Élet és Irodalom, 2002. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)

2002-08-02 / 31. szám - Mihancsik Zsófia: Kizárólag a minőség • interjú • Komoróczy Géza egyetemi tanár (7. oldal)

- A múlt héten értek véget az egye­temen a felvételik. Ön felvételizte­­tett-e, dolga-e egy egyetemi tanár­nak a felvételiztetés? — A bölcsészkaron ez általában dol­ga az egyetemi tanároknak, én azonban eddig megúsztam. Negy­ven éve, 1962 óta tanítok az egyete­men (ELTE), és eddig mindig sike­rült elkerülnöm, hogy a szóbeli fel­vételi vizsgákban részt kelljen ven­nem. .Az idén azonban valamelyest megváltozott a felvételi rendszer. Korábban mi a hebraisztikai és az asszirológiai szakokra olyan diáko­kat vettünk föl, akik előzőleg egy éven át részt vettek a nyelvi előkép­zésen, tehát heti hat órában már ta­nultak nálunk, ilyenformán szinte csupán formális beszélgetés volt a felvételi vizsga, olyan jelentkezők­kel, akiket tanítottunk. Most azon­ban, hogy úgy mondjam, utcáról jöhettek a jelentkezők, és most elő­ször nekem is vizsgáztatni kellett. - Már nagyon régóta ismeri és átlát­ja az egyetemi rendszert, mi válto­zott a felvételiztetésben? - Az elmúlt héten mindenki, aki fel­vételizett, izgatottan várta a felvételi pontszámok és ponthatárok beje­lentését. Ezt a rendszert néhány év­vel ezelőtt, már a rendszerváltás után vezette be az oktatási kor­mányzat. Az a látszat keletkezett, hogy a diákokat kizárólag a teljesít­ményük alapján vesszük fel. Valójá­ban azonban még most is a Kádár­rezsim hatvanas évek elején kialakí­tott rendszere érvényesül: a felvételi keretszámok. A különbség csak any­­nyi, hogy akkor a minisztérium azt mondta: föl lehet venni például tör­ténelem szakra 120 embert, ma pe­dig, amikor megvannak a vizsga so­rán szerzett pontszámok, a 120­ fő után meghúzzák a ponthatárt, és azt mondják, hogy a 98 pontszám fölöttieket vesszük föl. Ez tökélete­sen méltánytalan és igazságtalan rendszer, mert még mindig a cent­ralizált hatóság dönti el, ki juthat be az autonóm egyetemre és ki nem. A mögötte álló rendszer még sokkal méltánytalanabb, ugyanis ha a fel­vételi keretszámokat transzformál­ják pontszámhatárokra, a felvételi keretszámokat még mindig az hatá­rozza meg, hogy milyen általános nemzetgazdasági elképzelés van ar­ról, hány emberre van szükség ezen vagy azon a szakon. Illetve az, hogy az állam, a minisztérium mennyi pénzt kíván befektetni a felsőokta­tásba. Ez önkényes és alkalmatlan rendszer. Tímár Jánosnak és Poló­­nyi Istvánnak jelent meg másfél év­vel ezelőtt egy könyve, amelynek alapján az Élet és Irodalomban hóna­pok óta fut egy vita a felsőoktatás rendszeréről. Tímár Jánosék alap­­koncepciója - ők közgazdászok, te­hát ők közgazdasági, nemzetgazda­sági szempontból nézik a felsőokta­tást — az, hogy Magyarországon a le­hetőségekhez és szükségletekhez képest túlképzés folyik, tehát fölös­legesen, pazarlóan ölnek temérdek pénzt a felsőoktatás mennyiségi fel­futtatására. Ezt lehetne úgy is fogal­mazni, hogy a pénzt nem jó helyre öntik, nem oda, ahova kellene. Ugyanezzel kapcsolatos az a problé­ma is, hogy az előző kormányzati ciklusban merőben népszerűség­­hajhászó politikai eszközként vezet­ték be az ingyenes - tandíjmentes - felsőoktatást. Idén azért kellett új felvételi rendszert alkalmazni, mert az oktatási minisztérium előző veze­tése egy olyan szisztémát alakított ki, amely szerint - egy-két nagy sza­kot kivéve - mindenkinek egyszerre két szakra kell felvételiznie, és a két szakot együtt, egyszerre kell majd elvégeznie, hogy fönntarthassák azt a fikciót, hogy az egyetemi oktatás tandíjmentes. Ilyenformán a mai politika a Kádár-korban kialakított felvételi keretszámok és a Fidesz­­korszakban kialakított látszat-tandíj­­mentesség örökségével kínlódva próbálja fenntartani az egyetemi oktatást.