Élet és Irodalom, 2002. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)

2002-08-23 / 34. szám - Vargha Mihály: A ferde üvegfalon túl. Budapesti irodaházak III. • Építészet • HVG irodaház. Építész: Iványi László, 2002. (26. oldal) - Lugosi Lugo László: Tudósítónktól • Fotográfia • Fényképezés a humorban. Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét (26. oldal) - Sinkó István: Nove-novecento. A római iskolai reneszánsza • tárlat (26. oldal)

VARGHA MIHÁLY: Építészet A ferde üvegfalon túl - budapesti irodaházak III. - Egy mese vége. A Heti Világgazdaság révbe ért, megépült az rt. céghá­za. Precízen, gazdagon, kertbe illesztve, ahogy az a kapitalizmus nagy­könyvében meg van írva. S még dekonstrukció is van benne, már amennyire nálunk futja: „Döntsd a falat!” Ferdítésekben, épületmagas kristályfalakban lassan tobzódhatunk. A posztmodern nem is oly régen volt tombolásakor (vajon jogos-e a múlt idő?) a homlokzati síkból kihasasodó íves tömb a nagy szám, lásd Ki­rály utca, Hold utca, Szilágyi Erzsébet fasor stb. - s még a Bem rak­part is, bár ott egy „teljes henger” lóg ki a Duna felé és déli irányban. De ezen már tényleg túl vagyunk, most a ferdítés, a döntött sík a sikk az építészetben. Kidől vagy bedől - nézőpont kérdése. Egy irodaháznál attól függ, hogy az utca embere vagyok-e, a nép, avagy bennfentes, pl. alkalma­zott, aki nap mint nap a mesterségesen szellőztetett, sok esetben erő­sen leszorított belmagasságú terekben dolgozom, többnyire billentyű­zet, képernyő és drótos vagy mobiltelefon szoros közelségében. Alter­natíva ehhez képest egyre kevesebb. Az üvegfal persze nem dől el tel­jesen, csak a síkja ferde, amit még egész jól lehet bírni. Ha a teljes tömeg, vagyis a beltér tengelye tér el a függőlegestől, és a vele egybenyitott párja erre vissza is felesel, akkor bizonyára sokan szédülten, hányingerrel támolyognak ki. De a HVG ennél sokkal józa­nabb hely. Bár szerkesztői eddig a nagy tengelydöntő egyik korábbi, még szelídebben organikus, eredetileg lakóháznak elképzelt (?) opu­­szában bérelték irodáikat a Németvölgyi úton. Átköltözvén a Szépvöl­gyi út tájékára, újabb élő tapasztalatokat szerezhetnek a kortárs építé­szetről... Az L alakú, háromemeletes, teraszos épülettömb korrekt, merőleges nézeteiben gondosan megkomponált ház. Homlokzatait annyira kidekázták, már a rajzasztalon, hogy kivetnivalót szinte nem találni rajta. S a tervet hozzáértéssel öntette anyagba a kivitelező Lind­ner Budapest, hasonlóan korábbi munkáihoz (Hapimag a várban, Ybl-palota az Egyetemi Könyvtárral szemben). A hely maga mintha sok inspirációt nem adott volna az építész Ivá­­nyi Lászlónak. Pár éve, a belvárosi Közép-Európa Egyetem tervezésé­nél a régi épület és a szűk udvar sokkal kunsztosabb belvilágra sarkall­ta őt. A színhely most Buda, a Szépvölgyi útról nyíló Montevideo utca végén, a régi MMG gyár átformálódó maradványai mellett egy hátsó telken, meredek partfal előtt áll a HVG-irodaház, tágas előkerttel, meglehetősen szűkös hátsóval. Autós megközelítése hangsúlyosabb, mint a gyalogos, és a kettő kicsit kavarodik is. Nincs mit tenni, gépjár­műveink uralkodnak rajtunk úton-útfélen. Az L belső derékszögének dől neki a hatszögletű üvegfal, közepén egy hengeres szélfogó. A ferde faltól a földszinti előcsarnok kissé tága­sabb, a galériás előcsarnok fölfelé szűkül. (Az üvegfalon bentről nézve érdekes látványt ad a zuhogó eső, meséli egy ott dolgozó fiatalember - izgalommal várhatják a hóesést is...) Középen két üvegfalú lift jár föl­lé, más attrakció nem is nagyon van benne, talán