Élet és Irodalom, 2002. január-június (46. évfolyam, 1-26. szám)
2002-02-15 / 7. szám - Kozák Gyula: Még egyszer, de nem utoljára a Terror Házáról • reflexió | Agora • Seres László: Andrássy út 60. (ÉS, 2002. február 8.) (13. oldal)
(Az elábbi szöveget a szerző kérésére betűhíven közöljük.) „Szeretnék helyreigazítást kérni: 2002 febr. 1., 28. oldal, »mogyor ugor« rovat, drMóriás: Kínszex: „... így, hogy Tyereskovának nagy melleket trükközött a grafikus tervező, már kezdem sajnálni, hogy leszbikus..."). Szexuális hovatartozásom kapcsán fontosnak tartom tisztázni, nem leszbikus vagyok hanem biszexuális, így a kurátorok neméhez és szexuális orientáltságához képest tudok szexuális ellenszolgáltatás fejében részt venni itthoni és külföldi kiállításokon. A Velencei Biennálén ezért nem én képviseltem hazánkat, mert az aktod főkurátor pederoszté férfi. Néhány kiállításom: Fővárosi Képtár - Kiscelli Múzeum, Budapest, kurátora: toprolóns, heteroszexuális, keresztény, színes nő; Ohi/vászon, Műcsarnok, Budapest (H), főkurátora: nimfomán, biszexuális, muzulmán, sét nő; After the Wall, Moderna Museet, Stockholm (S), kurátora: toprofág, heteroszexuális, keresztény, fehér férfi; Blue Fire, Prága (CZ), kurátora: exhibicionista, heteroszexuális, zsidó, fehér férfi; New topics, Neuhausert/Fildern (D), kurátora: frotterista, biszexuális, sintoista, színes nő; Und ab die post 2000.1., Bedin (D), kurátora: fetisiszta, heteroszexuális, keresztény, mesztic férfi; Áthallás, Műcsarnok, Budapest (H), kurátora: leszbikus, keresztény, fehér nő; Out of time, Műcsarnok, Budapest (H), kurátora: szado-mazo, szodomito, keresztény, fehér nő; Trans sexual express, Műcsarnok, Budapest (H), kurátora: flagellantista, heteroszexuális, buddhista, színes férfi. Ezt az írást művemnek tekintem, így természetesen az összes kurátorra vonatkozó állítás a képzelet szüleménye. Minden, a valósággal való egyezés a véletlen műve... Nagy Kriszta Tereszova 2002. FEBRUÁR 15. AGORA 13 képességét, s tapasztalatait már hasznosítják francia, cseh és lengyel szervezők. 4. De az igazi partnerséghez kellett más is. A civil (nem politikai és politizált) szféra segítsége. Nagyon sok minden múlt rajtuk. A szervezők rendkívül hálásak azoknak az intézményeknek, magyar-francia baráti szervezeteknek, testvérvárosi szövetségeknek, továbbá a Franciaországban élő magyar, vagy Magyarországot jól ismerő francia szakembereknek, akik segítőkészen megkerestek minket, felajánlották közreműködésüket, és a programsorozat lebonyolításában és megismertetésében nagy szerepet játszottak. Szerencsére igen sokan voltak ilyenek. A magyar év sikere nem kis mértékben az ő sikerük is. 5. Ezzel elérkeztünk általában is a sajtóvisszhang kérdéséhez: franciáktól és a franciaországi magyaroktól egyaránt azt hallhattuk, hogy „Magyarországról az utóbbi negyven évben összesen nem lehetett annyit hallani, mint most egy fél év alatt”. A francia és a magyar összesített sajtódosszié most készül, és természetesen (várhatóan februártól) minden érdeklődőnek a rendelkezésére áll. Impozáns, és értékelő cikkek sorát tartalmazza. 6. Előkerül a cikkben néhány konkrét kifogás is, így az írás nagy teret szentel a Czóbel-kiállításnak, és sajnálkozik azon, hogy nem volt kellő sajtója, a válogatást s a hely kiválasztását sem tartja jónak. Őszintén szólva a szervezőknek (akaratukon kívül) több bajuk lett az időponttal, mint a helyszínnel. Ezt ugyan az írás nem említi (pedig a fenti összefüggésben nem lényegtelen részlet), a Czóbel-kiállítás megnyitójára 2001. szeptember 11-én került sor. Várható volt, hogy a két égő torony szörnyű látványa nem a művészeti elemzéseknek ad prioritást a sajtóban. A szervezők egyébként mindent megtettek a siker érdekében. (A legjobb szakembereket kérték föl a kiállítás megrendezésére, szép - tehát maradandó - katalógus készült, s a VI. kerületi városháza Párizs egyik leginkább művészetközpontú kerületének szívében helyezkedik el, s a kiállítást igen sokan látogatták. Ellentmondani látszik a jelzett „érdektelenségnek”, hogy a szeptemberi kiállítás hatására 2002. február 9-én újabb Czóbel-kiállítás nyílik Joignyban.) 