Élet és Irodalom, 2001. július-december (45. évfolyam, 27-52. szám)

2001-08-31 / 35. szám - Láng Zsolt: A rémület formája • könyvkritika | Ketten egy új könyvről • Bartis Attila: A nyugalom (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2001.) (25. oldal) - Károlyi Csaba: Egy nyugtalanító regény • könyvkritika | Ketten egy új könyvről • Bartis Attila: A nyugalom (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2001.) (25. oldal)

Egyik lelkes olvasója szerint a szerző Pelikán töltőtollal dedikált a könyv­héten, jóllehet a tollmárka kétely­mentes azonosítása felületes olvasás­ról árulkodik, hiszen egyértelmű, hogy az elbeszélő Mont Blanckal ír, a Pelikánt a sírkőfaragónak ajándékoz­za. Mindez természetesen nem tarto­zik a könyvhöz, annak ellenére, hogy a toll lényeges motívum. A történet­bonyolítás során felbukkanása meg­határozó fordulatokat hoz, de talán ennél is kiemeltebb feladata annak láttatása, hogy az író intenzív figye­lemmel képes egy motívumot végig­vinni. (Hogy mekkora intenzitással, lemérhető, ha felütjük A töltőtoll törté­nete című könyvet, amelyben rábuk­kanunk, hogy a Pelikan töltőtollak gyártója, Egon Krull édesanyja tragi­kus sorsú színésznő volt...) Egy na­gyon megcsinált könyvről van szó, még a tévesztések is jelképesek: a könyv gerincén a cím helyén a szer­ző neve szerepel, vagyis az olvasható, hogy Bartis Attila írt egy Bartis Attila című könyvet, és ezt egybevetve a fü­­­lön szereplő, sármosan macsó port­réval (az előző Bartis-regény, A séta második kiadásának „fülképével” együtt érzékelhető e képválasztás gondossága), gyaníthatóan az volt az alapvető szándék, hogy az író tehet­ségesen kimaszkírozott színészként bújjon elbeszélői címszerepébe. „...úgy számítottam a logikára, mint egy vakvezető kutyára, vagy in­kább, mint egy jól karbantartott toló­székre, ami sose hagy cserben.” A hasonlat szokatlansága is a logika kü­lönleges szerepét hangsúlyozza. Min­denképpen egyértelmű, hogy szük­ség van relációkat teremtő, nyomke­reső olvasói logikára, hiszen minden rejtett utalás finom összefüggéshálót sző. A halott anya szemének kékes derengése összefügg a lánya utolsó levelének felszólításával („ha látni kí­ván, akkor majd ne csukják le a sze­mét”), bonyolítva azzal, hogy a lány már tíz éve halott, amikor az anyát eltemetik, vagy a két rövid csengetés rejtett kapcsolatot teremt az anya és Jordán Éva között, még mielőtt a valódiról értesülnénk, az újsághír­ben szereplő galambmérgezőt is Re­bekának hívják, akárcsak az anyát, a „madaras” kurva Rebekának nevezi madarait, és a nővér is Rebeccára változtatja nevét. És így tovább. De ennél a nyomkövető logikánál fon­tosabb az események logikája, amelyhez a nyomkövetőnek is iga­zodnia kell. Miféle logika ez? Ör­­vénylogika; az örvény csápjai min­dent megragadnak, de ami nem ke­rül karmaiba, az is beleszédül az ör­vény kielégíthetetlen, fekete ölébe. Nem valódi öl, inkább seb, sebhely. És ebben a sebben, a szerteszakadt, foszladozó hámrétegben, a seb mé­lyében tárul fel, hogy fájó anyahiány a világ rendje és szerkezete, a világ árvaság és az árvaságot feledtetni vá­gyó önpusztító őrület... E végzetes hiány többféleképpen érzékelhető. Akár valamiféle isten­keresésként is olvasható ez a könyv. „Lehet, hogy előbb csordultig kell teljen a szánk iszappal. Utána hátha sikerül felemelni szívünket az Úr­hoz.” (Szent Ágoston Valomások]ára divat ma új vallásos ájtatossággal hi­vatkozni ilyen vonatkozásban, és a könyvben is ez történik. De persze e regény olvasható a képmutató