Élet és Irodalom, 2002. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)
2002-12-08 / 49. szám - Láng Zsolt: A névelő árulása • könyvkritika • Lengyel László: Fortinbras-ügy (Helikon Kiadó, 2002.) (24. oldal) - Pályi András: Az idő regénye • könyvkritika • Piotr Szewc: Alkonyok és reggelek (Balassi Kiadó, 2002.) (24. oldal)
♦ k. ■ Lengyel László: Fortinbras-ügy. Helikon Kiadó, 2002. 256 oldal, 2000 Ft A Hamlet utáni időkben vagyunk. Fortinbras besétált a színre, ő uralkodik. Vagyis a „csend” helyén szólal meg ez a könyv. Izgalmas kezdet: arra lehet számítani, a továbbiakban a „lenni vagy nem lenni”-re is fény derül. A hetedik oldalon aztán sejteni kezdjük, mégpedig azt a mondatot olvasván, amelyben a vörösszalagosokról kerül szó, hogy mégiscsak máshol vagyunk. Játékos könyv a Fortinbras-ügy, hiszen folyamatosan találgatni lehet, milyen eseményekről, és főképp kikről szól. A kulcsszavak mellett kulcsanekdoták és kulcshelyzetek segítenek, és ha az azonosítás elakad, az sem baj, mert csak fokozódik a játék izgalma. A keret szereplői ilyen szempontból érintetenek maradnak, ami megnyugtató szerkezeti stabilitást eredményez, megerősítve a keretbefoglalt irat hitelét; nem lényeges, ki az angol király, kicsoda a német császár, akinek előbbi elküldi a Fortinbras-ügy aktáit, jóllehet a minden lében kanál olvasói ügyködés itt is felidézhet valódi arcokat. Az aktacsomó különféle beszélgetések lejegyzését tartalmazza, leginkább pedig egy bizonyos Ambrus apát leveleit, illetve a hozzá címzetteket. Hogy ki is ez az Ambrus apát? A könyv kétharmadánál, a Jehudával folytatott beszélgetés során, a zsidókérdés taglalásánál juthat eszünkbe, hogy Lengyel László és Várszegi Asztrik beszélgetőkönyvében hasonló mondatok bukkannak fel; e párhuzam aztán másfelé is tovaágazó személyi azonosításokat eredményez, sőt, néhány közelmúltbeli esemény magyarázatához is közelebb visz, ami a könyv legváratlanabb, legizgalmasabb sejtetése. Az azonosítás többnyire könnyű... Kis magyar pornográfia, pletykák, adomák, viccek, ahogy a népajkakon élnek. „Fortinbras újesztendei játéka Bohóckirályt formáltatni szakácsával a malacból.” Bohóckirályra ennyiből is ráismerni, de akinek mégsem esne le a tantusz, azt a következőkben bizonyára eligazítja a Hízott disznótestvér vagy a Josephus megszólítás. Fortinbras a legkisebb királyfiként indul el, aztán elvakult és hataloméhes nagyúrként érkezik meg. Tudni lehet, kiről van szó. De aki ennél is egyértelműbb mesére vágyik, azt is szépen bevárják a mondatok. A vörösszalagos bankárok csepülése az udvarban, vagy az orange udvaroncok emlegetése, vagy a Bohóckirály palotája, illetve feleségének üzelmei, vagy a csehországi bársonyos árulás, vagy Sovány uram neve, aki körbehallgatózik, lévén főstratégája az orange ligának, ilyesmi emlegetése még a nyersebb igényeket is kielégíti. Aztán a „Jámbor” Persson személye, akit megválasztanak Sovány uram helyén az orange liga élére. Vagy Petrus, aki a túloldalról állt át, és most bölcs prófétaként mondja meg, mi legyen. Vagy a másik kulcsfigura, az ispotályos lovag, akit húsvét napjaiban leszavaznak Fortinbras emberei, uruk tudta és akarata nélkül. Vagy utalás az itáliai példaképre, aki nagyvonalú gazember, „a la napolitaine”. Ki ne tudná, hol vagyunk? És hát megvan a vereség is, a kettészakított ország is, Amarasco is, aki puha kezébe veszi a hatalmat. Benne van, hogy Fortinbrast kiverték a városokból, de bírja a földeket. Kettészakadt ország, gyűlölködő népek, itt lesz vége. A kép pontosan kirajzolódik, amiben jelentős szerepe van annak is, hogy a kép egy közkézen forgó képpel azonosítható. Bekattannak