Élet és Irodalom, 2001. július-december (45. évfolyam, 27-52. szám)
2001-10-05 / 40. szám - Haraszti Miklós: Oszama bin Laden magyar áldozata: a Fidesz-korszak • publicisztika (3. oldal)
2001. OKTÓBER 5. 3 Az amerikai merényletek váratlan mellékhatásaként hirtelen megváltozott az egész magyar belpolitika. Összeomlott a lehetőség, hogy a 2002-es választások után jobboldali kormány alakuljon, kivéve, ha a Fidesz abszolút többséget ér el. Ez alatti teljesítmény esetén a Fidesz, ha egyáltalán benne lesz a következő kormányban, az legfeljebb mai ellenfeleivel közös kormányzat lehet. Még nem vettük észre, de a Fidesz-korszak folytathatatlanná vált. Amint véget ért a politikusi reagálások első köre, eldőlt, hogy Csurka István pártja nemhogy koalíciós partner nem lehet egyetlen jövendő kormányban sem, hanem már egy kisebbségi kormány külső támogatójaként sem alkalmazható. A MIÉP kényszerű kizárása bármely kormányzati formulából hivatalos ténnyé vált szeptember 25-én, amikor példa nélkül álló nyilvános esemény történt. A kormány kérésére az összes párt - persze a MIÉP-et kivéve - együttes országgyűlési határozatban ítélte el a MIÉP külpolitikai álláspontját. Megértem, hogy nehéz érzékelni a fordulópontot. Úgy tűnhet, mintha csupán valami transzallanti illemkódexnek tett volna eleget az Orbán-kormány, egyébként pedig folytatódna az óvatoskodás és az összjáték. Elvégre a határozat nem lép fel azzal az ártalmas közbeszéddel szemben, amellyel Csurka István és a MIÉP elárasztja a közéletet. Nem nevezi néven sem Csurkát, sem nézeteit. Továbbra is hiába várjuk, hogy a kormány, vagy a Fidesz, vagy bárki, akinek köze van a hatalomhoz, éppen azért bélyegezze meg ezt az újhungarista pártot, ami. • De ha sokkal többet követel is az ízlésünk, ez politikailag ne tévesszen meg bennünket. Csurkáékat sem téveszti meg. A határozat nem megtisztulás, de politikai fordulat. Attól tartok, azért is nehéz elismerni, hogy új helyzet van, mert politikai stratégiák sora dől meg ezzel az újdonsággal. Ami történt, nem üzemi baleset volt, amelyet majd ellátnak a doktorok, és azután mehet tovább a gyártási folyamat, mert csak egy gépkezelő hibázott. A történtek nyomán jelentősen beszűkült a cselekvési tér a választásig és a választás után, nemcsak a Fidesz, hanem a folyamat majd mindegyik szereplője számára. Csurka Istvánra a külső segítőtárs szerepe volt kiosztva szeptember 12-ig, amikor „a világ elnyomott népeinek válaszcsapásaként” tartotta helyesnek leírni az amerikai tömeggyilkosságokat. Addig legfeljebb a vele kötendő „formális” koalíciót volt hajlandó kizárni a Fidesz. Steven Erlanger az április 29-i New York Timesbanl ezt jelentette: „[Orbán] munkatársai azt igénk, hogy a Fidesz nem lép formális koalícióra a MIÉP-pel, az antiszemita, nacionalista párttal, amely valójában [effectively] a kormány támogatója. ” Ez megfelelt annak, amit itthon tudunk. Orbán mindig azt mondta, hogy nem hajlandó elhatárolódni a MIÉP-től, de koalícióról sem fog nyilatkozni a választásokig. Viszont más Fidesz-vezetők, például Kövér László, mindig reális lehetőségként jelölték meg a 2002-es választás után a kisebbségi kormányzást külső támogatással. Csakhogy miután Csurka a lehető legrosszabb pillanatban gyalázta Magyarország fő szövetségesét, Orbán Viktor módosított a