Élet és Irodalom, 2002. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)

2002-08-16 / 33. szám - Váradi Júlia: Klösz, Budapest, Lugo • interjú • Lugosi Lugo László (7. oldal)

Klösz, Budapest, Lugo - Lugosi Lugo Lászlóval Váradi Júlia készített interjút - Nem szereti, ha fotóművésznek nevezik. A fotózás magas fokú szakmai ismereteinek, technikájának elsajátítására sokkal büszkébb. Valamint arra a jelentős munkára, amit a múlt századforduló egyik legjelentősebb fotográfusa, Klösz György életművének feltárása, alapos tanulmányozása jelentett, és aminek eredményeként nemrégiben megjelentetett egy kétkötetes Klösz-monográfiát a híres fényképész fotóival és életrajzával. Lugosi Lugo László nevéhez ma legtöbben Klösz György nevét társítják. Nem tart attól, hogy egy idő után „elvész” a múlt századvég nagy fotográfusa mögött? Ettől nem félek, de nem is érzem úgy, hogy okom lenne igazán félni, hiszen jó néhány olyan dolgot teszek le folyamatosan az asztalra, aminek nem sok köze van Klösz Györgyhöz. Ugyanakkor nagyon jelentős és meghatározó élmény volt számomra, amikor rábukkantam Klöszre, illetve a fotóira. - Ez hogyan történt? - Úgy kezdődött, hogy sok-sok évvel ezelőtt Bíró Dávid barátomtól, akinél Gedő Uka-festményeket fotóztunk, kaptam egy könyvet ajándékba, a Klösz György fotóiból készült, Budapest Anno című kötetet. Nagyon érdekelt, de csak a magam amatőr szintjén. Én nem vagyok felkészült fotótörténész, mint mondjuk Kincses Károly, de bölcsész lévén az ilyesmi mindig érdekelt. Meg akartam tudni, hogy mikor, miért és főleg hogyan készültek ezek a Budapest-fotográfiák. Kutatni kezdtem, amit egyre jobban élveztem, hiszen csak most, a Klösz-könyvön dolgozva tanultam meg, hogy milyen az igazi levéltári kutatás, mit hol és hogyan kell keresni. És közben eszembe jutott, hogy milyen érdekes lenne most, száz évvel később ugyanazokról a helyszínekről fényképeket készíteni. Ha azt kérdezi, mi hajtott igazán, bevallom, a téma maga is nagyon izgatott, de jó megélhetési forrásnak is ígérkezett egy ilyen képpárokból összeállított fotóskönyv létrehozása. Ugyanis akkor is - mint ahogyan most - a lakbérem kifizetésének gondja nyomasztott. Nagy szerencsémre sikerült valamibe beletrafálnom, mindjárt az első képek elkészítésénél azt vettem észre, hogy ez a dolog működik. Persze rengeteg mindenre kellett figyelnem, nagyon alaposan körül kellett bástyáznom magam, hogy megszülethessenek a használható képek. - Mi mindent kellett figyelembe vennie azonkívül, hogy hogyan fotózza a város különböző pontjait? - Ezer egyéb dolgot. Például a próbafelvételek alapján pontosan ki kellett dolgoznom azt a beállítást, amelyen az árnyékok ugyanoda esnek, mint a száz évvel ezelőtti fotókon. Az is kiderült, hogy nem lehet hétköznap fényképezni. Olyankor annyi jármű és ember van az utcán, hogy az adott épület vagy utcarészlet egészen megváltozik. A célom nem az volt, hogy a kétféle életmód közötti különbséget mutassam be, hanem a város tárgyait és azok változását. Nem az volt a fontos, hogy ma sárgák a villamosok, vagy hogy milyen forgalmas az utca, hanem egy-egy épület átalakulása, egy-egy utcakép megváltozása. Ezért lehetett csak vasárnap dolgozni, amikor az emberek elmennek a városból. Ennek én nagyon örültem, mert imádom a fővárost nyári hétvégeken, amikor szinte kiürül, az utcákon csend és nyugalom honol, teljes béke van, tizenöt perc alatt el tudok jutni Soroksárról Óbudára. Az is kiderült, hogy teherautó-platóról kell fényképezni, ugyanis annak idején Klösz is körülbelül ilyen magasságból készítette a fotóit. Találtam tanulmányféléket, amelyekből sok mindent megtudhattam arról, hogyan dolgozott. Ezekből kiderült, melyik képet hol találjuk, mit