Élet és Irodalom, 2002. január-június (46. évfolyam, 1-26. szám)

2002-02-15 / 7. szám - Szeifert Judit: A megbékélés stációi • tárlat • Megbékélsek. Fővárosi Képtár-Kiscelli Múzeum (26. oldal) - Pályi András: Csokonai redivivus • rádiókritika • Pennaháborúk. Petőfi (26. oldal) - Báron György: Kutyaszorítóban • filmkritika • Korcs szerelmek. Rendező: Alejandor Gonzalez Inarritu (26. oldal)

SZÉFERT JUDIT: Tárlat A megbékélés stációi Miért éppen tizenöt, és miért pont ez a tizenöt? Ez a két kérdés fogal­mazódott meg bennem először, amikor az első sajtóanyag a kezembe került a Kiscelli Múzeum Megbékélések című tárlatáról. Hiszen a kiállítók névsorát olvasva az a kombinatorikai feladvány jutott eszembe, amikor meghatározott számú elem közül ki kell választani tizenötöt, s az a kér­dés, hogy hányféleképpen lehetséges ez? A meghatározott (meghatároz­hatatlan) számú elem a kortárs magyar képzőművészek halmaza, ebből Jacques Salomé, francia művészetpszichológus kiválasztott tizenötöt. Sa­­lomé maga is érzi, hogy az általa összeválogatott művészek és művek so­ra meglehetősen eklektikusnak, valamint véletlenszerűnek hat, amikor így fogalmaz a kiállításhoz írt interpretációjában: „A tizenöt kereső, al­kotó, a kimondhatatlan dolgok kézműveseként dolgozó művészt illető választásom természetesen szubjektív. Sőt teljesen irracionális.” De (hogy a matematikai példánál maradjak) mi volt az alaphalmaz? Ugyan­is nem feltételezem, hogy a kortárs magyar képzőművészet egészét sike­rült volna áttekintenie, és ez nem is várható el, de akkor melyek azok a művek, amelyekből válogatott? Már azt sem értettem, hogy amikor a magyar képzőművészet reprezentatív kiállítását rendezték tavaly Párizs­ban, akkor miért nem magyar szakemberek válogattak, hiszen mi, ma­gyarok szerettünk volna bemutatkozni Franciaországban. Akkor Jacques Salomé a kortárs magyar képzőművészek közül kiválasztott ti­zenöt művészt, ezzel kapcsolatban a magyar rendezők is azt hangsúlyoz­zák, hogy a válogatás a kortárs magyar képzőművészetnek olyan szeletét képviseli, amit ebben a formában hazai szakember biztos nem állított volna össze. A magyar rendezők ezt a külső szemlélő eltérő nézőpontjá­ban látják elsősorban, illetve érdekesnek tartják, hogy mit és miért tart fontosnak egy „kívülálló”, azaz nem magyar szakember. Ezt a válogatást mutatják most be a Kiscelli Múzeumban is. A következő kérdés a cím kapcsán merült fel bennem. Mit jelent a megbékélés, kinek mivel kell(ett) megbékélnie? Ki kivel veszett össze? Minderre azonban magyarázatul szolgálhat a tárlat helyszíne, a Kiscelli Múzeum kiállítóterme, egy romtemplom csodálatos, rusztikus tere. A címben szereplő „megbékélés” szintén elmélyülésre, meghittségre és belső nyugalomra utal, így tettem magyarázatot a koncepciót illetően, s ennek szellemében meditatív, belső elmélyülésre késztető műveket vár­tam a tárlattól. A kiállított képeket, szobrokat, installációkat tekintve valóban akadnak köztük elmélkedő, bensőséges és filozofikus párbe­szédre hívó alkotások. Mindjárt a kiállítótérbe lépve, az egykori temp­lom előcsarnokában Sugár János Új barát érkezik című konceptuális mű­ve fogadja az érkezőt, amely az Assisiben lévő San Francesco bazilika 1997. októberében bekövetkezett tragédiájának állít emléket. A sötét térbe vetített dia, ami a Newsweek dokumentumfotója alapján készült, a földrengés megdöbbentő pillanatát mutatja. Lovas Ilona installációja a transzparencia által és már címében is (Stáció No 27.) utal transzcen­dens tartalmaira. Szíj Kamilla érzékeny faktúrájú grafikái, Trombitás Tamás kultikus építménymakettjei, vagy Imre Mariann Tüdő című szobra szintén ehhez a meditatív attitűdhöz kapcsolódik. Bukta Imre apró szánkói