politikáján. Lássuk tisztán, a nyilatkozatnak már az ötlete is azt a felismerést tükrözi, hogy a merényletek utáni világban, stílszerűen szólva, öngyilkos lépés volna Csurkáék bekapcsolása bármifajta hatalmi képletbe. Azt a döntést közvetíti, hogy a jövőben már nem is kecsegtetik a MIÉP-et olyasmivel, hogy szerepe lesz majd a hatalom működtetésében. Orbán imigyen szólott magához: hasznos volna, ha lehetne, de sajnos nem lehet egy kormányt olyan párt szavazataival fenntartani - legyen az a párt a koalíción belül vagy kívül -, amelyik a szövetségeseinket tekinti ellenségnek. És sajnos nem is tehetünk többé úgy, mintha ezt mi nem értenénk, mivelhogy a szövetségesek nem fognak úgy tenni. Később, a választások után lett volna jó szakítani a MIÉP-pel; most előre kell menekülni. Nem állok jót azért, hogy éppen Orbán szólott így. Lehet, hogy Martonyi János külügyminiszter volt az, vagy talán nem is hazánkfia. A lényeg a felismerés, hogy New Yorkban túl sok volt a halott, és Csurka ez alkalomból túlságosan emlékezeteset mondott, legalábbis ahhoz, hogy a ráérős nagykövetek 2002-ig elfelejtsék. 1997-ben, hasonlóképpen választás előtti helyzetben, Torgyán József megértette, hogy Orbán hajlandó kormányosdit játszani vele, egyetlen feltétellel: játszótársa nem húzhat ujjat a szövetségesekkel, akiktől további nyugati integrálódásunk függ. Úgyhogy Torgyán másnap reggelre NATO-barát lett. Kit érdekelt attól fogva, hogy demagóg és korrupt a Kisgazdapárt? Külpolitikailag korrekt öltönyben egészen jól festett, bizonyos távolságból. Csurka színpadi szerző, de nem az alakoskodás művésze. Mindig azt mondja, ami a szívén fekszik. Márpedig a szíve azokért dobog, akik Izraelt verik, továbbá akik Amerikát verik, ugyanis Csurka úgy tudja, hogy az amerikaiak mind zsidók. Ám a szövetségeseket kihívó MIÉP bármely kormányzati felállásban vállalhatatlan. Csurka elbotlása láncreakció-szerűen megrengeti az egész magyar politikát. Mostantól kezdve a Fidesz véglegesen egyedül marad. Nincs lehetséges partnere a jobboldalon, ám van versenytársa. Orbán Viktor, aki nemrég teljes körű szerződéssel szüntette meg az MDF különállását, 1993 óta mindig is arról álmodott, hogy az ő pártja legyen az egyedüli kormányképes erő a jobboldalon, de ezt nem egészen úgy képzelte, ahogyan most bekövetkezett. Most már a választás után a Fidesznek csak akkor lenne módja tisztán jobboldali kormányt alakítani, ha egymaga abszolút többséget érne el. Ezért állítható, bármilyen meghökkentő, a Fidesz nem is lehet benne a következő kormányban, csak akkor, ha kormányszövetségre lép valamelyik meghirdetett fő ellenségével, a szocialistákkal vagy a liberálisokkal. Ehhez hasznos tudni, hogy abszolút többségre aligha van esély 2002- ben, bármelyik oldalon. A magyar választási rendszerben a nyertes párt csak akkor érhet el abszolút többséget a mandátumokban, ha az első fordulóban legalább tíz, de inkább tizenöt százalékkal több szavazatot kap, mint a második helyezett. Néha, mint a minap is, születhetnek kiugróan jó Fidesz-eredmények. De a Fidesz és a Magyar Szocialista Párt nagyjából fej-fej mellett halad hosszú ideje. Ez a trend azt vetíti előre, hogy a Fidesz legfeljebb kormányalakítási elsőbbséget érhet el, de abszolút parlamenti többségre nem lehet számítani. Folytatható a fordulat