Élet és Irodalom, 2001. július-december (45. évfolyam, 27-52. szám)
2001-08-24 / 34. szám - f. Győri László: Van-e lengyel zsidóság? • interjú • Dariusz Stola lengyel történész (7. oldal)
Van-e lengyel zsidóság? - Dariusz Stola lengyel történésszel Győri László készített interjút - Dariusz Stola korábban a lengyel-zsidó kapcsolatokkal, a lengyel kommunista rezsim történetével és a lengyel emigrációval foglalkozott. A közelmúltban könyvet írt az 1968-as lengyelországi „anticionista” kampányról. Harminc év után, 1998-ban kutathatóvá váltak az 1968-as események levéltári iratai. Stola professzor az American Jewish Commitee megbízásából tekintette át a zsidóellenes kampány dokumentumait. Mint elmondta, e dokumentumokhoz készült bevezetőt írni. A bevezető tanulmány könyvvé terebélyesedett. - Amikor hozzájutottam a dokumentumokhoz, különösen a politikai bizottság és a titkosrendőrség papírjaihoz, hamarosan be kellett látnom, hogy a kommunista rezsim nem úgy működik, ahogy azt korábban képzeltem-képzeltük. A kommunizmust általában úgy képzeljük el, hogy két mozgatórugó irányítja. Az egyik az indoktrináció, az emberek hite a kommunizmus utópiájában. A másik a rendszer keltette félelem. Az embereket terrorizálják, és ők engedelmeskednek. Lengyelországban és a többi közép-európai országban a hatvanas években valószínűleg már nem így mentek a dolgok. A félelem persze nem múlt el, hiszen a sztálinista korszak terrorja még nagyon közeli emlék volt. De az 1968-ban Lengyelországban kezdetben tiltakozó diákok, később az értelmiség és a reformisták ellen indított kampányban más tényezők is szerepet játszottak. Emberi érzelmek, személyes karriervágy, gyűlölet, előítéletesség - és nem csupán a zsidóellenes előítéletesség. Teljességgel perverz kampány volt - mint egyébként minden kommunista kampány. A kommunista newspeak „anticionistának” nevezte, pedig nem a cionisták, hanem a zsidók ellen irányult. Ugyanakkor antisztálinistának álcázott kampány is volt. Az újságok - a kritika célpontjaiként - felsorolták a legismertebb zsidó származású sztálinistákat. Az antiszemitizmusnak mély gyökerei vannak Lengyelországban. Az ön által vizsgált időszakban már alig voltak zsidók Lengyelországban, azt hiszem, joggal fogalmaznak úgy, hogy a lengyel antiszemitizmushoz nem kellettek már zsidók sem. Mekkora társadalmi támogatottsága volt ennek a kampánynak? - Szándékosan nem használom az antiszemitizmus kifejezést, mert túlzottan általánosítónak tartom. Zsidóellenes előítéletesség mindig is volt, és ma is van Közép-Európában. A lengyel helyzetet valóban még abszurdabbá tette, hogy olyan kevés, mindössze húsz-harmincezer zsidó maradt a harminckétmilliós Lengyelországban. De a kommunista pártnak valóban volt néhány prominens, zsidó származású funkcionáriusa, s ez hozzájárult annak a sztereotípiának az elterjedéséhez - amely egyébként jóval régebbi keletű, már a húszas évek óta tartotta magát, miszerint a zsidók erősen baloldaliak, radikálisok és kommunisták. 