a vízszintes és függőleges, valamint ég és föld között „le­begnek” Séta az udvarban című installációján. A természetek anyagokból (fa és morzsolt kukorica) felépített mű rusztikus felületei által polemi­zál a templomfal kvádereivel. Ugyancsak hatásosan illeszkedik az egyik oldalkápolna falára Gémes Péter fotókból összeállított oszlopinstalláció­ja, amely az ókori sztoikus filozófia szellem­iség­ét is megidézi. Bár arra nem kaptam választ, hogy miért pont ez a tizenöt művész állíthat ki, de én is megtaláltam az alkotások között a saját nézőpontom szerint össze­tartozó műveket. A rendezők és a művészek után, a tárlatot látva, remélhetőleg a né­zők is megbékélnek. (Megbékélések. Fővárosi Képtár-Kiscelli Múzeum. A kiállítás március 10-ig látható.) A­lejandro Gonzalez Inarritu­­ nem könnyű név, de érdemes megjegyezni, mert még hallani fogunk róla. Első játékfilmje, a Korcs szerelmek bejárta a világot, letarolt tucatnyi fesztivált Cannes-től Los Angelesig és Tokióig, volt, hogy a közönség díját nyerte el, volt, hogy a szigorú FI­PRESCI-zsűriét, jelölték Oscarra és Golden Globe-ra, ráadá­sul az amerikai mozikban is kassza­sikert aratott. Új Tarantino - liheg­tek az ájult kritikusok, némileg felü­letesen, mert csak a kirakós drama­turgia meg a bőven adagolt vér em­lékeztet a hajdan ugyancsak zseni­nek kikiáltott, ám hamar kihunyt talentumú Quentinre. Inarritu tehetsége Tarantinóénál stabilabb alapozású, gondolkodás­­módja mélyebb és felelősségtelje­sebb. Tud mindent, amit a Ponyvare­gény szerzője, elsősorban a kaleidosz­­kópos elbeszélői technikát, bizarr hu­mora is van, ám hiányzik belőle Ta­rantino hűvös, érzelemmentes tech­­nicizmusa, amely még a sikerültebb (korai) filmjeit is bizonytalanokká tet­te, s nem sok jót ígért az életmű egé­szével kapcsolatban. Nem valószínű, persze, hogy a hosszú nevű mexikói Forradalmasítani fogja a modern filmművészetet (ilyesfajta eksztatikus jövendölések hajdan Quentinnel kapcsolatban hangzottak el, mára szerencsére alábbhagytak). Ám hogy a Korcs szerelmek egyike az ezredfor­duló fontos, ígéretes filmjeinek, az biztos. Nincs sok belőlük. Hatalmas csattanás - ez áll a több szálon futó, az időt vissza-visszaforga­­tó, a hősök sorsát keresztező puzzle­történet középpontjában. A színhely: útkereszteződés, amelynek keresztjé­ben a szereplők véres autóbalesetben rohannak össze. Háromszor látjuk a végzetes dramaturgiai és közlekedési csomópontot, a film elején, a köze­pén és a vége felé. Mindhárom sze­replő ide tart, hogy - akár a görög sorstragédiákban - beteljesítse sorsát. Hideglelősen feszült, gyorsra vá­gott autós üldözés ragad magával a nyitó képsorokon. Az öreg kocsiban két kültelki srác ül, egyikőjük vezet, másikuk véres testet tart a kezében, mögöttük lövöldöző üldözők dzsip­je, fékcsikorgás, üvöltözés, vér, egy­re több vér. Inarritu úgy indít, hogy leiskolázza a legjobb (ha van ilyen) hollywoodi akciófilmeseket. Mintha ezekkel a magas feszültségű kezdő­képekkel a szakma arcába vágná: tudok én ilyet is, ha kell, nem nagy cucc, de ez még nem film, ez csak mestervizsga, a film több ennél, sok finom rétegből épül föl, úgymint fi­lozófia, politika, érzelem, az mind csak ezután jön, nem is akárhogy, rákészülhettek. Ugyan a kereszteződés felé robog kis autóján Valeria, a hosszú com­bú luxusmodell, s ugyanarra húzza kacatokkal megrakott guberálóko­csiját El Chivo, a szakállas, lepat­tant csöves. Hármójuk sorsa töredékekből bomlik ki, lassan, fokozatosan, visz­­sza-visszaforgatva az elbeszélés ide­jét. A három életsors­a végzetes, el­kerülhetetlen balesetben fut össze: e pillanat köré szerveződik a törté­net, mint valami mag vagy elkép­zelt középpont köré, körötte kerin­genek a szereplők, az