Élet és Irodalom, 2002. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)
2002-08-16 / 33. szám - Lengyel László: Papp Zsolt • nekrológ (6. oldal)
ennyire megtanította írni a halál! Vannak, akiknek a halál hidegen és szárazon félrelöki a szövegeit, leértékeli a szavait, zörgéssé teszi a mondatait. Tíz éve halott, és az írása javul. Beleérik a korba. Kérdezed, olvassa-e valaki? Senki. Minket se fognak olvasni. El kellett volna mennie ebből az országból. Ha a huszonnégy éves Papp Zsolt kint marad Frankfurtban, és német szociológussá vagy filozófussá neveli magát, akkor ma Európa egyetemein tanítanák, ő maga pedig Berkeleyn vagy a Georgetownon adna elő. Ha harmincéves magyar emigránsként próbálkozott volna Nyugat-Berlinben vagy Hamburgban, ma felolvasásokat tartana Németország-szerte, kiállításokat nyitna, televíziós találkákon hadarna, kisesszéia német, osztrák, svájci közönség nevetgélne. Ha 1989-ben kiköltözik Luganóba. „Via Castagnola. Elfogy a járda. A levegő is. Minek is a járda. Minek a levegőm. Minek a járás-kelés. Elég az országút. Meg a kastélyocskák. Bimbózó kilátás, a megbúvó kertek árnyékában. Aura privata. Közelebb megyek, helyesbítek. Area privata. Magánterület. Sőt. Lassan aria privata. Magánlevegő. Ezért fogyott el.” Élne. Azt mondod, nem lett volna belőle semmi. Lehet. * A hetvenes és a nyolcvanas években Európába ment társadalomtudományi értelmiségiek nem jutottak sokra. Nem jutottak semmire. Európa se jutott sokra. A sokra jutott európaiak Amerikába mentek. Papp Zsolt egy Amerikán kívüli világban élt. Amerikán kívüli Frankfurtban és Zürichben, Kölnben és Baselben volt otthon. Nem amerikai, nem angolszász tudományt művelt. Volt-e, van-e Amerikán kívüli élet? A halál nem angolul és németül, hanem magyarul tanította az írásra. Magyarul olvasom. Van-e értelme magyarul írni? Van-e értelme európaiul gondolkodni? Van-e értelme erről kérdezősködni? „és őrülten imádta szépséges Budapestjét, e nagy szennyvízcsatornát, hol bomlik anyag, elme gyönyörű, gyilkos ország, te voltál a szerelme... ”* Hogyan fejezhetném ki, hogy Papp Zsolt e nem amerikai tudományossággal, magyar írással éppen nem vidékies, semmi köze a nemzeti horizonthoz. Mindent megtett azért, hogy magát és világát a nagy összefüggésrendszerbe helyezze el, az európai gondolkodás kozmopolita világába. Igen, magyarul írt filozófiai és szociológiai kérdésekről. Kiszabadította magát Lukács és az ortodox filozófia hatalmas árnyékából, s megkísérelt magyar filozófiát és szociológiát csinálni a magyar hullámvölgyben, az európai korszak magasában. Nem lukácsi, nem heideggeri filozófiát, hanem valahol Habermas nyomdokain járva kiépíteni saját állásait. „Nem adhatjuk fel az eszmét, azt mondja Jürgen Habermas, hogy ne tudnánk feltalálni a politikacsinálás morális megalapozásának és a moralitás kommunikatív megalapozásának alapelveit. Ugyanis már léteznek. ” Kérdezed, mikor ismertem meg. Nem tudom. Tanított az egyetemen. De valójában nem tanított, hanem folyamatosan beszélt, beszélt, beszélt. Belevágtam a szavába. Tovább mondta. Megint megakasztottam. Leállt. Magasan, szétcsapott karokkal. Csudálkozott. Gyakran lepődött meg, vagy tett úgy, mint aki meglepődik. Föl és alá sétált, fejét előrehajtva, vállát bedöntve, cigarettáról cigarettára gyújtva. „Magának kérem igaza van. Jöjjön el hozzám egy kávéra!” Nem kávéztam, nem dohányoztam, nem ittam, ellenben pökhendien magabiztos voltam. Ő döntötte magába a kávékat - ma már tudom, hogy rosszabbnál roszszabbakat főzött, de akkor ez mindegy volt, mert a jót is viszolyogva nyeltem volna -, ki-be rohangált a teli hamutartókkal, és ivott. Túlságig szerény volt, néha szerénykedő. A Hunyadi János utcában lakott Papp Zsolt volt az első felnőtt barátom. Kérdezed, mikor írtunk először együtt? Nem tudom. Egyedül mindenki tud írni. Ketten vagy hárman