váratlan következményeinek sora. Szeptember 12-e óta csak akkor alakulhat hasonszőrű pártokból álló koalíciós kormány, ha a szocialisták és a szabad demokraták mandátumai együtt elérik az abszolút többséget. Csak ebben az esetben alakulhat gyorsan és biztosan kormány. Fia viszont a Fidesznek és a MIÉP-nek lenne együtt többsége, akkor csak két lehetőség maradt: vagy ellenlábas párttal köt koalíciót a Fidesz, vagy második választás következik. A kisebbségi kormányzás egyszerűen kiesett a lehetőségek közül, hiszen erre csak Fidesz-MIÉP-többség esetén kerülhetne sor. Nincsenek többé mentségek, úgymint: „kevés volt a középjobb szavazat, de a stabilitás érdekében az a fő, hogy legyen kormány”, „mentes a szélsőjobb erőtől a hatalom, mi a MIÉP támogatásáról nem tehetünk”, „a választók többsége jobboldali kormányt akart, mi csak teljesítjük az akaratukat”. A rend kedvéért meg kell említeni a „kisebbségi nagykoalíciót”, amikor a csehországi Klaus-Zemanpaktumhoz hasonló „ellenzéki megállapodás” jönne létre a Fidesz és az MSZP között. Azonban ez a fajta kisebbségi kormányzás is valószínűtlen, mert a nagykoalíció hátrányait egyesíti a kisebbségi kormányzás hátrányaival, ahelyett, hogy az előnyeiket egyesítené. Kormányzás helyett állandó, hangos újraelosztás folyik, a közös korrupció még nyilvánvalóbb, mint kormányon belül volna. A múlt évben a köztévé miatti százezres prágai tüntetések valójában a kétpárti paktum elleni közgyűlölet miatt voltak olyan hevesek. Meglepő, de kimondható, hogy a Magyar Szocialista Párt, hacsak nem teljesít minden szinten alul, mindenképpen benne lesz a következő kormányban. Ez annyira így van, hogy „büntetlenül” akár Horn Gyula hibáját is megismételhetik: elfeledkezhetnek arról, hogy Fideszmentes kormány csak az SZDSZ- szel alakulhat. Az SZDSZ „bedöntésére” játszhatnak, pusztán a kétpártrendszer kikényszerítése végett, vagy akár csak az ilyen módon megszerezhető egy-két százaléknyi többletszavazat kedvéért. Hiszen ha koalíciós kényszer van, a Fidesz nyilvánvalóan inkább az MSZP-t választaná, mint az SZDSZ-t. Az SZDSZ is így akarná. Ez még akkor is így lenne, ha a Fidesznek az SZDSZ-szel együtt is megvolna az elegendő mandátuma a koalícióhoz; hadd ne részletezzem most ennek az okait. Mihez kezdhet most Orbán Viktor? Ebben a ciklusban a Fidesz lenyelte a Kereszténydemokrata Néppárt maradékát, leszalámizta a Kisgazdapártot (1945 óta állandóan ez történik szegényekkel), végül bespájzolta az MDF-et. Ám a MIÉP bevehetetlen, a szó gasztronómiai értelmében. Mostantól Orbán kénytelen azon törni a fejét, vajon bevehetetlen-e a MIÉP a szó hadi értelmében. Eddig az volt a taktikája, hogy udvarol Csurka híveinek, elhódítja őket. Ezt részben azzal igyekezett elérni, hogy eltulajdonította Csurka hívószavait, részben pedig azzal, hogy nem volt hajlandó megbélyegezni Csurkát, hiába követelték ezt tőle. Úgy tervezte, ha a barátkozós módszerrel mégsem sikerülne lenyomnia a MIÉP támogatását a parlamenti küszöb, vagyis öt százalék alá, akkor majd arra használja a MIÉP-et, hogy az kívülről támogassa kormányát, persze fontos pozíciók átengedése árán. A médiában be is gyakorolták a jövendő csendes koalíciót. Szerkesztői kulcspozíciókat kapott a MIÉP, és cserébe támogatta a kormánypártok egyeduralmát a közmédiumok irányításában. Az