Élet és Irodalom, 2002. január-június (46. évfolyam, 1-26. szám)
2002-02-22 / 8. szám - Nagy Gabriella: „…az őrültek házába akartatok záratni”. Jókai Mór kiadatlan levelei és Feszty Árpádné Jókai Róza visszaemlékezései | „most én vagyok hang helyetted…” Török Sophie Babits Mihályról | Dsida Jenő: Égi mezőkön | Szőnyi Zsuzsa: Vándor és idegen. Márai-levelek, -emlékek • könyvkritika | Ex libris • „…az őrültek házába akartatok záratni”. Jókai Mór kiadatlan levelei és Feszty Árpádné Jókai Róza visszaemlékezései (Enciklopédia Kiadó, 2001.) | „most én vagyok hang helyetted…” Török Sophie Babits Mihályról (Palatinus Könyvkiadó, 2000.) | Dsida Jenő: Égi mezőkön (Tinta Kiadó, 2001.) | Szőnyi Zsuzsa: Vándor és idegen. Márai-levelek, -emlékek (Kortárs Kiadó, 2001.) (23. oldal)
R eszkessenek, tisztelt írók! A kíváncsi utókor ajzottan fog kutakodni levelesládájukban. Már amennyiben írnak még klasszikus leveleket. Ha nem, a hagyatékaikat őrző, büszke rokonság és baráti sereglet széljegyzetekkel ellátva adja majd közre elavult komputereken gyűjtögetett személyes és hivatalos mailjeiket. És baj lesz a túlélőkkel is, akik naplókban, visszaemlékezésekben rögzítik minden elvétett, számukra felettébb emlékezetes mozdulatukat. Mire kíváncsi, aki letűnt korok alkotóinak leveleit böngészi? Márai írja egy 1970-ben kelt levelében, amelyben helyesli, hogy egy ismeretlen nő Babits hozzá intézett leveleinek elégetését kéri halála után: „...egy levél mindig személynek szól, semmi esetre sem a közvetlen utókornak. A halottégetésnek ez a fajtája higiénikus.” A levélbontót a voyeurség izgalmán túl olyan irodalminak mondott szempontok is sarkallhatják, mint hogy mi köze van az írói életeseménynek a műhöz, hogyan inspirálja, termékenyíti meg az alkotói képzeletet az élet. De fontos-e tudni, hogy a házasságban élő Jókai melyik regényét írta, amikor poétikus szerelem tartja fogva 48-as őrnagy barátjának 18 éves leányával? A megértéshez miféle csalfa adalékokkal szolgál a valóság? Leveleket úgy olvasunk, mint egy regény darabkáit, amelyekből összeáll aztán bennünk egy egész élet, a sors érdekel, a személyre szabott megoldások, a sztori, ha úgy tetszik, a sorskönyv, hogy ki milyen minták szerint rendezi életútját, és nem utolsósorban az, hogy a levelek mélyén rejtező igazságot mennyi-mennyi álca fedi... „...az őrültek házába akartatok záratni” Jókai Mór kiadatlan levelei és Feszty Árpádné Jókai Róza visszaemlékezései Az Enciklopédia Kiadó nemcsak Jókai Mór, hanem a Jókai család eddig ismeretlen leveleinek és Fesztyné Jókai Róza, Jókai örökbe fogadott leánya memoárjának kiadására vállalkozott. A kitűnően gondozott kötet legfőbb erénye, hogy a páratlan dokumentumokat értékes magyarázatokkal kíséri, megóvván az olvasót a levélíró óhatatlanul elfogult szemszögének csapdáitól. Az 1850-től 1909-ig született levelekből csak sejtelmesen értesülhetünk Jókai kalandos életének előzményeiről, addigra a kedélyek megnyugszanak, elcsitul a botrány, amit a nála nyolc évvel idősebb, forradalmár szellemű Laborfalvi Rózával 1848- ban kötött házassága okozott, s melynek következményeként anyja kitagadta, s barátja, Petőfi is végleg hátat fordított neki. A levelekben rájuk utalás sem történik. Annál behatóbban értesülhetünk Laborfalvi