örvény kavar­gó tölcsérének vonzásában, amely végül is beszippantja őket. Három szerelem története a film, három korcs, vagy ahogy az eredeti cím mondja, kutya szerelemé. Octa­vio, a külvárosi kamaszgyerek halá­losan szerelmes a bátyja feleségébe, Suzanne-ba. A báty egy vadállat, Oc­­taviónak ezért más vágya sincs, mint megszöktetni imádottját az otthoni pokolból. Közös jövőjüket kutyavia­dalokkal alapozza meg: békés, mac­kós külsejű rotweilerjéről ugyanis ki­derül, verhetetlen, márpedig a mocskos külvárosban mindennapo­sak a kutyaviadalok, s egy bajnok ko­moly vagyont ér. Ám Suzanne végül a férjénél marad, a konkurencia pe­dig megsokallja Octavióék kaszálá­sát, vér, késelés, lövöldözés, irány a végzetes csattanás, amelyből a fiú megrokkanva, vesztesen kerül ki. Valeria Dánielbe, a sikeres divat­­tervezőbe szerelmes, sikerül is elcsá­bítania a középkorú férfit a családjá­tól, aznap költöznek épp közös sze­relmi fészkükbe, s kezdenének új életet, ám Valeria leugrik egy pa­lack finom borért, beül hát hófehér pincsijével a kocsijába, s elindul a kereszteződés irányába (amerre már javában robog Octavio, nyaká­ban üldözőivel). Csattanás, kórház, a műtőasztalról kikerülve a lány nem modellkedhet többé: gyönyörű lábát, amely a fél város csodálatának tárgya, amputálni kell. Ráadásul öl­ebe, egyetlen vigasza, bemászik egy lyukba a parkettán, s hetekig nem kerül elő, fölfalják a patkányok. Dá­niel és a tolószékes Valeria szerelmi élete ettől kezdve abból áll, hogy minden apró neszre felriadva ijed­ten szólongatják-keresik a pincsit, korccsá lett szerelmük jelképét. El Chivo, a csöves nem elszenve­dője, hanem szemtanúja a véres balesetnek. A férfi bérgyilkosságo­kat vállal, gazdag üzletembereket tesz el láb alól a partner vagy a konkurencia megbízásából. Vérbeli profi, tökéletes munkát végez, nem hagy nyomot. Fiatalon tanulta ki az ölés mesterségét. Gerilla volt haj­dan, új világot kívánt teremteni a fegyverével, szépet és igazságosat, majd csüggedten feladta, békés családapává lett, később otthagyta a polgári-értelmiségi létet is, csa­vargógúnyát öltött, vedlett, korcs kutyákat gyűjtött maga köré, s a város szélére, a szegénynegyedbe vonult, önkéntes száműzetésbe. Gyönyörűséges fiatal lány után koslat naphosszat, később derül ki, hogy a lánya, akinek sima képű yuppie csapja a szelet, e ficsúrra pedig egy hasonlóan sima képű ad kilövési parancsot, valami rende­zetlen üzleti vita miatt, története­sen épp Chivónak. A film záróepizódja a csöves törté­nete. A férfi először felesége temeté­sén tűnik föl, majd rátalál a lányára, életjeleket ad magáról, ellopja és pénzzé teszi megbízója luxusautóját, leveti csavargógönceit, leborotválja szakállát, s a balesetből kimentett rotweiler oldalán nekivág a végtelen horizontnak. Inarritu pontosan azt tudja, ami Tarantinóból hiányzik. Számára az idő nem pusztán játék (bármennyire virtuózan bánik is vele), hanem sors és történelem. A képsorok mögött érzelem és erős szenvedély lüktet, a legmélyén pedig megszenvedett, mély melankólia sötétlik, amellyel a rendező az elveszett és az időben fo­lyamatosan pusztuló értékeket sirat­ja. Míg Tarantino filmjeiben a férfi­nő kapcsolatok gépiesek és felszíne­sek, Inarritu két és fél órás szagga­tott filmeposza vadromantikus sze­­relmesfilm­, korcs kutyákról és ku­tyául korcs szerelmekről... (Korcs szerelmek. Mexikói film. Ren­dező: Alejandro Gonzalez Inarritu.) BÁRON GYÖRGY: Film Kutyaszorítóban ÉLET ÉS|·■ IRODALOM. 