Élet és Irodalom, 2002. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)

2002-09-27 / 39. szám - Zelei Miklós: Kopjafa (19. oldal)

Basszus! NAGY GERGELY (Folytatás a 17. oldalról) Ekkor pedig nem marad más, mint felülvizs­gálni a normál fogalmakat, méghozzá a létre­hozók szempontjai szerint. Csak miután ez megtörtént, válik élhetővé az élet a fémszerke­zet árnyékában, aki pedig erre nem képes, vagy megpróbálta, de nem sikerült neki, bol­dogtalanságra kárhoztatott. Tíz évvel később térek vissza a lakótelepre, akkor egy sok tekin­tetben boldogtalanságra kárhoztatott, és sok tekintetben kerek nőhöz, akivel jól elhamar­­kodjuk a dolgot. Fényképeket mutogat a spa­nyolországi túráról, amelyen a munkatársaival vett részt, de engem a kerek dolgok érdekel­nek, et pedig az egyenesek, félretesszük tehát a fényképeket, piros a fehérnemű, a Triumph magyarországi üzeme ilyennek álmodta a sze­xuálisan kihívó éjszakai viseletét. Minden ol­dalról megpróbáljuk a kerek dolgokat és az egyeneseket összeilleszteni, de olyan az egész, mintha még mindig fényképeket nézeget­nénk. Váltogatott beállítások. Végül is köteles­ségteljesítésbe fordul minden. A Nyugdíjfolyó­sító fölénk magasodik fekete árnyával, fémzör­gés és lassan melegedő, nedves, fémes ízű, vas­tag szeméremajkak. De itt még egyelőre egy pattanásos jazz-zongorista áll előttem. Ablaká­ból rálátni a szerkezetre. Ajánl maga helyett valakit, mert ő nem ér rá. Szívesen jönne pe­dig. Talán majd egyszer. De higgyem el, hogy a srác, akit ajánl, jó lesz. A valaki pedig szom­baton aztán tényleg lejön a próbára. Vállán egy gyöngyvászon tokban (ezt csak ma nevez­zük így, akkor nem tudom, minek mondtuk, talán csak puha toknak) hoz egy hangszert. Ez a váll nem túl széles, az egész figura vékony, kissé görnyedt, tartása hanyag, végtagjai mint­ha rosszul volnának beakasztva a helyükre. A rongyláb szó jut eszembe rögtön ahogy belép, de később érvénytelenítem a találatot, azzal együtt is, hogy a fiú tényleg olyan, mint egy rockabilly zenekar tagja, a haja belőve, vagy félig belőve, mintha már kijött volna belőle a zselé okozta tartás, inge rózsaszín, farmerje kék és szűk, cipője hegyes orrú. A rózsaszín ing­­ ez a legfeltűnőbb­­ kigombolva, arany­lánc csüng le a mellkasra, amely mellkast látva a tornatanárok sípjukba fújnának, és külön erősítő gyakorlatokat rendelnének, illetve po­hár vizet és Seduxent. Van még egy szemüveg is, keret nélküli, közvetlenül a széles lencsék­hez erősített szárakkal, a lencsék pedig - ez kortünet - kékes és rózsaszínes átmenetben füirdenek, de csak, ha bizonyos világítási viszo­nyok mellett, bizonyos oldalról tekintünk a szemüveg viselőjére. Onnan, olyan fényben, többé nem tekintek - döntöm el. Próba a ró­zsaszín ingessel. Fehér gallér a rózsaszín in­gen. Nagyon hangosan beszél. Flegma zenész­történeteket, ironikus csajozós történeteket, és cinikus iskolai történeteket kiabál. Néhány, ál­talunk egyáltalán nem ismert csajozási techni­káról mindjárt az első közös próbán értesü­lünk. Nagyon szórakoztató jelenség, de nem sok jóra számítunk ezek után. Összedugjuk a felszerelést, az Öblíthetek? munkacímmel ellá­tott számot próbáljuk, és meglepetésünkre, egész jól megszólal. Crucianelli Electric Piano, erről inkább nem veszünk tudomást, a hang, ami belőle kijön elfogadhatónak tűnik, főként, hogy rendes billentyűs hangszerekkel még nemigen találkoztunk, egy Korg vagy Roland csak hagymázas álom. A srác elmegy, előtte még körbekínál mindenkit piros malbival, nem kérünk, összepakol, majd felhívunk, mondjuk neki, kimegy a teremből. Mindenki röhög és könyörög, hogy ne vegyük be, vagy kategorikusan kijelenti, hogy nem vehetjük be, rózsaszín inge van, telejátssza a számainkat mindenféle hangokkal, rosszak a történetei, és különben is, nem kell billentyű a zenénkbe. De teljesen egyértelmű, hogy bevesszük. Csa­ládfánk újabb ága. (Szabadság-hegy) Nem