Élet és Irodalom, 2002. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)

2002-08-16 / 33. szám - Lengyel László: Papp Zsolt • nekrológ (6. oldal)

ennyire megtanította írni a halál! Vannak, akiknek a halál hidegen és szárazon félrelöki a szövegeit, leértékeli a szavait, zörgéssé teszi a mondatait. Tíz éve halott, és az írása javul. Beleérik a korba. Kérdezed, olvassa-e valaki? Sen­ki. Minket se fognak olvasni. El kellett volna mennie ebből az országból. Ha a huszonnégy éves Papp Zsolt kint marad Frankfurt­ban, és német szociológussá vagy filozófussá neveli magát, akkor ma Európa egyetemein tanítanák, ő maga pedig Berkeleyn vagy a Georgetownon adna elő. Ha har­mincéves magyar emigránsként próbálkozott volna Nyugat-Berlin­­ben vagy Hamburgban, ma felolva­sásokat tartana Németország-szer­­te, kiállításokat nyitna, televíziós ta­lálkákon hadarna, kisesszéia né­met, osztrák, svájci közönség ne­vetgélne. Ha 1989-ben kiköltözik Luganóba. „Via Castagnola. Elfogy a járda. A levegő is. Minek is a járda. Minek a levegőm. Minek a járás-kelés. Elég az országút. Meg a kastély­ocskák. Bimbózó kilátás, a megbúvó kertek ár­nyékában. Aura privata. Közelebb me­gyek, helyesbítek. Area privata. Ma­gánterület. Sőt. Lassan aria privata. Magánlevegő. Ezért fogyott el.” Élne. Azt mondod, nem lett volna be­lőle semmi. Lehet. * A hetvenes és a nyolcvanas évek­ben Európába ment társadalomtu­dományi értelmiségiek nem jutot­tak sokra. Nem jutottak semmire. Európa se jutott sokra. A sokra ju­tott európaiak Amerikába mentek. Papp Zsolt egy Amerikán kívüli vi­lágban élt. Amerikán kívüli Frank­furtban és Zürichben, Kölnben és Baselben volt otthon. Nem ameri­kai, nem angolszász tudományt művelt. Volt-e, van-e Amerikán kí­vüli élet? A halál nem angolul és németül, hanem magyarul tanítot­ta az írásra. Magyarul olvasom. Van-e értelme magyarul írni? Van-e értelme európaiul gondol­kodni? Van-e értelme erről kérde­zősködni? „és őrülten imádta szépséges Budapestjét, e nagy szennyvízcsatornát, hol bomlik anyag, elme­­ gyönyörű, gyilkos ország, te voltál a szerelme... ”* Hogyan fejezhetném ki, hogy Papp Zsolt e nem amerikai tudományos­sággal, magyar írással éppen nem vidékies, semmi köze a nemzeti ho­rizonthoz. Mindent megtett azért, hogy magát és világát a nagy össze­függésrendszerbe helyezze el, az európai gondolkodás kozmopolita világába. Igen, magyarul írt filozó­fiai és szociológiai kérdésekről. Ki­szabadította magát Lukács és az or­todox filozófia hatalmas árnyéká­ból, s megkísérelt magyar filozófiát és szociológiát csinálni a magyar hullámvölgyben, az európai kor­szak magasában. Nem lukácsi, nem heideggeri filozófiát, hanem vala­hol Habermas nyomdokain járva kiépíteni saját állásait. „Nem adhat­juk fel az eszmét, azt mondja Jürgen Habermas, hogy ne tudnánk feltalálni a politikacsinálás morális megalapo­zásának és a moralitás kommunikatív megalapozásának alapelveit. Ugyanis már léteznek. ” Kérdezed, mikor ismertem meg. Nem tudom. Tanított az egyetemen. De való­jában nem tanított, hanem folya­matosan beszélt, beszélt, beszélt. Belevágtam a szavába. Tovább mondta. Megint