Élet és Irodalom, 2001. július-december (45. évfolyam, 27-52. szám)

2001-10-05 / 40. szám - Haraszti Miklós: Oszama bin Laden magyar áldozata: a Fidesz-korszak • publicisztika (3. oldal)

2001. OKTÓBER 5. 3 A­z amerikai merényletek várat­lan mellékhatásaként hirtelen megváltozott az egész magyar belpolitika. Összeomlott a lehető­ség, hogy a 2002-es választások után jobboldali kormány alakuljon, kivéve, ha a Fidesz abszolút többsé­get ér el. Ez alatti teljesítmény ese­tén a Fidesz, ha egyáltalán benne lesz a következő kormányban, az legfeljebb mai ellenfeleivel közös kormányzat lehet. Még nem vettük észre, de a Fidesz-korszak folytat­hatatlanná vált. Amint véget ért a politikusi rea­gálások első köre, eldőlt, hogy Csurka István pártja nemhogy ko­alíciós partner nem lehet egyetlen jövendő kormányban sem, hanem már egy kisebbségi kormány külső támogatójaként sem alkalmazható. A MIÉP kényszerű kizárása bár­mely kormányzati formulából hiva­talos ténnyé vált szeptember 25-én, amikor példa nélkül álló nyilvános esemény történt. A kormány kéré­sére az összes párt - persze a MIÉP-et kivéve - együttes ország­­gyűlési határozatban ítélte el a MIÉP külpolitikai álláspontját. Megértem, hogy nehéz érzékelni a fordulópontot. Úgy tűnhet, mint­ha csupán valami transzallanti illem­kódexnek tett volna eleget az Or­­bán-kormány, egyébként pedig foly­tatódna az óvatoskodás és az összjá­­ték. Elvégre a határozat nem lép fel azzal az ártalmas közbeszéddel szemben, amellyel Csurka István és a MIÉP elárasztja a közéletet. Nem nevezi néven sem Csurkát, sem nézeteit. Továbbra is hiá­ba várjuk, hogy a kormány, vagy a Fidesz, vagy bárki, aki­nek köze van a hatalomhoz, éppen azért bélyegezze meg ezt az újhungarista pártot, ami. • De ha sokkal többet követel is az ízlésünk, ez politikailag ne tévesszen meg bennünket. Csurkáékat sem téveszti meg. A határozat nem megtisztulás, de politikai fordulat. Attól tartok, azért is nehéz elismerni, hogy új helyzet van, mert politikai stratégiák sora dől meg ezzel az újdon­sággal. Ami történt, nem üzemi baleset volt, amelyet majd ellátnak a doktorok, és azután mehet tovább a gyár­tási folyamat, mert csak egy gépkezelő hibázott. A történ­tek nyomán jelentősen be­szűkült a cselekvési tér a vá­lasztásig és a választás után, nemcsak a Fidesz, hanem a folyamat majd mindegyik szereplője számára. Csurka Istvánra a külső se­gítőtárs szerepe volt kiosztva szeptember 12-ig, amikor „a világ elnyomott népeinek válasz­csapásaként” tartotta helyes­nek leírni az amerikai tö­­meggyilkosságokat. Addig legfeljebb a vele kötendő „formális” koalíciót volt haj­landó kizárni a Fidesz. Ste­ven Erlanger az április 29-i New York Timesbanl ezt jelen­tette: „[Orbán] munkatársai azt igénk, hogy a Fidesz nem lép formális koalícióra a MIÉP-pel, az an­tiszemita, nacionalista párttal, amely valójában [effectively] a kormány tá­mogatója. ” Ez megfelelt annak, amit itthon tudunk. Orbán mindig azt mond­ta, hogy nem hajlandó elhatárolód­ni a MIÉP-től, de koalícióról sem fog nyilatkozni a választásokig. Vi­szont más Fidesz-vezetők, például Kövér László, mindig reális lehető­ségként jelölték meg a 2002-es vá­lasztás után a kisebbségi kormány­zást külső támogatással. Csakhogy miután Csurka a lehető legrosszabb pillanatban gyalázta Magyarország fő szövetségesét, Or­bán Viktor módosított a