7. Folytatni lehetne továbbá, hogy nem a szervezőkön múlott, hogy nem lett „Franciaországban élő magyar művészek” kiállítás, hogy milyen nagyszabású és sikeres irodalmi bemutatók voltak (a szerényebb sikerűek mellett), hogy a Kolozsváry-gyűjtemény kiállítása a Győr-Colmar közötti színvonalas együttműködés része volt (ezért sem Párizsban szerveződött), hogy a programok jó részét igenis tömegek látogatták, hogy a fotó (az egyébként jelentős Chaloni Fotómúzeum nélkül is) a program egyik leggazdagabb területe volt, hogy az Esterházy-esteken tömegek voltak, hogy mekkora volt a Bodor-, Darvasi- vagy Nádas-estek (szakmai és sajtó) sikere... 8. Sokan és sokat szokták szidni mindenhol (gyakran okkal) az adminisztrációt. A franciát (franciák és külföldiek...) külön meggyőződéssel. Annyit azonban most mégiscsak el kell mondani, hogy a magyar év szervezése során a francia partnerek részéről a legnagyobb együttműködési készség volt tapasztalható (nem voltak említésre méltó, a munkát akadályozó bürokratikus problémák és nehézségek), s bármennyire szeretünk erre hivatkozni (éppen bánatos hangulatunktól függően lemondóan vagy szent borzadállyal), a franciák tömegei nem (de maradjunk abban, hogy egyre kevésbé...) keverik Budapestet és Bukarestet (legalábbis nem jobban, mint Hágát és Helsinkit, vagy Tallinnt és Tartut, Amszterdamot és Rotterdamot vagy Zsófiát és Szófiát...), s lassan az a veszély fenyeget, hogy ma már bizonyos területeken kevesebb tévképzetük van nekik rólunk, mint nekünk róluk... Mindenesetre, a magyar év szervezői arra törekedtek, hogy a magyar kultúra értékközpontú franciaországi bemutatkozásával a még meglévők fokozatos felszámolásához is hozzájáruljanak. Minden bizonnyal egyéb tanulságok is levonhatók. Egyetértve a cikk bevezetésével, a hibákból valóban lehet (kell...) tanulni, a tapasztalatok levonása hasznos lehet minden érintett számára, de ehhez az kell, hogy a helyzetelemzés tényeken és pontos ismereteken alapuljon. Továbbra is hisszük, hogy lehet valami annak ellenére is jó, ha a hazai sajtó jót ír róla. Ebben még külföldről van szó - akár konszenzus is lehetne. Csernus Sándor a PMI igazgatója * A MAGYartról szóló — néhány példával alátámasztott írásomban igyekeztem véleményemet tömören összefoglalni. A hiányos tájékoztatást is magukba foglaló negatív példák további felsorolása esetében ugyanis írásom legalább olyan terjedelmű lett volna, mint az ön levele. Válaszomban ezúttal is megpróbálok lényegretörő lenni. Meg nem bocsátható figyelmetlenségből a Cinciergerie helyett valóban parlamentet említettem, de természetesen nem a szeptember 11-én elmaradt vetítésről írtam, hanem arról, amit több héttel azt megelőzően, júniusban lehetett látni. Az, hogy az események számát tekintve 700:168 arányban elsöprő győzelmet arattunk Marokkó felett, még nem jelenti azt, hogy ez a kiváló eredmény a minőségre is vonatkozik. A Czóbel-kiállítás nem a szeptember 11-i szomorú események, hanem a cikkemben már említett, alapvetően hibás koncepció miatt fulladt érdektelenségbe. Az az ellenérv, hogy „2002. február 9-én újabb Czóbel-kiállítás nyílik Joignyban”, a legjobb példája annak, hogyan lehet a kudarcot sikerként tálalni a hazai közönségnek. Bármennyire megtisztelő ugyanis a meghívás, Párizs után Joignyben kiállítást rendezni, még ha az magas színvonalon történik is - amire az őszinte lelkesedéssel teli francia-magyar rendezőgárda ezúttal jó garanciának látszik jelentőségét tekintve nem több, mint ha a francia válogatott futballcsapat egy falusi pályán kapna játéklehetőséget. Meg nem nevezett francia külügyminisztériumi tisztviselők elismerő nyilatkozata vagy a Pierre Moscovici európai ügyekkel megbízott miniszter által adott fogadás jóleső érzést keltő diplomáciai gesztus, kulturális szempontból azonban semmiképpen sem tekinthető értékmérő minősítésnek, mint ahogy nem tükrözi a francia közönség véleményét sem. Válaszlevelének hangvételéből arra lehet következtetni, hogy a tárgyilagosság hiánya és a túlzott önelégültség jövőbeli tevékenységüket is tovább fogja kísérni, és ez nem valami biztató jel. Cserba Júlia Még egyszer, de nem utoljára a Terror Házáról Seres László az ÉS múlt heti számában korrekten számol be a Terror Házával kapcsolatos saját tapasztalatairól és a korábbi vitákról (Andrássy út 60.). Tőlem is idéz egy mondatot, s ennek kapcsán szükségesnek érzem, hogy fenntartásaimat az ÉS azon olvasóival is megosszam, akik az e tárgykörben, más lapokban megjelent írásaimat nem ismerik. 