Élet és Irodalom, 2002. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)

2002-12-08 / 49. szám - Láng Zsolt: A névelő árulása • könyvkritika • Lengyel László: Fortinbras-ügy (Helikon Kiadó, 2002.) (24. oldal) - Pályi András: Az idő regénye • könyvkritika • Piotr Szewc: Alkonyok és reggelek (Balassi Kiadó, 2002.) (24. oldal)

♦ k. ■ Lengyel László: Fortinbras-ügy. Helikon Kiadó, 2002. 256 oldal, 2000 Ft A Hamlet utáni időkben vagyunk. Fortinbras besétált a színre, ő ural­kodik. Vagyis a „csend” helyén szólal meg ez a könyv. Izgalmas kezdet: ar­ra lehet számítani, a továbbiakban a „lenni vagy nem lenni”-re is fény de­rül. A hetedik oldalon aztán sejteni kezdjük, mégpedig azt a mondatot olvasván, amelyben a vörösszalago­sokról kerül szó, hogy mégiscsak máshol vagyunk. Játékos könyv a Fortinbras-ügy, hi­szen folyamatosan találgatni lehet, milyen eseményekről, és főképp kik­ről szól. A kulcsszavak mellett kulcs­anekdoták és kulcshelyzetek segíte­nek, és ha az azonosítás elakad, az sem baj, mert csak fokozódik a játék izgalma. A keret szereplői ilyen szem­pontból érintetenek maradnak, ami megnyugtató szerkezeti stabilitást eredményez, megerősítve a keretbe­foglalt irat hitelét; nem lényeges, ki az angol király, kicsoda a német csá­szár, akinek előbbi elküldi a Fortin­­bras-ügy aktáit, jóllehet a minden lé­ben kanál olvasói ügyködés itt is fel­idézhet valódi arcokat. Az aktacsomó különféle beszélgetések lejegyzését tartalmazza, leginkább pedig egy bi­zonyos Ambrus apát leveleit, illetve a hozzá címzetteket. Hogy ki is ez az Ambrus apát? A könyv kétharmadá­nál, a Jehudával folytatott beszélgetés során, a zsidókérdés taglalásánál jut­hat eszünkbe, hogy Lengyel László és Várszegi Asztrik beszélgetőkönyvé­ben hasonló mondatok bukkannak fel; e párhuzam aztán másfelé is tova­ágazó személyi azonosításokat ered­ményez, sőt, néhány közelmúltbeli esemény magyarázatához is közelebb visz, ami a könyv legváratlanabb, leg­izgalmasabb sejtetése. Az azonosítás többnyire könnyű... Kis magyar pornográfia, pletykák, adomák, viccek, ahogy a népajkakon élnek. „Fortinbras újesztendei játéka Bohóckirályt formáltatni szakácsával a malacból.” Bohóckirályra ennyiből is ráismerni, de akinek mégsem esne le a tantusz, azt a következőkben bi­zonyára eligazítja a Hízott disznótest­­vér vagy a Josephus megszólítás. For­tinbras a legkisebb királyfiként indul el, aztán elvakult és hataloméhes nagyúrként érkezik meg. Tudni le­het, kiről van szó. De aki ennél is egyértelműbb mesére vágyik, azt is szépen bevárják a mondatok. A vö­rösszalagos bankárok csepülése az udvarban, vagy az orange udvaron­cok emlegetése, vagy a Bohóckirály palotája, illetve feleségének üzelmei, vagy a csehországi bársonyos árulás, vagy Sovány uram neve, aki körbe­­hallgatózik, lévén főstratégája az orange ligának, ilyesmi emlegetése még a nyersebb igényeket is kielégíti. Aztán a „Jámbor” Persson személye, akit megválasztanak Sovány uram helyén az orange liga élére. Vagy Petrus, aki a túloldalról állt át, és most bölcs prófétaként mondja meg, mi legyen. Vagy a másik kulcsfigura, az ispotályos lovag, akit húsvét napjai­ban leszavaznak Fortinbras emberei, uruk tudta és akarata nélkül. Vagy utalás az itáliai példaképre, aki nagy­vonalú gazember, „a la napolitaine”. Ki ne tudná, hol vagyunk? És hát megvan a vereség is, a kettészakított ország is, Amarasco is, aki puha kezé­be veszi a hatalmat. Benne van, hogy Fortinbrast kiverték a városokból, de bírja a földeket. Kettészakadt ország, gyűlölködő népek, itt lesz vége. A kép pontosan kirajzolódik, ami­ben jelentős szerepe van annak is, hogy a kép egy közkézen forgó kép­pel azonosítható. Bekattannak