politikáján. Lássuk tisztán, a nyilatkozatnak már az ötlete is azt a felismerést tükrözi, hogy a merényletek utáni világban, stílszerűen szólva, öngyilkos lépés volna Csurkáék bekapcsolása bár­mifajta hatalmi képletbe. Azt a dön­tést közvetíti, hogy a jövőben már nem is kecsegtetik a MIÉP-et olyas­mivel, hogy szerepe lesz majd a ha­talom működtetésében. Orbán imigyen szólott magához: hasznos volna, ha lehetne, de sajnos nem lehet egy kormányt olyan párt szavazataival fenntartani - legyen az a párt a koalíción belül vagy kí­vül -, amelyik a szövetségeseinket tekinti ellenségnek. És sajnos nem is tehetünk többé úgy, mintha ezt mi nem értenénk, mivelhogy a szö­vetségesek nem fognak úgy tenni. Később, a választások után lett vol­na jó szakítani a MIÉP-pel; most előre kell menekülni. Nem állok jót azért, hogy éppen Orbán szólott így. Lehet, hogy Martonyi János külügyminiszter volt az, vagy talán nem is hazánk­fia. A lényeg a felismerés, hogy New Yorkban túl sok volt a halott, és Csurka ez alkalomból túlságosan emlékezeteset mondott, legalábbis ahhoz, hogy a ráérős nagykövetek 2002-ig elfelejtsék. 1997-ben, hasonlóképpen válasz­tás előtti helyzetben, Torgyán Jó­zsef megértette, hogy Orbán haj­landó kormányosdit játszani vele, egyetlen feltétellel: játszótársa nem húzhat ujjat a szövetségesekkel, akiktől további nyugati integrálódá­sunk függ. Úgyhogy Torgyán más­nap reggelre NATO-barát lett. Kit érdekelt attól fogva, hogy demagóg és korrupt a Kisgazdapárt? Külpo­litikailag korrekt öltönyben egészen jól festett, bizonyos távolságból. Csurka színpadi szerző, de nem az alakoskodás művésze. Mindig azt mondja, ami a szívén fekszik. Már­pedig a szíve azokért dobog, akik Izraelt verik, továbbá akik Amerikát verik, ugyanis Csurka úgy tudja, hogy az amerikaiak mind zsidók. Ám a szövetségeseket kihívó MIÉP bármely kormányzati felál­lásban vállalhatatlan. Csurka elbot­­lása láncreakció-szerűen megren­geti az egész magyar politikát. Mostantól kezdve a Fidesz végle­gesen egyedül marad. Nincs lehet­séges partnere a jobboldalon, ám van versenytársa. Orbán Viktor, aki nemrég teljes körű szerződéssel szüntette meg az MDF különállását, 1993 óta mindig is arról álmodott, hogy az ő pártja legyen az egyedüli kormányképes erő a jobboldalon, de ezt nem egészen úgy képzelte, ahogyan most bekövetkezett. Most már a választás után a Fi­desznek csak akkor lenne módja tisztán jobboldali kormányt alakíta­ni, ha egymaga abszolút többséget érne el. Ezért állítható, bármilyen meghökkentő, a Fidesz nem is le­het benne a következő kormány­ban, csak akkor, ha kormányszö­vetségre lép valamelyik meghirde­tett fő ellenségével, a szocialisták­kal vagy a liberálisokkal. Ehhez hasznos tudni, hogy abszo­lút többségre aligha van esély 2002- ben, bármelyik oldalon. A magyar választási rendszerben a nyertes párt csak akkor érhet el abszolút többséget a mandátumokban, ha az első fordulóban legalább tíz, de in­kább tizenöt százalékkal több szava­zatot kap, mint a második helyezett. Néha, mint a minap is, születhet­nek kiugróan jó Fidesz-eredmé­­nyek. De a Fidesz és a Magyar Szo­cialista Párt nagyjából fej-fej mellett halad hosszú ideje. Ez a trend azt vetíti előre, hogy a Fidesz legfeljebb kormányalakítási elsőbbséget érhet el, de abszolút parlamenti többség­re nem lehet számítani. Folytatható a fordulat váratlan