isten­keresés kritikájaként is, mert a té­mát érintő párbeszédek elég közhe­lyesek ahhoz, hogy önleleplezően működjenek.) Tágabban értelmezve az új Bartis-regény a keresésnek sodróbb, kendőzetlenebb, ideológia nélküli változata, sima anyakeresés, a puszta és kiaknázatlan szenvedély könyve, a kavargó éhségé, a nem eszmékhez, nem az ideológiákhoz köthető szeretetéhség története. Ami az olvasás után megmarad, és napokig visszatér­­ a csillagos ég ké­pe, a halott kékesen derengő szeme, a tövig rágott körmei, a kurva ázott bazsarózsa-mellei; pár oldalnyi epi­zód: a kocsmai jelenet (105), a ma­daras kurva (75), „rémület” Jordán Évánál (176), párbeszéd Fenyő elv­társsal (50) - olyasmit mondat velem (a könyvtől talán nem túl távoli ha­sonlattal), hogy a szándék szerinti regényszerkezet a faszénégetők „boksájához” hasonlítható, fa­­rönkkupac földdel befedve, ami alatt szeszélyesen kanyargó labirin­tus biztosítja a levegőzést, mert a lé­nyeg a fojtott égés, a parázslás, a füst és láng nélküli izzás, amitől igazán jó minőségű a kivermelt szén. Ez a szerkezet bomlik meg a „hallomá­­sos” (mások által elhullatott, véletle­­nül meghallott) történetekben, azok nem mindig indokolt beszúrásaiban, és kezd el lángolni vagy füstölni a szöveg. A lágeres történet (45), a ci­gánysor (25), a vasutas története (75), a pályamunkásoké (85), elég semmitmondóak a szovjet csapatok kivonulása köré szőtt sztorik (gép­pisztollyal vágják a fát)... Bár lehet, csupán én nem tudtam megfejteni, holott valamilyen rejtett összefüggés miatt ezek is fontosak. Mint a börtö­nös epizód... Először ott is úgy tűnt, az elbeszélő is csak szabadkozik („Van egy történet, amit még min­denképpen le akarok írni. Anyámék műsort adtak a Markó utcában, és én kikönyörögtem, hogy velük me­hessek, mert látni akartam, hogy milyen a börtön”), de később ez a betét fontossá vált, mert itt hangzik el egyedül, hogy Weér Andornak hívják a főhőst, és a keresztnév nem várt módon erősíti az utolsó epizó­dot, amelyben hárman utaznak egy Volga hátsó ülésén a BM őrségi va­dászházába, Darvas Andor, az elbe­szélő apja, Weér Rebeka és Jordán Éva... És itt, a vadászház-epizódban megint a részletek erősek. A fény­kép leírása remekmű. Mondjuk a nemrég megjelent Marcel Proust-regény, A fogoly lány kellemesebb nyári olvasmány; az anyázás ott is megvan: a szerelem aprólékos elemzése az anya árnyé­kában. Ebben az összehasonlításban látszik, hogy Bartis nem tud tüné­kenyen átlendülni egyik epizódból a másikba, de kérdéses, hogy egyál­talán szándékában áll-e ez a tüné­­kenység, hiszen jól kivehető mű­gonddal igyekszik az intenzitást éle­sen elhatárolt nyugalomrészekkel körbevenni. Az én­ világ és a külvi­lág is élesen elválasztódik ezekben a váltásokban, aminek természetesen különféle veszélyei vannak, mégpe­dig arra vonatkozóan, hogy „össze­jön-e a regény”, amit úgy is meg le­het kérdezni, hogy miként sikerül az elbeszélői tudatot egyben tartani. És talán itt feltehető az a nehezen megválaszolható kérdés is, hogy el­beszélheti-e ezt az egész történetet egy olyan elbeszélő, aki ilyesmiket gondol: „levertem volna a fejével a vakolatot, tégláig”, „elővettem a kéziratot, hogy letöröljem róla a magzatvizet”. Vagy aki Zoszima sztarecről, Marmeladovról olvas, az mennyiben gondolhatja őszintén azt, amit őszinteségnek gondol? Va­jon észreveszi-e ez az alak, hogy őszinteség és irodalmi alkotás között nincs azonossági összefüggés? Va­jon tudatában van-e, miképpen a könyv alkotója, hogy mindegy, hogy trágár vagy őszinte az ember, az a