Róza színészi mellőzéséről, különféle családi skandalumokról, a Jókai Rózát és Feszty Árpád festőt ért váltócsalási ügyről, Jókai ingatlanrendezési manővereiről, valamint a Laborfalvi Rózával az utolsó időkben elmérgesült kapcsolatáról, amelynek egyrészt Róza féltékenysége (kémekkel figyeltette Jókait), másrészt Jókai féltékenysége (nehezen szabadult neje hajdani szerelme, Lendvay Márton színész kísérletétől), valamint Jókai leleplezett regényes hiarsonja volt az oka, 1883-tól pedig a színésznő elhatalmasodó, titkolt betegsége. Fesztyné Jókai Róza (III. Róza) Laborfalvi Lendvaytól származó törvénytelen leányának, II. Rózának id. Andrássy Gyula gróftól született törvénytelen leánya, akit - nem lévén saját gyermekük - Laborfalvi utolsó éveiben fogadtak örökbe. Rózával, aki a Feszty-körképet alkotó művész festészettel kacérkodó felesége lett, a Grosz család (Bella) színrelépését követően Jókai igen rossz viszonyba kerül. A szenvedélyes szeretetéhséggel küzdő író kálváriájáról a legizgalmasabb és legkétértelműbb szövegrészek ebből az időből származnak. A család körömszakadtáig védi Jókait az új frigytől, s nemcsak azért, mert veszélyben érzik az örökséget, hanem mert a kémkedő cselédségtől származó információk alapján a csúnyácska Grosz Bella tisztessége oly kevéssé makulátlan: 16 évesen naponta látogatja szobájában a hetvenéves aggastyánt. Jókai leveleiben lovaglásán védelmezi a lányt, élete angyali jótevőjének állítja. Azonban később kitűnik, mikor a házasságtól Jókai visszakozni próbál, és a lány gyermekáldásra (?) hivatkozva öngyilkossággal fenyegetőzik, Jókai vagyona pedig jócskán megsoványodik, hogy a tisztes öregurat bizony jól megfogták. Ebben az időben kezdenek Jókai arcán és viselkedésén kóros tüneteket felfedezni a családtagok, és elmeorvosi megfigyelést rendelnek rá, amely - ki tudja, a család nyomására-e - kimondja, hogy Jókai „agyveleje már nem normális”. Levelei ehhez képest egy tiszta elme műveinek tűnnek, boldogságáért, mint ahogy első házassága esetében is, mindent feláldoz vakon. Az már más tészta, hogy Jókai (szuicid kísérletekkel terhelt) utolsó éveinek nyomorúságáról a cselédség igencsak rémületes képet fest. Csodálatos történet ez, a legnagyobb őszinteség álcájában mindannyian mesterien alakoskodnak, a levelek szeretetvallomásaiból nehéz kihámozni, hol húzódnak az érdekek kérlelhetetlen választóvonalai. De ami a legér 2002. FEBRUÁR 22. EX LIBRIS NAGY GABRIELLA dekesebb, hogy a világ gondjai, a műhelytitkok, a szellemi együttlét bármely piciny jele igen halványan van jelen a misszilisekben, mintha Jókai életében a mű maga lenne a Senki Szigete, ahová visszavonulni vigasz és egyedül élhető valóság. (Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta F. Almási Éva. Enciklopédia Kiadó, 2001. 