együtt írni az tudomány. A hatvanas és hetvenes években az együtt írás, az alkotóközösség volt a kánon, a külön írás, az egyéni építés a kivétel. Együtt írtak a budapesti iskola filozófusai, Bence György és Kis János, Konrád György és Szelényi Iván, Kemény István és tanítványai. Nem emlékszem, hogy melyikünk ajánlotta a másiknak, hogy írjunk együtt. Papp Zsolt mindig írt. Nagy, ferde betűkkel jegyezte, amit beszéltünk. Legépelte. Először a szoros együtt írással próbálkoztunk. Belejavítottam a mondataiba. Hozzáírt a mondataimhoz. Belebuktunk. Azután megegyeztünk a fejezetszerű munkamegosztásba. Mindig háromszor-négyszer annyit írt, mint amennyit én. Szégyenkezett. Dühöngött. Bedobta hozzánk az első változatot. Másodikat. Harmadikat. Átírt. Szétírt. Összeírt. Küzdött. „Víg rettegésben elvakult a korszak”12 Eszménye a Valóság volt. Mindenáron be akart kerülni a Valóságba. A hatvanas évek közepétől a Valóság volt a mércéje. Úgy kell írni. Ott kell megjelenni. És lelkiismeret-furdalása volt, hogy oda akar írni, hogy azt akarja, olvassák. Elvittük első közös írásunkat a szerkesztőségbe. 1976-ot írtunk, Zsolt harminckét éves volt. A szerkesztők - emlékem szerint Körösi József, Sükösd Mihály s tán Lázár István - baráti dörmögéssel, dünnyögéssel vették át a nagy paksamétát, amely kiütötte a Valóság oldalát. -Jöjjenek két hét múlva! Két hét múltán egyedül Sükösd ült velünk szemben. - Kérem, ez így használhatatlan. Mi ez a német homály? Mik ezek a mondatszörnyek? Felolvasott innen is, onnan is. - Ez mi? Nem értem. Semmit se értek. Szoktak néha magyar szavakat is leírni? Megalázó és megnyomorító volt. Papp Zsolt sápadtan ült. Hatalmas aktatáskáját hol az ölébe vette, hol maga mellé ejtette. Nem sok hiányzott, hogy mellé essen. - Minek írnak maguk ketten? Semmi közük egymáshoz! Nincs egyetlen közös soruk, közös gondolatuk! Éppen azért! Zsolt német filozófiájának és szociológiájának ilyen a nyelve, ezzel vitázik, ezzel megy szembe a francia és az olasz stílus és szerkezet. Nem kell egyetértenünk semmiben, csak abban, hogy sokféle szerkezet él egymás mellett, ütközik Európában, és ez nekünk érdekes. Ezt írják meg magyarul! Felére meghúzzák, és akkor meggondolom. Papp Zsolt majdnem sírt. Egész életében félt. Rettegett az összeütközésektől. Félt a megaláztatásoktól. Tartott az összeveszésektől. Félt a félelmétől. Nem tudott viszszavágni. Még dühöngeni se. Megsemmisült. „Beauvoirnak mondta Bataille még a negyvenes években: hogyan törődhet bele valaki, hogy nem minden?” Papp Zsolt azt kérdezte: hogyan bizonyíthatjuk, hogy nem vagyunk senkik és semmik ? A kínzás, szokás szerint, hónapokig tartott. Átírtuk és odavittük. Visszakaptuk. Újra átírtuk. Már csak a szerkesztőségi titkárnőt láttuk. Kitartottunk. Végül megjelent. * Papp Zsolt a hetvenes évek közepén jól látta, hogy mi folyik a német tudományos folyamokban. Habermas, Offe, Luhmann, Gadamer, a filozófusvita résztvevői valóságos gondolatokkal bíró, eszmeileg fontos személyiségek voltak. Papp Zsolt áthozta őket magyar földre. Akikről és amit akkor írt, ma is érvényes. Én alaposan melléfogtam a francia irodalmat illetően, nincs rá mentség. Mandel és Bettelheim, Emmanuel és Gunder- Frank, Poulantzas és Mailet, Gorz és Touraine vékonyka neomarxista mellékpatakja voltak a hatalmas francia szellemi folyamnak. Ha Párizsban élek, tudom. Nem éltem, nem éltünk Párizsban. „A negyed fölött emelkedik a Panthéon. Pincéjében fekszik Voltaire, a rossz katolikus és még rosszabb hazafi, de jelképes hamvai fölött - a valódit szétszórták - a csarnok falképei Szent Genovévát, a katolikus pásztorlányt ábrázolják. Zola, a defetista polgár, és Camot, a népfelkelő sereg megteremtője, közeli kriptaszomszédok. Ilyen ellentmondó, összevissza s mégis mélységesen közös gyökerű a francia nemzeti egység. Ahogy a francia keverék nép (földjén már a kőkor óta csak keverék népek laknak), a nemzeti egységet is egymást keresztező egyéni áldozatkészség és személyes kockázat tartotta meg, nem pedig tömegmozgalmak. Franciaország egyszerre mindig csak egy-két fiára számíthat: néha az igazság démoni megszállottjára, máskor a hazaszeretet szinte földöntúli szentjére. Ezek se mind született franciák. ”„ Kérdezed, mit kezdene a magyar nemzeti egységgel? Semmit. A nemzeti megosztottsággal? Semmit. Miféle nemzeti egység? Mikor szerettük a másikat? Másokat? Túlfeszített lényeglátók és hamis realisták -jelentsétek föl s csukassátok le egymást. Értettük Kádár János kis-Magyarországát. Értettük Husak-Jaruzelski-Ceaușescu-Zsivkov kis- Kelet-Európáját. Értettük Kohl- Mitterrand-Thatcher kis-Európáját. De semmit nem értettünk Reagan Amerikájából, Gorbacsov Szovjetuniójából és Teng Hsziao-ping Kínájából. Kisvilágaink fontosabbak voltak a nagyvilágnál. Papp Zsolt a nyolcvanas évek elején befordult a hír főutcájára. A televízió Tudósklubját vezette. Nem volt televíziós személyiség. Hadart, rossz helyre tette a hangsúlyokat, nem nézett a kamerába, s reszketett, hogy valamelyik résztvevő „elfogadhatatlan” dolgokat mond az egyenes adásban. Beletanult. Hangsúlyozott. Kedves-komolyan nézett minket a képernyő előtt. Kialkudta a merészség és az unalom új arányait. Az elhidegült és elöregedett rendszernek mégis sok volt, leállította az adásokat. Papp Zsolt észrevétlen bekanyarodott a mellékutcák összevissza hálózatába. Megelégelte. A lengyel szükségállapot után voltunk. Csend és hideg. A tudomány kókadozott. A filozófia professzora lett, amikor egyre kevésbé hitt a filozófiában. Barátai reformosdit fordulatoztak, fordulósdit reformoztak. Papp Zsolt tanácstalan volt. Az emberek hozzásimultak a tárgyaikhoz. Nem értette. Ült a Daciájában, rettegve a veszett pesti forgalomban, és ki akart menekülni a világból. A szellem emberei megváltó eszméket vágtak egymás fejéhez. Nem akart megváltást. Nyugalmat, nyugalmat, nyugalmat szeretett volna. Gombár Csabával közös szobájukba be-benézett Aczél György, intézetük igazgatója, s a hát-hogy vannak-mi-újság után órákat politizált az asztalon ülve. Gombár mosolygott, Papp Zsolt inkább aggódott. Mit csináljon az ember, ha a rendszer hatalmassága üldögél az asztalán és szidja a rendszert? Mi lesz, ha a hatalmas rendszer alatt leszakad az asztal? Nem lesz ennek jó vége. Nem lett jó vége. Jó vége lett? Idegenben volt? Igen. „Stunden, in denen Kimmerfort das Gefühl hatte, er verirre sich oder er sei so weit in der Fremde, wie vor ihm noch kein Mensch, einer Fremde, in der selbst di Luft keinen Bestandteil der Heimatluft habe, in der man vor Fremdheit ersticken müsse un in deren unsinningen Verlockungen Man doch nichts tun könne als weiter gehen, weiter sich verirren. (Órák, amelyekben K. váltig úgy érezte, hogy eltévedt vagy oly messzire van az idegenben, mint előtte még senki, idegenben, ahol még a levegőben sincs akárcsak egyetlen paránya is a honi levegőnek, ahol az embernek meg kell fulladnia az idegenségtől, de esztelen csábítása közepette nem tehet egyebet, mint hogy megy tovább és továbbra is eltéved” - írta Kafka. Elutazott. Másként utazott el. Herr Papp! Tudunk, tudunk magáról! Vártuk, nagyon vártuk! Nagyon! Érezze magát nagyon! Mindkét kezemet fogta, mélyen a szemembe nézett, s a lábán állt. Valamelyik ötödik végtagjával jelzett ki észrevétlenül a titkárnője felé, nos, a titkárnő tárcsázott, nyújtotta a kagylót, amit professzora. a válla és a füle közé tett, hatodik végtagjával felvette a most csöngő telefont és belereccsent, miközben visszabiccentett a titkárnő felé, hogy új bekezdés következik - és közben: - Nagyon, nagyon. Mondta, nekem. — Itt érezze magát. Tudjuk. Tudjuk, Herr Papp. Itt most nagyon jót. Mindent. Magának. Érezze. »Kegye eláradt rajtam«, mondaná