a klisék, jóllehet a mívességből, a shakespeare-i kellékek kölcsönzéséből, a vendégszövegek gondos kiválogatásából, a mély értelmű közbeszúrásokból kiolvasható írói szándék valószínűleg többet akar elérni. Milyen poétikai okai lehetnek a félsikernek? A távolság két mondat között túl nagy, elvész a mondatok ereje. „Lopj el egy országot, király leszel, lopj el két garast, felakasztanak.” Bár jól csengő mondat, kicseng a többi közül. Egy Napóleon-mondás hatása egész más, ha ismerjük eredeti kontextusát, és más, ha nem. Vagy jelezni kellene az eredetit, vagy megkonstruálni a jelenlegit. „Lyukas szíveken átía a fagyot és sötétséget hozó szél.” „Szükség van bírákra, te is tudod. Valakinek kezeskednie kell a végtelenért.” „Nincs a földön szebb álarc, mint a színlelt jóság. Ezért van teli minden zug csupa színlelővel.” Az ehhez hasonló mondatok, valószínűleg azért, mert már nem is mondatok, hanem mondások, kilógnak a szövegből, valamit kezdeni kellene velük. Másodsorban az okfejtésekben túl nagy a szavak holtjátéka, azaz kevesebbet mozdítanak a szövegen, mint amennyi teret elfoglalnak. Olykor pontatlanságukkal is zavart szülnek. Lásd az apokatasztázis egyszerűsítő magyarázata (ráadásul a könyvben apokasztázis van, ami mást jelent, ha jelent). Vagy egy másik bibliai példa: „azt add meg a császárnak, ami a császáré” mondás kizárólag a pénzérmére vonatkozik, hiszen Krisztus azt mutatja fel, a császár arcképére, a „fej”-re fordítva, vagyis azt adjuk meg a császárnak, ami tőle jön, nem többet, tehát semmiképpen nem lehet a császári hatalom legitimizálása (jóllehet általános az arra irányuló egzegézis). A közkézen forgó szólásértelmezéssel rejtett hatalmi sóvárgás méze szivárog ki a szövegből. A szöveg enyhén maszatossá válik, nem működik igazán. Fortinbras és a hatalom egyfelől túl közel, másfelől elérhetetlenül messze van az elbeszélőtől, ami nem engedi könyvét a szükséges távlatokig. Mentséget persze lehet találni: ha a könyvet az angol király aktájának tekintjük, akkor igazolható a hatalom masszív árnyéka, de akkor megmarad az angol király ügycsomójának, és nem lesz belőle könyv, ez is való. Ráadásul Fortinbras az örök győztes, aki anélkül győz, hogy beszállna, ebben a felállásban hamletiánus figura lesz és veszít. Ezzel összefüggésben nem tud igazi ereje lenni az ügycsomónak sem. Egy győztes, kiismerhetetlen diktátor közelében másképp csengenek az áruló jelentések, a kikutatott levelek, másképp, mint amikor tudható, hogy a vereség vereség, hogy Fortinbras többé nem a néma csend ura. Az már valaki más. Ilyen értelemben is kihagyott lehetőség rejlik az Eckhardt mester-féle mondásban: „A mártírokat, akik legyőzték a pogányokat és magukban a félelmet, Viktornak hívják.” Erre az idézetre a könyvben az a felelet hangzik el, hogy „a halált nem féljük, a királyt annál inkább”, ami a Győző igazi magyarázatától messzire sodorja az elbeszélést. Az emlegetett Jehudás részben Jehuda és Ambrus párbeszéde elismételi a szokásos fordulatokat („miért tudnak a zsidók mindent túlélni”), és ebben akár a könyv lehetséges tartalma, az áttételesen megmutatkozó mélységes szatíra is felfedezhető volna. Fel is merül a gyanú, hogy Lengyel azzal fricskázza meg mindannyiunk orrát, hogy fekete-fehéren bemutatja, milyen közhelyesen gondolkozunk az életről. És a gyanú valószínűleg meg is erősödne, sőt, igazolódna, ha nem volnának ott lépten-nyomon az ambiciózus írói törekvést szemléltető jegyek: a veretes betétek (olykor versek, olykor regényrészletek), a kitervelt beszédfordulatok, az elszólások (ki mondja meg a királynak az igazságot, vajon ki alkalmas arra, hogy