az egykarú lépcső mint szobormotívum, aminek alsó oldala szintén lépcsős. A földszinten van ugyan kijárat hátra, az a konkáv, külső csuklója felé­­ karcsú de­rekánál mégsem lyukad át a ház, ahol leginkább fűszerezhető lett vol­na némi térélménnyel. Nincs csikicsuki játék, ami például a Graphisoft-park több építész ál­tal jegyzett épületeit rendre jellemzi - pedig a külső látvány alapján némi rokonság azonnal szembeötlő. Vörös és szürke keveredik a szín­telen üveggel, téglaburkolat, kecses oszlopok, árnyékolt ablakok. Rá­adásul itt automata redőnymozgatás működik a nap járása szerint, meg sokkal több a terasz, s van közötte olyan, amit zöld tetővel kombi­náltak. A teraszok látványa várszerűvé teszi a házat, de bévül ez sajnos nem érvényesül. Legfeljebb a hol tudatos, hol csupán magától adódó aszimmetrikus megoldások, no meg a limitált méret, a ház „emberi léptéke” adja a jó érzést. A belmagasság kevésbé nyomott, ezt eredmé­nyezi a differencia is, attól függően, hogy a gépészetet rejtő álmennye­zeti sáv vagy maga a födém van-e a fejünk fölött. Minőségi anyagok, jó világítótestek, sok kellemes faburkolat, a harmadik emeleten a hama­rosan megnyíló teraszos büfé-étterem mint szociális többlet - mind­ezek az átlag fölé emelik a házat. Profi - hasonlóan a hetilaphoz. De ha a húsz évvel ezelőtti, induló HVG-re gondolunk, ami zöldes rotációs újságpapíron jelent meg, jóval soványabban, már akkor is jól eltalált címlapokkal, szójátékos címekkel és jó vastagbetűs sűrítményekkel, fontos tények közlésével, kényes ügyek pontos tálalásával... Akkor szinte egyedüli volt mindezekben, ma inkább az egyik tekintélyes öreg, amely vezeti a sajtópiacot, így ér­kezett el számára az idő, hogy bekapcsolódjon egy másik piac, az in­­gatlan-business világába. S akkor már meg kellett mutatnia, hogy ki a legény a gáton, aki ebbe a fölsrófolt világba sajáttal, mindenki számára láthatóval-mutogathatóval tud belépni. Lázas állapot, irodaházak Budapesten - a mesét hosszasan lehetne folytatni. Több mint egymillió négyzetméterből most kb. egynegyede áll üresen, és az építési boom még korántsem tart a végénél. Én félek. (HVG irodaház, Budapest II., Montevideo utca. Építész: Iványi László, 2002) ÉLET ÉS ÍR IRODALOM Jubileumi kiállítás Megnyílt Molnár József festőművész jubileumi kiállítása a Karinthy Szalonban (XI., Karinthy Frigyes út 22.). Megtekinthető szeptember 6-ig, naponta 10-18 óráig. 26 Tudósítónktól Egész úton Kecskemét felé azon tűnődtem, vajon kialakul-e majd egy összkép arról, vajon milyen ap­ropóból alkalmazza a karikatúra műfaja témaként a fényképezést, miért és hogyan szerepel a fotós és maga a fénykép majd a rajzokon. Régen nem töltöttem ilyen kevés időt Kecskeméten, csak azért men­tem, hogy ezt a kiállítást megnéz­zem a Fotómúzeumban. A reggeli vonattal érkeztem. Ilyenkor még jó másfél óra van a múzeum nyitásáig, úgyhogy addig is el kell ütni az időt, megpróbáltam folttisztítót venni az egyik drogériában, de nem talál­tam, amelyiket határozottan keres­tem. Szerettem volna inni egy ká­vét, de még takarítottak. Még csak reggel kilenc óra volt. Fogtam ma­gam, és átültem egy padra, szem­ben a Fotómúzeummal, hátha vala­ki majd korábban érkezik, és been­ged, mert akkor már a 11.36-os gyorsvonattal vissza tudok jönni a fővárosba. Jött is valaki fél tízkor, aminek annyira megörültem, hogy a szemerkélő esőben véletlenül a padon felejtettem az esernyőmet. A teremben Kaján Tibort ábrázo­ló fényképpel nyitott a kiállítás. Több fotó nem is akadt, csak rajzolt, nem is értettem, miért árválkodik ott ez az