Élet és Irodalom, 2002. január-június (46. évfolyam, 1-26. szám)

2002-02-22 / 8. szám - Nagy Gabriella: „…az őrültek házába akartatok záratni”. Jókai Mór kiadatlan levelei és Feszty Árpádné Jókai Róza visszaemlékezései | „most én vagyok hang helyetted…” Török Sophie Babits Mihályról | Dsida Jenő: Égi mezőkön | Szőnyi Zsuzsa: Vándor és idegen. Márai-levelek, -emlékek • könyvkritika | Ex libris • „…az őrültek házába akartatok záratni”. Jókai Mór kiadatlan levelei és Feszty Árpádné Jókai Róza visszaemlékezései (Enciklopédia Kiadó, 2001.) | „most én vagyok hang helyetted…” Török Sophie Babits Mihályról (Palatinus Könyvkiadó, 2000.) | Dsida Jenő: Égi mezőkön (Tinta Kiadó, 2001.) | Szőnyi Zsuzsa: Vándor és idegen. Márai-levelek, -emlékek (Kortárs Kiadó, 2001.) (23. oldal)

R eszkessenek, tisztelt írók! A kíváncsi utókor ajzottan fog kutakodni leveles­ládájukban. Már amennyiben írnak még klasszikus leveleket. Ha nem, a hagyaté­kaikat őrző, büszke rokonság és baráti sereg­let széljegyzetekkel ellátva adja majd közre elavult komputereken gyűjtögetett szemé­lyes és hivatalos mailjeiket. És baj lesz a túl­élőkkel is, akik naplókban, visszaemlékezé­sekben rögzítik minden elvétett, számukra felettébb emlékezetes mozdulatukat. Mire kíváncsi, aki letűnt korok alkotóinak leveleit böngészi? Márai írja egy 1970-ben kelt levelében, amelyben helyesli, hogy egy ismeretlen nő Babits hozzá intézett levelei­nek elégetését kéri halála után: „...egy levél mindig személynek szól, semmi esetre sem a közvetlen utókornak. A halottégetésnek ez a fajtája higiénikus.” A levélbontót a voyeurség izgalmán túl olyan irodalminak mondott szempontok is sarkallhatják, mint hogy mi köze van az írói életeseménynek a műhöz, hogyan inspirálja, termékenyíti meg az alkotói képzeletet az élet. De fontos-e tudni, hogy a házasságban élő Jó­kai melyik regényét írta, amikor poétikus sze­relem tartja fogva 48-as őrnagy barátjának 18 éves leányával? A megértéshez miféle csalfa adalékokkal szolgál a valóság? Leveleket úgy olvasunk, mint egy regény darabkáit, ame­lyekből összeáll aztán bennünk egy egész élet, a sors érdekel, a személyre szabott megoldá­sok, a sztori, ha úgy tetszik, a sorskönyv, hogy ki milyen minták szerint rendezi életútját, és nem utolsósorban az, hogy a levelek mélyén rejtező igazságot mennyi-mennyi álca fedi... „...az őrültek házába akartatok záratni” Jókai Mór kiadatlan levelei és Feszty Árpádné Jókai Róza visszaemlékezései Az Enciklopédia Kiadó nemcsak Jókai Mór, hanem a Jókai család eddig ismeretlen levele­inek és Fesztyné Jókai Róza, Jókai örökbe fo­gadott leánya memoárjának kiadására vállal­kozott. A kitűnően gondozott kötet legfőbb erénye, hogy a páratlan dokumentumokat értékes magyarázatokkal kíséri, megóvván az olvasót a levélíró óhatatlanul elfogult szem­szögének csapdáitól. Az 1850-től 1909-ig szü­letett levelekből csak sejtelmesen értesülhe­tünk Jókai kalandos életének előzményeiről, addigra a kedélyek megnyugszanak, elcsitul a botrány, amit a nála nyolc évvel idősebb, for­radalmár szellemű Laborfalvi Rózával 1848- ban kötött házassága okozott, s melynek kö­vetkezményeként anyja kitagadta, s barátja, Petőfi is végleg hátat fordított neki. A levelek­ben rájuk utalás sem történik. Annál beha­tóbban értesülhetünk Laborfalvi