Élet és Irodalom, 2001. január-június (45. évfolyam, 1-26. szám)
2001-04-13 / 15. szám - Tatár György: A származás származása • könyvkritika • Fejtő Ferenc: Magyarság, zsidóság (História Könyvtár, MTA Történettudományi Intézete, 2000.) (25. oldal) - Selyem Zsuzsa: Vele vitatkozni • könyvkritika • Heller Ágnes: A zsidó Jézus feltámadása (Múlt és Jövő Kiadó, 2000.) (25. oldal)
TATÁR GYÖRGY: A származás származása ■ Fejtő Ferenc: Magyarság, zsidóság. Fordította: Zeke Gyula. História Könyvtár, MTA Történettudományi Intézete, 2000. 339 oldal, 2480 Ft Régi utak újra bejárását nem nevezzük kísérletnek. Ha az esszé szó kísérletet jelent, akkor Fejtő könyve csak stílusát tekintve az. Akkor könnyű tollal megírt, impozáns anyag- és adattömeget mozgató, virtuóz történeti esszét kapott az olvasó. Azt az elvet, amelyet Magyarországon a liberális történészek programszerűen maguk elé tűztek, hogy tudniillik a magyar zsidóság története, a holokausztot is beleértve, a magyar történelem része legyen, maradéktalanul megvalósítja. De semmi egyebet. A zsidó származású magyarok történetét mutatja be az új- és legújabb korban, és kölcsönös viszonyuk alakulását a nem zsidó származásúakkal. Azt a fajta zsidóságot, amelynek történelemtudata, kultúrája és a zsidó szellem világáról szerzett minden ismerete a magyar reformkorral kezdődik. Miközben az elbeszélés számlálhatatlan új és élvezetes részlettel ajándékozza meg olvasóját, egy szempontból semmi újjal, semmi mélyebb és átfogóbb gondolkodásra serkentő meglepetéssel nem szolgál. Ez pedig a könyv szemlélete. Látókörének áthághatatlan határait pontosan ugyanazok a történelmi eszmék szabják meg, amelyek az általa leírt szereplők történet látóhatárát is meghatározták. A szerző saját szemhatára nem tágabb a tárgyáénál. A nyugati kultúrákhoz történő asszimilációt írja le ugyanennek az asszimilációnak a pozíciójából nézve. E pozíciót a veszteségtudat teljes hiánya jellemzi, mégpedig szó szerint: nemcsak úgy cserélte fel saját világát egy másikra, hogy annak egyetlen eleménél sem mérlegelte, nem éri-e a nyereség közben veszteség is, hanem két nemzedékkel később már úgy tudja, hogy csupán valami földhözragadt folklórt cserélt fel a tulajdonképpeni világra. A veszteségtudatnak ez a hiánya azonban maga is az asszimiláció terméke. Az a kultúra, amely felé az asszimiláció történt, jelesül a Nyugat kultúrája, eleve nélkülözte alapító okmányának, a Bibliának a zsidó olvasatát, és ezt nyereségnek könyvelte el. A magát az asszimiláció sodrába vető zsidóság pedig a felvilágosodással kárpótolta magát, amely mindennemű olvasatot a történelem esetlegességei közé sorolt. A veszteségtudat e két hiánya találkozott össze szerencsésen a nyelvi-kulturális asszimiláció korában: befogadó és befogadott egyaránt történelmi esetlegességnek tekintett mindent, ami elválasztotta őket egymástól. Itt minden ballaszt elvetése csak nyereség lehetett. Ennek megfelelően tulajdonképpen Fejtő történelemkoncepciója is azt sugallja kimondatlanul, hogy a zsidó nép egész kétezer éves diaszpóra-léte mintegy ennek az asszimilációban való eltűnésnek a hosszan tartó előtörténete volt csupán. A judaizmus egész történetét az egyiptomi szolgaság földjén töltötte, s az igazi történet felé az emancipáció nyitotta meg a Vöröstengert. Másképp fogalmazva, a zsidóságnak csak szerencsétlenül sokáig kellett várnia a nyugati polgári