1) A Fidesz 1998-as hatalomra jutásakor azonnal igyekezett meghatározni, hogy múltunkban mi volt jó és mi volt rossz, miről hogyan kell vélekednünk. Mivel történelmünk legközelebbi és máig legaktuálisabb, legélőbb eseménye az 1956-os forradalom, első lépésük a rendszerváltás első független társadalomtudományi műhelyétől, az 1998-ban már nyolc éve (négy éve már közalapítványként!) működő 1956-os Intézettől (és persze a Politikatörténeti - volt Párttörténeti Intézettől is) elvonni az állami (költségvetési) támogatást, s az intézeteket, illetve azok tudós munkatársait különböző orgánumokban lekommunistázni. Mivel felnőtt életem jelentős részét (szemben Schmidt Máriával) a létezett szocializmus elleni tevékenység jellemezte, s az 56-os Intézet munkatársai a kezdetektől megfeleltek a legszigorúbb szakmai követelményeknek, tudományos tevékenységükkel jelentős nemzetközi elismerést szereztek, az akció nyilvánvalóan politikai indíttatású volt. (Egy fideszes képviselő elmondta, hogy Orbán Viktor személyes utasítására kellett, „egyéni” képviselői indítványra, az 56-os Intézettől és a Politikatörténeti Intézettől a költségvetési támogatást megvonni.) 2) A Fidesz-hatalom ellenintézetként („véletlenül” éppen akkora összegű költségvetési támogatással, amennyit elvont a két intézettől) létrehozott egy hosszú nevű alapítványt, és ennek leánygyermekeiként előbb a XX. Század, majd a XXI. Század Intézetet, s mindkettő élére a miniszterelnök személyes főtanácsadóját, s a megnyilvánulásai alapján vélhetően Kövér László mandzsettájából elővarázsolt Schmidt Máriát nevezte ki. Kuratóriumuk pedig önmagáért beszél. 3) Schmidt Mária több interjújában explicit módon kinyilvánította, hogy az a történelmi igazság, amit ő annak tart, illetve ők annak tartanak. Ez a legsötétebb sztálinizmusra emlékeztet. 4) Amikor őrült elme szüleményének neveztem a Terror Házát, akkor nem tettem mást, mint az írott és az elektronikus sajtóból Schmidt Máriáról szerzett benyomásaimat összegeztem. 5) Bárki számára szembetűnő, hogy a két intézet és az inkriminált „múzeum” azonos vezetése nem egy rendkívül szorgalmas, korábban már sokat teljesítő tudós munkásságának méltó elismerése, hanem a kormánypropaganda olyan kezekbe való letétele, amely kezek a máshol lévő fej vagy fejek akaratát valósítják meg fenntartás nélkül. Schmidt Mária a fideszes történettudomány Simicskája. Aki nem paríroz neki, az megkaphatja ugyanazt, mint az ellenzék a miniszterelnöktől: hazaáruló. 6 ) Bárki megtekintheti az interneten, hogy a XX. és XXI. Század Intézet tevékenysége Patyomkintevékenység. Ezek a műhelyek tulajdonképpen nem is léteznek, hozott anyagból dolgoznak, s pazarló módon, a Gellért Szállóban rendeznek nemzetközi konferenciákat, bugyuta pályázatokat írnak ki, tudományos értékkel nem bíró politikai lektűrök kapcsán celebrálnak a művek értékét meghaladó hajcihőt. Vagyis: szórják, pazarolják a pénzt, az állampolgárok adóforintjait. Ezeket az intézeteket joggal sorolhatjuk a Happy End és az Ezüsthajó kategóriájába. 7) Ha Schmidt Mária a kádárizmusban az üldözött tudósok közé tartozott volna, az talán magyarázat lehetne gyorsan felívelő karrierjére. Azonban a korábban a futottak még kategóriába tartozó történész ebben a parlamenti ciklusban nem csak a fentebb már említett stallumokat nyerte el, hanem nagy hirtelen megszerezte a PhD fokozatot (nem más volt a témavezetője, mint a Párttörténeti Intézet egykori nagy hatalmú igazgatója, Balogh Sándor), és még egyetemi tanár is lett. Nyilvánvaló, hogy a tudományos élet kurzuslovagnőjével állunk szemben, hiszen ennyi felelős pozíció egyidejű tisztességes ellátása lehetetlen. 