fontos, hogyan írja meg? Egy átélt szeretkezés is lehet közhelye­sen lapos, nem az aktus, hanem a leírása miatt („üvöltés”, „torka lük­tetése”, „megveszekedett dobolás”, „a vágy minden gyantája”...), és le­het a durvaság, a trágárság is fel­­emelően hatásos, ha leírásában az (a „rémületkúrás” Jordán Évával). Az elbeszélői tudat divergenciája veszélyekkel jár, és a formai követ­kezetlenségek növelik ezt a ve­szélyt, másfelől viszont az írói ré­mület, hogy „valami (a regény) el­vész!”, ebben az esetben szokatlanul felizzít részeket, és ez az izzás képes összetartani az egészet. Ha van szét­hullás, az a maga során csak látvá­nyosabbá teszi az összeforrasztást. Ketten egy új könyvről ■ Bartis Attila: A nyugalom. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2001, 326 oldal, 1890 Ft. LI­NG ZSOLT: A rémület formája KÁROLYI CSABA: Egy nyugtalanító regény Bartis Attila új regénye felkavaró félsiker. Erősen kimunkált a szöveg, de nem elég radikálisan fegyelme­zett. Egy nagyszabású regény anya­ga van ebben a 325 oldalnyi mun­kában. Van benne egy vérbő törté­net, amely tágas játékteret biztosít a szerzőnek. És van benne annyi mes­terségbeli tudás, amennyivel már érdemes gazdálkodni. Lehetett vol­na tágasabb is ez a játéktér. Lehetett volna okosabban is gazdálkodni. A nyugalom nehezen feledhető könyv,­és ennek nemcsak az az oka, hogy a kibontakozó történet felkavaró, hanem az is, hogy a megírás módja problematikus, nyugtalanító. A fiú - aki ezt az egészet elbeszéli - 15 éve úgy él együtt megőrülő, haj­dan ünnepelt színésznő anyjával, Weér Rebekával, hogy az ki sem lép a lakásból. A fiú apja, aki színikriti­kus és egyben ávós volt, rég disszi­dált, ikertestvére, Judit, 15 éve ma­radt Nyugaton, és sikeres hegedű­­művész lett Rebecca Werkhard né­ven. Anyja (talán főleg) a fiú nővére miatt nem kap szerepeket. Szimboli­kusan eltemeti hát lányát, annak utolsó levele után, de már ez sem se­gít rajta mint színésznőn. A fiú kez­detben leveleket ír Juditnak, de azok visszajönnek, elkezdi aztán „történe­tekben” megírni ugyanazt. Judit utolsó levele anyjához így szólt: „Tisztelt anyám, ha látni kíván, ak­kor a szemét majd ne csukják le.” Ezután Judit helyett a fiú ír anyjá­nak leveleket, és azokat feladatja külföldön. Anyja „válaszol” rájuk, de leveleit a fiú nem adja föl, csak a vé­gén derül ki, hogy anyja üres lapo­kat tett a borítékokba (15 év alatt 124 „levél” keletkezett), tehát tudta, hogy a fia ír a lánya helyett. A fiú ta­lálkozik Fehér Eszterrel, ám szerel­mük nem elég ahhoz, hogy kimene­küljön őrült helyzetéből, de ahhoz sem, hogy ő kimentse Esztert a saját­jából (ez utóbbira nem is esik itt hangsúly). A fiú történeteiből idővel kötet áll össze (a kéziratot persze Eszter gépeli be), a mű kiadói szer­kesztője a fiú apjának hajdani szere­tője, Jordán Éva lesz, akivel a fiú is többször lefekszik. Egy régi eset kí­sérti: egyszer majdnem lefeküdt az anyjával is. A kötet megjelenik, Esz­ter a megoldhatatlan családi helyzet miatt kiborul, ideggyógyászatra ke­rül, a fiú meg Eszter lakásába költö­zik, hogy kivárja, míg anyja­­ nem bírván elviselni az egyedüllétet - meghal. Aztán anyja gyilkosának ér­zi magát egy kicsit, de azért nem na­gyon. („Egyszerűen nem jöttem ha­za. Ennyi.”) Közben kiderül, hogy Judit már tíz éve öngyilkos lett Niz­zában. Eszter végleg elutazik Pestről (most mindegy, hová, különben Er­délybe, a szülőfalujába, ha jól ér­tem). A fiú a regény végén még föl­ad neki egy fényképet, amelyen ap­ja, anyja és Jordán Éva látható, ha jól