megakasztottam. Leállt. Magasan, szétcsapott karok­kal. Csudálkozott. Gyakran lepő­dött meg, vagy tett úgy, mint aki meglepődik. Föl és alá sétált, fejét előrehajtva, vállát bedöntve, ciga­rettáról cigarettára gyújtva. „Magá­nak kérem igaza van. Jöjjön el hozzám egy kávéra!” Nem kávéztam, nem dohányoztam, nem ittam, ellenben pökhendien magabiztos voltam. Ő döntötte magába a kávékat - ma már tudom, hogy rosszabbnál rosz­­szabbakat főzött, de akkor ez mindegy volt, mert a jót is viszo­­lyogva nyeltem volna -, ki-be ro­hangált a teli hamutartókkal, és ivott. Túlságig szerény volt, néha szerénykedő. A Hunyadi János ut­cában lakott­­ Papp Zsolt volt az el­ső felnőtt barátom. Kérdezed, mikor írtunk először együtt? Nem tudom. Egyedül mindenki tud írni. Ket­ten vagy hárman együtt írni az tu­domány. A hatvanas és hetvenes években az együtt írás, az alkotó­­közösség volt a kánon, a külön írás, az egyéni építés a kivétel. Együtt írtak a budapesti iskola filozófusai, Bence György és Kis János, Kon­­rád György és Szelényi Iván, Ke­mény István és tanítványai. Nem emlékszem, hogy melyikünk aján­lotta a másiknak, hogy írjunk együtt. Papp Zsolt mindig írt. Nagy, ferde betűkkel jegyezte, amit beszéltünk. Legépelte. Elő­ször a szoros együtt írással próbál­koztunk. Belejavítottam a monda­taiba. Hozzáírt a mondataimhoz. Belebuktunk. Azután megegyez­tünk a fejezetszerű munkamegosz­tásba. Mindig háromszor-négyszer annyit írt, mint amennyit én. Szé­gyenkezett. Dühöngött. Bedobta hozzánk az első változatot. Másodi­kat. Harmadikat. Átírt. Szétírt. Összeírt. Küzdött. „Víg rettegésben elvakult a korszak”1­2 Eszménye a Valóság volt. Min­denáron be akart kerülni a Valóság­ba. A hatvanas évek közepétől a Va­lóság volt a mércéje. Úgy kell írni. Ott kell megjelenni. És lelkiisme­­ret-furdalása volt, hogy oda akar ír­ni, hogy azt akarja, olvassák. Elvit­tük első közös írásunkat a szerkesz­tőségbe. 1976-ot írtunk, Zsolt har­minckét éves volt. A szerkesztők - emlékem szerint Körösi József, Sü­­kösd Mihály s tán Lázár István - baráti dörmögéssel, dünnyögéssel vették át a nagy paksamétát, amely kiütötte a Valóság oldalát. -Jöjjenek két hét múlva! Két hét múltán egyedül Sükösd ült velünk szemben. - Kérem, ez így használhatatlan. Mi ez a német homály? Mik ezek a mondatszörnyek? Felolvasott innen is, onnan is. - Ez mi? Nem értem. Semmit se értek. Szoktak néha magyar szava­kat is leírni? Megalázó és megnyomorító volt. Papp Zsolt sápadtan ült. Hatalmas aktatáskáját hol az ölébe vette, hol maga mellé ejtette. Nem sok hiány­zott, hogy mellé essen. - Minek írnak maguk ketten? Semmi közük egymáshoz! Nincs egyetlen közös soruk, közös gon­dolatuk!­­ Éppen azért! Zsolt német filozó­fiájának és szociológiájának ilyen a nyelve, ezzel vitázik, ezzel megy szembe a francia és az olasz stílus és szerkezet. Nem kell egyetértenünk semmiben, csak abban, hogy sokféle szerkezet él egymás mellett, ütközik Európában, és ez nekünk érdekes.