268 oldal, 2900 Ft) „most én vagyok hang helyetted...” Török Sophie Babits Mihályról Mégis „...ki mondhatja, hogy Jókai fantáziájának semmi köze a körülötte élő valósághoz - ha az a valóság ily alakokat termelt?” - írja Babits 1925-ben. Babits, a XX. század nagy irodalmi guruja a boszorkányos stílusú Jókai „mindenre képes hősei”-ről beszél Az európai irodalom történetében, de az ő élete - ha nem is mindenre képes hősökben — az életesemények efféle kavalkádjában szűkölködik. Legalábbis Török Sophie költő és prózaíró Babits Mihályról szóló írásaiból álló, szintén példásan szerkesztett kötetben egy csöndes magánvilág képe bontakozik ki. Babits, aki 38 éves korában - túl az ellentmondásos Csinszkakapcsolaton - veszi nőül az irodalmi körökben otthonra vágyó, versíró, 26 éves Tanner Ilonkát, esendő nagyságként tűnik fel, akit a céltudatos menyecske hosszú becserkészési manőverek után nyer meg élete társául. Ilonka, akit később, Kazinczy Ferenc felesége után Babits nevez Török Sophie-nak, a konfliktusokkal terhelt szülői házból, megpakolva egy szenvedélyes szeretővel, szökik a Babits által képviselt szellemi közegbe. Előbb a Babitsnál lakó ifjú Szabó Lőrinc karmaiba kerül, nem titkolt provokatív célzattal esküvőt tervezve ki is ugrasztják a nyulat a bokorból. Babits az ő szemérmes módján színvallásra kényszerül, megkéri a kezdő költőnő kezét. Török Sophie a kötetben első oldalakon közölt, házasságkötésük után írt naplóban még keserűen vall arról, hogy szépen fejlődő tehetségét „apró és ostoba dolgok megállították”, gyereket nem szülhet, csak feleség, akinek Babits irodalmi munkásságára oly kevés hatása van, pedig, ahogy mondja: „oly mély ösztön bennem a vágy, hogy ne múljak el nyom nélkül”. Noha esküvőjük után kinyílnak előtte az irodalmi lapok kapui - köteteket ad ki, férje halála után Baumgarten-díjat kap -, alárendeli írói munkásságát Babusénak, oroszlánként védelmezi, cáfolja, hogy Babits elefántcsonttoronyba vonult volna, tiltakozik a poeta doctus titulus ellen (Babits kiadatlan népies mesedrámája erre a példa), a klasszikus formafegyelemmel megírt, személytelenséggel vádolt, éteri versek okaként Babits szemérmét és zárkózottságát hozza mentségül. A Nyugat szerkesztője, aki tartós rendőri zaklatásoknak és nyilvános fenyegetéseknek van kitéve, e könyv tanúsága szerint szomorú, magányos gyerek, aki nem tud nevetni, sérelmeit magába nyeli, mániákusan ragaszkodik a könyvtárához, egyetlen szenvedélyes szórakozása a pasziánsz, s aki 1924-től szinte folyamatosan beteg. Szívizomgyulladás, sokizületi gyulladás, 1934-től gégeszűkület, majd gégedaganat, mindeközben makacsul dolgozik, s még az utolsó években is, torkában kanüllel, Oedipust fordít. Török Sophie az első perctől kezdve fanatikusan gyűjtögette a relikviákat, kéziratokat, cetliket, mindent feljegyzett még melegében. Elbeszélései szerint, a háború alatt bádogládákba mentette a Babits-hagyatékot, ám ezeknek a ládáknak a sorsa igen zavaros. A dokumentumokat, amiket eltűntnek és jórészt elpusztultnak hisz/mond, a Széchényi Könyvtár tőle magától vásárolja meg, sok évig haszontalanul, hiszen az özvegy 1961-ig zároltatta, és a feldolgozómunkát maga is késleltette. Tény, hogy Babits halála után fenekestül felfordult és összezavarodott az élete, örökbe fogadott lányukkal (Ilonka bátyjának szolgálójuktól született gyermekével), Ildikóval lassan megromlik, majd megszakad a kapcsolata, a háború tragédiákat ró rá (háza pincéjében öli meg családját és magát egy ott rejtőző nyilas), beteg, és foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz, amije maradt. 