Róza színé­szi mellőzéséről, különféle családi skandalu­mokról, a Jókai Rózát és Feszty Árpád festőt ért váltócsalási ügyről, Jókai ingatlanrendezé­si manővereiről, valamint a Laborfalvi Rózá­val az utolsó időkben elmérgesült kapcsolatá­ról, amelynek egyrészt Róza féltékenysége (kémekkel figyeltette Jókait), másrészt Jókai féltékenysége (nehezen szabadult neje hajda­ni szerelme, Lendvay Márton színész kísérle­tétől), valamint Jókai leleplezett regényes hiar­sonja volt az oka, 1883-tól pedig a színésznő elhatalmasodó, titkolt betegsége. Fesztyné Jókai Róza (III. Róza) Laborfalvi Lendvaytól származó törvénytelen leányának, II. Rózának id. Andrássy Gyula gróftól szüle­tett törvénytelen leánya, akit - nem lévén saját gyermekük - Laborfalvi utolsó éveiben fogad­tak örökbe. Rózával, aki a Feszty-körképet al­kotó művész festészettel kacérkodó felesége lett, a Grosz család (Bella) színrelépését köve­tően Jókai igen rossz viszonyba kerül. A szen­vedélyes szeretetéhséggel küzdő író kálváriájá­ról a legizgalmasabb és legkétértelműbb szö­vegrészek ebből az időből származnak. A csa­lád körömszakadtáig védi Jókait az új frigytől, s nemcsak azért, mert veszélyben érzik az örökséget, hanem mert a kémkedő cselédség­től származó információk alapján a csúnyácska Grosz Bella tisztessége oly kevéssé makulátlan: 16 évesen naponta látogatja szobájában a het­venéves aggastyánt. Jókai leveleiben lovaglá­sán védelmezi a lányt, élete angyali jótevőjé­nek állítja. Azonban később kitűnik, mikor a házasságtól Jókai visszakozni próbál, és a lány gyermekáldásra (?) hivatkozva öngyilkossággal fenyegetőzik, Jókai vagyona pedig jócskán megsoványodik, hogy a tisztes öregurat bizony jól megfogták. Ebben az időben kezdenek Jó­kai arcán és viselkedésén kóros tüneteket felfe­dezni a családtagok, és elmeorvosi megfigye­lést rendelnek rá, amely - ki tudja, a család nyomására-e - kimondja, hogy Jókai „agyvele­je már nem normális”. Levelei ehhez képest egy tiszta elme műveinek tűnnek, boldogságá­ért, mint ahogy első házassága esetében is, mindent feláldoz vakon. Az már más tészta, hogy Jókai (szuicid kísérletekkel terhelt) utolsó éveinek nyomorúságáról a cselédség igencsak rémületes képet fest. Csodálatos történet ez, a legnagyobb őszin­teség álcájában mindannyian mesterien ala­koskodnak, a levelek szeretetvallomásaiból nehéz kihámozni, hol húzódnak az érdekek kérlelhetetlen választóvonalai. De ami a legér­ 2002. FEBRUÁR 22. EX LIBRIS NAGY GABRIELLA dekesebb, hogy a világ gondjai, a műhelytit­kok, a szellemi együttlét bármely piciny jele igen halványan van jelen a misszilisekben, mintha Jókai életében a mű maga lenne a Senki Szigete, ahová visszavonulni vigasz és egyedül élhető valóság. (Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta F. Almá­­si Éva. Enciklopédia Kiadó, 2001. 