rend képze­tét nyújtaná, meg a totalitásét, hogy akkor most ebben a témában minden szóra érdemes dolog el lett mondva, elejétől végig. A zsidó Jézus feltámadása azzal kez­dődik, hogyan emlékezik a történe­lem, illetve az üdvtörténet Jézusára néhány, a szerző számára valóban jelentős és valóban figyelembe vett könyv alapján. Utána rövid könyv­­jegyzék következik, még csak nem is betűrendben. A fejezetek egy bá­tor gondolkodásmód lenyomatai, nem céljuk a rendszerezés, sem a meggyőzés, sokkal inkább a szabad kérdések és a józan gondolkodás a rendelkezésünkre álló szelektált tör­téneti és üdvtörténeti források alap­ján. Szelektált: ez az új józanság kul­csa, hiszen 1. a tárgyra vonatkozó szakirodalom több kilométer, 2. sze­lekciója révén a személy nem merül el az előírtban, implikálódik, artiku­lálja szabadságát. Nem törvényerejű számára mindent elolvasni, nem pa­rancsolat mindent elolvasni egyet­len kollektív emlékezet szövegeiből, mert akkor beleszédülne abba az adott kollektívbe, amelynek (üdv)történetesen részének tudja magát. A józanság viszont önkorlá­tozást jelent, figyelmet, más kollek­tív emlékezetek írásos nyomainak olvasását. A különféle kollektív em­lékezetek inter-religiója nem egy újabb „felekezet” a maga rögzített beszédmódjával és szükséges­ és­­elégséges bibliográfiájával, szeren­csés esetben legalábbis nem. Ez a könyv szerencsés eset. Nem az igazságbirtoklás homogén nyel­vén gondolkodik, nem a csalhatat­­lanság tudata sugárzik belőle, nem úgy téved, hogy becsukni kelljen és elfordulni, hanem úgy, hogy vitat­kozni és vele maradni. Amit másképpen látok elgondol­­hatónak, az az interpretációk két csoportra osztása, vagyis hogy a szö­vegeket, ha törik, ha szakad, vagy történelmi, vagy üdvtörténeti pers­pektívából kellene értelmezni. Ez a kiindulópont ugyan teoretikusan könnyen kibékíthetővé teszi a Jé­zushoz való zsidó, illetve keresztény viszonyulást, de mi van - Heller Ág­nes metaforájával - ezen kívül eb­ben a csomagban? Jézus harmadna­pon föltámadt a keresztény kollek­tív emlékezet (az írások) szerint, ez rendben van, mert az üdvtörténet része, mely nem azonos a történe­lemmel, így nem is kérdés, hogy történelmi értelemben igaz-e, sem­mi közük egymáshoz. Történelmi értelemben Jézus zsidó próféta volt, aki, mint a próféták szokták, túltel­jesítette a törvényt, tanított, majd kivégezték. Itt nincs vita, mert nincs közös kérdés. (Kuss van.) A keresz­tény egyház a történelem folyamán ugyan több ízben rá akarta erőltetni a zsidókra is a közös kérdést, emiatt viszont inkább averzió alakult ki még Jézussal szemben is, aki jó zsi­dó volt, és semmiképpen nem lehet felelőssé tenni a zsidóüldözésekért. „Az üdvtörténeti és történeti szint nem találkoznak egymással, mert másról beszélnek, még akkor is, ha ugyanazt a történetet mondják el” - írja Heller Ágnes. Igen, ez valószí­nűleg így van, de mi van akkor, ha nem mondják a történetet, hanem kutatják? Fel tudja-e oldani a sze­mélyek kapcsolatában létrejövő tem­poralitás, más idő, a nem parciális kul­tuszok által aktivizált emlékezet ezt a meredek szétválasztást? A kiélezett kettősségről van szó akkor is, amikor a zsidó identitást mint ellenidentitást határozza meg, mint radikális szakítást a politeista toleranciával. Nyilvánvaló, hogy ez is értelmezés kérdése, de az alapszö­vegnek van olyan erős olvasata is, miszerint a különbség a zsidó és a korabeli politeista vallások között nem a zsidó vallás fundamentaliz­musában ragadható meg, nem ab­ban, hogy a zsidók makacsul csak egyetlen istenüket lettek volna haj­landók elfogadni, az alapszöveg tele van hűtlenségtörténetekkel - a kü­lönbség ott látható, hogy a szöveg szerint Istenük folyton be is bizo­nyítja, hogy Isten. Nem azt kéri, hogy szédüljenek bele, hanem hogy tanuljanak, figyeljenek a másikra, az özvegyre, a szegényre, az idegenre. A zsidó vallás így értelmezve viszony egy olyan istenhez, aki nem engedi magát/igazságát