Marni. ” Így emlékezett meg 1982-ben az 1972-es mannheimi egyetemi vendéglátójáról. Nagyon érezte magát. „Most figyelj lutheránus ? Teljesítmény, takarékosság, otthon ülő életmód, nix szórakozás, nix magamutogatás. Semmit kifele! Az a »kifele«, hogy semmit kifele! (Te, mondom, micsoda különbségek. Otthon, ha kicsi is van, rögtön kifele! Mutogatásba! Hogy lássák! Csak akkor a jó érzés! Ha látják! Sőt ha lássák!) Nos, itt lehet súlyos meggazdagodás - folytatja rokonom -, ám ha lutheránus, akkor nem látszik. Nem látszhat. Puritán lakás, közönséges Mercedes, fenyő az ablakban. Egy polgár. Öt százalékuknak van két autója. A fele-harmada megtehetné. Nem teszi, és nem is érdekli. Polgári - mondom. - Mitől polgári ? Attól, hogy egyvalamit szabad csinálnia és mutogatnia. Gyerekeket. Ez jelzi, hogy otthonát szerető, mértéktudó, közösségben gondolkodó ember az illető. Mérték, egyensúly, visszafogottság. Az arányok tudása és megtartása. Te ezt most középszerűségnek mondanád, otthoni falusi felhőkarcolóitok felől nézvést. De hát miért az a polgár, akinek tucatnyi a szobája, aztán a fele üresen, vakolatlanul áll? Miért az a polgár, akinek a gatyája is ráment a lánya esküvőjére? Miért az a polgár?” 1987 novemberében írta, Finnországból jövet. Másként kezdett írni. Mást kezdett írni. Másoknak írt. Kosztolányi után mindenki másként ír kisesszét, publicisztikát. Márai Sándor, Cs. Szabó László, Hevesi András, Szerb Antal, Halász Gábor, Fejtő Ferenc, Ignotus Pál a mester mellett ellesték a könnyed mozdulatokat, a vágás pontosságát, a varrás finomságát. A polgár utazott. Finom kézzel kitapintotta Európa beteg részeit. Azután műtött. Papp Zsolt kínnal és keservvel készült minden írásra. Ötven oldalt fordított ötre. Öt mondatot egyre. Préselte, kínozta, nyúzta szövegét. Maga elé vette a tárgyat, és minden oldalról újra meg újra lerajzolta. Mindent elolvasott róla. Erőből próbálkozott, feszített, izzadt. Szorgalommal. Semmi nem ment. * Elment. Gyakran tréfálkoztam vele, hogy már itthon megírta, hogy mit fog látni Svájcban vagy Finnországban, hogy a Moszkva tér fölötti lakásban gondolja ki, mitörténik vele Barcelonában. Fájdalmasan nevetgélt. Az események benne történtek. Letett a tevésről. Már tudta és megtartotta az arányokat. Megtanult írni. Európai írásokat hozott haza. „Szimpatikus ember volt. Soha nem árulta el, hogy már régen letett arról, hogy úgy akarna tenni-venni, mint aki él. Nekidőlök a templomdomb könyöklőjének. Micsoda táj. Ez nem szelíd, nem mosolygó, nem simogató táj. Ez a táj egy hatalmas völgy, amelynek partoldalai valósággal kiszakadnak a földből. Égnek szakadnak. Nekiszakadnak, zuhognak az égnek. Ököllel verik. Szirttaréjok hullámaival hasítják. Beletépnek. Fájdalom, sóvárgás, elvágyódás. Az ember itt rájön, nem lehet önmaga ege. Van még ég rajta kívül. Ezt tapasztalva írta Rilke egy ismerősének, meg fog nyugodni.” Rilke sírjánál írta 1989 májusában. Kérdezed, miért hagytuk jobba a közös írást? Csak szüneteltetjük: „az életünk akár a folyó vize: »Ebben az évben magasabb lesz, mint valaha is«.”4 Kérdezed, mit csinálna, ha élne? Meghalna. Élne.5 1 Orbán Ottó Vas István halálára című verse. 2 A verssor Kovács András Ferenc La Quinta del Sordo című verséből származik. 3 Ezt a jegyzetet Cs. Szabó László írta Hét nap Párizsban címmel, 1935-ben. Eltulajdonítottam Papp Zsolt párizstalan magyar értelmiségi részére. 4 Robert Lowell Thoreau 2 című verse Orbán Ottó fordításában. 5 Papp Zsolt Konszenzus és kihívás című publicisztikai, esszé- és tanulmánykötete 1985-ben a Kossuth Kiadónál, Barangolások című esszékötete, halála után egy évvel, 1993-ban a Századvégnél jelent meg. Az idézetek többsége e kötetekből származik. LENGYEL LÁSZLÓ: Papp Zsolt. ^www. internetszaknevsor.hu •iWWWW.V.VA ORSZÁGOS INTERNET SZAKNÉVSOR® ÉLET ÉS# IRODALOM 2002. AUGUSZTUS 16.