Élet és Irodalom, 2001. július-december (45. évfolyam, 27-52. szám)
2001-08-31 / 35. szám - Láng Zsolt: A rémület formája • könyvkritika | Ketten egy új könyvről • Bartis Attila: A nyugalom (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2001.) (25. oldal) - Károlyi Csaba: Egy nyugtalanító regény • könyvkritika | Ketten egy új könyvről • Bartis Attila: A nyugalom (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2001.) (25. oldal)
Egyik lelkes olvasója szerint a szerző Pelikán töltőtollal dedikált a könyvhéten, jóllehet a tollmárka kételymentes azonosítása felületes olvasásról árulkodik, hiszen egyértelmű, hogy az elbeszélő Mont Blanckal ír, a Pelikánt a sírkőfaragónak ajándékozza. Mindez természetesen nem tartozik a könyvhöz, annak ellenére, hogy a toll lényeges motívum. A történetbonyolítás során felbukkanása meghatározó fordulatokat hoz, de talán ennél is kiemeltebb feladata annak láttatása, hogy az író intenzív figyelemmel képes egy motívumot végigvinni. (Hogy mekkora intenzitással, lemérhető, ha felütjük A töltőtoll története című könyvet, amelyben rábukkanunk, hogy a Pelikan töltőtollak gyártója, Egon Krull édesanyja tragikus sorsú színésznő volt...) Egy nagyon megcsinált könyvről van szó, még a tévesztések is jelképesek: a könyv gerincén a cím helyén a szerző neve szerepel, vagyis az olvasható, hogy Bartis Attila írt egy Bartis Attila című könyvet, és ezt egybevetve a fülön szereplő, sármosan macsó portréval (az előző Bartis-regény, A séta második kiadásának „fülképével” együtt érzékelhető e képválasztás gondossága), gyaníthatóan az volt az alapvető szándék, hogy az író tehetségesen kimaszkírozott színészként bújjon elbeszélői címszerepébe. „...úgy számítottam a logikára, mint egy vakvezető kutyára, vagy inkább, mint egy jól karbantartott tolószékre, ami sose hagy cserben.” A hasonlat szokatlansága is a logika különleges szerepét hangsúlyozza. Mindenképpen egyértelmű, hogy szükség van relációkat teremtő, nyomkereső olvasói logikára, hiszen minden rejtett utalás finom összefüggéshálót sző. A halott anya szemének kékes derengése összefügg a lánya utolsó levelének felszólításával („ha látni kíván, akkor majd ne csukják le a szemét”), bonyolítva azzal, hogy a lány már tíz éve halott, amikor az anyát eltemetik, vagy a két rövid csengetés rejtett kapcsolatot teremt az anya és Jordán Éva között, még mielőtt a valódiról értesülnénk, az újsághírben szereplő galambmérgezőt is Rebekának hívják, akárcsak az anyát, a „madaras” kurva Rebekának nevezi madarait, és a nővér is Rebeccára változtatja nevét. És így tovább. De ennél a nyomkövető logikánál fontosabb az események logikája, amelyhez a nyomkövetőnek is igazodnia kell. Miféle logika ez? Örvénylogika; az örvény csápjai mindent megragadnak, de ami nem kerül karmaiba, az is beleszédül az örvény kielégíthetetlen, fekete ölébe. Nem valódi öl, inkább seb, sebhely. És ebben a sebben, a szerteszakadt, foszladozó hámrétegben, a seb mélyében tárul fel, hogy fájó anyahiány a világ rendje és szerkezete, a világ árvaság és az árvaságot feledtetni vágyó önpusztító őrület... E végzetes hiány többféleképpen érzékelhető. Akár valamiféle istenkeresésként is olvasható ez a könyv. „Lehet, hogy előbb csordultig kell teljen a szánk iszappal. Utána hátha sikerül felemelni szívünket az Úrhoz.” (Szent Ágoston Valomások]ára divat ma új vallásos ájtatossággal hivatkozni ilyen vonatkozásban, és a könyvben is ez történik. De persze e regény olvasható a képmutató