egy szem portré, leszámít­va, hogy Kaján Tibornak lelkes híve vagyok. Végignéztem hát a rajzokat, és rájöttem, a vonaton kicsit többet vártam a kiállítástól. Kerestem a vá­laszt kérdéseimre, de inkább csak jól csoportosított témákat találtam. Ar­ról, hogy hiányérzetem támadt, nem a kiállítás rendezői tehetnek, hanem a karikatúra műfaja. Gyűjtöttem én is karikatúrákat, és érzékeltem, hogy a karikatúra egy szinte végtelen szá­mú rajzot produkáló műfaj. Annyi van belőlük, hogy teljességre nem lehet törekedni, annyi vicclapot kel­lett megtölteni velük az idők folya­mán, és olyannyira rendszertelenül maradtak fenn, hogy szinte csak vé­­letlenül bukkannak elő. Bármennyi­re teljességre törekszik is egy kiállí­tás vagy egy gyűjtemény, mindig hi­ányos marad. A leggyakrabban azt ábrázolták a rajzok, hogy „itt repül a kismadár”. Angoloknak nehéz volna megma­gyarázni ezt a poént, mert ők köztu­domásúlag azt mondják ilyen hely­zetben, hogy „cheese”. A kismada­rak sokféle formában repültek a raj­zokon, legmeglepőbb kép a jövőt ábrázolta, ahol egy miniatűr repülő­gép repült a fényképezett robot előtt. Nagyon érdekes csoportot ké­peztek azok a rajzok, amelyek azt mutatták be, hogy ma már minden­kinek van legalább egy gépe, és hogy következésképpen mindenki mindenhol fényképez. A betyárgú­nyában dolgozó turistacsalogató ember visszafényképezte az őt fény­képező turistát. A római­ korban is fényképezőgép lógott a gyerek nya­kában, és egyáltalán, a fényképezés ma már gyerekjáték. Az is számos rajz témája volt, hogy a fényképezőgép tulajdonkép­pen fegyver, amint ezt mutatja a magyar meg az angol nyelvben is a let szó. Érdekes módon álló tár­gyakra is lehet fényképezőgéppel lőni, egyszer a következő felszólítást kaptam, miközben egy barátom festményeit repróztam: „Lődd már le!” A fényképezés az egyik rajz sze­rint öngyilkos fegyver is lehet, amint a fotós a távkioldóval saját magát fényképezte, a Camera Obscu­ra című képen meg egyenesen pus­ka volt beépítve a lepel alá. Ha valami nagyon emblematiku­­san ábrázolja a fényképezést, akkor az még ma is a harmonikás fényké­pezőgép, és az előbbi lepel, amely alá a fényképésznek be kell bújnia, hogy lássa a képet. Ez a harmonika és ez lepel szerepel a legtöbbször motívumként a karikatúrákon, pe­dig ilyen gépeket ma már nem is nagyon használ a fotográfia. Egy ilyen rajz volt a kedvencem is, Az is­meretlen fotográfus emlékműve. Azt lát­tuk, hogy a lepel lerántásával valaki éppen leleplez egy emlékművet, amely azt ábrázolja, hogy egy fotós egy másik lepel alatt élességet állít. Ebben a kettős tükörképben nyílt ki az ábrázolás egy olyan titokzatosabb jelentés felé, amelyre tulajdonkép­pen már a vonaton vártam. Habik Csaba gyűjteményének da­rabjai színesítették még a kiállítást, mert a szó szoros értelmében na­gyon színesek, amolyan nagyon műanyag és nagyon magával raga­dó giccses mütyürke-tárgyak voltak. Hiányérzetekkel távoztam tehát. Mesterművet nem találtam. Alig akadt a kiállításon eredeti rajz, fel­nagyított fénymásolatok voltak kiál­lítva, és bármennyire jók voltak is ezek a fakszimile nagyítások, hiány­zott az eredeti karikatúrák aurája. Nem kaptam választ az áltudomá­nyos kérdéseimre sem, és nem sike­rült rájönnöm semmilyen falrengető összefüggésrendszerre. Ezeken a máskülönben nagyon helyes és szó­rakoztató kis rajzokon a fényképezés inkább csak az apropót szolgáltatta ahhoz, hogy a rajzoló valamit elme­séljen a világ dolgairól. Mondjuk a szex témakörében a kukkolás cím­szónál vagy a hiúság bemutatásánál, ahol a hosszú nyakú teve is inkább a