­­ Ezt írják meg magyarul! Felé­re meghúzzák, és akkor meggon­dolom. Papp Zsolt majdnem sírt. Egész életében félt. Rettegett az összeüt­közésektől. Félt a megaláztatások­tól. Tartott az összeveszésektől. Félt a félelmétől. Nem tudott visz­­szavágni. Még dühöngeni se. Meg­semmisült. „Beauvoirnak mondta Ba­taille még a negyvenes években: ho­gyan törődhet bele valaki, hogy nem minden?” Papp Zsolt azt kér­dezte: hogyan bizonyíthatjuk, hogy nem vagyunk senkik és semmik ? A kín­zás, szokás szerint, hónapokig tar­tott. Átírtuk és odavittük. Vissza­kaptuk. Újra átírtuk. Már csak a szerkesztőségi titkárnőt láttuk. Ki­tartottunk. Végül megjelent. * Papp Zsolt a hetvenes évek köze­pén jól látta, hogy mi folyik a né­met tudományos folyamokban. Habermas, Offe, Luhmann, Gada­­mer, a filozófusvita résztvevői való­ságos gondolatokkal bíró, eszmei­leg fontos személyiségek voltak. Papp Zsolt áthozta őket magyar földre. Akikről és amit akkor írt, ma is érvényes. Én alaposan mellé­fogtam a francia irodalmat illetően, nincs rá mentség. Mandel és Bet­telheim, Emmanuel és Gunder- Frank, Poulantzas és Mailet, Gorz és Touraine vékonyka neomarxista mellékpatakja voltak a hatalmas francia szellemi folyamnak. Ha Pá­rizsban élek, tudom. Nem éltem, nem éltünk Párizsban. „A negyed fölött emelkedik a Pan­­théon. Pincéjében fekszik Voltaire, a rossz katolikus és még rosszabb hazafi, de jelképes hamvai fölött - a valódit szét­szórták - a csarnok falképei Szent Geno­vévát, a katolikus pásztorlányt ábrázol­ják. Zola, a defetista polgár, és Camot, a népfelkelő sereg megteremtője, közeli kriptaszomszédok. Ilyen ellentmondó, összevissza s mégis mélységesen közös gyökerű a francia nemzeti egység. Ahogy a francia keverék nép (földjén már a kő­kor óta csak keverék népek laknak), a nemzeti egységet is egymást keresztező egyéni áldozatkészség és személyes kocká­zat tartotta meg, nem pedig tömegmoz­galmak. Franciaország egyszerre mindig csak egy-két fiára számíthat: néha az igazság démoni megszállottjára, máskor a hazaszeretet szinte földöntúli szentjére. Ezek se mind született franciák. ”„ Kérdezed, mit kezdene a magyar nemzeti egységgel? Semmit. A nemzeti megosztottsággal? Sem­mit. Miféle nemzeti egység? Mikor szerettük a másikat? Másokat? Túl­feszített lényeglátók és hamis rea­listák -jelentsétek föl s csukassátok le egymást. Értettük Kádár János kis-Ma­­gyarországát. Értettük Husak-Ja­­ruzelski-Ceaușescu-Zsivkov kis- Kelet-Európáját. Értettük Kohl- Mitterrand-Thatcher kis-Európá­­ját. De semmit nem értettünk Rea­gan Amerikájából, Gorbacsov Szov­jetuniójából és Teng Hsziao-ping Kínájából. Kisvilágaink fontosab­bak voltak a nagyvilágnál. Papp Zsolt a nyolcvanas évek ele­jén befordult a hír főutcájára. A te­levízió Tudósklubját vezette. Nem volt televíziós személyiség. Hadart, rossz helyre tette a hangsúlyokat, nem nézett a kamerába, s reszke­tett, hogy valamelyik résztvevő „el­fogadhatatlan” dolgokat mond az egyenes adásban. Beletanult. Hangsúlyozott. Kedves-komolyan nézett minket a képernyő előtt. Ki­alkudta a merészség és az unalom új arányait. Az elhidegült és elöre­gedett rendszernek mégis sok volt, leállította az adásokat. Papp Zsolt észrevétlen bekanyarodott a mel­lékutcák összevissza hálózatába. Megelégelte. A lengyel szükségál­lapot