a kli­sék, jóllehet a mívességből, a shakes­­peare-i kellékek kölcsönzéséből, a vendégszövegek gondos kiválogatá­sából, a mély értelmű közbeszúrá­sokból kiolvasható írói szándék való­színűleg többet akar elérni. Milyen poétikai okai lehetnek a félsikernek? A távolság két mondat között túl nagy, elvész a mondatok ereje. „Lopj el egy országot, király leszel, lopj el két garast, felakasztanak.” Bár jól csengő mondat, kicseng a többi kö­zül. Egy Napóleon-mondás hatása egész más, ha ismerjük eredeti kon­textusát, és más, ha nem. Vagy jelez­ni kellene az eredetit, vagy megkonst­ruálni a jelenlegit. „Lyukas szíveken átía a fagyot és sötétséget hozó szél.” „Szükség van bírákra, te is tudod. Va­lakinek kezeskednie kell a végtele­nért.” „Nincs a földön szebb álarc, mint a színlelt jóság. Ezért van teli minden zug csupa színlelővel.” Az eh­hez hasonló mondatok, valószínűleg azért, mert már nem is mondatok, hanem mondások, kilógnak a szöveg­ből, valamit kezdeni kellene velük. Másodsorban az okfejtésekben túl nagy a szavak holtjátéka, azaz keve­sebbet mozdítanak a szövegen, mint amennyi teret elfoglalnak. Olykor pontatlanságukkal is zavart szülnek. Lásd az apokatasztázis egyszerűsítő magyarázata (ráadásul a könyvben apokasztázis van, ami mást jelent, ha jelent). Vagy egy másik bibliai példa: „azt add meg a császárnak, ami a csá­száré” mondás kizárólag a pénzérmé­re vonatkozik, hiszen Krisztus azt mutatja fel, a császár arcképére, a „fej”-re fordítva, vagyis azt adjuk meg a császárnak, ami tőle jön, nem többet, tehát semmiképpen nem le­het a császári hatalom legitimizálása (jóllehet általános az arra irányuló egzegézis). A közkézen forgó szólás­értelmezéssel rejtett hatalmi sóvárgás méze szivárog ki a szövegből. A szö­veg enyhén maszatossá válik, nem működik igazán. Fortinbras és a ha­talom egyfelől túl közel, másfelől el­­érhetetlenül messze van az elbeszélő­től, ami nem engedi könyvét a szük­séges távlatokig. Mentséget persze le­het találni: ha a könyvet az angol ki­rály aktájának tekintjük, akkor iga­zolható a hatalom masszív árnyéka, de akkor megmarad az angol király ügycsomójának, és nem lesz belőle könyv, ez is való. Ráadásul Fortin­bras az örök győztes, aki anélkül győz, hogy beszállna, ebben a felállás­ban hamletiánus figura lesz és veszít. Ezzel összefüggésben nem tud igazi ereje lenni az ügycsomónak sem. Egy győztes, kiismerhetetlen diktátor kö­zelében másképp csengenek az áruló jelentések, a kikutatott levelek, más­képp, mint amikor tudható, hogy a vereség vereség, hogy Fortinbras töb­bé nem a néma csend ura. Az már valaki más. Ilyen értelemben is kiha­gyott lehetőség rejlik az Eckhardt mester-féle mondásban: „A mártíro­kat, akik legyőzték a pogányokat és magukban a félelmet, Viktornak hív­ják.” Erre az idézetre a könyvben az a felelet hangzik el, hogy „a halált nem féljük, a királyt annál inkább”, ami a Győző igazi magyarázatától messzire sodorja az elbeszélést. Az emlegetett Jehudás részben Je­­huda és Ambrus párbeszéde elismé­teli a szokásos fordulatokat („miért tudnak a zsidók mindent túlélni”), és ebben akár a könyv lehetséges tartalma, az áttételesen megmutat­kozó mélységes szatíra is felfedezhe­tő volna. Fel is merül a gyanú, hogy Lengyel azzal fricskázza meg mind­annyiunk orrát, hogy fekete-fehéren bemutatja, milyen közhelyesen gon­dolkozunk az életről. És a gyanú va­lószínűleg meg is erősödne, sőt, iga­zolódna, ha nem volnának ott lép­­ten-nyomon az ambiciózus írói tö­rekvést szemléltető jegyek: a veretes betétek (olykor versek, olykor re­gényrészletek), a kitervelt beszédfor­dulatok, az elszólások (ki mondja meg a királynak az igazságot, vajon ki alkalmas arra, hogy igazságot