számolja, mondja, akkor „har­minchat esztendeje”. A fotó 1956- ban készült, tehát a regény 1992-ben zárul. Eddig a kivonatos tartalom, amolyan Operák könyvébe való. Nem akármilyen történet. És a mellékszá­lakról szó sem esett. Látszólag könnyű nyersanyaggal dolgozott a szerző, hiszen az önma­gában is erőteljes, bonyolult, olyan kegyetlen, hogy ilyen szinte már nincs is. És pont ebben rejlik a ve­szély: egy rossz hangsúly, egy arány­tévesztés, egy apróbb figyelmellen­­ség is el tudja rontani az egészet. A cselekményváz önmagában megítél­­hetetlen. Sok mindent lehet vele kez­deni. Bartis a nagy formát illetően ügyesen kezdi az építkezést, megfon­toltan, bár kicsit körülményesen ada­golja az információkat, igyekszik fo­lyamatosan fenntartani a feszültsé­get. A szerkezet nagy vonalakban rendben van. Ki van találva a regény ritmusa is: felpörgő részek és lassító betéttörténetek váltakoznak, ismétlé­sek, fokozások, vissza-visszatérő sti­lisztikai elemek dúsítják a szöveget. A valóban heves szenvedélyekre és gyűlöletekre épülő történet előre­haladtával azonban a főhős-elbeszélő mintha kezdené elvéteni az arányo­kat. A mértéket szerintem akkor ve­szíti el végzetesen, amikor Eszter egy éjjel megjelenik a fiú és anyja la­kásában, és ott hisztérikus jelenetet rendez. Ez a beteges trió a szerző szándéka szerint nyilván a regény csúcspontja akar lenni, de ez a csúcspont - mondhatni - túl jól sike­rül. Túlzottan hisztérikus és túlzot­tan beteges jelenet ez ahhoz, hogy igazán megrendítő legyen. Innentől minden kicsit mesterkéltnek hat. Az elbeszélő­ főhős kezd kéjelegni ab­ban, hogy mások túl jó családban nőttek fel ahhoz, hogy mindezt a sok borzalmat megértsék. Az orvos kérdésére, hogy mi baja az anyjá­nak, így válaszol: „Csak a szokásos. Élve eltemette a lányát, félbehagyott egy ígéretesnek induló baszást a fiá­val, ilyesmi. Azóta nem nagyon jár sétálni.” Persze Eszter élettörténete is, mint kiderül, rémes. A fiú és Jor­dán Éva viszonya is — rémes. Az anyjáék története dettó. Kész őrület. Innen nézve érthető, ha ikernővére is egy hegedűhúrral vágja fel az ere­it, mint ahogy az is érthető, ha a fiú­nak nem nagyon tetszik A varázs­hegy, amit épp anyja halála után kezd olvasni, ami még hagyján, csak azt tudnám, hogy miért tárgyalja ezt oly hosszan a regény végül is fontos szakaszában. Az ezután következő (mint a végén kiderül, álom-) jele­net, melyben a fiút két ávós nyomo­zó faggatja a konyhájukban, már egyértelműen zavaró. Sok. Indoko­latlanul túlzó és hosszú. Kevesebb több lett volna, mint ahogy jobb lett volna Eszter ideg-összeomlását is visszafogottabbra venni. Fölösleges az is, hogy a pap, aki az eleje felé sem volt igazán funkcionális figura, a végén visszatér. Visszatekintve az elolvasott egész­re, felerősödnek a korábban szórvá­nyosnak tűnő idegesítő momentu­mok: miért hoz minden kuncsaft éppen törött szárnyú madarat az öreg kurvának, miért épp a Lenin körút és Népköztársaság útja sar­kán kezd el a fiú bőgni, túlhangsú­lyozva a politikai hátteret akkor, amikor az épp nem annyira hangsú­lyos, miért épp akkor van őszi lom­talanítás, mikor anyja meghal, miért épp a Rádió előtti 56-os koszorúzás­kor kellene postaládába dobnia utolsó levelét Eszternek. A regény­zárlatra érezhetően nagy energiát fordított a szerző, nem is lett rossz az utolsó néhány oldal, csak nagyon felerősödik benne Nádas Péter (egyébként végig érezhető) hatása. Egyes betétek nem segítik az egész szöveg működését, például a román feketemunkásokról, a parasztházat vásároló bemondónőkről, az