fejlődésnek addig a fázisáig, amikor végre ez a szabálytalan történet szabályos lezárulásához juthatott. Az emancipáció belső jogi logikája nem a zsidóságot tette egyenjogúvá, hanem az individuális zsidókat egyenként. A jog vésője egyén és nép teológiailag mindig is problematikus összefüggésének pontjára lett illesztve, s a kettéhasítás nyomán magyar polgárrá vált egyének bámulhattak vissza idegenkedve az immár felekezetükké vált népre. A „Mózes hitű polgártárs” voltaképpen az az átmeneti embertípus volt, aki - anélkül, hogy ezt tudatosította volna - más néphez tartozott az imaházban, mint a hivatalban. Nem magyar állampolgárságú zsidónak tartotta magát, hanem magyar polgárnak, akinek történetesen olyan vallás jutott osztályrészül, amely a zsidó néphez tartozását vallotta. A felekezettől való eltávolodás azután fokozatosan származássá homályosult. Fejtő könyve e zsidó származás kialakulását és történetét tárja elénk. Amilyen világos és színekben gazdag azoknak a társadalmi rétegeknek a leírása, amelyeknek az irányába az asszimiláció tartott, olyan mély - a könyv hőseiéhez hasonló - amnézia borul mindarra, amit ez az asszimiláció odahagy: a Misna, a Talmud, a midrások, a kabbala, a haszidizmus stb. Mint a legtöbb hasonló mű, Fejtő könyve is az általános európai szekularizáció jelenségére mutat rá, mint ami megkönnyítette a zsidók hasonulását. A szekularizációnak ez a fogalma a felvilágosodás öröksége, amely a jelenségnek csupán az egyik oldalát világítja meg. Ideje volna végre átfogóan végiggondolni, hogy az a folyamat, amely egyfelől valóban mindinkább társadalmi jelenségekké szekularizálta a korábbi egyházi-teológiai szerkezeteket, az másfelől társadalmi jelenségek addig soha nem tapasztalt szakralizációjával jár együtt: a haza „szent” földjétől a „kiválasztott” nemzetek öntudatáig és „szentnek” tekintett szabadságáig. A magukat vallási metaforákban, mégpedig értelemszerűen: ószövetségi metaforákban kifejező nacionalizmusoknak a zsidóságra gyakorolt vonzereje nem értelmezhető egyedül a szekularizáció felvilágosult oldala felől. A szekuláris tárgyak közös vallási tisztelete részben a közös bálványimádásban való találkozásnak is tekinthető. Attól tartok, Fejtőnek az a sokakkal közös reménye, miszerint az erős demokrácia a zsidógyűlölet egyetlen biztos történelmi ellenszere, szintén csak a fenti szakralizáció egyik eleme. Ahogyan az elvilágiasodásé, úgy az antiszemitizmus fogalma sem lett mélyebb vizsgálatnak alávetve. A könyv akadémiai bemutatóján elhangzott előadás összegzi a mű ezzel kapcsolatos ellentmondásait, ugyancsak feloldatlanul hagyva azokat. Egyfelől „az idegengyűlölet egyik legelterjedtebb formájának” nyilvánítja az antiszemitizmust, akárcsak a cigánykérdést, négerkérdést stb., majd alig néhány sorral lejjebb - teljes joggal - megállapítja, hogy a zsidógyűlölet „vallásszerű jelenség, hit”. A különböző gyűlöletek letagadhatatlan hasonlóságai ellenére az idegengyűlölet önmagában - sajnos - társadalmi jelenség, de nem vallási karakterű, és mint ilyen, elvben és hosszú távon felszámolható. Nem így az antiszemitizmus, amiről Fejtő is leszögezi, hogy „mélyen be van gyökerezve az európai kultúrába”. Ez így van, de ennek a mély begyökerezettségnek az értelmezése elmarad. Érdemes volna egyszer új szemszögből venni szemügyre az emancipációs modell említett sajátosságát, tudniillik hogy nem a