után voltunk. Csend és hideg. A tudomány kókadozott. A filozófia professzora lett, amikor egyre ke­vésbé hitt a filozófiában. Barátai re­­formosdit fordulatoztak, fordulós­­dit reformoztak. Papp Zsolt tanács­talan volt. Az emberek hozzásimul­tak a tárgyaikhoz. Nem értette. Ült a Daciájában, rettegve a veszett pes­ti forgalomban, és ki akart mene­külni a világból. A szellem emberei megváltó eszméket vágtak egymás fejéhez. Nem akart megváltást. Nyugalmat, nyugalmat, nyugalmat szeretett volna. Gombár Csabával közös szobájukba be-benézett Aczél György, intézetük igazgatója, s a hát-hogy­ vannak-mi-újság után órákat politizált az asztalon ülve. Gombár mosolygott, Papp Zsolt in­kább aggódott. Mit csináljon az em­ber, ha a rendszer hatalmassága ül­dögél az asztalán és szidja a rend­szert? Mi lesz, ha a hatalmas rend­szer alatt leszakad az asztal? Nem lesz ennek jó vége. Nem lett jó vé­ge. Jó vége lett? Idegenben volt? Igen. „Stunden, in denen K­­immerfort das Gefühl hatte, er verirre sich oder er sei so weit in der Fremde, wie vor ihm noch kein Mensch, einer Fremde, in der selbst di Luft keinen Bestandteil der Heimatluft habe, in der man vor Fremdheit ersticken müsse un in deren unsinningen Verlockungen Man doch nichts tun könne als weiter gehen, wei­ter sich verirren. (Órák, amelyekben K. váltig úgy érezte, hogy eltévedt vagy oly messzire van az idegen­ben, mint előtte még senki, idegen­ben, ahol még a levegőben sincs akárcsak egyetlen paránya is a ho­ni levegőnek, ahol az embernek meg kell fulladnia az idegenségtől, de esztelen csábítása közepette nem tehet egyebet, mint hogy megy tovább és továbbra is elté­ved” - írta Kafka. Elutazott. Másként utazott el. Herr Papp! Tudunk, tudunk ma­gáról! Vártuk, nagyon vártuk! Na­gyon! Érezze magát nagyon! Mindkét kezemet fogta, mélyen a sze­membe nézett, s a lábán állt. Valame­lyik ötödik végtagjával jelzett ki észre­vétlenül a titkárnője felé, nos, a titkár­nő tárcsázott, nyújtotta a kagylót, amit professzor­a. a válla és a füle közé tett, hatodik végtagjával felvette a most csöngő telefont és belereccsent, miköz­ben visszabiccentett a titkárnő felé, hogy új bekezdés következik - és közben: - Nagyon, nagyon. Mondta, nekem. — Itt érezze magát. Tudjuk. Tudjuk, Herr Papp. Itt most nagyon jót. Min­dent. Magának. Érezze. »Kegye eláradt rajtam«, mondaná Marni. ” Így emlékezett meg 1982-ben az 1972-es mannheimi egyetemi ven­déglátójáról. Nagyon érezte magát. „Most figyelj­­ lutheránus ? Teljesít­mény, takarékosság, otthon ülő életmód, nix szórakozás, nix magamutogatás. Semmit kifele! Az a »kifele«, hogy sem­mit kifele! (Te, mondom, micsoda kü­lönbségek. Otthon, ha kicsi is van, rög­tön kifele! Mutogatásba! Hogy lássák! Csak akkor a jó érzés! Ha látják! Sőt ha lássák!) Nos, itt lehet súlyos meg­gazdagodás - folytatja rokonom -, ám ha lutheránus, akkor nem látszik. Nem látszhat. Puritán lakás, közönséges Mercedes, fenyő az ablakban. Egy pol­gár. Öt százalékuknak van két autója. A fele-harmada megtehetné. Nem teszi, és nem is érdekli. Polgári - mondom. - Mitől polgári ? Attól, hogy egyvalamit szabad csinál­nia és mutogatnia. Gyerekeket. Ez jelzi, hogy otthonát szerető, mértéktudó, kö­zösségben gondolkodó ember az illető. Mérték, egyensúly, visszafogottság. Az arányok tudása és megtartása. Te ezt most középszerűségnek mondanád, otthoni falusi felhőkarcolóitok felől néz­vést. De hát miért az a polgár, akinek tucatnyi a szobája, aztán a fele üresen, vakolatlanul áll? Miért az a polgár, akinek a gatyája is ráment a lánya es­küvőjére? Miért az a polgár?” 