igazságot tegyen), a komolykodó komolytalankodások (mint amikor tekintélyes tanár viccel kényszeredetten nevető diákjaival). A könyv elején szorongva kezdünk nyomozni, mert sötét, mellbevágó titkokat sejtünk, aztán megkönnyebbülünk, és kicsit érdektelenül várjuk a végét. A Fortinbras-ügy nem jut el a titkokhoz, mert nincs elég humora, hogy saját magát legyőzze, és hogy saját kliséin túljusson. Győzni akar abban a csatában, amelyből az igazi győzelemért ki kellene szállnia. Bátornak és merésznek akar látszani, de nem tudja láttatni az árnyakat, amelyek ellen harcba száll. Bizonytalan könyv. A tétovaság jelképe lehetne az a kötőjel, amely a címoldalon megvan, a borítón viszont hiányzik. Ami magát a címet illeti, bár elég furcsán hangzik, névelő nélküliségével valószínűleg azt akarja jelezni, hogy a könyv mindenféle fortinbrasi ügyről tudósít, hogy elénk tárja azt, ami fortinbrasivá tesz minden efféle színjátékot. De a végén mégis arra kell gondolnunk, valójában nem maradt el a névelő. LÁNG ZSOLT: A névelő árulása er ■ Piotr Szenc: Alkonyok és reggelek. Fordította: Körner Gábor. Balassi Kiadó, 2002. 174 oldal, 1200 Ft „A próza jövője - paradox módon - maga a múlt, amely felé nosztalgiából vagy kíváncsiságból fordul” - írta egy cikkében a rendszerváltás táján Piotr Szenc, akit akkor még „csak” költőként, kritikusként, esszéistaként ismert a lengyel irodalmi élet, de ő már javában dolgozott első regényén, amely egyébként Pusztulás címmel néhány évvel ezelőtt magyarul is megjelent. Az Alkonyok és reggelek a második Szenc-regény, s ahogy az első, ez is az író szülővárosában, a mai Lengyelország délkeleti szegletében fekvő Zamoscban játszódik, abban a kisvárosban, amelynek a második világháborút többé-kevésbé épségben átvészelő épületei ma is a történelmi Galícia levegőjét árasztják. Mára azonban az egykori couleur locale már csak múlt, amely nosztalgiát is, kíváncsiságot is ébreszthet az íróban, akit zamosci gyerekkora óta izgat a kérdés: milyen volt és hová tűnt az a világ, amely ma már nem létezik, mégis letagadhatatlanul jelen van a város falai közt. A mondás tehát, miszerint a próza jövője a múlt, Szenc második kötete után már ars poeticaként hangzik, annál is inkább, mert nyilatkozataiból tudjuk, a harmadik regénye is a régi Zamoséban játszódik. Lengyelország keleti határa a történelem során ugyancsak gyakran változott, s mielőtt a második világháborút követő jaltai szerződés a lengyel államot erőteljesen nyugatra tolta, a mai Ukrajna, Belorusz, Litvánia területéből jelentős vidékek hagyományosan lengyelnek számítottak. Igaz, etnikailag-kulturálisan-vallásilag ugyancsak tarka népességgel, de többek közt Galíciának is ez a lengyel-zsidó-ukrán-hucul együttélés kölcsönzött sajátos atmoszférát, sőt, e sokféle náció keveredése és szimbiózisa adta meg a határvidék - vagy ahogy a lengyelek szeretik mondani, „a végek” - jellegzetes kultúráját. A holocausttal, a háború utáni kitelepítésekkel ez a kultúra, amelynek elbűvölően szép és torokszorító emléket állíta PÁLYI ANDRÁS: Az idő regénye nak Bruno Schulz fantasztikus történetei vagy Stanislaw Vincenz eszszéi, hogy csak magyarul is olvasható művekre utaljak, végleg elsülylyedt. Zamose ennek,az Atantisznak az a nyugatra eső pontja, mely ma is Lengyelország. Szenc különös imaginárius aktusra vállalkozik már a Pusztulásban is, de a jelen kisregényben felettébb. Nem versenyezni akar az előtte járókkal, nem is non fiction, amit ír, noha jórészt annak látszik, de igenis fikció, nem is akármilyen. Az Alkonyok és reggelek a háború előtti Zamose egyetlen hétköznapját mondja el, reggeltől alkonyig, de