Élet és Irodalom, 2002. január-június (46. évfolyam, 1-26. szám)

2002-03-01 / 9. szám - Tóth Adél: Utolsó posta, Szingapúr (15. oldal)

Gimnáziumban volt egy osztálytársam, aki a szüleivel nyaranta Rádiházára járt a művésztelepre. Ilyenkor gyakran írtunk egymásnak (ld. „csigaposta”), és máig pontosan emlékszem, úgy kellett megcímezni a borítékot: Rádiháza, művésztelep, utolsó posta, Rum. A kopogó, ráolvasásszerű ritmusa mellett, ez az utolsó posta (plusz még hozzá a rum) nekem nagyon tetszett, olyan isten háta mögötti hangulata volt, ami köré mindenféle titokzatos dolgot lehetett képzelni. Meg aztán volt benne valami jólesően melankolikus is, ami a végességre, az elmúlásra, az „utolsó postára” utalt. Hogy ezután nincs, nem lesz több. Hogy az ember mindig írjon úgy, mintha ez lenne az utolsó postája (sóhaj, könnycsepp). Ilyesmiket képzeltem köré. Egy gimnazista legyen csak romantikus - persze csak titokban, ahol senki se látja. És most itt Szingapúrban megint valahogy eszembe jutott ez az utolsó posta dolog, pedig már jó ideje nem gondoltam rá. Nyilván nem véletlen, mert ha az ember, mondjuk az Újlipótvárosban üldögélve azt hallja, hogy Szingapúr, felettébb hasonló képzettársításai keletkeznek, melyek szerint az emberek úgy élnének odalenn, a világ túlsó-alsó végén, illetve lógnának kifele oldalirányban, valamint tüskék a földkerekség testén avagy jóllakott, rókaképű denevérek. Mi tagadás, e keleti voyage előtt, ha valakinek a jelenléte túlságosan interferált a jó közérzetemmel, gyakran kérdeztem magamtól, miért is nem távozik az illető Kuala Lumpurba alulfizetett hastáncosnőnek. Erre mit tesz isten - ó az élet kifürkészhetetlen labirintja! - most én ülök itt Kuala Lumpurtól egy gondolatnyira, amit itt otthonosan csak K. L.-nek mondanak, ejtsd: kéj el - ami igazán nem fedi a valóságot, hisz épp hogy maláj földre jár a meggyötört szingapúri egy csipetnyi tiltott kéjért. E város legfőbb bűne azonban az, hogy nem átallottak felhúzni egy T-Rex jellegű, fallikus épületmonstrumot, ezzel is mintegy hangsúlyozva szexuális felsőbbrendűségüket szomszédaikkal szemben, mely épület nem csak (jaj!) magasabb, mint a legmagasabb szingapúri épület, de emellett, sajnos, pillanatnyilag a világ legmagasabb épülete is. (Utólag írom: szeptember 11. óta ez talán kevésbé hőn áhított erény.) Márpedig az ilyesmi végzetes tőrdöfés a mélyszingapúri honfi, de legfőképpen a helyi országimázsközpont szívébe, ami ______ aligha maradhat megtorlatlanul. A megtorlás azonnali és kérlelhetetlen TÓTH formáját csupán az akadályozza, hogy a szingapúri vízellátás 65 százaléka sajnos éppen Malajziából származik - ld. még „barátság vízvezeték”, csak pénzért -, a homokról nem is beszélve, amivel feltöltés útján apránként növelik e szigetnyi városállam területét. Íme az honeur, amint utat enged a gloire-nak. Nos, láttunk már olyat, igaz-e, magyarok? Erről nyomban eszembe jut, mily büszkén dobbant meg a szívem a The Straits Times című, a hetvenes évek Népszabadságját felidéző napilapot olvasva, amelyben tudósítottak Goh miniszterelnök magyarországi látogatásáról, s amelyből egyebek közt azt is megtudhattuk, hogy fociügyekben (is) fogunk tanácsokat osztogatni a szingapúri népnek, amely szegény nagyon szeretne kikerülni a következő futball-világbajnokságra. Gondoltam, ha ezenkívül netán a Margit híd budai hídfőjénél posztoló féllábú koldustól kérdezték meg, hogy merre van a balettiskola, akkor nemigen fog a szingapúri tánckultúra sem felvirágozni, a műlábgyártásról nem is szólva. A teljes magyarországi körkép vázolása érdekében még azt is megírta az újság, hogy sikerült egy Jimmy nevű elszabadult csimpánzt elfogni, amely Óbudán csúnyán fellökött egy