268 oldal, 2900 Ft) „most én vagyok hang helyetted...” Török Sophie Babits Mihályról Mégis „...ki mondhatja, hogy Jókai fantáziá­jának semmi köze a körülötte élő valósághoz - ha az a valóság ily alakokat termelt?” - írja Babits 1925-ben. Babits, a XX. század nagy irodalmi guruja a boszorkányos stílusú Jókai „mindenre­ képes hősei”-ről beszél Az európai irodalom történetében, de az ő élete - ha nem is mindenre képes hősökben — az életesemé­nyek efféle kavalkádjában szűkölködik. Leg­alábbis Török Sophie költő és prózaíró Babits Mihályról szóló írásaiból álló, szintén példá­san szerkesztett kötetben egy csöndes magán­világ képe bontakozik ki. Babits, aki 38 éves korában - túl az ellentmondásos Csinszka­­kapcsolaton - veszi nőül az irodalmi körök­ben otthonra vágyó, versíró, 26 éves Tanner Ilonkát, esendő nagyságként tűnik fel, akit a céltudatos menyecske hosszú becserkészési manőverek után nyer meg élete társául. Ilon­ka, akit később, Kazinczy Ferenc felesége után Babits nevez Török Sophie-nak, a konf­liktusokkal terhelt szülői házból, megpakolva egy szenvedélyes szeretővel, szökik a Babits által képviselt szellemi közegbe. Előbb a Ba­­bitsnál lakó ifjú Szabó Lőrinc karmaiba kerül, nem titkolt provokatív célzattal esküvőt ter­vezve ki is ugrasztják a nyulat a bokorból. Ba­bits az ő szemérmes módján színvallásra kényszerül, megkéri a kezdő költőnő kezét. Török Sophie a kötetben első oldalakon kö­zölt, házasságkötésük után írt naplóban még keserűen vall arról, hogy szépen fejlődő te­hetségét „apró és ostoba dolgok megállítot­ták”, gyereket nem szülhet, csak feleség, aki­nek Babits irodalmi munkásságára oly kevés hatása van, pedig, ahogy mondja: „oly mély ösztön bennem a vágy, hogy ne múljak el nyom nélkül”. Noha esküvőjük után kinyíl­nak előtte az irodalmi lapok kapui - köteteket ad ki, férje halála után Baumgarten-díjat kap -, alárendeli írói munkásságát Babusénak, oroszlánként védelmezi, cáfolja, hogy Babits elefántcsonttoronyba vonult volna, tiltakozik a poeta doctus titulus ellen (Babits kiadatlan népies mesedrámája erre a példa), a klasszi­kus formafegyelemmel megírt, személytelen­séggel vádolt, éteri versek okaként Babits sze­mérmét és zárkózottságát hozza mentségül. A Nyugat szerkesztője, aki tartós rendőri zaklatásoknak és nyilvános fenyegetéseknek van kitéve, e könyv tanúsága szerint szomorú, magányos gyerek, aki nem tud nevetni, sérel­meit magába nyeli, mániákusan ragaszkodik a könyvtárához, egyetlen szenvedélyes szórako­zása a pasziánsz, s aki 1924-től szinte folyama­tosan beteg. Szívizomgyulladás, sokizületi gyulladás, 1934-től gégeszűkület, majd gége­daganat, mindeközben makacsul dolgozik, s még az utolsó években is, torkában kanüllel, Oedipust fordít. Török Sophie az első perctől kezdve fanatikusan gyűjtögette a relikviákat, kéziratokat, cetliket, mindent feljegyzett még melegében. Elbeszélései szerint, a háború alatt bádogládákba mentette a Babits-hagyatékot, ám ezeknek a ládáknak a sorsa igen zavaros. A dokumentumokat, amiket eltűntnek és jórészt elpusztultnak hisz/mond, a Széchényi Könyv­tár tőle magától vásárolja meg, sok évig ha­szontalanul, hiszen az özvegy 1961-ig zároltat­ta, és a feldolgozómunkát maga is késleltette. Tény, hogy Babits halála után fenekestül felfordult és összezavarodott az élete, örökbe fogadott lányukkal (Ilonka bátyjának szolgá­lójuktól született gyermekével), Ildikóval las­san megromlik, majd megszakad a kapcsola­ta, a háború tragédiákat ró rá (háza pincéjé­ben öli meg családját és magát egy ott rejtő­ző nyilas), beteg, és foggal-körömmel ragasz­kodik ahhoz, amije maradt. 