26 PÁLYI ANDRÁS: Csokonai redivivus Hazajön a gimnazista fiam az iskolá­ból, épp most tanulja Csokonait, és szidja szegény Vitéz Mihályt, mint a bokrot, hogy érzelgős, hogy dagá­­lyos, hogy patetikus és még ki tudja, mi. Eszembe jut, hogy az ő korában én is elég keservesen rágtam át ma­gam a Dorottyán, noha kötelező ol­vasmány volt, s azt mondom ma­gamban, tanár legyen a talpán, aki évszázadokat áthidaló didaxissal egy mai középiskolás diákhoz igazán kö­zel tudja hozni a XVIII. századi ma­gyar líra e mégiscsak nem akármi­lyen alakját. Igaz, Csokonai gondo­lati lírájában, ha már a szerelmi köl­tészete a mai széptevőktől, ismerjük el, kissé távol áll, tényleg van egy­két lélegzetelállítóan mai érvényű darab, de ezt már­­ el kell áruljam - nem irodalmi kézikönyveim alap­ján, inkább Vallai Péter hatására mondom, aki a múlt kedden-szer­­dán sugárzott Pennaháborúk első da­rabja záróakkordjaként meglepő erővel győzött meg erről. Vagy talán nem is ő, hisz akár­hogy halmozom a megérdemelt jel­zőket világos, logikus és dezarchai­­záló versmondására, tény, hogy a rendező Dániel Ferenc kompozíció­ja ragyogóan megágyazott neki. An­nál inkább, mert maga a vers igazá­ból ráadásnak került e dokumen­tumjátékba, amely a Csokonai deb­receni sírfelirata körül 1806-1807- ben kirobbant Árkádia-per anyagát dolgozta fel, azt a vitát, amely során a Kazinczy által javasolt „Árkádiá­ban. Éltem. Én. Is!”-t a cívis város polgárai úgy értelmezték, hogy Debrecen, akarom mondani, Árká­dia „derék marhalegelő volt, kivált szamaraknak”, s az áldatlan penna­háború következtében - amelyben a Ludas Matyi szerzője, bizonyos Faze­kas Mihály hadnagy kétszer is tollat rántott Kazinczy ellen — csak jó ne­gyedszázad múlva állítottak Csoko­nainak síremléket. Mindezt hallva, tudva, értve, külö­nös fénytörésben hallottuk Vállait, aki a költő rezignált-felvilágosult-jó­­zan verses bölcseletét adta elő élet, halál, hírnév és irodalmi perlekedés dolgairól, teljes odaadással Csokonai megbocsátó iróniája iránt, azaz eleve mintegy múzeumi vitrinbe téve a hajdani politikai acsarkodásokat és presztízsháborúkat - és magától ér­tetődően bevonva e körbe, mond­juk, virtuálisan, a világ minden ké­sőbbi pennaháborúját, azt is, amely­nek napjainkban vagyunk tanúi a választások előtt végképp elhatalma­sodó rágalomhadviselés és gyűlölet­beszéd idején, így aztán e kétszáz esztendős históriát hallgatva, elke­rülhetetlenül felmerült bennem a kérdés, ha hasonló időtávlatból egy hasonló irodalmi restaurátor előve­szi mai sajtóbéli borzalmainkat, lesz­­e azokban annyi báj és történelmi poézis, mint az egykori Árkádia-per­ben? Avagy a magyar közélet vég­képp elveszítette ártatlanságát, kö­vetkezésképp erkölcsi „hasznosítha­tóságát”, feldolgozhatóságát is? Nem akarok ebből túl messzire menő tanulságot levonni. Tény, hogy Dániel nem először vállalko­zik ilyesféle időutazásra (drama­turg: Varga Viktor), amelyben nem egyszerűen a rég­múlt idők histori­kus rekonstruálásáról van szó, de nem is közönséges mai áthallások­ról, inkább a szó legjobb értelmé­ben véve a nemzeti öntudat ébren tartásáról. Annál inkább méltány­landó ez, minél gyakoribb a vissza­élés e téren, s Dánielt mi sem iga­zolja jobban, mint az iskolai feladat­ként sokszor oly nehezen megköze­líthető Csokonai mondhatni egyet­len természetes gesztussal való élet­re keltése. A másnap esti „pennahá­ború” a Pesti Magyar Színház meg­nyitása után - anno 1839 - a törté­nelmi rémdrámák játékstílusa kö­rül támadt teliharcot idézte, kissé ugyan gyengébb hatásfokkal, de aki rászánta az idejét, nem bánta meg. Már csak azért sem, mert manap­ság, amikor egyesek hajlamosak a közszolgálati rádió funkcióját úgy­szólván kizárólag a kormányzati propaganda ellátásában látni, még­iscsak hallhattunk két erős, igazi, nemzetépítő irodalmi műsort. (Pennaháborúk - Petőfi) Tov­fAnn'. ^­­ s \$fi X ί* yy V* ■n'yvtrt nvr «η* yf Zrinyifalvi Gábor munkája (részlet) Rádió 2002. FEBRUÁR 15.

Next