nőt. Hiába, gondoltam keserűen, otthon bezzeg zajlik az élet, míg itt csak az számít eseménynek, ha esik a tőzsdeindex. Ám a globalizációnak, továbbá a zabolátlan híráramlásnak hála, már nem kell többé úgy érezzük, hogy mindenből ki vagyunk rekesztve, ha egyszer elhagyjuk hazánk légterét. Ennek azonban ugyancsak megfizetjük az árát, mert ma már nemigen lehet a szó eredeti értelmében elutazni, legfeljebb helyet változtatni. (Vö.: „Utazott. Megismerte, egymás után, a nagy hajók mélabúját, a didergő ébredést sivatagi sátrak alatt, a tájékok és a romok elringató szédületét, a megszakadt vonzalmak furcsa keserűségét. ”) * blaszfémiagyanús megkonstruáltsága tűnik szembe. Soha ilyen teleologikus flórát („Flóra! Csináljunk természetet!”), soha ennyi hadrendbe állított pálmafát, harciasan snájdig sövényt és besorozott virágot nem hordott hátán a föld. Mintha minden fűszál külön kiképzésen vett volna részt a célból, hogy az immár megzabolázott természettel védjék meg e geopolitikailag ugyancsak kényes pozícióban lévő szigetet a lehetséges jövőbeni támadásoktól - legyenek azok természeti, katonai avagy gazdasági természetűek. Nem ismétlődhet meg a szingapúri történelem legnagyobb traumája, amikor is 1941- ben a japánok aljas csellel - a tenger helyett a maláj dzsungel felől, biciklikkel hangtalanul lopakodva - rohanták le őket, s három éven át halmozták feledhetetlen megaláztatásaikat. Nem voltak felkészülve a látszólag lehetetlenre, arra, hogy a dzsungel mégis áthatolhatónak bizonyult. Nem voltak résen. S most itt minden fűszál azt hirdeti, hogy ez az, ami sohasem ismétlődhet meg, ami sohasem fordulhat elő még egyszer: ők bizony most már mindig résen lesznek. Ők lesznek a világ élcserkészei. Miközben a taxiban megszólal a gyorshajtás esetére beépített, rémisztő harangjátékocska, mely mintha egyenesen Burgess Gépnarancsából származott volna ide, s melynek feladata, hogy figyelmeztesse a sofőrt arra, hogy éppen mit művel (amivel azonban ő nyilvánvalóan tisztában van, mert cseppet sem zavartatva magát száguldunk tova), arra gondolok, milyen különös, hogy az angolok uralmát nem ugyanilyen megalázó rabigának érték-élik meg, hanem éppen ellenkezőleg: progresszív, nemzetalapító gesztusként értelmezik. Sir Stamford Raffles angol kereskedő, aki 1819-ben „a nyomorúságos kis maláj halászfalvak helyén” mintegy varázsütésre megalapította a modern Szingapúrt, itt erősen hagiografikus figura: szinte nincs a városnak olyan pontja, mely nevétől, alakjától érintetlen lenne. Utcák, terek, iskolák, szállodák, kávézók s ki tudja, még mi minden van róla elnevezve, sudáran magasodó szobra pedig keresztbefont karral, látszólag elégedetten szemléli alant elterülő művét: egy új, az „első világba” szélsebesen felkapaszkodott országot, melynek létrehozása, mi tagadás, nem minden közember számára adatik meg. S noha Sir Stamford valójában alig több mint anyányi kilenc hónapot töltött el főművének földjén, tettével kitörölhetetlenül beírta nevét Szingapúr, valamint a világ történelmébe. Kitöröltetett azonban lényegében minden, ami eljövetele előtt történt ezen a tájon. Mintha legalábbis a fekete semmiből tűnt volna elő ez az új, szépen csillogó képződmény; mintha egy szép napon, a csillagok és a bolygók különös együttállása következtében, egyszer csak a tenger sötétlő mélyéről bukkant volna a felszínre. A szingapúri történelemábrázolás talán a legpregnánsabb példa a történelem narratívaként, fikcióként való működésére illetve működtetésére. A metahistória itt nem elvont, teoretikus fogalom, hanem a zavarbaejtően - mert oly tettenérhetően - megkonstruált és retusált „múltvalóság”. Talán nincs még egy olyan eredettörténet, mely