­­ Na, végül is eljutottunk ahhoz a * 14 Az interjú a Klubrádió 2002. július 14. esti Hétzáró című műsorában el­hangzott beszélgetés részletének szer­kesztett változata. kérdéshez, amit én szerettem volna feltenni, mert értelemszerűen nem vagyok az egyetemek szakértője, de én is olvasom a vitát, amely az Élet és Irodalombban folyik hosszú hóna­pok óta. Azt azonban tudom, hogy nekem mi a véleményem­ a tandíjról. A tandíjat, ugye, bevezette Bokros Lajos, aztán eltörölte Pokorni Zol­tán, aztán az MSZP a választási kam­pányban megígérte, hogy nem fogja visszaállítani, és most, bár az SZDSZ a tandíj mellett volt, Magyar Bálint­nál nem látunk semmiféle ilyen irá­nyú törekvést. Én úgy gondolom, hogy mint minden egyenlősdi, a tandíjmentesség is a gazdagokat se­gíti és a szegényeknek árt. Nem te­remt olyan helyzetet, amelyben va­lós értékükön mérődnek meg a dol­gok, tehát nem is segíti kiegyensú­lyozni a viszonyokat. Ezért szeret­ném megkérdezni, hogy maga sze­rint mi a funkciója a tandíjnak.­­ Én szenvedélyes tandíjpárti va­gyok, körülbelül húsz éve. Kül­földön több helyen tanítottam olyan egyetemen, amelyen a tandí­jat szigorúan beszedték. A tandíj­nak nem az a funkciója a felsőok­tatásban, hogy eltartsa az egyete­met, az csak egy nagyon csekély részét fedezi az egyetemi oktatás költségeinek. A tandíj valódi funk­ciója az, hogy a piaci viszonyokra épülő gazdasági és társadalmi rendszerben a piaci szabályozás és a szerződésszerű értékszolgáltatás elemeit viszi be a tanár-diák vi­szonyba. A különféle gazdaságpoli­tikai, politikai és miniszteriális konstellációktól teljesen függetle­nül úgy gondolom, hogy az alsó fokú oktatást teljes egészében álla­mi költségvetésből kell működtetni - ez minálunk nincs így, nálunk az alsó és a középfokú oktatás jelen­tős terheket ró a szülőkre -, a fel­sőoktatásnak azonban a tandíj szerves szabályozó eleme lehet. Az amerikai egyetemeken, ahol ilyes­féle rendszer működik, a diákok a creditrendszer és a tandíj révén a tanszékek által a tanulmányi köve­telmények érvényesítése végett megszabott kereteken belül maguk választják ki az órákat, amelyeket egy adott félévben fölvesznek. Az egyetem maximálja azt, amit fölve­hetnek, tehát szó sincs arról, hogy 35-40 órát hallgatnának, ezt nem lehet lelkiismeretesen végezni, és minthogy a megfelelő összegeket - konkrét pénzösszeget nem érde­mes szóba hozni, mert merőben mások a jövedelmi és az árviszo­nyok - befizetik, maguk is nagyon jól tudják, hogy nekik az a cre­ditora, amit az adott félévben vagy tanévben fölvettek, ennyibe és ennyibe kerül, és tudják azt is, hogy ezért ezt és ezt kell megkap­niuk. Ilyen diákoknál nem gond - bölcsész szakon - heti 200 oldalnyi olvasmányt kiadni, mert ők tisztá­ban vannak azzal, hogy megfizet­tek azért, hogy tanuljanak, hogy kijelöljék nekik a tanulmányi anyagot, és azt feldolgozzák velük, számon kérjék tőlük. hogy valódi tartalommal bíró diplomát szerez­zenek. Ebben a rendszerben a diák teljesítménye, mondhatni, magától értetődő a piaci késztetés folytán, és ugyanakkor a diákok elvárják a tanártól, tágabban az egyetemtől is, hogy megfelelő teljesítményt nyújtson, különben máshova men­nek