értelmiségi politikában még messzebb ment Orbán Viktor. Túszként kiszolgáltatta magát a MIÉP-es propagandistakörnek, fogalmilag és személyileg egyaránt. A miniszterelnök tehát bizonyosan nem örül, hogy választani kényszerült a nyugati szövetség és Csurka között. Ráadásul ez a döntés nem feltétlenül aggasztja a MIÉP- et. Ezzel ők - ellentétben a Fidesszel - kikeveredtek a kétértelmű politikából. Csurka megőrizheti parlamenti helyét, ha kitalálja, hogyan meríthet erőt új, hatalom nélküli helyzetéből. Orbán viszont, amint az országgyűlési határozat szövege körüli vita is mutatta, két szék között a pad alá eshet. Kényszerű döntése kevés ahhoz, hogy tömeges szavazatot hozzon középről, miközben elveszítheti radikális híveit. Csakhogy Orbán ezért senki mást nem okolhat magán kívül. Már korábban kényszerpályára küldte saját magát. Most a csendes koalíció esélyétől megfosztva, kizárólag ellenoldali partnerekre ítélve továbbra is mindent meg „kell” majd tennie, hogy a MIÉP- szavazók bizalmát kiérdemelje. Az abszolút többségért folytatott vakreményű harcra, valójában „tovavergődésre” fogja biztatni csapatát. Talán annyit újít majd, hogy a Fidesz és a MIÉP közötti választásra ösztönzi az eddig ajnározott vasárnapiújságos, pannonrádiós, magyar házas értelmiséget, amely kidolgozta a csendes koalíció közös ellenségképét, a hazaáruló liberálist. Sűrűbbé válhatnak az összetűzések, ha a Fidesz visszaveszi a pozíciókat, amelyeket a MIÉP- nek juttatott. Már meg is indult a huzakodás a közrádióban és a köztévében: néhány kulcsműsorban lecserélték a MIÉP-es főszerkesztőt. Azonban mindez csak kármentés, és amennyit hoz középről, annyit visz jobbról. Hát az ellenzék? Az sem kerül jobb helyzetbe a változással. Eddig sem volt valami nagy szám az olyan stratégia, amely a Fidesz MIÉP-es kapcsolatával való riogatásra épült. (A magam részéről mindig is nagyobb „veszélynek” gondoltam a fideszes abszolút többséget, mint a Fidesz-MIÉP koalíciót. A MIÉP támogatásába csak belebukni lehet, inkább előbb, mint utóbb.) Ezután minden pótlékstratégia végképp csődöt mond. A szocialisták még vigasztalhatják magukat szinte bizonyos kormánytagságukkal, a nagykoalíció erősen növekvő kilátásával. De a szabad demokraták keservesen csalódhatnak. Egyszerre veszíthetnek el a liberálisok egy „ellenséget” és egy „barátot”. Most válhat fájdalmasan világossá, milyen értékes lehetett volna a „közép” sokat gyalázott pozíciója. Összefoglalom mondanivalómat: kicsi a világ. Oszama bin Laden terroristái ledöntötték a MIÉP „hasznosíthatóságának” maradékát is. Csurka István zuhanása pedig magával sodorta a Fidesz-korszakot. Hacsak az ellenzék nem szerepel katasztrofálisan gyengén, Orbán Viktor egyeduralma folytathatatlanná vált. íme rövid távú prognózisom. A korrupciós kiszivárogtatási háború átvonul a Fidesz-MIÉP-frontvonalra. Ugyanakkor növekvő óvatosságot fogunk tapasztalni a Magyar Szocialista Pártnál és a Fidesznél. Valami azt fogja súgni nekik, hogy egymást vállalhatatlanul partnerképtelenné alázni, egymás szennyesét elfelejthetetlenül kiteregetni nem volna bölcs dolog, „éppen most”. Meg a választás után... Jaj a magyar demokrácia minőségének, így vagy úgy. HARASZTI MIKLÓS: Oszama bin Laden magyar áldozata: a Fidesz-korszak Pasqualetti Eleonóra rajza ÉLET Ész IRODALOM