14 év alatt ép­pen tán ezért képtelen bevégezni terveit, a Babits-életrajz nem készül el, Babits összes műveiből egy kötetet sikerül összeállítania, és végül a Kosztolányi-Juhász-Babits-levelezés sajtó alá rendezése is félbemarad. (A kötetet összeállította, a szöveget gondozta, az utószót és a jegyzeteket írta: Téglás János. Palati­nus Könyvkiadó, 2000. 248 oldal, 1200 Ft) Roskó Gábor munkája Dsida Jenő: Égi mezőkön „...eljött a nap, amikor a kertésznek le kell akasztani fogasáról a nyesőollót” - idézi Babits barátját, Schöpflin Aladárt Erdély című írásá­ban 1935-ben, amikor a szatmárnémeti szüle­tésű erdélyi újságíró és költő, Reményik szer­kesztőtársa, Dsida Jenő épp szerelmesleveleit írja későbbi feleségének,­Imbery Melindának. A mondat nem másról szól, mint hogy az er­délyi irodalmat ideje ugyanazon mércével mérni, mint bármely honi alkotást, és valóban úgy tűnik, az Erdélyben ünnepelt Dsida sike­re, akit ott „a magyarországiakat is beleszámít­va az egyik legnagyobb magyar költőnek és nyelvművésznek” tartanak, elszigetelt marad. A Tinta Kiadó jóvoltából megjelent könyv a Pásztortűz, a Keleti Újság és a Helikon munkatár­sának, Dsida Jenőnek 1932-től 1936-ig kedve­sének írt leveleit, néhány előadását és versei­nek változatait közli (ez utóbbi nagy erénye a könyvnek). De Dsida levelei mellől hiányoz­nak a válaszok, a jegyzetekben pusztán a lelő­helyekről és a dokumentumok megjelenési médiumáról értesülünk, de nem kapunk el­igazítást azok életrajzi helyéről, a könyv végén közölt kiséletrajzból pedig oly kevés esemény­re derül fény, hogy ember legyen a talpán, aki kihámozza Dsida leveleiből a tényeket. Annyi szent igaz, hogy Dsida feltehetőleg anyagi okok miatt ötéves ismeretség után jegyzi csak el Imbery Melindát, addig is, mivel idejük nagy részét nem együtt töltik (Dsida újságírói, felolvasói, szerkesztői feladatoknak tesz eleget, a lány pedig testi-lelki jobbulása Szőnyi Zsuzsa: Vándor és idegen Márai-levelek,­­emlékek „Vándor és idegen akart maradni a földön, mert magánélete és szelleme függetlenségét mindenáron megvédte” - írja Márai Naplójá­­ban. A Kortárs Kiadó gondozásában megje­lent kötetben szereplő levelek Márai Szőnyi Zsuzsával folytatott levelezésének darabjai 1960-tól Márai haláláig. A missziliseket a kö­tetet jegyző, 1949-ben Ausztriába, majd Itáli­ába emigrált Szőnyi Zsuzsa, Szőnyi István ze­­begényi festő lánya, a Szabad Európa Rádió munkatársa látta el széljegyzeteivel. Megis­merkedésüket 1949-ben a Máraiért rajongó asszony kezdeményezi; férje, Triznya Mátyás festő és Lola (Márai felesége) társaságában gyakorta vendégei római kávéházaknak. Sző­­nyiék kapcsolata a Salernóban, később New Yorkban élő, „hideg, mozdulatlan márvány­arcú”, „szellemes, bölcs társalgó” Máraival Szőnyi István halála után válik igazán benső­ségessé. Hosszú, majd’ 30 éves levélváltás kö­vetkezik, amely részint a Márai-könyvek olaszországi kiadásának koordinációjából, ré­szint magánbeszélgetésekből áll. Szőnyi Zsuzsa többször is hangsúlyozta, Má­rai nem tart fenn semmiféle kapcsolatot ma­gyar írókkal, akiket minden bizonnyal leke­­nyerezett a rendszer. Így jár Illyés Gyula is, aki a New York-i PEN-kongresszus után hiába tervezte a Máraival való találkozást. Márai csak ennyit ír az ülésről: „siralmas látvány lehetett, írók lehetőleg elkerülték”. És ritkán beszél a magyar állapotokról, akkor is rendkívül ború­látóan: „a hidrogénbombákkal megtömött zsákutcában senki