a próba teszi a zenekart. A koncertezés. Beleesünk a hibába (mindenki beleesik), agyonpróbáljuk a dolgot, aztán a színpadon a felét sem sikerül reprodukálni annak, amit tu­dunk. Ki kell ezt nőni, de ne rohanjunk előre! A próbán diktafonnal rögzítjük a dolgokat. Kivehetetlen zaj lesz belőle. Próba után alter­natív szórakozóhelyek látogatása következik, kevés ilyen van. Hát, próbáljunk, aztán majd meglátjuk! - mondjuk mindig, amikor a zene­kart rakosgatjuk össze, új emberek jönnek, ki kell próbálni egy gitárost, egy dobost. A világ leghallgatagabb gitárosát is lehozzuk a próbá­ra, hosszú haja van és szemüvege, annyira hallgatag, hogy amikor megkérdezzük, hogy tetszett-e neki a dolog, hogy érezte magát, ar­ra sem válaszol világosan és érthetően. Nálunk marad, mert elhatározzuk, kiszedünk belőle egyszer egy hangos mondatot. Elhívunk egy másik gitárost is, egy zenészt a Szabadság­­hegyről. Éppen új zenekart próbálunk össze­hozni, és annak ellenére elhívjuk, hogy ez idő tájt Pesten azt tartják, a Szabadság-hegyről nem jöhet zenész. Ez arra utalás, hogy a he­gyen könnyebb az élet, mint a sík vidékeken, odafent gazdagabb szülők gazdagabb gyereke­ket nemzenek és nevelik föl őket ebben a gaz­dagabb létben. De a gazdagság itt és most mást jelent, mint normál fogalmakkal, mert például egy családban egy Skoda 120 L és egy Kis­­polszki egyidejű birtoklása már a gazdagság felé mutat. Minden, ami átlag feletti, az már a gazdagságba tartozik? Soroljuk fel a gazdagság elemeit! Két és fél szoba a Szabadság-hegyen, zöld övezetben. Skoda 120 L, a család autója és Kispolszki, a mamának bevásárláshoz. Pláne egy Volkswagen Golf II vagy Opel Kadett. Bécsbe történő utak. Oktoberfest. Jesolo. Kis nyaraló a Balatonnál vagy a Velencei-tónál. Megtakarítás valutában. Szép ruhák. Vagyis olyanok, amelyek a Bécsbe történő utakról származnak. Többnyire a C&A boltjaiból. Nos, nagyjából ezek. A Szabadság-hegyen sok kom­munista is él. Meg sok belügyes is. Zenei szem­pontból ez nem jelent semmit, nekik is lehet a gyerekük jó gitáros mondjuk, vagy jó dobos. A gyerek nem kommunista és/vagy belügyes at­tól, hogy a mama és a papa kommunista és/vagy belügyes. Mindazonáltal a Szabadság­hegyieket a síkvidékiek fenntartásokkal fogad­ják. Nekik mindig van pénzük sörre, koncert után taxiba tudnak ülni. Ez a fiú szakít szülei szabadsághegyiségével. Nem kommunisták a szülők és nem is belügyesek, de ettől még sza­kítani lehet velük. A testvérével zenekarokban játszanak. Gitár és dob. A gitáros az under­­groundnál is mélyebben mozgó zenekarokban játszik, ahol az idő szétfolyik, egy-egy demofel­­vétel esetleg évekig készül. Nagyon jó gitáros, jó szerző. Szép dalokat ír. Westone gitárja van, ez tipikusan japán gyártmányú koppintás­hangszer (egy Gibson-modellt nyúltak le itt a japánok), de hihetetlenül szerencsés darab, mert nagyon szépen szól. Cseng, mint egy ere­deti Gretsch, és jelentőségteljes, mint egy ere­deti Gibson. A fiú érzékeny és finom számokat ír rajta, és halálosan megbízhatatlan. Nem je­lenik meg helyeken, nem hívható fel sehol te­lefonon, nincs otthon, nincs nem­ otthon, nincs sehol, egyszerűen szétfolyik körülötte az idő. Ez szabadság-hegyi vonás. Az idő itt megszű­nik. Talán a közlekedési viszonyok miatt. Hi­szen vagy eléred a Fogast, vagy nem, vagy el­éred a buszt, vagy nem. Ez persze (mármint az elérés, vagy a lemaradás), máshol is ugyanaz, de mondjuk télen, mondjuk este öt után a Szabadság-hegyen már nem olyan könnyű be­látni, hogy jöhet egy újabb Fogas vagy busz. Ilyenkor az illető gyalog indul lefelé. A gyalog­utak pedig, helyesebben a rejtekutak, arra ve­zetnek,­ amerre buszok nem járnak. Órája nincs. Útközben nem jön szembe senki, akitől meg lehetne kérdezni, hány óra van. Nyilvá­nos, utcai óra nincs sehol a hegyen. Az idő­kényszer érzete máris megszűnt, és lassan az időérzék is elmúlik. Talán azért mondják, hogy „a Szabadság-hegyről nem jöhet zenész”, mert nem is jön? Tehát, hogy nem ér oda? Nem éri el a próbát, nem éri el a többieket, nincs jelen, nem kerül elő? Igen, lehet. Min­denesetre megerősíthetem, a hegy nagy te­metője a tehetségeknek. Kevésbé síri metafo­rával: a hegyen ottrekedt számos tehetséges gitáros, dobos, basszusgitáros. Talán nincs kényszer, hogy muszáj csinálni. Nincs moti­váció. Az idő áll, a zsebben van némi pénz, a papa szolgálati útra ment, a mama nem tu­dom. Ez volna az ok? Meg kellene kérdezni a hegyieket. Ez a gitáros aztán, a hangréses, bordó Westone-nal a Hitgyüliben kötött ki. Már, ha ez kikötés. Azóta tűntek fel a gyülis lemezeken a jó kis funkys témák. A funk te­hát nem idegen Istentől. Hrovatin Károly 1935-1956 Hősi halott. Kitüntették a Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékéremmel és a Vörös Csil­lag Érdemrenddel. A honvédelmi miniszter alhadnaggyá léptette elő. Vecsésen született. Apja öntödei munkás volt. A tizenegy tagú család nehéz körülmé­nyek között élt. Hrovatin Károlynak is korán munkába kellett állnia, hogy hozzájáruljon kisebb testvérei eltartásához. Műszerész szak­mát tanult, és a Kispesti Ruhagyárban dolgo­zott. 1955 őszén vonult be sorkatonai szolgálat­ra. Híradós katona volt. Parancsnokai szor­galmáért, fegyelmezett magatartásáért, kato­natársai nyíltságáért, a közösség iránt érzett felelősségvállalásáért szerették. „Aki nagy családban nőtt fel, megtanulta, hogy csak egymást segítve lehet boldogulni” - mondta többször is, és példát mutatott, hogyan lehet és kell az embereknek a közösségben élniük és dolgozniuk. Az alakulat katonái 1956. október 23-a után őr- és járőrszolgálatot teljesítettek. Rendszeres ellenőrzésük alatt tartották a Vác-Buki szigetet, ahova ellenforradalmi csoportok akarták befészkelni magukat. 1956. október 28-án kapták a hírt, hogy az ellenforradalmi csoportok a szigetről tá­madják az egyik laktanyát, a támadók és a védők között tűzharc bontakozott ki. A hír­adó-alegység parancsot kapott a sziget átfé­­sülésére. Egy tisztáson haladtak keresztül, amikor egy ellenforradalmi csoport rejtek­helyről tüzet nyitott rájuk. Hrovatin Károly három lövést kapott, és sebesüléseibe rövid időn belül belehalt. Vecsésen helyezték örök nyugalomra. 2002. SZEPTEMBER 27. ZELEI MIKLÓS: Kopjafa Vali Dezső: Nyári rajz (2002) 19 Forrás: Hrovatin Károly életrajza szó szerinti átvétel Hunyadi Károly: A munkás-paraszt hatalom védelmében című gyűjteményéből. (Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1981); Lakos János életrajzát pe­dig, ugyancsak szó szerint, a Halottaink­­ 1956. I. című kötetből vettem át. Szerkesztette: Balassa Já­nos, Gehér József, Kurdi Zoltán, Mécs Imre, Mo­dor Ádám, Moldován László, Rózsa Gábor. (Kata­lizátor Iroda, Budapest, 1989) Lakos János 1920-1957 1920. február 23-án Gyónón született, föld­műves családban. Saját tanyájuk volt. Szabó­segédnek tanult, de maradt a földművelés­nél. 1946. november 30-án nősült meg. 1957-ig feleségével egyéni gazdálkodó. A forradalom alatt nemzetőr, a községi Nemzeti Bizottság tagja. 1956 decemberében Biksza Miklós párttitkár megérkezik a faluba „rendet csinálni”, ami a tanácsrendszer visz­­szaállítását jelenti. Hírek terjednek el a föl­dek kisajátításáról is. Ennek hatására a feldühödött tömeg a ta­nácsháza elé vonul, ahol Biksza Miklós tar­tózkodik. A helyzet elfajul, a párttitkár lövöl­dözve menekül, a tömeg elfogja, megverik, majd Kövecses Ferenc a párttitkárt saját pisztolyával lelövi. Kövecses Ferenc külföldre menekül, jelenleg Kanadában él. Ez ügyben a községből négy embert végez­nek ki: Balla Pált, Harminc Istvánt, Szabó Károlyt, Lakos Jánost. Még legalább nyolc embert ítélnek börtön­­büntetésre. Lakos János 1957 augusztusáig bujkál, el­fogása után először tizennégy évet kap, majd másodfokon halálra ítélik. 1957. október 25-én végzik ki. ÉLET És­z IRODALOM

Next