1968-ban azonban a kommunista párt használta fel ezt a sztereotípiát: azzal vádolták a zsidókat, hogy kommunisták! A kommunisták antikommunista érzelmeket keltettek és használtak saját céljaikra, amiben - valljuk be - van valami szörnyen perverz. Mindazonáltal nagyon okosan volt kitalálva. A zsidókat a posztsztálinista Lengyelországban kikiáltották sztálinistának, amivel a nem zsidó kommunistákat feloldották, mondván: a zsidók a kommunizmus árnyoldala. A kommunizmus önmagában jó, de a zsidók miatt „elkövetődtek” hibák, történtek bizonyos zavarok. Most megszabadulunk a zsidóktól, és minden rendben lesz. Kettős célt követtek: félre akarták állítani a zsidókat, és vonzóvá akarták tenni a kommunizmust. A történet egy részét ismerjük: a spontán diákmegmozdulásokkal, illetve még korábban a hatnapos hááborúval kezdődött, de mi volt még a háttérben? - A kampánynak voltak látható és nem látható, rejtett elemei. Az egyik legfontosabb cél a diáktiltakozások leverése, a diákok elszigetelése volt, és annak megakadályozása, hogy a megmozdulások továbbterjedjenek, átterjedjenek a munkásokra. Ezért azt terjesztették a munkások körében, hogy a megmozdulásokat zsidók vezetik, magas rangú, sztálinista vezetők gyermekei. A hírverés eredményesnek bizonyult, mert a munkások távolmaradtak. De a kampány legalább ennyire volt a kommunista establishment belső ügye is. Az ötlet, hogy a diákmozgalom elleni fellépést összekapcsolják a zsidóellenességgel, a titkosrendőrség főnökétől, Móczár tábornoktól származott. Móczár ambiciózus ember volt, ő Gomulka mellett a második ember szeretett volna lenni a pártban. Móczár javasolta Gomulkának, hogy a kettőt kapcsolják össze. Móczár Gomulka személyes félelmeire és rossz emlékeire épített. Gomulka az ötvenes években börtönben ült, és bebörtönzésében mások mellett néhány zsidó származású sztálinista is szerepet játszott. Gomulka ráállt, elfogadta Móczár ajánlatát. - Erre is talált valamilyen bizonyító erejű dokumentumot? - A titkosszolgálat mindennap jelentést küldött a Politikai Bizottság tagjainak. Ezek a szigorúan titkos jelentések aláhúzva tartalmazták a zsidó származású diákok nevét. A dokumentumokban őket tüntetik fel főkolomposként, míg a nem zsidók szerepét kisebbítik. A névsorban olyanok is szerepelnek, akik nem vettek részt a tiltakozó akciókban. Egy Zambrowski nevű egyetemista például, aki nem csinált semmit, viszont az apja korábban ismert PR-tag volt, és Gomulka tartott tőle, mert ismerte az idősebb Zambrowski szervezőkészségét. A jelentések manipuláltak voltak. Azt valóban nem tudom pontosan, Gomulka mennyire volt beavatva, illetve mennyire volt tudatában annak, hogy mi zajlik körülötte. Gomulka mindenesetre felhasználta Móczárt pártbéli ellenfelei ártalmatlanná tételére, aztán tőle is megvált, kirakta a szűrét a Politikai Bizottságból. Biztos, hogy Móczár igyekezett manipulálni Gomulkát, azt azonban nem tudjuk, Gomulka mennyire látta át a helyzetet. Valószínűleg átlátta, de nem volt ellenére, ami történt. - Volt-e valamiféle előre megírt szcenárió, vagy inkább improvizációk sorozata volt a kampány? - Kombinálták a kettőt. A dzsesszben is van egy dallam, vannak bizonyos hangok és ritmusok, és azokra támaszkodva lehet rögtönözni. Ez egy szabályos kommunista gyűlöletkampány volt. Ilyen kampányok a sztálini korszakban mindennaposak voltak, a pártapparátusban ülők és a propagandisták pontosan tudták a szólamaikat, és állandó edzésben voltak. Megadták a célt, kire kell lőni. Két évvel az anticionista kampány előtt nagy egyházellenes kampány folyt, akkor a püspökök voltak a célkeresztben. Kiadták az útmutatást, és mindenki tudta a dolgát. Az 1968- as kampánynak azonban az antiszemita jelszavaknak köszönhetően - különleges dinamikája volt. Ez egészen új jelenség volt a lengyel pártban. Bár a lényeget az „anticionista” jelszó mögé rejtették, ami nem volt szokatlan a kommunista gyakorlatban, de Lengyelországban a lengyel-zsidó viszony és a zsidóknak a kommunista pártban játszott szerepe tabunak