használt az előhíváshoz stb. Azt is ezekből a rövid tanulmányokból tudtam meg, hogy szekéren járta a várost, annak a tetején állva fényképezett, így aztán nem volt más választásom, mint hogy magam is olyan magasságból próbáljak fotografálni, mint Klösz György. Egy tejszállító kisteherautót sikerült megszereznem, és annak a platójáról ugyanolyan perspektívájú képek készülhettek, mint a szekér tetejéről. - Azt feltételezem, hogy mialatt a Klösz által elkészített korabeli fényképek mai megfelelőit fotografálta, közelebb került lelkileg és talán gondolkodásában is ahhoz a száz évvel ezelőtti figurához, akiről bizonyára egyre több dolgot sikerült így is kiderítenie. „Belezúgtam” ebbe a hatalmas életműbe. Szinte fejest ugrottam bele. Amíg dolgoztam, folyamatosan kutattam Klösz életének minden mozzanata után. Gyűltek, gyűltek az információk, kerekedett a kép, és közben készítettem a Budapest-fotókat, amelyek - én is úgy éreztem — egyre jobban hasonlítottak az eredetiekre. Akkor már többek unszolására készültem arra is, hogy ne csak a párhuzamos fotókönyvet készítsem el, de egy - ahogy akkor terveztem - „pozitivista kalandregényt” is írjak Klösz Györgyről. Addigra már komoly dokumentációm, igazi gyűjteményem volt a különböző levéltárakban talált anyagokból. Szándékosan másoltam le néhány - XIX. századi fogalmazással - feljegyzett információt azokról a gyakran hihetetlennek tűnő dolgokról, amelyeket Klösz György életéről találtam. Például teljesen váratlanul rábukkantam egy „tűzrendőri jegyzőkönyvre”, amely leírja, hogy 1877-ben hogyan égett le a harmadik Klösz-műterem, az a vadonatúj fotóművészeti galéria, amely augusztusban épült, és novemberben porig égett. Kiderült, hogy építettek bele egy úgynevezett napfénynagyítót, amely - mivel nem volt még villany a városban - a szabadba irányult, úgy gyűjtötte a napsugarakat. Ezt bevezették egy faládába, tükrök, prizmák és lencsék közé, hogy a begyűjtött fény segítségével nagyítsák a fényképeket. Csakhogy egyszer elfelejtették visszarakni a kupakot, és - ahogy az erdőben játszottunk gyerekkorunkban a tükörrel, amely meg tudta gyújtani az avart - itt ugyanígy leégett egy egész műterem. - Mit tudott meg erről az emberről, aki ilyen meghatározó alakja volt a századforduló fotográfiatörténetének? - A mindennapjairól nem sokat sikerült kiderítenem a levéltári kutatásokból, sokkal több adatot, utalást, információt találtam a munkájára vonatkozóan. De néhány életrajzi adatot azért találtam: édesanyja egy udvari tapétázó lánya, édesapja pedig egy gazdag ember magántitkára volt. Tehát a Klösz család az akkori úgynevezett „jó polgári” családok körébe tartozott. Nyolc gyerek született abban a családban, öt meghalt, ami abban az időben, Semmelweis előtt mindennapos dolog volt. Klösz Darmstadtban született 1844-ben, és 17 évesen gyógyszerészetet tanult. Fotózást természetesen akkor még nem lehetett tanulni, hiszen még a fotografálás is gyerekcipőben járt. A vegyszerekről viszont, amelyeket az előhíváshoz használtak, ebben az iskolában alapos ismereteket lehetett szerezni. Amikor Klösz fotografálni kezdett, még nem telt el huszonöt év azután, hogy feltalálták a fényképezést. Akkor ez ugyanolyan szakma volt, mint az asztalosé, a tímáré vagy a gyógyszerészé. - A művészethez semmi köze nem volt ennek a szakmának? - Nem, arról még szó sem volt, legfeljebb a kísérletezéshez volt köze, mivel nagyon sok - negyven-ötven - műveletet kellett elvégezni, mire megszülethetett egy fénykép. Nem volt a sarkon Ofotért, ahol filmet lehetett volna vásárolni, és nem voltak Botex-gyorskidolgozók sem a másik sarkon. Mindent a fotósnak saját magának kellett előállítania, még az emulziót is, amit az üvegre ráöntöttek, hogy lehessen rá fotografálni. 