te­gyen), a komolykodó komolytalan­kodások (mint amikor tekintélyes ta­nár viccel kényszeredetten nevető diákjaival). A könyv elején szorong­va kezdünk nyomozni, mert sötét, mellbevágó titkokat sejtünk, aztán megkönnyebbülünk, és kicsit érdek­telenül várjuk a végét. A Fortinbras-ügy nem jut el a tit­kokhoz, mert nincs elég humora, hogy saját magát legyőzze, és hogy saját kliséin túljusson. Győzni akar abban a csatában, amelyből az igazi győzelemért ki kellene szállnia. Bá­tornak és merésznek akar látszani, de nem tudja láttatni az árnyakat, amelyek ellen harcba száll. Bizonyta­lan könyv. A tétovaság jelképe lehet­ne az a kötőjel, amely a címoldalon megvan, a borítón viszont hiányzik. Ami magát a címet illeti, bár elég furcsán hangzik, névelő nélküliségé­vel valószínűleg azt akarja jelezni, hogy a könyv mindenféle fortinbrasi ügyről tudósít, hogy elénk tárja azt, ami fortinbrasivá tesz minden efféle színjátékot. De a végén mégis arra kell gondolnunk, valójában nem ma­radt el a névelő. LÁNG ZSOLT: A névelő árulása e­r ■ Piotr Szenc: Alkonyok és regge­lek. Fordította: Körner Gábor. Balas­si Kiadó, 2002. 174 oldal, 1200 Ft „A próza jövője - paradox módon - maga a múlt, amely felé nosztal­giából vagy kíváncsiságból fordul” - írta egy cikkében a rendszervál­tás táján Piotr Szenc, akit akkor még „csak” költőként, kritikusként, esszéistaként ismert a lengyel iro­dalmi élet, de ő már javában dol­gozott első regényén, amely egyéb­ként Pusztulás címmel néhány évvel ezelőtt magyarul is megjelent. Az Alkonyok és reggelek a második Szenc-regény, s ahogy az első, ez is az író szülővárosában, a mai Len­gyelország délkeleti szegletében fekvő Zamoscban játszódik, abban a kisvárosban, amelynek a második világháborút többé-kevésbé épség­ben átvészelő épületei ma is a tör­ténelmi Galícia levegőjét árasztják. Mára azonban az egykori couleur locale már csak múlt, amely nosztal­giát is, kíváncsiságot is ébreszthet az íróban, akit zamosci gyerekkora óta izgat a kérdés: milyen volt és hová tűnt az a világ, amely ma már nem létezik, mégis letagadhatatla­­nul jelen van a város falai közt. A mondás tehát, miszerint a próza jö­vője a múlt, Szenc második kötete után már ars poeticaként hangzik, annál is inkább, mert nyilatkozatai­ból tudjuk, a harmadik regénye is a régi Zamoséban játszódik. Lengyelország keleti határa a tör­ténelem során ugyancsak gyakran változott, s mielőtt a második világ­háborút követő jaltai szerződés a lengyel államot erőteljesen nyugat­ra tolta, a mai Ukrajna, Belorusz, Litvánia területéből jelentős vidé­kek hagyományosan lengyelnek számítottak. Igaz, etnikailag-kultu­­rálisan-vallásilag ugyancsak tarka népességgel, de többek közt Galíciá­nak is ez a lengyel-zsidó-ukrán-hu­­cul együttélés kölcsönzött sajátos at­moszférát, sőt, e sokféle náció keve­redése és szimbiózisa adta meg a határvidék - vagy ahogy a lengye­lek szeretik mondani, „a végek” - jellegzetes kultúráját. A holocaust­tal, a háború utáni kitelepítésekkel ez a kultúra, amelynek elbűvölően szép és torokszorító emléket állíta­ PÁLYI ANDRÁS: Az idő regénye­ nak Bruno Schulz fantasztikus tör­ténetei vagy Stanislaw Vincenz esz­­széi, hogy csak magyarul is olvasha­tó művekre utaljak, végleg elsüly­­lyedt. Zamose ennek,az Atantisznak az a nyugatra eső pontja, mely ma is Lengyelország. Szenc különös imaginárius aktus­ra vállalkozik már a Pusztulásban is, de a jelen kisregényben felettébb. Nem versenyezni akar az előtte já­rókkal, nem is non fiction, amit ír, noha jórészt annak látszik, de igenis fikció, nem is akármilyen. Az Alko­nyok és reggelek a háború előtti Za­mose egyetlen hétköznapját mondja el, reggeltől alkonyig, de a