8) Magának a Terror Házának a létrehozása (az engedélyek körüli sunyiskodás és hazudozás, illetve az engedély nélkül zajló építkezés) is folytatása volt annak a fideszes, schmidtmáriás arroganciának, ami hatalmuk négy évét jellemezte. Különösen aljasnak tartom, hogy a választások előtt próbálják meg az MSZP-SZDSZ vezetésű fővárost olyan helyzetbe hozni, hogy az kénytelen legyen beletörődni a városképet elrondító építmény fennmaradásába, ellenkező esetben kezdődne az obugát komcsizás, apázás, maoistázás stb. 9) Látavanban biztos vagyok benne, hogy a háborús bűnösök, illetve az előző, szintén bemutatott nyilaskorszak főkolomposainak felszabadulás utáni jogos megtorlását össze fogják mosni a Rákosi- és Kádárkorszak jogsértő borzalmaival. A Horthy-temetés óta nyilvánvaló, hogy milyen történelemszemlélettel rendelkeznek a hatalmon lévő urak és az őket kiszolgáló áltudósok, s kiket tekintenek példaképeiknek és szellemi, politikai elődeiknek. 10) Több kiváló történész is felhívta a figyelmet arra, hogy 1944. október 15. mint a múzeumban bemutatott borzalmak kezdőnapja önmagában történelemhamisítás. Porhintés, amit Schmidt Mária arról mond, hogy az alakulóban lévő (és súlyos anyagi gondokkal küzdő - teszem hozzá én) Holokauszt Múzeumtól nem akarta elvenni azt a kevés anyagot, ami a témában fellelhető Ugyanis nem csak és nem elsősorban a holokausztról van szó, amikor a felszabadulás előtti emberirtás(ok)ról beszélünk, hanem a doni katasztrófáról, a munkaszolgálat embertelen intézményéről, a fasizmuselleni baloldali ellenállásról, s a Hain Péter nevével fémjelzett, bársonyosnak éppen nem nevezhető korszakról is. Ezek ugyanis kontinuus egészet alkotnak! 11) Schmidt Mária ugyanazt csinálja kicsiben, amit kenyéradó gazdái nagyban. Schmidt Mária mindazokat, akiket nem kedvel, simán lekomcsiz, lett légyen az akár az 1956-os forradalom börtönviselt hőse vagy a demokratikus ellenzék sokat szenvedett talpasa, ugyanakkor szövetséget köt azokkal a volt kádárista boncokkal vagy sértett SZDSZ-es expolitikusokkal, akik — fölismervén, hol a pénz — behódolnak neki. Ítéletei tehát nem elvi alapon születnek, hanem az ítélet tárgyává tett személy és a többszörös főigazgató viszonya alapján. Az a kommunista, akit én annak tartok - milyen ismerős ez a mentalitás a nagypolitikából is. 12) Végezetül itt is leírom: korántsem biztos, hogy a borzalmakra emlékeztetni maguknak a borzalmaknak a bemutatásával lehet a leghatásosabban. Az emberi lélek ugyanis sokkal bonyolultabb, mint azt a politikus urak és hölgyek elképzelik. Anna Frank Naplója, Ember Mária Hajtűkanyarja vagy Galgóczy Erzsébet Vidravasa - több évtizedes tapasztalat alapján bizonyíthatóan - megrendítőbb s maradandóbb élményt ad, mint a direkt módon ábrázolt embertelenség. S most már Seres Lászlóhoz szólok. Építészi brutalitással lehet meghökkenteni, lehet egy pillanatra a figyelmet felkelteni, de a Sugár úti palota meggyalázása egyben az egész város meggyalázása is. Terror a városlakók ellen, terror mindazok ellen, akik Budapest legharmonikusabban egyben maradt tengelyén végigsétálnak. Brutális épületet lehetett volna például a szoborpark környékére építeni. Abban a kontextusban lehetett volna értelme. S talán nem véletlen, hogy Európa legkifinomultabb ízlésű népe, jelesül a francia, a maga holokauszt-emlékhelyét a Notre Dame mögött, a sziget csücskében, a föld alatt hozta létre, s az éppen attól olyan döbbenetes, hogy tartózkodik minden direkt utalástól, kicsi, néma, visszafogott és hisz az oda elzarándoklók lelkének rezonanciaképességében . Ahogy a politikai kultúrában, úgy az emlékezés sokkal biztosabb ízlést igénylő műfajában is van mit tanulnunk. S különösen szomorú, hogy a maga funkciójában szórakoztató, de az altesti poénjairól elhíresült Fábry Sándort kompromittálták a gegmen szerepébe. Kozák Gyula szociológus ÉLET ÉST# 1 IRODALOM