következményeinek sora. Szeptem­ber 12-e óta csak akkor alakulhat hasonszőrű pártokból álló koalíciós kormány, ha a szocialisták és a sza­bad demokraták mandátumai együtt elérik az abszolút többséget. Csak ebben az esetben alakulhat gyorsan és biztosan kormány. Fia viszont a Fidesznek és a MIÉP-nek lenne együtt többsége, akkor csak két lehetőség maradt: vagy ellenlá­bas párttal köt koalíciót a Fidesz, vagy második választás következik. A kisebbségi kormányzás egysze­rűen kiesett a lehetőségek közül, hi­szen erre csak Fidesz-MIÉP-többség esetén kerülhetne sor. Nincsenek többé mentségek, úgymint: „kevés volt a középjobb szavazat, de a stabi­litás érdekében az a fő, hogy legyen kormány”, „mentes a szélsőjobb erő­től a hatalom, mi a MIÉP támogatá­sáról nem tehetünk”, „a választók többsége jobboldali kormányt akart, mi csak teljesítjük az akaratukat”. A rend kedvéért meg kell említe­ni a „kisebbségi nagykoalíciót”, ami­kor a csehországi Klaus-Zeman­­paktumhoz hasonló „ellenzéki meg­állapodás” jönne létre a Fidesz és az MSZP között. Azonban ez a fajta ki­sebbségi kormányzás is valószínűt­len, mert a nagykoalíció hátrányait egyesíti a kisebbségi kormányzás hátrányaival, ahelyett, hogy az elő­nyeiket egyesítené. Kormányzás he­lyett állandó, hangos újraelosztás fo­lyik, a közös korrupció még nyil­vánvalóbb, mint kormányon belül volna. A múlt évben a köztévé miat­ti százezres prágai tüntetések valójá­ban a kétpárti paktum elleni köz­gyűlölet miatt voltak olyan hevesek. Meglepő, de kimondható, hogy a Magyar Szocialista Párt, hacsak nem teljesít minden szinten alul, min­denképpen benne lesz a következő kormányban. Ez annyira így van, hogy „büntetlenül” akár Horn Gyu­la hibáját is megismételhetik: elfe­ledkezhetnek arról, hogy Fidesz­­mentes kormány csak az SZDSZ- szel alakulhat. Az SZDSZ „bedönté­­sére” játszhatnak, pusztán a két­­pártrendszer kikényszerítése végett, vagy akár csak az ilyen módon meg­szerezhető egy-két százaléknyi több­letszavazat kedvéért. Hiszen ha koa­líciós kényszer van, a Fidesz nyil­vánvalóan inkább az MSZP-t válasz­taná, mint az SZDSZ-t. Az SZDSZ is így akarná. Ez még akkor is így len­ne, ha a Fidesznek az SZDSZ-szel együtt is megvolna az elegendő mandátuma a koalícióhoz; hadd ne részletezzem most ennek az okait. Mihez kezdhet most Orbán Vik­tor? Ebben a ciklusban a Fidesz le­nyelte a Kereszténydemokrata Nép­párt maradékát, leszalámizta a Kis­gazdapártot (1945 óta állandóan ez történik szegényekkel), végül bespáj­zolta az MDF-et. Ám a MIÉP beve­hetetlen, a szó gasztronómiai értel­mében. Mostantól Orbán kénytelen azon törni a fejét, vajon bevehetet­­len-e a MIÉP a szó hadi értelmében. Eddig az volt a taktikája, hogy udvarol Csurka híveinek, elhódítja őket. Ezt részben azzal igyekezett elérni, hogy eltulajdonította Csurka hívószavait, részben pedig azzal, hogy nem volt hajlandó megbélye­gezni Csurkát, hiába követelték ezt tőle. Úgy tervezte, ha a barátkozós módszerrel mégsem sikerülne le­nyomnia a MIÉP támogatását a parlamenti küszöb, vagyis öt száza­lék alá, akkor majd arra használja a MIÉP-et, hogy az kívülről támogas­sa kormányát, persze fontos pozíci­ók átengedése árán. A médiában be is gyakorolták a jö­vendő csendes koalíciót. Szerkesztői kulcspozíciókat kapott a MIÉP, és cserébe támogatta a kormánypártok egyeduralmát a közmédiumok irá­nyításában. Az