tanulni. Az egyetem értékét nem az ingyenesség, nem a diplo­maszerzés könnyű lehetősége, ki­zárólag a minőség határozza meg, a jó színvonalú képzés vonzani fogja a diákokat, a tandíj az elköte­lezettség eszköze. - Most is van tanulmányi ösztöndíj. - A diákok az amerikai egyeteme­ken is kaphatnak ösztöndíjat, de nem a minisztériumtól. Az ösztöndíj az én megítélésem szerint nálunk szociális segély jellegű, és más mó­don kellene elosztani: nem a mi­nisztériumnak, nem is az egyetem­nek, nem alanyi jogon, hanem ér­dem és szükséglet szerint, pályáza­tok útján, ellenszolgáltatás - teljesít­mény, kötelezettségvállalás stb. - fe­jében. Olyanformán, hogy bizonyos prioritásokat jelöl ki az az intéz­mény, amely az ösztöndíjat adja, le­gyen az egy község, amelynek ta­nárra vagy orvosra van szüksége, kulturális intézmény, amelyik sze­retne jól képzett munkatársakat kapni, de akár zsidó vagy cigány (roma) vagy mozgássérült alapít­vány, ezek a nemzetiségi értelmisé­get vagy a megfelelő intézmények munkatársait akarják kiképezni, és erre a célra akár célorientáltan, akár pedig jótékonysági célból, de az intézmény érdekeinek és társa­dalmi szándékainak megfelelően adják ki a pénzt. A diákok verseny­szerűen, nyilvános kiírás alapján pá­lyázhatnak az ösztöndíjra. Egy ilyen rendszer nálunk nagyon jelentős lenne erkölcsi vonatkozásban is. To­vábbá a teljesítmény szempontjából jelentősége van annak, ha a diákok dolgoznak valamit az egyetemi ta­nulmányok mellett, tehát a tandí­juk, létfenntartási költségeik egy ré­szét maguk megkeresik. Akkor nem fordulhatna elő, hogy az egyetem­ről kényelmes ösztöndíjak után azonnal a parlamentbe vagy a kor­mányba kerülnek olyan emberek, akiknek abszolút semmi munkavi­szonyban szerzett tapasztalatuk nincs, és ennélfogva nem tudják döntéseiket élethelyzetekhez szabni. A tanulmányai mellett munkát vég­ző diák együtt él a társadalommal, nem elszigetelt és kivételezett, ha­nem benne van az életben. Úgy­hogy én azt gondolom, hogy az ok­tatási kormányzatnak - vagy kor­mányzatoknak, amelyek egymást váltják - előbb-utóbb föl kell tenni­ük maguknak a kérdést, hogy még­is, ebből a merőben ideologikus vagy inkább propagandisztikus okok folytán kijelölt zsákutcából, mint a tandíjmentesség, amely zsák­utcába a Fidesz-kormányzat bele­kormányozta a felsőoktatást, ho­gyan lehetne kikeveredni, és éssze­rű, társadalmilag is elfogadható mó­don bevezetni az egyetemi tandíj­kötelezettséget. Mellesleg jegyzem meg, hogy a felsőoktatás igen jelen­tős szelete ma sem tandíjmentes, egész intézmények, másoddiploma-, szakok stb., csakhogy ez a tandíj ahelyett, hogy motiválna, határozot­tan diszkriminatív, büntetés jellegű.­­ A tanárra, a diákra és az egész ta­nulási folyamatra nézve értem a hasznát annak, amit mond. De a mai rendszer mire ösztönzi a tanárt, és mire a diákot? - A diákot arra ösztönzi, hogy megkapja a diplomáját... - A lehető legkisebb erőfeszítéssel? - A lehető legkisebb erőfeszítéssel. Én történelmet meg ókori keleti nyelveket tanítottam egész életem­ben itthon is, külföldön is. Külföld­ön, mondtam, a 200 oldal egy tárgyból hetente egyáltalán nem számít extra követelménynek. Ma­gyarországon egy fél év alatt lehe­tetlen megkívánni szigorú értelem­ben a diákoktól, hogy egy 200-300 oldalas tankönyvet komolyan fel­dolgozzanak. Na most a Tímár Já­­nos-Polónyi István-féle koncepció, amely a felsőoktatást inkább a mi­nőségi minta - mennyiségi képzés ellentétpár hangsúlyozásával sze­retné jellemezni, abból a