számított, legalábbis nem vitatkoztak róla nyilvánosan, ahogy arról sem, milyen szerepet játszottak a lengyelek a holokausztban. A titkosszolgálatok manipulációi, és a PB megosztottsága hozzájárult a kampányhoz. Gomulkának voltak ellenfelei a testületben, és elérkezettnek látta az időt, hogy érdekeinek megfelelően átalakítsa azt. Eltávolította Edward Ochabot, a korábbi második embert. Móczár és Ochab ellenségek voltak, Móczár győzelemként értékelte Ochab menesztését, és szerette volna elfoglalni helyét, de erre nem került sor. Nem vagyok biztos benne, hogy létezett bármiféle politikai szcenárió. Az is lehetséges, hogy Móczárnak volt forgatókönyve, de ha volt, soha nem valósult meg teljesen. A propagandakampányt jól begyakorolt forgatókönyv szerint folytatták le. A Központi Bizottság megadta az iránymutatást a párt szerveinek, az újságoknak, a rádiónak és a televíziónak, és mindenki tette a dolgát. A megyei, kerületi, városi, gyári pártszervezetek, a szakszervezetek, a nőszövetség, a veterán- és ifjúsági szervezetek megtartották a maguk gyűléseit. Lengyelország-szerte cionistaellenes összejöveteleket tartottak. Volt, ahol több, volt, ahol kevesebb lelkesedéssel, de megbélyegezték a cionizmust. A párt ekkor egészen szokatlan eszközöket vetett be az emberek mozgósítására: a zsidóellenes jelszavaknak mozgósító erejük volt. - Miért voltak ennyire hatékonyak? - A legkülönbözőbb szintű párttaggyűlések jegyzőkönyvei, az alapszervezeti gyűlések jegyzőkönyvei is rendkívüli atmoszféráról árulkodnak, arról, hogy elszabadultak az indulatok, hihetetlenül heves érzelmek törtek fel, elszabadultak az előítéletek. Az események dinamikája nagyrészt annak volt köszönhető, hogy megtört a tabu: „Végre szabadon beszélhetünk a zsidó sztálinistákról!” Brutális és primitív kampány volt ez, de volt egy nagyon jól kitalált eleme. Nem csupán a zsidó tabut szegték meg. A lengyeleknek megengedték, sőt, bátorították őket arra, hogy bírálják a bürokráciát, ami korábban elképzelhetetlen volt, sőt, a kritika irányulhatott PB-tagok ellen is, persze nem mindenki ellen. A zsidókat és az anticionista kampány ellenzőit lehetett kritizálni. De önmagában az, hogy magas párttisztségek viselőit lehetett szidni, új elem volt. A párt kihasználta a rezsim okozta frusztrációt, mindenki bátran bírálhatta a kormányt, de persze csak és kizárólag az előre megadott érvekkel. Kritika tárgya lehetett a rossz gazdaságpolitika, amely a cionisták miatt volt olyan, amilyen. Az ember azt gondolná, egy kommunista diktatúrában ez játék a tűzzel, hiszen nem könnyű kontrollálni... — Gomulkát öt-hat héttel a kampány kezdete után figyelmeztették is tanácsadói, hogy kezdik elveszíteni ellenőrzésüket az események felett. Az emberek egyre szókimondóbban fogalmazták meg bírálataikat. A pártvezetők attól féltek, hogy a kampány hamarosan kritikus hőfokot ér el. Gomulkának azt is észre kellett vennie, hogy Móczár és emberei az ő háta mögött saját kisded játékaikat űzik. Gomulka határozott utasítása ellenére kirúgták a londoni lengyel nagykövetet, aki Móczár ellenfele volt. A követség elhárítótiszt intrikájának következtében váltották le. Márpedig a nagykövetek kiküldése és visszahívása a PB hatáskörébe tartozott. Gomulka pedig azt látta, hogy a nagykövetet a követségi pártalapszervezet kizárta a pártból, ami egyenértékű volt a leváltásával. Azelőtt a PB kompetenciáját senki sem vonhatta kétségbe. Gomulka ezt látva elkezdte fékezni a kampányt, de az még így is eltartott egy darabig. Nyugaton és Izraelben