istenkeresés kritikájaként is, mert a témát érintő párbeszédek elég közhelyesek ahhoz, hogy önleleplezően működjenek.) Tágabban értelmezve az új Bartis-regény a keresésnek sodróbb, kendőzetlenebb, ideológia nélküli változata, sima anyakeresés, a puszta és kiaknázatlan szenvedély könyve, a kavargó éhségé, a nem eszmékhez, nem az ideológiákhoz köthető szeretetéhség története. Ami az olvasás után megmarad, és napokig visszatér a csillagos ég képe, a halott kékesen derengő szeme, a tövig rágott körmei, a kurva ázott bazsarózsa-mellei; pár oldalnyi epizód: a kocsmai jelenet (105), a madaras kurva (75), „rémület” Jordán Évánál (176), párbeszéd Fenyő elvtárssal (50) - olyasmit mondat velem (a könyvtől talán nem túl távoli hasonlattal), hogy a szándék szerinti regényszerkezet a faszénégetők „boksájához” hasonlítható, farönkkupac földdel befedve, ami alatt szeszélyesen kanyargó labirintus biztosítja a levegőzést, mert a lényeg a fojtott égés, a parázslás, a füst és láng nélküli izzás, amitől igazán jó minőségű a kivermelt szén. Ez a szerkezet bomlik meg a „hallomásos” (mások által elhullatott, véletlenül meghallott) történetekben, azok nem mindig indokolt beszúrásaiban, és kezd el lángolni vagy füstölni a szöveg. A lágeres történet (45), a cigánysor (25), a vasutas története (75), a pályamunkásoké (85), elég semmitmondóak a szovjet csapatok kivonulása köré szőtt sztorik (géppisztollyal vágják a fát)... Bár lehet, csupán én nem tudtam megfejteni, holott valamilyen rejtett összefüggés miatt ezek is fontosak. Mint a börtönös epizód... Először ott is úgy tűnt, az elbeszélő is csak szabadkozik („Van egy történet, amit még mindenképpen le akarok írni. Anyámék műsort adtak a Markó utcában, és én kikönyörögtem, hogy velük mehessek, mert látni akartam, hogy milyen a börtön”), de később ez a betét fontossá vált, mert itt hangzik el egyedül, hogy Weér Andornak hívják a főhőst, és a keresztnév nem várt módon erősíti az utolsó epizódot, amelyben hárman utaznak egy Volga hátsó ülésén a BM őrségi vadászházába, Darvas Andor, az elbeszélő apja, Weér Rebeka és Jordán Éva... És itt, a vadászház-epizódban megint a részletek erősek. A fénykép leírása remekmű. Mondjuk a nemrég megjelent Marcel Proust-regény, A fogoly lány kellemesebb nyári olvasmány; az anyázás ott is megvan: a szerelem aprólékos elemzése az anya árnyékában. Ebben az összehasonlításban látszik, hogy Bartis nem tud tünékenyen átlendülni egyik epizódból a másikba, de kérdéses, hogy egyáltalán szándékában áll-e ez a tünékenység, hiszen jól kivehető műgonddal igyekszik az intenzitást élesen elhatárolt nyugalomrészekkel körbevenni. Az én világ és a külvilág is élesen elválasztódik ezekben a váltásokban, aminek természetesen különféle veszélyei vannak, mégpedig arra vonatkozóan, hogy „összejön-e a regény”, amit úgy is meg lehet kérdezni, hogy miként sikerül az elbeszélői tudatot egyben tartani. És talán itt feltehető az a nehezen megválaszolható kérdés is, hogy elbeszélheti-e ezt az egész történetet egy olyan elbeszélő, aki ilyesmiket gondol: „levertem volna a fejével a vakolatot, tégláig”, „elővettem a kéziratot, hogy letöröljem róla a magzatvizet”. Vagy aki Zoszima sztarecről, Marmeladovról olvas, az mennyiben gondolhatja őszintén azt, amit őszinteségnek gondol? Vajon észreveszi-e ez az alak, hogy őszinteség és irodalmi alkotás között nincs azonossági összefüggés? Vajon tudatában van-e, miképpen a könyv alkotója, hogy mindegy, hogy trágár vagy őszinte az