14 év alatt éppen tán ezért képtelen bevégezni terveit, a Babits-életrajz nem készül el, Babits összes műveiből egy kötetet sikerül összeállítania, és végül a Kosztolányi-Juhász-Babits-levelezés sajtó alá rendezése is félbemarad. (A kötetet összeállította, a szöveget gondozta, az utószót és a jegyzeteket írta: Téglás János. Palatinus Könyvkiadó, 2000. 248 oldal, 1200 Ft) Roskó Gábor munkája Dsida Jenő: Égi mezőkön „...eljött a nap, amikor a kertésznek le kell akasztani fogasáról a nyesőollót” - idézi Babits barátját, Schöpflin Aladárt Erdély című írásában 1935-ben, amikor a szatmárnémeti születésű erdélyi újságíró és költő, Reményik szerkesztőtársa, Dsida Jenő épp szerelmesleveleit írja későbbi feleségének,Imbery Melindának. A mondat nem másról szól, mint hogy az erdélyi irodalmat ideje ugyanazon mércével mérni, mint bármely honi alkotást, és valóban úgy tűnik, az Erdélyben ünnepelt Dsida sikere, akit ott „a magyarországiakat is beleszámítva az egyik legnagyobb magyar költőnek és nyelvművésznek” tartanak, elszigetelt marad. A Tinta Kiadó jóvoltából megjelent könyv a Pásztortűz, a Keleti Újság és a Helikon munkatársának, Dsida Jenőnek 1932-től 1936-ig kedvesének írt leveleit, néhány előadását és verseinek változatait közli (ez utóbbi nagy erénye a könyvnek). De Dsida levelei mellől hiányoznak a válaszok, a jegyzetekben pusztán a lelőhelyekről és a dokumentumok megjelenési médiumáról értesülünk, de nem kapunk eligazítást azok életrajzi helyéről, a könyv végén közölt kiséletrajzból pedig oly kevés eseményre derül fény, hogy ember legyen a talpán, aki kihámozza Dsida leveleiből a tényeket. Annyi szent igaz, hogy Dsida feltehetőleg anyagi okok miatt ötéves ismeretség után jegyzi csak el Imbery Melindát, addig is, mivel idejük nagy részét nem együtt töltik (Dsida újságírói, felolvasói, szerkesztői feladatoknak tesz eleget, a lány pedig testi-lelki jobbulása Szőnyi Zsuzsa: Vándor és idegen Márai-levelek,emlékek „Vándor és idegen akart maradni a földön, mert magánélete és szelleme függetlenségét mindenáron megvédte” - írja Márai Naplójában. A Kortárs Kiadó gondozásában megjelent kötetben szereplő levelek Márai Szőnyi Zsuzsával folytatott levelezésének darabjai 1960-tól Márai haláláig. A missziliseket a kötetet jegyző, 1949-ben Ausztriába, majd Itáliába emigrált Szőnyi Zsuzsa, Szőnyi István zebegényi festő lánya, a Szabad Európa Rádió munkatársa látta el széljegyzeteivel. Megismerkedésüket 1949-ben a Máraiért rajongó asszony kezdeményezi; férje, Triznya Mátyás festő és Lola (Márai felesége) társaságában gyakorta vendégei római kávéházaknak. Szőnyiék kapcsolata a Salernóban, később New Yorkban élő, „hideg, mozdulatlan márványarcú”, „szellemes, bölcs társalgó” Máraival Szőnyi István halála után válik igazán bensőségessé. Hosszú, majd’ 30 éves levélváltás következik, amely részint a Márai-könyvek olaszországi kiadásának koordinációjából, részint magánbeszélgetésekből áll. Szőnyi Zsuzsa többször is hangsúlyozta, Márai nem tart fenn semmiféle kapcsolatot magyar írókkal, akiket minden bizonnyal lekenyerezett a rendszer. Így jár Illyés Gyula is, aki a New York-i PEN-kongresszus után hiába tervezte a Máraival való találkozást. Márai csak ennyit ír az ülésről: „siralmas látvány lehetett, írók lehetőleg elkerülték”. És ritkán beszél a magyar állapotokról, akkor is rendkívül borúlátóan: „a hidrogénbombákkal megtömött zsákutcában