békeidő végén és a vészkorszak hajnalán. Ám az igazi tétje e történet nélküli történetnek nem az, hogy sikerül-e elénk varázsolni a letűnt kor jelleg­zetes figuráit és helyszíneit, Salomen Goldman boltját a Jichak Perec ut­cában vagy Fajga Katz pékáru-bó­déját, Sámuel Kahan malmát, a Só­piac téri nyomókútnál „vendégeske­dő” Karol Adamczukot vagy Tar­­nowski doktort stb., stb., hanem an­nak a kozmikus dimenziónak a meglelése, amelyet a mai és talán már a tegnapi ember is végleg elve­szített. Vagy ami eddig legalábbis végleges veszteségnek tűnt. Mintha Szenc csak azért akarná érzéklete­sen megrajzolni e kisvárosi kalei­doszkópot, amit akár regényes kul­túrtörténetnek is nevezhetnénk, akár egy sosem volt gyerekkor eg­zotikus és varázsos leporellójának is, hogy észrevétlenül az egészet mint­egy mellékessé tegye, zárójelbe he­lyezze, egy nagyon egyszerűen hangzó, mégis fenséges kozmikus eseményre irányítsa figyelmünket: arra tudniillik, hogy reggel felkel a nap és alkonyatkor lenyugszik. A régi Zamosc e bűvös körkép­ében ráadásul ott látjuk Piotrust, azaz a kis Piotrot, vagyis magát az írót gyerekként, noha Piotr Szenc mintegy másfél évtizeddel a hábo­rú után született. E nyilvánvaló anakronizmus teszi igazán az idő regényévé az Alkonyok és reggeleket, ez teszi félreérthetetlenné az olvasó számára, hogy behatolva a szenci világba, az ellenkező látszat ellené­re, búcsút vett a történelemtől, an­nak egész lineáris eseménysorától, s belépett a mitikus időbe. A mítosz az örök jelen. Ezért is nincs sztorija e könyvnek, noha van a mélyén rejtett történet, mint mondjuk, Mészöly Filmjében. De az Ausch­witzban „a jóvátehetetlen jóvátéte­léről” tűnődő Pilinszky is eszünkbe juthat: az író nem az eltűnt couleur locale-t akarja felidézni, a soha visz­­sza nem hozható múltat, inkább egyfajta megváltó aktussal fel- vagy megszabadítani akarja a várost a vészkorszak, a pusztulás szörnyű terhétől, hisz meghitt emlékek fű­zik ide, ő itt nőtt fel. A huszadik század kegyetlen, minden illúziót szétcincáló ször­nyűségei évtizedekre meghatározó írói attitűddé tették a demitologi­­zálást, írják a lengyel kritikusok Szewc regényei kapcsán, ám mára a bálványdöntés nagy ironikus tra­díciója kiüresedett, folytathatatlan­­nak tűnik. A mítoszromboló nem­zedékek után színre lép egy új nemzedék - szerzőnk mellett két gdanski írót, Huellét és Chwimet szokás még ez ügyben emlegetni (nem véletlenül, hisz a mai Gdansk, az egykori Danzig szintén afféle múlt nélküli város)­­, amely újra a mítosz által remél otthonra lelni a hazában. Ez a mitikus atti­tűd „a történelem végét” jelenti, bár nem egészen fukuyamai érte­lemben, azaz nem is a végét, ha­nem a meghaladását. Szenc hősei érzik a pusztulás előszelét, mégis maradnak, nem mozdulnak: ez az ő helyük a földgolyón. Mert ne fe­ledjük, itt végül is végig erről a lá­tószögről van szó: a reggelről, az alkonyról, az életről. Szenc minden egyes mondata - a legegyszerűbb is - igen pontos és feszes építmény, képei tiszták, pre­cízek, néha vakítóan élesek, más­kor színes fények táncolnak ben­nük, akár egy templomi intrázs mozaikjain, de mindig „a maguk történetét mesélik”. Körner Gábor ritka affinitást tanúsít a szenci világ iránt, s még az egyes helyszínek és utcanevek tolmácsolásában is jó ér­zékkel teremti meg a kívánatos at­moszférát, amikor egyik-másik ne­vet jelentése szerint lefordítja, míg a többit természetesen megőrzi eredet hangzása szerint. Gábor Áron munkája Jerome K. Jerome Egy naplopó tűnődései Három ember egy csónakban Több mint száz kiadás! Kapható a könyvesboltokban www.dolmen.hu DOLMEN ÉLET ÉS 19­24 IRODALOM. L _____ ___ __ ..... '....._ .Γ 2002. DECEMBER 8.

Next