1873-ban Bécsben alakítottak egy szövetkezetet, amelynek ötven alkalmazottja volt Klösz Györggyel együtt, hogy a bécsi világkiállítást fényképezzék. Tehát már csak azért sem készülhetett művészileg megformált fotó, mert ekkora csapat kellett egy-egy kép előállításához. Igen. Erre a legkedvesebb példám nem is Klösz, hanem az angol Sámuel Burn, aki az ezernyolcszázhatvanas években Indiába települt, és a Himalájában akart fotografálni. Ekkor kezdett divatba jönni a szabadban fényképezés. Burn egy negyvenfős karavánnal ment a Himalájába, hiszen cipelni kellett az üveglemezeket, az állványzatot, a vegyszereket, a sátrat, amelyben előhívtak és nagyítottak, aztán persze a saját személyes holmijukat és így tovább, így tehát negyventagú karavánnal érkezett minden fotózás helyszínére. Akkoriban a fotografálás kollektív munka volt. - Klösz mikor és miért települt Magyarországra? - Erre nincsen pontos válasz, csak azt lehet tudni, hogy tizenhat évesen egy kis német városkában, Lorschban gyógyszerészetet tanult, onnan Bécsbe ment, ahol fotózni tanult két, akkor már befutott fényképésztől, akik hamarosan Budapestre jöttek, és a fiatal Kioszt magukkal hozták. Bizonyára az is motiválta őket, hogy itt még nem volt akkora konkurencia, mint a császárvárosban. - Hogy juthatott eszébe, hogy a portréfotózás mellett a várost fényképezze? - Az biztos, hogy nem rendelte meg senki, egyszer csak izgatni kezdte a szabadban, az utcán való fényképezés. Ráadásul azonnal meglátta benne az üzletet, így történt aztán, hogy ebből egy hatalmas sorozat keletkezett, tíz éven át legalább évi negyven képet készített. Később egyébként egy második sorozat is született Budapesten, az első az 1870-es, a második a 80-as években, tudniillik közben technikai forradalom zajlott le a fényképezésben, ez volt az az időszak, amikor az úgynevezett nedves lemezeket a száraz lemezek váltották fel. Ez a Klösz-vállalatot annyira izgatta, hogy elölről kezdték a város fényképezését. Jellemző volt rájuk, hogy mindig kipróbálták a legújabb technikákat. A fotográfia abban az időben olyanfajta árunak számított, mint egy-egy metszet, ami „leírta” az akkori város milyenségét. Felfedezhető-e valami rendszer, valami elgondolás, amely szerint végigfotózta az akkori fővárost, amelyet egyébként az első sorozatot követően egyesítettek és neveztek el Budapestnek? - Megpróbáltam felderíteni valami rendszert, nem nagy sikerrel, de azért az egyértelmű, hogy az akkor legfontosabbnak tartott építményeket mindenképpen megörökítette. A Lánchidat, a Tudományos Akadémiát, a királyi palotát stb. De az is látszik, hogy az akkor robbanásszerű fejlődésnek induló város új épületei is nagyon érdekelték. Óriási mázlija volt, hogy épp az ő idejövetelét követően kezdett el a város gigászi módon nagyvárossá fejlődni. Valószínűleg a korabeli jelentős építészektől is kapott megbízásokat, hogy az új épületeiket fotózza, a képek némelyikének alján ugyanis ott látható egy-egy híres építész neve. S bizonyára a sokszorosítás is fontos része volt a megbízásnak. - Meggazdagodott ebből? - Igen, nagyon. De nemcsak ebből, hanem még jó néhány dologból, amit csinált. Például a híres kastélysorozatával, amelyet a századfordulón készített, óriási anyagi sikert arathatott, mint ahogy azzal a hatalmas megbízásával is, amely a millennium megörökítéséről szólt, és legalább hétszáz fotóból állt. És persze még jobban meggazdagodott a nyomdászatból, amire a negyven éven keresztül folyamatosan űzött fotózás után tért át. Ez az átnyergelés is bizonyítja, hogy őt ezek a mesterségek elsősorban mint jó iparost érdekelték. Talán ez volt az, ami engem is a leginkább vonzott ebben az életműben. - Pedig én