ember, az a fontos, hogyan írja meg? Egy átélt szeretkezés is lehet közhelyesen lapos, nem az aktus, hanem a leírása miatt („üvöltés”, „torka lüktetése”, „megveszekedett dobolás”, „a vágy minden gyantája”...), és lehet a durvaság, a trágárság is felemelően hatásos, ha leírásában az (a „rémületkúrás” Jordán Évával). Az elbeszélői tudat divergenciája veszélyekkel jár, és a formai következetlenségek növelik ezt a veszélyt, másfelől viszont az írói rémület, hogy „valami (a regény) elvész!”, ebben az esetben szokatlanul felizzít részeket, és ez az izzás képes összetartani az egészet. Ha van széthullás, az a maga során csak látványosabbá teszi az összeforrasztást. Ketten egy új könyvről ■ Bartis Attila: A nyugalom. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2001, 326 oldal, 1890 Ft. LING ZSOLT: A rémület formája KÁROLYI CSABA: Egy nyugtalanító regény Bartis Attila új regénye felkavaró félsiker. Erősen kimunkált a szöveg, de nem elég radikálisan fegyelmezett. Egy nagyszabású regény anyaga van ebben a 325 oldalnyi munkában. Van benne egy vérbő történet, amely tágas játékteret biztosít a szerzőnek. És van benne annyi mesterségbeli tudás, amennyivel már érdemes gazdálkodni. Lehetett volna tágasabb is ez a játéktér. Lehetett volna okosabban is gazdálkodni. A nyugalom nehezen feledhető könyv,és ennek nemcsak az az oka, hogy a kibontakozó történet felkavaró, hanem az is, hogy a megírás módja problematikus, nyugtalanító. A fiú - aki ezt az egészet elbeszéli - 15 éve úgy él együtt megőrülő, hajdan ünnepelt színésznő anyjával, Weér Rebekával, hogy az ki sem lép a lakásból. A fiú apja, aki színikritikus és egyben ávós volt, rég disszidált, ikertestvére, Judit, 15 éve maradt Nyugaton, és sikeres hegedűművész lett Rebecca Werkhard néven. Anyja (talán főleg) a fiú nővére miatt nem kap szerepeket. Szimbolikusan eltemeti hát lányát, annak utolsó levele után, de már ez sem segít rajta mint színésznőn. A fiú kezdetben leveleket ír Juditnak, de azok visszajönnek, elkezdi aztán „történetekben” megírni ugyanazt. Judit utolsó levele anyjához így szólt: „Tisztelt anyám, ha látni kíván, akkor a szemét majd ne csukják le.” Ezután Judit helyett a fiú ír anyjának leveleket, és azokat feladatja külföldön. Anyja „válaszol” rájuk, de leveleit a fiú nem adja föl, csak a végén derül ki, hogy anyja üres lapokat tett a borítékokba (15 év alatt 124 „levél” keletkezett), tehát tudta, hogy a fia ír a lánya helyett. A fiú találkozik Fehér Eszterrel, ám szerelmük nem elég ahhoz, hogy kimeneküljön őrült helyzetéből, de ahhoz sem, hogy ő kimentse Esztert a sajátjából (ez utóbbira nem is esik itt hangsúly). A fiú történeteiből idővel kötet áll össze (a kéziratot persze Eszter gépeli be), a mű kiadói szerkesztője a fiú apjának hajdani szeretője, Jordán Éva lesz, akivel a fiú is többször lefekszik. Egy régi eset kísérti: egyszer majdnem lefeküdt az anyjával is. A kötet megjelenik, Eszter a megoldhatatlan családi helyzet miatt kiborul, ideggyógyászatra kerül, a fiú meg Eszter lakásába költözik, hogy kivárja, míg anyja nem bírván elviselni az egyedüllétet - meghal. Aztán anyja gyilkosának érzi magát egy kicsit, de azért nem nagyon. („Egyszerűen nem jöttem haza. Ennyi.”) Közben kiderül, hogy Judit már tíz éve öngyilkos lett Nizzában. Eszter végleg elutazik Pestről (most mindegy, hová, különben Erdélybe, a szülőfalujába, ha jól értem). A fiú a regény végén még fölad neki egy fényképet, amelyen apja, anyja és Jordán Éva látható, ha jól