zsidó népet, hanem a zsidó egyéneket egyenjogúsította, és ezt összevetni a legkorábbi egyház felfogásával. „Nincs többé görög és zsidó”, mondja Pál: a megváltottak egyházának polgárai immár hátuk mögött hagyták etnikai „felekezetüket”, teológiailag legfeljebb görög és zsidó „származásúaknak” mondhatjuk őket. A nacionalizmus egyháziasító nemzetfelfogása „begyökerezetten” ismételget ősi mozdulatokat. Fejtő összegzése ideálként „az asszimiláció mellett magukat végleg elkötelezett, ám a származásukhoz is hűséges” magyar zsidókat állítja elénk. A könyv végének legtöbbet használt kifejezései: a múlt, a származás öntudatos vállalása. Fejtőnek abban igaza van, hogy az asszimilációs „zsidó komplexus és neurózis ellen” ez valóban lehet gyógyír. Egyébre azonban nem. Fűtől még a zsidó népnek nem lesz jövője. Márpedig a múlttal való szolidaritást egyedül a jövő iránti elkötelezettség éltetheti. ■ Heller Ágnes: A zsidó Jézus feltámadása. Múlt és Jövő Kiadó, 2000. 115 oldal, 1200 Ft „Arról, amitől szédülünk, a filozófiában nem tudunk beszélni” - írta korábban Heller Ágnes. Ebben a könyvben arról beszél. A zsidó és a keresztény/keresztyén vallások közös alapjainak elgondolási kísérletétől érthető, hogy szédült a filozófus. De most már nem hagyja magát elhallgattatni. Mi történt? Már nem szédülésről van szó, legalábbis nem folyamatos szédülésről? És miért volt a szédülés?És lehet szédülésről beszélni szédítés híján? Éppen ez a nagy tét. Hogy lehet. Heller Ágnestől nem most olvashatunk először arról, hogy nem ópiumról van szó a vallások esetén, és nem Marxról. Bár van ópium és van/volt Marx is, a vallások megközelítésében nem nyújtanak túl termékeny szempontokat.) A szédülés az egyén reakciója a vallás totális igazságigényére, ígéreteire, követelményeire és hihetetlen tapasztalatokról szóló írásaira. És szédülhetett az egyén a vallásos intézmények statútuma és működésük közötti látványos ellentmondásaitól. De most nincs így. Ami változhatott, változott: az ellentmondások nem, de a filozófia igen. Ezért lehet most nem szédülni. Heller Ágnes a könyv elején megígéri, hogy majd beszél az erről való gondolkodást lehetővé tevő igazságfogalom változásáról, és meg is teszi: a könyv vége felé olvashatunk is az igazság fragmentációjáról, detotalizációjáról és perspektivikussá válásáról. Ha a könyv filozófiai munka volna, nyilván ezzel kezdődne - és akkor az olvasójának a rend képzetét nyújtaná, meg a totalitásét, hogy akkor most ebben a témában minden szóra érdemes dolog el lett mondva, elejétől végig. A zsidó Jézus feltámadása azzal kezdődik, hogyan emlékezik a történelem, illetve az üdvtörténet Jézusára néhány, a szerző számára valóban jelentős és valóban figyelembe vett könyv alapján. Utána rövid könyvjegyzék következik, még csak nem is betűrendben. A fejezetek egy bátor gondolkodásmód lenyomatai, nem céljuk a rendszerezés, sem a meggyőzés, sokkal inkább a szabad kérdések és a józan gondolkodás a rendelkezésünkre álló szelektált történeti és üdvtörténeti források alapján. Szelektált: ez az új józanság kulcsa, hiszen 1. a tárgyra vonatkozó szakirodalom több kilométer, 2. szelekciója révén a személy nem merül el az előírtban, implikálódik, artikulálja szabadságát. Nem törvényerejű számára mindent elolvasni, nem parancsolat mindent elolvasni egyetlen kollektív emlékezet szövegeiből, mert akkor beleszédülne abba az adott