nem mer döntően cseleked­ni” (1967). Ahogyan írja: „a szabadságnak nagy ára van, és mindenki egyedül marad, amikor dönteni kell”, senkit nem lehet egy másik életre kapacitálni, Pilinszky például, aki ’67-ben Rómában akar maradni, megélhetési forrás híján Máraiéktól furcsamód (?) azt a ta­nácsot kapja: „menjen haza, egy magyar költő­nek otthon a helye, ahol anyanyelvén írhat”. Márai 80 éves, amikor San Diegóba, a me­xikói határ mellé költöznek, munkáin kívül ekkor már nem fontos számára semmi, csak a nehezen megőrzött egészség. Aztán 1986-87- ben rövid idő leforgása alatt egy nem gyó­gyuló kartörés után meghal felesége, Lola, mindhárom testvére (tőle távol, Budapesten), majd örökbe fogadott fiuk, János is. Szőnyi Zsuzsa vigasztaló szavaira, hogy van remény­sugár, akit szerettünk, azt halálunk után vi­­szonyítjuk talán, Márai csak ennyit ír: „senki­nek nincs joga szavakkal közeledni ehhez”, majd egy 1988-as levelében, amelyben elme­séli, hogy szőlőről és lépcsőről álmodott, négy hónappal a halálos pisztolylövés előtt, meg­enyhül: „lehet, hogy talán mégis van lélek?” (Szerkesztette, sajtó alá rendezte Hafner Zoltán, Kortárs Kiadó, 2001. 180 oldal, 1400 Ft) Minden élet olyan, akár egy regény, Márai Jókairól szóló szavaival: „Nem lehet abba­hagyni. Az olvasó szeretne néha odaszólni: »Kérem, Móric bácsi, ezt már mégsem le­het...« De az író odamordul: »Kuss« És beszél tovább rendületlenül. És kiderül, hogy neki van igaza; minden képtelenség, amit összeha­dar, lehetséges, csak, mert ő mondja.” érdekében utazik és szórakozik), folyamatos levelezésben állnak. Noha Dsida rendre meg­rója leendő párját, hogy hetekig késlekedik a válaszadással, és idegen férfiak társaságában mulatozik, akik nem átallják őt a fürdőben karjukon hordani, s noha ő maga sem rohan fejvesztve minden lehető alkalommal haza, sőt a táncos ramazurit maga sem veti meg, a lányt leveleiben mindvégig forrón kényezteti, gyermeteg ajnározással Mukinak, Muki Mó­kusnak, Mukibogárnak, jobb esetben Melly­­kének becézgeti, és számtalanszor ismétli­­ meg házasságkötésük utáni, utolsó, 1936-os levelében is­­ neki a mondatot: „Imádkozzál, édes kicsi, hogy minden jól sikerüljön, s ak­kor pár hónap múlva boldogok leszünk, és soha sem kell elválnunk többé egymástól.” Ám az ötéves udvarlás után, egy 1936-ban, vagyis az eljegyzést követően kelt levelében Dsida már beszámol később végzetes betegsé­ge előjeleiről. Házasságuk mindösszesen egy évig tartott, Dsida 31 éves korában (tüdőbaj­ban?) meghalt, halála előtt - Nyirő József fel­jegyzése szerint - utolsó verseit feleségének mondta tollba. (Szerkesztette és az utószót írta Kábán Annamá­ria és Mózes Huba. Tinta Kiadó, 2001. 200 ol­dal, 1860 Ft) 23 A Balassi Könyvesbolt (Bp. II., Margit u. 1.) sikerlistája az elmúlt hetek könyveiből 1. J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura (Európa) 2. Kepes András: Könyvjelző (Park) 3. A. Manguel: Az olvasás története (Park) 4. Büky Béla: Visszapillantás a hideghábo­rúra (Balassi) 5. Franz Kafka összes regényei (Szűkíts) 6. Antoine de Saint-Exupéry: Éjszakai re­pülés (Európa) 7. Kulcsár Kálmán: Nyugatról keletre (Balassi) 8. J.-P. Sartre: Undor (Európa) 9. Bognár László: Sinkó László (Balassi) 10. Bodor Ádám: A börtön szaga (Magvető) ÉLET ÉS ÍR IRODALOM

Next