a békeidő végén és a vészkorszak hajnalán. Ám az igazi tétje e történet nélküli történetnek nem az, hogy sikerül-e elénk varázsolni a letűnt kor jellegzetes figuráit és helyszíneit, Salomen Goldman boltját a Jichak Perec utcában vagy Fajga Katz pékáru-bódéját, Sámuel Kahan malmát, a Sópiac téri nyomókútnál „vendégeskedő” Karol Adamczukot vagy Tarnowski doktort stb., stb., hanem annak a kozmikus dimenziónak a meglelése, amelyet a mai és talán már a tegnapi ember is végleg elveszített. Vagy ami eddig legalábbis végleges veszteségnek tűnt. Mintha Szenc csak azért akarná érzékletesen megrajzolni e kisvárosi kaleidoszkópot, amit akár regényes kultúrtörténetnek is nevezhetnénk, akár egy sosem volt gyerekkor egzotikus és varázsos leporellójának is, hogy észrevétlenül az egészet mintegy mellékessé tegye, zárójelbe helyezze, egy nagyon egyszerűen hangzó, mégis fenséges kozmikus eseményre irányítsa figyelmünket: arra tudniillik, hogy reggel felkel a nap és alkonyatkor lenyugszik. A régi Zamosc e bűvös körképében ráadásul ott látjuk Piotrust, azaz a kis Piotrot, vagyis magát az írót gyerekként, noha Piotr Szenc mintegy másfél évtizeddel a háború után született. E nyilvánvaló anakronizmus teszi igazán az idő regényévé az Alkonyok és reggeleket, ez teszi félreérthetetlenné az olvasó számára, hogy behatolva a szenci világba, az ellenkező látszat ellenére, búcsút vett a történelemtől, annak egész lineáris eseménysorától, s belépett a mitikus időbe. A mítosz az örök jelen. Ezért is nincs sztorija e könyvnek, noha van a mélyén rejtett történet, mint mondjuk, Mészöly Filmjében. De az Auschwitzban „a jóvátehetetlen jóvátételéről” tűnődő Pilinszky is eszünkbe juthat: az író nem az eltűnt couleur locale-t akarja felidézni, a soha viszsza nem hozható múltat, inkább egyfajta megváltó aktussal fel- vagy megszabadítani akarja a várost a vészkorszak, a pusztulás szörnyű terhétől, hisz meghitt emlékek fűzik ide, ő itt nőtt fel. A huszadik század kegyetlen, minden illúziót szétcincáló szörnyűségei évtizedekre meghatározó írói attitűddé tették a demitologizálást, írják a lengyel kritikusok Szewc regényei kapcsán, ám mára a bálványdöntés nagy ironikus tradíciója kiüresedett, folytathatatlannak tűnik. A mítoszromboló nemzedékek után színre lép egy új nemzedék - szerzőnk mellett két gdanski írót, Huellét és Chwimet szokás még ez ügyben emlegetni (nem véletlenül, hisz a mai Gdansk, az egykori Danzig szintén afféle múlt nélküli város), amely újra a mítosz által remél otthonra lelni a hazában. Ez a mitikus attitűd „a történelem végét” jelenti, bár nem egészen fukuyamai értelemben, azaz nem is a végét, hanem a meghaladását. Szenc hősei érzik a pusztulás előszelét, mégis maradnak, nem mozdulnak: ez az ő helyük a földgolyón. Mert ne feledjük, itt végül is végig erről a látószögről van szó: a reggelről, az alkonyról, az életről. Szenc minden egyes mondata - a legegyszerűbb is - igen pontos és feszes építmény, képei tiszták, precízek, néha vakítóan élesek, máskor színes fények táncolnak bennük, akár egy templomi intrázs mozaikjain, de mindig „a maguk történetét mesélik”. Körner Gábor ritka affinitást tanúsít a szenci világ iránt, s még az egyes helyszínek és utcanevek tolmácsolásában is jó érzékkel teremti meg a kívánatos atmoszférát, amikor egyik-másik nevet jelentése szerint lefordítja, míg a többit természetesen megőrzi eredet hangzása szerint. Gábor Áron munkája Jerome K. Jerome Egy naplopó tűnődései Három ember egy csónakban Több mint száz kiadás! Kapható a könyvesboltokban www.dolmen.hu DOLMEN ÉLET ÉS 1924 IRODALOM. L _____ ___ __ ..... '....._ .Γ 2002. DECEMBER 8.