kollektívbe, amelynek (üdv)történetesen részének tudja magát. A józanság viszont önkorlátozást jelent, figyelmet, más kollektív emlékezetek írásos nyomainak olvasását. A különféle kollektív emlékezetek inter-religiója nem egy újabb „felekezet” a maga rögzített beszédmódjával és szükséges éselégséges bibliográfiájával, szerencsés esetben legalábbis nem. Ez a könyv szerencsés eset. Nem az igazságbirtoklás homogén nyelvén gondolkodik, nem a csalhatatlanság tudata sugárzik belőle, nem úgy téved, hogy becsukni kelljen és elfordulni, hanem úgy, hogy vitatkozni és vele maradni. Amit másképpen látok elgondolhatónak, az az interpretációk két csoportra osztása, vagyis hogy a szövegeket, ha törik, ha szakad, vagy történelmi, vagy üdvtörténeti perspektívából kellene értelmezni. Ez a kiindulópont ugyan teoretikusan könnyen kibékíthetővé teszi a Jézushoz való zsidó, illetve keresztény viszonyulást, de mi van - Heller Ágnes metaforájával - ezen kívül ebben a csomagban? Jézus harmadnapon föltámadt a keresztény kollektív emlékezet (az írások) szerint, ez rendben van, mert az üdvtörténet része, mely nem azonos a történelemmel, így nem is kérdés, hogy történelmi értelemben igaz-e, semmi közük egymáshoz. Történelmi értelemben Jézus zsidó próféta volt, aki, mint a próféták szokták, túlteljesítette a törvényt, tanított, majd kivégezték. Itt nincs vita, mert nincs közös kérdés. (Kuss van.) A keresztény egyház a történelem folyamán ugyan több ízben rá akarta erőltetni a zsidókra is a közös kérdést, emiatt viszont inkább averzió alakult ki még Jézussal szemben is, aki jó zsidó volt, és semmiképpen nem lehet felelőssé tenni a zsidóüldözésekért. „Az üdvtörténeti és történeti szint nem találkoznak egymással, mert másról beszélnek, még akkor is, ha ugyanazt a történetet mondják el” - írja Heller Ágnes. Igen, ez valószínűleg így van, de mi van akkor, ha nem mondják a történetet, hanem kutatják? Fel tudja-e oldani a személyek kapcsolatában létrejövő temporalitás, más idő, a nem parciális kultuszok által aktivizált emlékezet ezt a meredek szétválasztást? A kiélezett kettősségről van szó akkor is, amikor a zsidó identitást mint ellenidentitást határozza meg, mint radikális szakítást a politeista toleranciával. Nyilvánvaló, hogy ez is értelmezés kérdése, de az alapszövegnek van olyan erős olvasata is, miszerint a különbség a zsidó és a korabeli politeista vallások között nem a zsidó vallás fundamentalizmusában ragadható meg, nem abban, hogy a zsidók makacsul csak egyetlen istenüket lettek volna hajlandók elfogadni, az alapszöveg tele van hűtlenségtörténetekkel - a különbség ott látható, hogy a szöveg szerint Istenük folyton be is bizonyítja, hogy Isten. Nem azt kéri, hogy szédüljenek bele, hanem hogy tanuljanak, figyeljenek a másikra, az özvegyre, a szegényre, az idegenre. A zsidó vallás így értelmezve viszony egy olyan istenhez, aki nem engedi magát/igazságát rögzíteni/birtokolni. Nem gondolhatja magát „az igazság letéteményesének”, ahogy írja Heller Ágnes, mert az igazság ott, úgy tűnik, nem letétemény. A Ne ölj! nem ad valamit abban az értelemben, hogy most már tudok vagy birtokolok egy igazságot, hanem figyelemre késztet, így a kereszténység sem örökölhette ezt a letéteményszerepet az, hogy a görögök nevetségesnek tartották a keresztényeket („balgaság”), nem abból adódott, hogy a keresztények hitték a saját egyenen és kizárólagos