rögzíteni/birtokolni. Nem gondolhatja magát „az igazság letéteményesének”, ahogy írja Hel­ler Ágnes, mert az igazság ott, úgy tűnik, nem letétemény. A Ne ölj! nem ad valamit abban az értelem­ben, hogy most már tudok vagy bir­tokolok egy igazságot, hanem figye­lemre késztet, így a kereszténység sem örökölhette ezt a letétemény­­szerepet­­ az, hogy a görögök nevet­ségesnek tartották a keresztényeket („balgaság”), nem abból adódott, hogy a keresztények hitték a saját egyenen és kizárólagos igazságukat, hanem abból, hogy komolyan, saját érdekeik és életük ellenében is hit­ték. Vagyis újra a viszonyról van szó, hogy nem az adott, a rögzített, az enyém a fontos, hanem az özvegy, a szegény, az idegen. Igen, csakhogy amit itt most el­mondtam, az pusztán egy másik narrációja a rendelkezésünkre álló történettöredékeknek. Nem relatív ez így egy kicsit? Heller Ágnes a ke­reszténység történetét ugyanilyen dióhéjban, de egészen másképp mondja el, az ő történetét az igaz­ság­birtoklás, a diadal s az ezzel já­ró erőszak viszi előre. És az a törté­net is igaz. Igaz, sajnos, annak elle­nére, hogy bizonyos része falszifi­­kálható, éppen az ő érve kiterjesz­tésével, azt mondani, írja, hogy a zsidók ölték meg Jézust, ugyanaz, mintha azt mondanánk, hogy a magyarok ölték meg Nagy Imrét. Azt mondani, hogy a keresztények ölték a zsidókat... Nem ész nélküli felmentésről van szó, hanem tisztá­zásról. Heller Ágnes Thomas Ca­­hillt idézi: „Nekünk, keresztények­nek ideje lenne elismernünk, hogy félreismertük Jézust minden dolog­ban, ami számít.” A vallásnak természetesen nem kellene rettegnie a tisztázástól. Vagy­is nem kellene rettegni a másik igaz­ságától. A zsidó és a keresztény alap­szövegek éppen abban különböznek az ideológiáktól, és, ami a fantaszti­­kus bennük, maguktól, hogy igazsá­guk nem rendelhető sem az én (én­elbeszélő, én-olvasó), sem a körülmé­nyek alá. Heller Ágnes a freudi aktív emlékezet, a ricoeuri aktív felejtés után „aktív toleranciáról” beszél, mely „nem pusztán megtűri a másik vallást, hanem keresi azt is, ami a másikkal összefűzi”. SELYEM ZSUZSA: Vele vitatkozni imi-bika Az áprilisi szám tartalmából: Ültetni még néhány almafát - Beszélgetés a hetvenéves Szokolay Sándorral; Tallián Tibor: Est-ce que c'est Topéra? - Petrovics Emil C'est la gi­erze­ jének felújítása az Operaházban; Fodor Géza: Digitális Mesterdalnokok: Somfai László köszönti a hetvenéves Szabó Miklóst. Asszociáló típus vagyok - Schiff András beszél, főleg vezénylésről 2001. ÁPRILIS 13. UNESCO-ösztöndíj fordítóknak Magyar irodalmi művek idegen nyelvre fordításával pályázhatnak külföldi fordítók az UNESCO­­ASCHBERG ösztöndíj elnyerésére. Az ösztöndíj 1 hónapra szól, ame­lyet a balatonfüredi Magyar Fordí­tóházban 2001. novembertől lehet eltölteni. Az ösztöndíj összege 105 000 Ft, az útiköltséget el lehet számolni. Pályázhatnak 35 évnél fiatalabb, fordítói tapasztalattal és publikációkkal rendelkező európai fordítók. A pályázatot életrajzzal, 2 ajánlólevéllel, a lefordítandó mű adataival az alábbi címre kell el­küldeni: Magyar Fordítóház Alapítvány H-1094 Budapest, Tűzoltó u. 5. Tel.:/Fax: (36-1) 215-4075 E­mail: mfordhaz@mail.matav.hu Határidő: 2001. április 30. Közlemény A Helikon Kiadó az április elején megjelent József Attila költeményei című kötet új kiadásával figyel­metlenül megsértette a jogtulaj­donos Osiris Kiadó és a szöveg­­gondozást végző Stoll Béla jogait. Az érintettektől - a személyes megkövetésen túl - a nyilvános­ság előtt is elnézést kér a Helikon Kiadó K 01 . KÖNYVHÉT - kéthetenként a könyves újság „Az anyagi javak imádata a fiaskó felé vezet” - az új világnézet főbb szempontjairól beszél László Ervin Kertész Ákos: Egy nagy színházi este Aradi Péter: Könyv-e az e-könyv Ember és gondolat - Enyedi György Iszlai Zoltán: Lektűrök logikája A Könyvhét megvásárolható a könyvesboltokban és az újságárusoknál. Próbálja ki! 25 ÉLET És­z IRODALOM

Next