senki nem mer döntően cselekedni” (1967). Ahogyan írja: „a szabadságnak nagy ára van, és mindenki egyedül marad, amikor dönteni kell”, senkit nem lehet egy másik életre kapacitálni, Pilinszky például, aki ’67-ben Rómában akar maradni, megélhetési forrás híján Máraiéktól furcsamód (?) azt a tanácsot kapja: „menjen haza, egy magyar költőnek otthon a helye, ahol anyanyelvén írhat”. Márai 80 éves, amikor San Diegóba, a mexikói határ mellé költöznek, munkáin kívül ekkor már nem fontos számára semmi, csak a nehezen megőrzött egészség. Aztán 1986-87- ben rövid idő leforgása alatt egy nem gyógyuló kartörés után meghal felesége, Lola, mindhárom testvére (tőle távol, Budapesten), majd örökbe fogadott fiuk, János is. Szőnyi Zsuzsa vigasztaló szavaira, hogy van reménysugár, akit szerettünk, azt halálunk után viszonyítjuk talán, Márai csak ennyit ír: „senkinek nincs joga szavakkal közeledni ehhez”, majd egy 1988-as levelében, amelyben elmeséli, hogy szőlőről és lépcsőről álmodott, négy hónappal a halálos pisztolylövés előtt, megenyhül: „lehet, hogy talán mégis van lélek?” (Szerkesztette, sajtó alá rendezte Hafner Zoltán, Kortárs Kiadó, 2001. 180 oldal, 1400 Ft) Minden élet olyan, akár egy regény, Márai Jókairól szóló szavaival: „Nem lehet abbahagyni. Az olvasó szeretne néha odaszólni: »Kérem, Móric bácsi, ezt már mégsem lehet...« De az író odamordul: »Kuss« És beszél tovább rendületlenül. És kiderül, hogy neki van igaza; minden képtelenség, amit összehadar, lehetséges, csak, mert ő mondja.” érdekében utazik és szórakozik), folyamatos levelezésben állnak. Noha Dsida rendre megrója leendő párját, hogy hetekig késlekedik a válaszadással, és idegen férfiak társaságában mulatozik, akik nem átallják őt a fürdőben karjukon hordani, s noha ő maga sem rohan fejvesztve minden lehető alkalommal haza, sőt a táncos ramazurit maga sem veti meg, a lányt leveleiben mindvégig forrón kényezteti, gyermeteg ajnározással Mukinak, Muki Mókusnak, Mukibogárnak, jobb esetben Mellykének becézgeti, és számtalanszor ismétli meg házasságkötésük utáni, utolsó, 1936-os levelében is neki a mondatot: „Imádkozzál, édes kicsi, hogy minden jól sikerüljön, s akkor pár hónap múlva boldogok leszünk, és soha sem kell elválnunk többé egymástól.” Ám az ötéves udvarlás után, egy 1936-ban, vagyis az eljegyzést követően kelt levelében Dsida már beszámol később végzetes betegsége előjeleiről. Házasságuk mindösszesen egy évig tartott, Dsida 31 éves korában (tüdőbajban?) meghalt, halála előtt - Nyirő József feljegyzése szerint - utolsó verseit feleségének mondta tollba. (Szerkesztette és az utószót írta Kábán Annamária és Mózes Huba. Tinta Kiadó, 2001. 200 oldal, 1860 Ft) 23 A Balassi Könyvesbolt (Bp. II., Margit u. 1.) sikerlistája az elmúlt hetek könyveiből 1. J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura (Európa) 2. Kepes András: Könyvjelző (Park) 3. A. Manguel: Az olvasás története (Park) 4. Büky Béla: Visszapillantás a hidegháborúra (Balassi) 5. Franz Kafka összes regényei (Szűkíts) 6. Antoine de Saint-Exupéry: Éjszakai repülés (Európa) 7. Kulcsár Kálmán: Nyugatról keletre (Balassi) 8. J.-P. Sartre: Undor (Európa) 9. Bognár László: Sinkó László (Balassi) 10. Bodor Ádám: A börtön szaga (Magvető) ÉLET ÉS ÍR IRODALOM