igazságukat, hanem abból, hogy komolyan, saját érdekeik és életük ellenében is hitték. Vagyis újra a viszonyról van szó, hogy nem az adott, a rögzített, az enyém a fontos, hanem az özvegy, a szegény, az idegen. Igen, csakhogy amit itt most elmondtam, az pusztán egy másik narrációja a rendelkezésünkre álló történettöredékeknek. Nem relatív ez így egy kicsit? Heller Ágnes a kereszténység történetét ugyanilyen dióhéjban, de egészen másképp mondja el, az ő történetét az igazságbirtoklás, a diadal s az ezzel járó erőszak viszi előre. És az a történet is igaz. Igaz, sajnos, annak ellenére, hogy bizonyos része falszifikálható, éppen az ő érve kiterjesztésével, azt mondani, írja, hogy a zsidók ölték meg Jézust, ugyanaz, mintha azt mondanánk, hogy a magyarok ölték meg Nagy Imrét. Azt mondani, hogy a keresztények ölték a zsidókat... Nem ész nélküli felmentésről van szó, hanem tisztázásról. Heller Ágnes Thomas Cahillt idézi: „Nekünk, keresztényeknek ideje lenne elismernünk, hogy félreismertük Jézust minden dologban, ami számít.” A vallásnak természetesen nem kellene rettegnie a tisztázástól. Vagyis nem kellene rettegni a másik igazságától. A zsidó és a keresztény alapszövegek éppen abban különböznek az ideológiáktól, és, ami a fantasztikus bennük, maguktól, hogy igazságuk nem rendelhető sem az én (énelbeszélő, én-olvasó), sem a körülmények alá. Heller Ágnes a freudi aktív emlékezet, a ricoeuri aktív felejtés után „aktív toleranciáról” beszél, mely „nem pusztán megtűri a másik vallást, hanem keresi azt is, ami a másikkal összefűzi”. SELYEM ZSUZSA: Vele vitatkozni imi-bika Az áprilisi szám tartalmából: Ültetni még néhány almafát - Beszélgetés a hetvenéves Szokolay Sándorral; Tallián Tibor: Est-ce que c'est Topéra? - Petrovics Emil C'est la gierze jének felújítása az Operaházban; Fodor Géza: Digitális Mesterdalnokok: Somfai László köszönti a hetvenéves Szabó Miklóst. Asszociáló típus vagyok - Schiff András beszél, főleg vezénylésről 2001. ÁPRILIS 13. UNESCO-ösztöndíj fordítóknak Magyar irodalmi művek idegen nyelvre fordításával pályázhatnak külföldi fordítók az UNESCOASCHBERG ösztöndíj elnyerésére. Az ösztöndíj 1 hónapra szól, amelyet a balatonfüredi Magyar Fordítóházban 2001. novembertől lehet eltölteni. Az ösztöndíj összege 105 000 Ft, az útiköltséget el lehet számolni. Pályázhatnak 35 évnél fiatalabb, fordítói tapasztalattal és publikációkkal rendelkező európai fordítók. A pályázatot életrajzzal, 2 ajánlólevéllel, a lefordítandó mű adataival az alábbi címre kell elküldeni: Magyar Fordítóház Alapítvány H-1094 Budapest, Tűzoltó u. 5. Tel.:/Fax: (36-1) 215-4075 Email: mfordhaz@mail.matav.hu Határidő: 2001. április 30. Közlemény A Helikon Kiadó az április elején megjelent József Attila költeményei című kötet új kiadásával figyelmetlenül megsértette a jogtulajdonos Osiris Kiadó és a szöveggondozást végző Stoll Béla jogait. Az érintettektől - a személyes megkövetésen túl - a nyilvánosság előtt is elnézést kér a Helikon Kiadó K 01 . KÖNYVHÉT - kéthetenként a könyves újság „Az anyagi javak imádata a fiaskó felé vezet” - az új világnézet főbb szempontjairól beszél László Ervin Kertész Ákos: Egy nagy színházi este Aradi Péter: Könyv-e az e-könyv Ember és gondolat - Enyedi György Iszlai Zoltán: Lektűrök logikája A Könyvhét megvásárolható a könyvesboltokban és az újságárusoknál. Próbálja ki! 25 ÉLET Ész IRODALOM