szem­pontból is érdekes és jelentős, hogy az egyetemre jövő diákok felké­szültsége azon az alapszinten, amely már tantárgyak szerint és osztályzatokkal nem nagyon mér­hető, évről évre drámaian romlik. Lehetne erre azt mondani, hogy egy idősebb tanár mindig azt mondja, hogy évről évre rosszab­bak a diákok, ez így biztosan nem objektív megállapítás, azonban azt tudom mondani, hogy ha az órán három oldalt odaadok, és azt ké­rem, hogy mondják el ennek a tar­talmát, harminc évvel ezelőtt a diá­koktól lehetett értelmes szövegrep­rodukciót kapni. Ma a második mondatnál már jön az, hogy „sze­rintem”, és akkor kezdik a szöveg­hez ragaszkodó kivonat vagy az is­mertetés helyett a saját fantáziaké­püket mondani. - Fantáziaképet vagy véleményt? - Hol azt, amit beleképzelnek a szö­vegbe, hol azt, amit a szövegről ők maguk gondolnak... - A fantáziakép se rossz... - ...de az adott célra egyik sem fe­lel meg, hiszen, mondjuk így, a tár­sadalmi, a tudományos vagy a köz­életi kommunikációnak is alapvető feltétele volna, hogy megértsem azt, amit a másik mond vagy leír, és csak ezután fejtsem ki a saját vé­leményemet vagy akár elképzelése­met arról, hogy mi lehet az illető mögöttes gondolata. - Úgy gondolja, hogy a mögött a sok látszólagos félrehallás mögött, ami a közéletben tapasztalható, ilyen tanu­lási hiány is van? - Én nem vagyok társadalompszi­chológus, úgyhogy ilyen messzire nem mernék elmenni, de az az ér­zésem, hogy a politikai kommuni­kációban lévő zavarok egy része tu­datos, szándékos félreértés, hamisí­tás, inszinuáció. Azonban ha tanári szemmel nézek, hallgatok egy par­lamenti közvetítést vagy televíziós vitaműsort - merőben tanári szem­mel, mintha egyetemi szemináriu­mon ülnék együtt három vagy ti­zenkét diákkal -, akkor azt mond­hatom - igyekszem ezt nem tanári fölénnyel megfogalmazni -, hogy ezek a közéleti szereplők egyszerű­en nem képesek a másik három egyszerű mondatát úgy megérteni, ahogyan az verbálisan elhangzik. Mert azonnal azt akarják, hogy a másik mondanivalójából kipréselje­nek valamit, amit félre lehet érteni, amit meg tudnak támadni. A szö­vegmegértést alapjaiban nem tan­tárgyként és nem egyetemen kell megtanulni, már a népoktatás leg­alsó szintjén. Tehát ha a gyereke­ket általános iskolás korukban megtanítják mesét megérteni és el­mondani, gimnáziumban megta­nítják őket regények tartalmát ösz­­szefoglalni, tehát egy olvasmányt visszaadni és utána kritikailag ele­mezni, akkor a társadalmi kommu­nikáció is eljuthat arra a szintre, hogy nem egymás mellett beszé­lünk el, hanem a valódi gondola­tokkal vitatkozunk. - És ezek szerint a két folyamat nem felcserélhető. - A kettő biztosan nem felcserélhe­tő. Ha megengedi, még visszatér­nék a felsőoktatási problematikára. Mind a mai napig nincs normálisan megoldva, éppen a Timár Jánosék által leírt és bírált mennyiségi fej­lesztés folytán, az egyetemek finan­szírozása. A mi tanszékünkkel elő­fordult - az idén fordult elő -, hogy egy olyan tanszéknek, amelyik kö­rülbelül ötven hallgatóval foglalko­zik egy évben, július elején megad­ták az évi összesen 210 ezer forintos költségvetési keretet. Ez körülbelül a xeroxpapírokra vagy valami ilyes­mire elég, postaköltségre, könyvbe­szerzésre már nem jut belőle. Mindjárt a következő héten ezt a 210 ezer forintot is zárolták, mond­ván, hogy a bölcsészkar anyagi vál­ságban van. - Mármint az egyetem vezetése zá­rolta? - Az egyetem vagy a kar vezetése zárolta. Nos, egy évtizede folyik az ELTE széles körű