1987 novemberében írta, Finn­országból jövet. Másként kezdett írni. Mást kezdett írni. Másoknak írt. Kosztolányi után mindenki másként ír kisesszét, publicisztikát. Márai Sándor, Cs. Szabó László, Hevesi András, Szerb Antal, Halász Gábor, Fejtő Ferenc, Ignotus Pál a mester mellett ellesték a könnyed mozdulatokat, a vágás pontosságát, a varrás finomságát. A polgár uta­zott. Finom kézzel kitapintotta Eu­rópa beteg részeit. Azután műtött. Papp Zsolt kínnal és keservvel ké­szült minden írásra. Ötven oldalt fordított ötre. Öt mondatot egyre. Préselte, kínozta, nyúzta szövegét. Maga elé vette a tárgyat, és min­den oldalról újra meg újra lerajzol­ta. Mindent elolvasott róla. Erőből próbálkozott, feszített, izzadt. Szor­galommal. Semmi nem ment. * Elment. Gyakran tréfálkoztam ve­le, hogy már itthon megírta, hogy mit fog látni Svájcban vagy Finnor­szágban, hogy a Moszkva tér fölötti lakásban gondolja ki, mi­­történik vele Barcelonában. Fájdalmasan nevetgélt. Az események benne történtek. Letett a tevésről. Már tudta és megtartotta az arányokat. Megtanult írni. Európai írásokat hozott haza. „Szimpatikus ember volt. Soha nem árulta el, hogy már régen letett arról, hogy úgy akarna tenni-venni, mint aki él. Nekidőlök a templomdomb könyöklő­jének. Micsoda táj. Ez nem szelíd, nem mosolygó, nem simogató táj. Ez a táj egy hatalmas völgy, amelynek partolda­lai valósággal kiszakadnak a földből. Égnek szakadnak. Nekiszakadnak, zuhognak az égnek. Ököllel verik. Szirttaréjok hullámaival hasítják. Bele­tépnek. Fájdalom, sóvárgás, elvágyó­dás. Az ember itt rájön, nem lehet ön­maga ege. Van még ég rajta kívül. Ezt tapasztalva írta Rilke egy ismerő­sének, meg fog nyugodni.” Rilke sírjánál írta 1989 májusá­ban. Kérdezed, miért hagytuk jobba a közös írást? Csak szüneteltetjük: „az életünk akár a folyó vize: »Ebben az évben magasabb lesz, mint valaha is«.”4 Kérdezed, mit csinálna, ha élne? Meghalna. Élne.5 1 Orbán Ottó Vas István halálára című verse. 2 A verssor Kovács András Ferenc La Quinta del Sordo című verséből szárma­zik. 3 Ezt a jegyzetet Cs. Szabó László írta Hét nap Párizsban címmel, 1935-ben. Eltu­lajdonítottam Papp Zsolt párizstalan ma­gyar értelmiségi részére. 4 Robert Lowell Thoreau 2 című verse Or­bán Ottó fordításában. 5 Papp Zsolt Konszenzus és kihívás című publicisztikai, esszé- és tanulmánykötete 1985-ben a Kossuth Kiadónál, Barango­lások című esszékötete, halála után egy év­vel, 1993-ban a Századvégnél jelent meg. Az idézetek többsége e kötetekből származik. LENGYEL LÁSZLÓ: Papp Zsolt. ^www. internetszaknevsor.hu •iWWWW­.V.VA ORSZÁGOS INTERNET SZAKNÉVSOR® ÉLET ÉS­# IRODALOM 2002. AUGUSZTUS 16.

Next