úgy tudom, hogy ön eredetileg kimondottan fotóművésznek készült. - Ez igaz, én kezdetben avantgárd művész akartam lenni, méghozzá a Nagyítás című film hatására, amelyet azóta is félévenként megnézek. Elkápráztatott mindaz, ami a főhőst körülvette, hogy fotográfusként Rolls-Royce-szal járt, hogy már akkor mobiltelefon volt a kocsijában, hogy a legcsodálatosabb fényképezőgépekkel, Hasselbladokkal és Nikonokkal fényképzett, hogy bombázó csajok rajongtak érte... és még művész is volt ráadásul. Na, én ilyen szerettem volna lenni, egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy a fényképészet valójában szakma, ami ott kezdődik, hogy az embernek meg kell tanulnia, hogy a film mint anyag - akkoriban még nem digitális fényképezőgéppel dolgoztunk - mit tud, mire képes, miket lehet csinálni az előhíváskor stb. Tehát fel kellett ismernem, hogy a fényképész elsősorban szakiparos. - Le is tett arról, hogy művésznek tartsák? - Ma sokkal inkább azt szeretném, hogy igazán jó szakiparosnak tekintsenek. Klösztől például megtanultam azt a precizitást, ami nélkül nem lehet jó fotográfiákat készíteni. És persze még sok-sok mindent. Nem szeretnék díjakat osztogatni, de ami a szakértelmet illeti, őt tartom az egyik legnagyobb fényképészeti szakembernek. Nagyon sok mindent akkor értettem meg, amikor az életét tanulmányoztam. Például soha nem tudtam, hogy mi az a „hóvilágítás”. Most már tudom, hogy amikor télen nem volt lámpafény, akkor egy-egy híres szobabelsőről készült fotóját úgy készítette, hogy megvárta a havat. Ha leesett a hó, akkor a fényvisszaverődés a legelőnyössebben alakult, és ezért képest volt heteket, hónapokat várni, amíg egy-egy megtervezett képet elkészíthetett. Vagy egy másik érdekes történet a koronázás huszonötödik évfordulójáról, amikor Ferenc József Pestre jött. Találtam egy kérvényt, amelyben Klösz György a hatóságokhoz folyamodik engedélyért, hogy az ünnepség alatt állványt emelhessen a bevonulás helyszínére, amely állványon ígéri - öt embernél több egyszerre nem fog tartózkodni, valamint az ünnepséget követően az állványt azonnal eltakarítja, és „nem is lesz nagy leásás a földbe”. Szóval ő itt a századforduló előtt, aztán a millennium idején és utána egyedülálló iskolát teremtett a városfényképezésben, hiszen nem volt rajta kívül senki, aki abban az időben hasonló módon örökítette volna meg a város tárgyait. Ezért is örültem annyira, hogy a PolgART kiadó a tizenkilencedik század legnagyobb magyarországi fotósa előtt a huszonegyedik századi legnagyobb minőségben tiszteleg a most megjelenő két kötettel. - Az itt fölhalmozott új képek alapján mégis úgy látom, hogy túllépett a Klösz-témán, és most valami egészen új dologgal foglalkozik. Vagy ezen soha sem lehet túllépni? - Biztos mindenben benne van az, amit tőle megtanultam, de természetesen arról sajnos ma sem feledkezhetem meg, hogy a lakbért ki kell fizetnem, ezért újabb és újabb megélhetési lehetőségeken gondolkodom. Most készült el a következő tíz évre egy hozzávetőleges tervem, akár nevezhetjük az „első tízéves tervnek” is. A baj csak az, hogy ötleteim kivitelezéséhez rengeteg ügyintézésre lenne szükség, amihez nincs olyan nagy kedvem, mint magához a fényképezéshez. Mindenesetre nagy kalandoknak nézek elébe. Megpróbálok jó néhány európai városban ehhez a kis Klöszkönyvhöz hasonlóan könyvet létrehozni, amelyben a régi fotográfiák alapján az azonos helyeken új fotókat készítek. Az első ilyen város Athén lesz, mert tudom, hogy léteznek róla hasonló szép régi fotók, és ezekhez párokat lehet készíteni. Fontos persze, hogy ezekben a városokban barátaim is legyenek, akik segítenek, anélkül semmire sem megyek. Bács Emese munkája 2002. AUGUSZTUS 16. es|· IRODALOM