épületrekonst­rukciója. A Pesti Barnabás utcát a piarista rend visszakapta, és nagy­szabású luxusépítkezéssel, jelentős állami támogatásból átépíti teológi­ai főiskolának, ami ellen önmagá­ban semmi kifogásom nincsen, az épület tulajdonjogilag, telekköny­­vileg mindig is az övék volt, az övék maradt az alatt az idő alatt is, amíg a bölcsészkar használta. El­lenben az ELTE rendszeresen nem kapja meg vagy nem megfelelő időben, nem megfelelő összegben kapja meg azt a pénzt, amely a Trefort-kerti campus rekonstrukci­óját lehetővé tenné. - Az egyik felújítást finanszírozzák becsülettel, a másikat nem. - A részleteket nem ismerem, úgy tudom, az illetékes állami vagyon­kezelő nem engedi eladni azokat az épületeket, amelyekből fizetni le­hetne az átépítést, az orvosegyetem nem költözik ki azokból az épüle­tekből, ahová az ELTE beköltöz­hetne stb. Mint egy városszéli le­robbant gyártelep, mind a mai na­pig úgy néznek ki az egyetemi épületek. Botrány. Egyharmaddal kevesebb hely a felsőoktatási intéz­ményekben, és ez máris a színvonal emelkedéséhez vezetne. Kizárólag a minőség - Komoróczy Géza egyetemi tanárral Mihancsik Zsófia beszélget - Tavaly tavasszal látott napvilágot Polónyi István (Debreceni Egyetem Közgazdaság-tudományi Kara) és Tímár János (Budapesti Közgazdaság­­tudományi Egyetem) Tudásgyár vagy papírgyár cí­mű könyve, amely meghökkentő nemzetközi ösz­­szehasonlító adatokkal és elemzések sorával igyekszik eloszlatni azt a tévhitet, mely szerint a magyar oktatásügy sikeresen teljesíti feladatait, annak szerkezetén változtatni felesleges, csupán azt kellene elérni, hogy legyen több költségvetési pénz és még több hallgató a felsőoktatásban. Az oktatás mennyiségi fejlesztésének formális ered­ményei, a nemzetközi tanulmányi versenyeken el­ért magyar sikerek, valamint a világszerte kiemel­kedő magyar tehetségek ugyanis azt a fals véle­ményt alakították ki a hazai kormányzatokban - és nagyrészt a közvéleményben is -, hogy Ma­gyarországon az oktatásügy sikerágazat. Lapunk több szakember felkérésével vitát kezdemé­nyezett e témában (jan. 18-i számunkban olvas­hatták a vitaindító interjút Polónyi Istvánnal és Tí­már Jánossal). Eddig Kéri László (jan. 25.), Sáska Géza (febr. 1.), Lukács Péter (febr. 8.), Halász Gábor, Lengyel Gergő (febr. 15.), Falusné Szikra Katalin (febr. 22.), Csepeli György (márc. 1.), Köteles Lajos (márc. 8.), Bélyácz Iván (márc. 15.), Kozma Tamás (márc. 22.), Papp László Tamás (márc. 29.), Biczó Gábor, Jávorszki András (ápr. 7.), Csíkvári Gábor (ápr. 12.), Király G. István, Ga­yer Gyuláné (ápr. 26.), Fűzfa Balázs (máj. 10.), Gavra Gábor (máj. 17.), Domokos Zsuzsa (máj. 24.), Borbély Tibor (máj. 31.), Gajdics Sándor (jún. 14.), dr. Berényi Sándor (jún. 28.), Magyari Beck István (júl. 5.), Bazsa György (júl. 12.) és Tóth Árpád (júl. 19.) írását közöltük. A jövő héten Kutas János írását olvashatják. 2002. AUGUSZTUS 2. KÖZÉLETI LAPSZEMLE ■ Egy hét aktuális politikai és közéleti híreiből szemléz! ■ Mintegy 100 napi- és hetilapból válogat! ■ Egy-egy témáról sokféle információt, véleményt közölt A TALLÓZÓ E HETI TÉMÁI ■ AUTÓPÁLYÁK - MÉGIS LESZ KÖZBESZERZÉS ■ BÉRANYAPER -­CZEZZEL IS BŰNÖS ■ HAZAI SIKER - ÚJ GYÓGYSZER A RÁKBETE­­GEKNEK______________ Megrendelhető: Napi Gazdaság Kiadó, 1135 Bp., Csata u. 32. Telefon: 350-0452, Telefax: 350-1117 online: www.napi.hu,­ e-mail: terjesztés@napi.hu Megjelenik minden csütörtökön! Keresse az újságárusoknál vagy rendelje meg a kiadóban! ÉLET ÉS ÍR IRODALOM

Next