résekkel, felejtésekkel, törlésekkel, kihagyásokkal és elhallgatásokkal ennyire terhes - sőt terhelt - lenne. Ennek megfelelően az építészet itt nem véletlenül jár annyira élert az országimázs-formálásban (valamint - tegyük hozzá - a huszonegyedik századi formák és technikák alkalmazásában), hiszen az építészet par excellence konstrukció. S ezen a tájon a konstrukció mindenhatósága szinte egyáltalán nem hagy teret a rekonstrukció számára; a múlt építményeit kíméletlenül lebuldózerezik, s a város (az állam) egy folyamatosan változó, amőbaszerű, osztódással szaporodó amorf massza, melynek sem térben, sem időben nincs magja, folyamatos mozgásban létezik, múltja nincs, csak jelene, de még inkább (mindig épp csak karnyújtásnyira lévő) jövője van. A múltat itt tényleg végképp eltörölték, semmik voltak és minden lettek - egykét apróságot leszámítva. Eszembe jut egy történet, melyet egy sikeres festőtől hallottam: annak idején, fiatalkorában vidéki, falusi környezetben lakott, itt Szingapúrban. S amikor a környéküket is utolérte az állam modernizálási programja, az embereket kiköltöztették kisebb-nagyobb, lebuldózerezésre ítélt családi házaikból, hogy helyettük szép, új lakótelepi lakásokat kapjanak. Az emberek ebbe bele is törődtek - sőt, akadt, aki örült is neki -, ám közösen úgy döntöttek, hogy kegytárgyaikat nem viszik magukkal, hanem felteszik a környék taoista szentélyként tisztelt, öreg fájára, hogy majd ha vége az építkezésnek, ott újra megtalálják. Sorra hordták ki az emberek a Buddha-, Síva-, Ganésa-, Mária- és egyéb, a legkülönbözőbb vallásokhoz tartozó szobrocskáikat és kegytárgyaikat a hatalmas, biztonságot nyújtó fára. Amikor azonban később visszamentek, a fának csupán hűlt helyét találták, azt is kiirtották. Készen állt a szép, új lakótelep. Sőt, voltak benne újonnan ültetett, raszterrel odatervezett fák is. Amit mégis meghagynak a múltból, az sem egyéb, mint megfontolt konstrukció. A lerombolt, régi épületek helyén olykor mutatóba felépítenek egy „ugyanolyat”, csak szebbet, csillogóbbat, rendezettebbet. Sőt olykor egész városrészek válnak a kezük nyomán tematizált parkokká. Felmutatják, mint valami monstranciát: íme a megzabolázott, megszelídített és ártalmatlanított múlt, mint egy meglőtt, fogatlanított oroszlán (singa púra malájul annyit tesz: „az oroszlán város”). A múlt és a jelen virtualizálása felsőfokon zajlik; a városban közlekedve mintha hirtelen egy komputerjátékba csöppentünk volna. Mindezt azonban a „helyhiánnyal” magyarázzák: ha a régit megtartanák, nem maradna hely az új számára. Jellemzően pragmatikus, technokrata magyarázat, ami akár indokoltnak is tűnhetne, ha nem lógna ki mindig oly éktelenül az intenció (nem is nagyon rejtegetett) lólába. Mert az egész hely valójában egy városnyira, illetve országnyira duzzadt, materializálódott intenció, melynek legfőbb alkotóelemei a tervezettség és irányíthatóság. Az organikusan, illetve véletlenszerűen kialakuló dolgok gyanúsak, ártalmasak lehetnek, s előre nem látott irányokba terelhetik az eseményeket, így egy organikusan burjánzó múlt (a benne rejlő különféle értelmezési lehetőségek okán) épp oly ártalmas lehet, mint egy organikusan burjánzó város. Mindig akadnak azonban apróbb-nagyobb kivételek, melyek valahogy mégsem akadnak fenn a szűrőn. Ennek egyik reprezentatív példája az a projekt, amellyel Szingapúr részt vett a 2000-es velencei építészeti biennálén - melynek, a fentiek fényében nem lényegtelenül, „Citta: Kevesebb esztétika, több etika” volt a főtémája. (Folytatás a 20. oldalon) * A megvalósult jövőt akkurátusan leképező Changi reptérről a város felé autózva, legelőször a természet ADEL: Utolsó posta, Szingapúr V 1^” ÉLET ÉS | ΡΠΠΔΙ ΠΜ 2002. MÁRCIUS 1.