lába közé dugja a fejét, csak hogy ne lógjon ki a fényképből, nem is be­szélve arról a rajzról, amelyen egy vak ember fényképez, és ez maga az „új személet”. És akkor talán választ is kaptam némileg a vonaton latol­gatott kérdéseimre. (Fényképezés a humorban, Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét, Kato­na J. tér 12. Nyitva szeptember 1-jéig.) Gerevich Tibor aligha hitte volna, mikor megbízott miniszteri biztos­ként (?), kurátorként (?) csapatot épített magának a 20-as évek dere­kán, hogy az akkor fiatal festők, szobrászok, a majdani sikerek ko­vácsai negyven év múlva a magyar művészet megtagadott vagy beta­gozódott mesteremberei, és újabb harminc év után felfedezni való „meglepetésemberei” lesznek. Ami az újrafelfedezést illeti, ebben elévülhetetlen érdemei vannak egy jó 15 éve megjelent könyvnek, P. Szűcs Julianna a római iskoláról szó­ló összefoglaló könyvének, ám a no­­vecento hazai képviselőit a nagykö­zönséggel és a külföldi publikummal kétségkívül Zwickl András gondos elemzései és kiállításszervezői mun­kája hozta közel. Újranézni, tanul­mányozni, vásárolni kezdtük őket. Valljuk be, meglepetést okoztak a rég elfeledett templomfestők, a hi­teles kurzusdekoratőrök, a „ma­gyar táj magyar ecsettel finom han­gú pictor doctusai”. Ennek a folya­matnak az elején azonban újra kel­lett értékelni Szőnyi és kortársai te­vékenységét Nagybánya és a Gre­­sham-kör felől. Ezt segítette a Nem­zeti Galéria Nagybánya-kiállítása, és a remek katalógus számos alapos tanulmánya. Azután jött a római ösztöndíjasok római bemutatkozása a Magyar Akadémián 1998-ban. Talán ekkor és ott, az autentikus helyszínen átértékelődhetett az év­tizedek óta kialakult hamis kép a hiteltelenül üres, Mussolini-má­­morban élő, korareneszánsz-máso­­ló novecentóról és annak magyar­­országi szolgai követőiről. Jelenleg a zebegényi Szőnyi Ist­­ván-emlékmúzeumban látható egy kisebb válogatás a római ösztöndí­jasok (az ösztöndíjakat 1929 és 1936 között osztották) első évfolyamának alkotóitól. Szőnyi mellett - aki mel­lesleg legkevésbé élte meg a római tartózkodást - felfedezésre méltó Patkó Károly, Istókovits Kálmán, Kontuly Béla és a többi ismertebb vagy kevésbé ismert festő, grafikus munkássága. Mint Szőnyi írja egy - a kiállításon is bemutatott - levél­ben, már az első hónap végén, 1929-ben. .....én még nem tudok dolgozni, csak járom a múzeumo­kat, nézelődöm, a többiek már szor­gosan pingálnak”. A szorgos pingá­­lás eredeti - és később Magyaror­szágon feldolgozott - dokumentu­mai között járva megrendítő erejű kontuly kubizmusból táplálkozó, mégis az „archaikus”, siennai festé­szet formanyelvét is magáévá tevő tájképe, Patkó fürdőzőjelenete - melynek reminiszcenciáit épp a kö­zelmúltban láthattuk viszont König Frigyes kiállításán a Ludwig Múze­umban vagy Istókovits Kálmán drá­mai barnákba és rembrandti fé­nyekbe burkolózó itáliai jelenete. Gáborjáni Szabó Kálmán famet­szete mellett mellbevágóan erős volt Jeges Ernő itt látható akvarellje is. A novecento (Anselmo Bucci el­nevezése) a hideg és jól fésült figu­­rativitás üzenetével jelentkezik be világszerte, újra helyet követelve magának napjaink művészetében. Ma már ez nove­ novecento, megfe­lelve a kor igényeinek (klipvilág, számítógépes cool-figurativitás). Az utak nemhogy összeérnek, de le sem léptünk róluk, hirdethetné a zebegényi tárlat, azonban ez sem igaz, a novecento hazai megújulása nem Rómából, de a római iskolából eredeztethető. Legalábbis nálunk. Tárlat SINKÓ ISTVÁN: Nove­ novecento - a római iskola reneszánsza - 2002. AUGUSZTUS 23.

Next