im­portnyomorékokról vagy a három pályamunkásról szóló. Ez utóbbi pá­lyamunkások különben a kivonuló szovjet katonákról beszélgetnek, a regénybe egyáltalán nem illő kedé­­lyeskedő hangon. Az oroszok kivo­nulásának akár anekdotikus, akár aggodalmaskodó megközelítése fö­löslegesnek tűnik, nem ad hozzá semmit az alaptörténet lényegéhez. A regény egyik stilisztikai sajátossága bizonyos kifejezések szándékos egy­­beírása, ami hol szerencsés (hol vol­­tál fiam, szép ez a lakás, mi ez a szemét fi­­am), hol modoros (gazdálkodjéko­­san, endéka, Knézijenő, Magyar­­nemzet). S ha már Weér Rebeka az anya neve, nem ártott volna jobban vi­gyázni a lehetséges következmé­nyekre. Nem a legjobb ötlet, hogy a galambokat mérgező öreg kurva épp V. Rebeca névre hallgat, és az sem, hogy az anya egy eszelős ve­szekedéskor ezt vágja a fia képébe: „Te mások vérével írsz!”, főleg azu­tán, hogy a fiú Eszternek - aki gye­reket szeretne tőle — kijelenti, hogy „Nem akarok több Weért”. Egy motívum, ha rosszul dolgozzák ki, saját paródiájává válik: mikor a 257. oldalon azt olvassuk, hogy „És ígérem, hogy ha a véreddel kezdek írni, akkor ennél is jobb lesz a kriti­kai visszhang, gondoltam” - nos, akkor már nevetnünk kell. Kár, hogy közhelyek is bennma­radtak, ezek - bármilyen áttétellel adják is őket elő - kerülendők lettek volna: teába mártott háztartási keksz segít emlékezni, a fiú azt érzi, „Hogy a gyönyör tulajdonképpen nemesített fájdalom”, vagy azt mondja: „akkor már tudtam, hogy az őrültek pokla a valóság”. Néha egyszerűen indokolatlan vagy pon­tatlan a szóhasználat, például egy­részt úgy tudjuk, 15 éve nem lépett ki anyja a lakásból, másrészt azt is olvassuk, hogy „tizenöt éve rettegett kilépni a lakásból”, a kettő nem ugyanaz. Egyszer-kétszer - mentsé­gül: mellékes figurák jellemzése­ként - a betétekben idétlen monda­tok is előfordulnak, például: „a ha­lak meg inkább kiülnek a partra, hogy ne az olajtól fulladjanak meg”. Nyelvileg idegen az ilyesmi ebben a regényben, de a betétekben még megbocsátható lenne, az már na­gyobb baj, hogy az egyik legszebben felépített részben, a fiú gondolatfu­tamában ezt találjuk, nem is egy­szer: „ne faggass, gondoltam, mert a fal adja a másikat”. De nem folytatom, mert kezdem rosszabbnak feltüntetni a regényt, mint amilyen. A 33 éves szerző har­madik prózakötetében valóban ne­héz feladatra vállalkozott. Sok jó megoldás van ebben a műben, na­gyon szép részek, például épp a „mondta-mondtam-gondolta-gon­­doltam” ritmusra épülő gondolatfu­tamok. Sok a jól pergő párbeszéd. És mindenekelőtt: nagyon erőteljesen kidolgozott az egész regény légköre, hangulata, az a nyomasztó világ, ami itt igen hatásosan megjelenítődik. A kisebb hibák mind javíthatóak lettek volna. Az azonban kétségtelen, hogy egy dolog viszont csakis a szer­zőn múlott és múlhatott: hogy a csúcsponti jelenettől megmámoro­­sodva hogyan tartotta kézben min­den tekintetben istenkísértő anyagát. 2001. AUGUSZTUS 31. Az Energheia Europe novellapályázat továbbjutói a zsűri (Ágoston Zoltán, Budai Katalin, Kukorelly Endre, Menyhért Anna, Radnóti Sándor és Töttössy Beatrice) dönté­se alapján a következők: Elbeszélés a szere­lemről, melyhez vér tapad - Benedek Sza­bolcs; Furcsa, veres virág - Lackfi János; Nagybátyámról - Dési András György; Táti utolsót szellent - Kiss László; V-ből Zé-be - Dózsas Mónika. A novellákat lefordítják olaszra, s közülük, valamint az öt francia pá­lyamű közül kerül ki, a nemzetközi zsűri döntése alapján, a díjnyertes mű. ÉLET ÉS­# 2K IRODALOM­ 1

Next