vehemens reakciókat váltott ki a lengyelországi zsidóellenes kampány. Ilyenkor szokott jönni a régi recept: „Lám, ezek a rohadt zsidók rossz hírünket keltik, azt mondják, antiszemiták vagyunk...” - Nagyon heves reakciók jöttek a nyugati és az izraeli sajtóból. A külföldi sajtó nemcsak a kommunista rezsimet bírálta, hanem arról is cikkeztek, hogy újra előtört a hagyományos lengyel antiszemitizmus. A lengyel kommunista propaganda valósággal lubickolt ebben, lám, a nyugatiak leantiszemitáznak bennünket, lengyeleket. A nemzetnek fel kell sorakoznia a párt mögé, hogy megvédjük Lengyelországot az igaztalan vádaktól. A kampány saját gyümölcseit aratta le: íme bizonyság, a zsidók gyűlölik Lengyelországot! - Hogyan él ennek a kampánynak az emléke a lengyel közemlékezetben? - Az emberek - különösen az értelmiségiek, zsidók és nem zsidók - általában visszataszítónak, gyomorforgatónak tartják. Fizikai erőszakot csak a tiltakozó diákok ellen alkalmaztak, gyilkosságok nem történtek, senkit sem lőttek le, de szimbolikusan ez akkor is pogrom volt. Érdekes, hogy a nyolcvanas években még a pártvezetők is tettek gesztusokat, hogy az események megítélése megváltozzék. Úgy érezték, ’68 emléke rontja az ország imázsát bel- és külföldön egyaránt. A Központi Bizottság iratai között találtam egy nagyon érdekes jegyzőkönyvet 1988-ból, ’68 huszadik évfordulója alkalmából vették fel. Jaruzelski tábornok, aki ’68-ban lett miniszter, tehát személyes karrierjének fontos állomása volt ’68, azt javasolja, értékeljék át az anticionista kampányt, próbáljanak kiegyensúlyozottabb képet adni róla. Ez nem sikerült, mert a döntés nyomán megjelent cikkek meglehetősen visszafogott hangúak voltak. Ez nem csoda, hiszen rengetegen éppen e kampánynak köszönhették karrierjüket. Az ő életükben a ’68-as anticionista kampány fontos és pozitív szerepet játszott. A kommunizmus bukásáig soha nem tisztázták, mi történt 1968-ban. A Szolidaritás sajtójában pedig ’68 a rezsim erkölcstelenségének bizonyítéka volt. A Szolidaritás tanácsadói között ott voltak a ’68-as diákmegmozdulások résztvevői, Adam Michnik és mások. A nyolcvanas években a titkosrendőrség gyakran használta is érvként a Szolidaritás ellen, hogy lám, a Szolidaritás értelmiségi tanácsadói zsidók, ismerjük őket ’68-ból, már akkor lelepleztük őket. - Milyen fórumai voltak erre a titkosrendőrségnek? - Különböző, a Szolidaritás nevében kiadott röpcédulák és újságok. Ezekkel próbálták meg leválasztani a munkásokat a Szolidaritás vezetőségéről. Bizonyos mértékben sikerrel is jártak. Hogy pontosan milyen mértékben, nem tudjuk. De sokan nem bíztak a zsidó tanácsadókban. Michniket, Kuront és a KOR más alapítóit trockistának meg zsidónak nevezték - ebben az összefüggésben a trockista természetesen a zsidó szinonimája Lengyelországban. - Egyáltalán honnan tudja azt egy ország titkosrendőrsége, hogy ki zsidó és ki nem? Listából dolgoztak? - Sokáig tartotta magát az a legenda, hogy a titkosrendőrségnek rendelkezésére állt a lengyel zsidók teljes listája. Ez nem igaz, én magam is kerestem, de ilyen lista nem létezett. Találtam viszont jegyzőkönyveket a belügyminisztériumi értekezletekről, 1967-ből, az arab-izraeli háború idejéből, amikor elkezdődtek a kampány előkészületei. Ezeken az értekezleteken arról panaszkodnak, hogy nincs elég információjuk a lengyel cionistákról. Kiadták az ukázt, hogy - a cionista fenyegetést leküzdendő - készítsék el a cionisták listáját. Ezért elkezdték összeírni a zsidó származású embereket. A