számolja, mondja, akkor „harminchat esztendeje”. A fotó 1956- ban készült, tehát a regény 1992-ben zárul. Eddig a kivonatos tartalom, amolyan Operák könyvébe való. Nem akármilyen történet. És a mellékszálakról szó sem esett. Látszólag könnyű nyersanyaggal dolgozott a szerző, hiszen az önmagában is erőteljes, bonyolult, olyan kegyetlen, hogy ilyen szinte már nincs is. És pont ebben rejlik a veszély: egy rossz hangsúly, egy aránytévesztés, egy apróbb figyelmellenség is el tudja rontani az egészet. A cselekményváz önmagában megítélhetetlen. Sok mindent lehet vele kezdeni. Bartis a nagy formát illetően ügyesen kezdi az építkezést, megfontoltan, bár kicsit körülményesen adagolja az információkat, igyekszik folyamatosan fenntartani a feszültséget. A szerkezet nagy vonalakban rendben van. Ki van találva a regény ritmusa is: felpörgő részek és lassító betéttörténetek váltakoznak, ismétlések, fokozások, vissza-visszatérő stilisztikai elemek dúsítják a szöveget. A valóban heves szenvedélyekre és gyűlöletekre épülő történet előrehaladtával azonban a főhős-elbeszélő mintha kezdené elvéteni az arányokat. A mértéket szerintem akkor veszíti el végzetesen, amikor Eszter egy éjjel megjelenik a fiú és anyja lakásában, és ott hisztérikus jelenetet rendez. Ez a beteges trió a szerző szándéka szerint nyilván a regény csúcspontja akar lenni, de ez a csúcspont - mondhatni - túl jól sikerül. Túlzottan hisztérikus és túlzottan beteges jelenet ez ahhoz, hogy igazán megrendítő legyen. Innentől minden kicsit mesterkéltnek hat. Az elbeszélő főhős kezd kéjelegni abban, hogy mások túl jó családban nőttek fel ahhoz, hogy mindezt a sok borzalmat megértsék. Az orvos kérdésére, hogy mi baja az anyjának, így válaszol: „Csak a szokásos. Élve eltemette a lányát, félbehagyott egy ígéretesnek induló baszást a fiával, ilyesmi. Azóta nem nagyon jár sétálni.” Persze Eszter élettörténete is, mint kiderül, rémes. A fiú és Jordán Éva viszonya is — rémes. Az anyjáék története dettó. Kész őrület. Innen nézve érthető, ha ikernővére is egy hegedűhúrral vágja fel az ereit, mint ahogy az is érthető, ha a fiúnak nem nagyon tetszik A varázshegy, amit épp anyja halála után kezd olvasni, ami még hagyján, csak azt tudnám, hogy miért tárgyalja ezt oly hosszan a regény végül is fontos szakaszában. Az ezután következő (mint a végén kiderül, álom-) jelenet, melyben a fiút két ávós nyomozó faggatja a konyhájukban, már egyértelműen zavaró. Sok. Indokolatlanul túlzó és hosszú. Kevesebb több lett volna, mint ahogy jobb lett volna Eszter ideg-összeomlását is visszafogottabbra venni. Fölösleges az is, hogy a pap, aki az eleje felé sem volt igazán funkcionális figura, a végén visszatér. Visszatekintve az elolvasott egészre, felerősödnek a korábban szórványosnak tűnő idegesítő momentumok: miért hoz minden kuncsaft éppen törött szárnyú madarat az öreg kurvának, miért épp a Lenin körút és Népköztársaság útja sarkán kezd el a fiú bőgni, túlhangsúlyozva a politikai hátteret akkor, amikor az épp nem annyira hangsúlyos, miért épp akkor van őszi lomtalanítás, mikor anyja meghal, miért épp a Rádió előtti 56-os koszorúzáskor kellene postaládába dobnia utolsó levelét Eszternek. A regényzárlatra érezhetően nagy energiát fordított a szerző, nem is lett rossz az utolsó néhány oldal, csak nagyon felerősödik benne Nádas Péter (egyébként végig érezhető) hatása. Egyes betétek nem segítik az egész szöveg működését, például a román feketemunkásokról, a parasztházat vásároló