értelmiségi politiká­ban még messzebb ment Orbán Vik­tor. Túszként kiszolgáltatta magát a MIÉP-es propagandistakörnek, fo­galmilag és személyileg egyaránt. A miniszterelnök tehát bizonyo­san nem örül, hogy választani kény­szerült a nyugati szövetség és Csur­ka között. Ráadásul ez a döntés nem feltétlenül aggasztja a MIÉP- et. Ezzel ők - ellentétben a Fidesszel - kikeveredtek a kétértelmű politi­kából. Csurka megőrizheti parla­menti helyét, ha kitalálja, hogyan meríthet erőt új, hatalom nélküli helyzetéből. Orbán viszont, amint az országgyűlési határozat szövege körüli vita is mutatta, két szék kö­zött a pad alá eshet. Kényszerű döntése kevés ahhoz, hogy tömeges szavazatot hozzon középről, miköz­ben elveszítheti radikális híveit. Csakhogy Orbán ezért senki mást nem okolhat magán kívül. Már korábban kényszerpályára küldte saját magát. Most a csendes koalíció esélyétől megfosztva, kizá­rólag ellenoldali partnerekre ítélve továbbra is mindent meg „kell” majd tennie, hogy a MIÉP- szavazók bizalmát kiérdemelje. Az abszolút többségért folytatott vakreményű harcra, valójá­ban „tovavergődésre” fogja biztatni csapatát. Talán annyit újít majd, hogy a Fidesz és a MIÉP kö­zötti választásra ösztönzi az eddig ajnározott vasárnapi­újságos, pannonrádiós, ma­gyar házas értelmiséget, amely kidolgozta a csendes koalíció közös ellenségképét, a hazaáruló liberálist. Sűrűb­bé válhatnak az összetűzések, ha a Fidesz visszaveszi a pozí­ciókat, amelyeket a MIÉP- nek juttatott. Már meg is in­dult a huzakodás a közrádió­ban és a köztévében: néhány kulcsműsorban lecserélték a MIÉP-es főszerkesztőt. Azon­ban mindez csak kármentés, és amennyit hoz középről, annyit visz jobbról. Hát az ellenzék? Az sem kerül jobb helyzetbe a válto­zással. Eddig sem volt valami nagy szám az olyan stratégia, amely a Fidesz MIÉP-es kap­csolatával való riogatásra épült. (A magam részéről mindig is nagyobb „veszély­nek” gondoltam a fideszes abszolút többséget, mint a Fi­­desz-MIÉP koalíciót. A MIÉP támogatásába csak be­lebukni lehet, inkább előbb, mint utóbb.) Ezután minden pótlékstratégia végképp cső­döt mond. A szocialisták még vigasz­talhatják magukat szinte bi­zonyos kormánytagságukkal, a nagykoalíció erősen növek­vő kilátásával. De a szabad demok­raták keservesen csalódhatnak. Egyszerre veszíthetnek el a liberáli­sok egy „ellenséget” és egy „bará­tot”. Most válhat fájdalmasan vilá­gossá, milyen értékes lehetett volna a „közép” sokat gyalázott pozíciója. Összefoglalom mondanivalómat: kicsi a világ. Oszama bin Laden ter­roristái ledöntötték a MIÉP „haszno­síthatóságának” maradékát is. Csur­ka István zuhanása pedig magával sodorta a Fidesz-korszakot. Hacsak az ellenzék nem szerepel katasztrofá­lisan gyengén, Orbán Viktor egyed­uralma folytathatatlanná vált. íme rövid távú prognózisom. A korrupciós kiszivárogtatási háború átvonul a Fidesz-MIÉP-frontvo­­nalra. Ugyanakkor növekvő óva­tosságot fogunk tapasztalni a Ma­gyar Szocialista Pártnál és a Fi­­desznél. Valami azt fogja súgni ne­kik, hogy egymást vállalhatatlanul partnerképtelenné alázni, egymás szennyesét elfelejthetetlenül kite­regetni nem volna bölcs dolog, „éppen most”. Meg a választás után... Jaj a ma­gyar demokrácia minőségének, így vagy úgy. HARASZTI MIKLÓS: Oszama bin Laden magyar áldozata: a Fidesz-korszak Pasqualetti Eleonóra rajza ÉLET És­z IRODALOM

Next