lengyelországi zsidó közösség nagyon kicsi volt, de a lengyel zsidóknak körülbelül a fele tagja volt a Lengyel Zsidó Kulturális Egyesületnek. Az egyesület nyaraltatta a gyerekeket, külföldi segítséget fogadott és osztott el, így az egyesület listáján sok név szerepelt. Ezenkívül a rendőrség ellenőrizte a postát, és mivel a holokauszt elől a lengyel zsidók nagy része külföldre menekült, és csak kevesen maradtak az országban, jól ellenőrizhető volt a levelezésük. Ez is fontos forrás volt. Készítettem egy interjút a cionistaellenes kampány egyik kulcsemberével, aki elmondta, hogy felhasználták azokat a belügyminisztériumi iratokat is, amelyek azt tartalmazták, ki változtatta meg a családnevét a háború után. Sok zsidó „árja papírokkal” bujkált a háborúban. Többségük a háború után megtartotta „keresztény nevét”, nem vette vissza eredeti, zsidó identitását. Róluk megvolt a nyilvántartás. A negyvenes években, amikor a kommunisták hatalomra kerültek,a zsidó párttagoknak nyomatékosan felhívták a figyelmüket, hogy tanácsos lengyelesíteni a nevüket. Erről egyébként fennmaradt egy történet: Gomulka felesége, aki történetesen maga is zsidó volt - Móczár különben azzal is érvelt félhivatalosan, hogy túl sok a zsidó a vezetésben, illetve az olyan, aki felesége révén zsidó befolyás alatt áll -, szóval Gomulkáné, aki a Központi Bizottság személyzeti osztályán dolgozott, magához hívta a jellegzetesen zsidó nevű elvtársait, és közölte: „Elvtárs, nem jó a neved. Választhatsz, Kowalski, Malinowski vagy Lasota szeretnél lenni?” Róluk is megmaradt a lista. Ismerek egy esetet, egy fiatal diáklány az őt letartóztató titkosrendőrtől tudta meg, hogy zsidó származású. A szülei eltitkolták előle. - ’68 óriási kivándorlási hullámot indított el Lengyelországban. Hányan hagyták el az országot? - Általánosan elterjedt az a feltevés, hogy ez a hullám nagyon nagy volt. Ez nem igaz. Mindössze tizenháromezren emigráltak 1968 tavasza és 1970 között. A kivándorlási kérelemben Izraelt kellett feltüntetniük, de csak egy töredékük ment oda. A többiek Skandináviába és az Egyesült Államokba mentek. Nem kaptak útlevelet, csak úgynevezett „útiokmányt”. Ez az egyetlen olyan, általam ismert dokumentum, amely azt tartalmazza, hogy ki nem vagy: „E dokumentum tulajdonosa nem polgára a Lengyel Népköztársaságnak. ” Ezzel az okmánnyal nem lehetett visszatérni. Szóval mindössze tizenháromezren mentek el, ami a harminckétmilliós lélekszámhoz képest elenyésző. Mindazonáltal ez a tizenháromezer ember a lengyel zsidóság felét tette ki. Minden második lengyel zsidó emigrált. Ezzel a lengyel zsidóság története gyakorlatilag véget ért. Ez lehetett minden idők legképzettebb lengyel emigránshulláma. A felsőfokú végzettségűek aránya nyolcszorosa volt az országos átlagnak. Több száz professzor, tudós, újságíró, szerkesztő, tévés, filmes, sőt, korábbi titkosrendőrök és pártapparátcsikok is voltak közöttük. Szinte valamenynyien asszimilálódott zsidók voltak, nem beszéltek jiddisül, nem voltak vallásosak, nem őrizték a hagyományt. Zsidó származású lengyel értelmiségiek voltak. Sokan azért mentek el, mert nem érezték biztonságban magukat, mások nem bírták tovább elviselni a gyűlöletbeszédet, sokan pedig örültek, hogy végre otthagyhatják a kommunista Lengyelországot. Egyébként rengeteg lengyelországi német szeretett volna Németországba emigrálni, de ők nem kaptak útlevelet, ezért levelekkel bombázták a Központi Bizottságot, miért kivételeznek a zsidókkal. 2001. AUGUSZTUS 24. ÉLET Ész IRODALOM