bemondónőkről, az importnyomorékokról vagy a három pályamunkásról szóló. Ez utóbbi pályamunkások különben a kivonuló szovjet katonákról beszélgetnek, a regénybe egyáltalán nem illő kedélyeskedő hangon. Az oroszok kivonulásának akár anekdotikus, akár aggodalmaskodó megközelítése fölöslegesnek tűnik, nem ad hozzá semmit az alaptörténet lényegéhez. A regény egyik stilisztikai sajátossága bizonyos kifejezések szándékos egybeírása, ami hol szerencsés (hol voltál fiam, szép ez a lakás, mi ez a szemét fiam), hol modoros (gazdálkodjékosan, endéka, Knézijenő, Magyarnemzet). S ha már Weér Rebeka az anya neve, nem ártott volna jobban vigyázni a lehetséges következményekre. Nem a legjobb ötlet, hogy a galambokat mérgező öreg kurva épp V. Rebeca névre hallgat, és az sem, hogy az anya egy eszelős veszekedéskor ezt vágja a fia képébe: „Te mások vérével írsz!”, főleg azután, hogy a fiú Eszternek - aki gyereket szeretne tőle — kijelenti, hogy „Nem akarok több Weért”. Egy motívum, ha rosszul dolgozzák ki, saját paródiájává válik: mikor a 257. oldalon azt olvassuk, hogy „És ígérem, hogy ha a véreddel kezdek írni, akkor ennél is jobb lesz a kritikai visszhang, gondoltam” - nos, akkor már nevetnünk kell. Kár, hogy közhelyek is bennmaradtak, ezek - bármilyen áttétellel adják is őket elő - kerülendők lettek volna: teába mártott háztartási keksz segít emlékezni, a fiú azt érzi, „Hogy a gyönyör tulajdonképpen nemesített fájdalom”, vagy azt mondja: „akkor már tudtam, hogy az őrültek pokla a valóság”. Néha egyszerűen indokolatlan vagy pontatlan a szóhasználat, például egyrészt úgy tudjuk, 15 éve nem lépett ki anyja a lakásból, másrészt azt is olvassuk, hogy „tizenöt éve rettegett kilépni a lakásból”, a kettő nem ugyanaz. Egyszer-kétszer - mentségül: mellékes figurák jellemzéseként - a betétekben idétlen mondatok is előfordulnak, például: „a halak meg inkább kiülnek a partra, hogy ne az olajtól fulladjanak meg”. Nyelvileg idegen az ilyesmi ebben a regényben, de a betétekben még megbocsátható lenne, az már nagyobb baj, hogy az egyik legszebben felépített részben, a fiú gondolatfutamában ezt találjuk, nem is egyszer: „ne faggass, gondoltam, mert a fal adja a másikat”. De nem folytatom, mert kezdem rosszabbnak feltüntetni a regényt, mint amilyen. A 33 éves szerző harmadik prózakötetében valóban nehéz feladatra vállalkozott. Sok jó megoldás van ebben a műben, nagyon szép részek, például épp a „mondta-mondtam-gondolta-gondoltam” ritmusra épülő gondolatfutamok. Sok a jól pergő párbeszéd. És mindenekelőtt: nagyon erőteljesen kidolgozott az egész regény légköre, hangulata, az a nyomasztó világ, ami itt igen hatásosan megjelenítődik. A kisebb hibák mind javíthatóak lettek volna. Az azonban kétségtelen, hogy egy dolog viszont csakis a szerzőn múlott és múlhatott: hogy a csúcsponti jelenettől megmámorosodva hogyan tartotta kézben minden tekintetben istenkísértő anyagát. 2001. AUGUSZTUS 31. Az Energheia Europe novellapályázat továbbjutói a zsűri (Ágoston Zoltán, Budai Katalin, Kukorelly Endre, Menyhért Anna, Radnóti Sándor és Töttössy Beatrice) döntése alapján a következők: Elbeszélés a szerelemről, melyhez vér tapad - Benedek Szabolcs; Furcsa, veres virág - Lackfi János; Nagybátyámról - Dési András György; Táti utolsót szellent - Kiss László; V-ből Zé-be - Dózsas Mónika. A novellákat lefordítják olaszra, s közülük, valamint az öt francia pályamű közül kerül ki, a nemzetközi zsűri döntése alapján, a díjnyertes mű. ÉLET ÉS# 2K IRODALOM 1