Élet és Irodalom, 2002. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)
2002-08-23 / 34. szám - Vargha Mihály: A ferde üvegfalon túl. Budapesti irodaházak III. • Építészet • HVG irodaház. Építész: Iványi László, 2002. (26. oldal) - Lugosi Lugo László: Tudósítónktól • Fotográfia • Fényképezés a humorban. Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét (26. oldal) - Sinkó István: Nove-novecento. A római iskolai reneszánsza • tárlat (26. oldal)
VARGHA MIHÁLY: Építészet A ferde üvegfalon túl - budapesti irodaházak III. - Egy mese vége. A Heti Világgazdaság révbe ért, megépült az rt. cégháza. Precízen, gazdagon, kertbe illesztve, ahogy az a kapitalizmus nagykönyvében meg van írva. S még dekonstrukció is van benne, már amennyire nálunk futja: „Döntsd a falat!” Ferdítésekben, épületmagas kristályfalakban lassan tobzódhatunk. A posztmodern nem is oly régen volt tombolásakor (vajon jogos-e a múlt idő?) a homlokzati síkból kihasasodó íves tömb a nagy szám, lásd Király utca, Hold utca, Szilágyi Erzsébet fasor stb. - s még a Bem rakpart is, bár ott egy „teljes henger” lóg ki a Duna felé és déli irányban. De ezen már tényleg túl vagyunk, most a ferdítés, a döntött sík a sikk az építészetben. Kidől vagy bedől - nézőpont kérdése. Egy irodaháznál attól függ, hogy az utca embere vagyok-e, a nép, avagy bennfentes, pl. alkalmazott, aki nap mint nap a mesterségesen szellőztetett, sok esetben erősen leszorított belmagasságú terekben dolgozom, többnyire billentyűzet, képernyő és drótos vagy mobiltelefon szoros közelségében. Alternatíva ehhez képest egyre kevesebb. Az üvegfal persze nem dől el teljesen, csak a síkja ferde, amit még egész jól lehet bírni. Ha a teljes tömeg, vagyis a beltér tengelye tér el a függőlegestől, és a vele egybenyitott párja erre vissza is felesel, akkor bizonyára sokan szédülten, hányingerrel támolyognak ki. De a HVG ennél sokkal józanabb hely. Bár szerkesztői eddig a nagy tengelydöntő egyik korábbi, még szelídebben organikus, eredetileg lakóháznak elképzelt (?) opuszában bérelték irodáikat a Németvölgyi úton. Átköltözvén a Szépvölgyi út tájékára, újabb élő tapasztalatokat szerezhetnek a kortárs építészetről... Az L alakú, háromemeletes, teraszos épülettömb korrekt, merőleges nézeteiben gondosan megkomponált ház. Homlokzatait annyira kidekázták, már a rajzasztalon, hogy kivetnivalót szinte nem találni rajta. S a tervet hozzáértéssel öntette anyagba a kivitelező Lindner Budapest, hasonlóan korábbi munkáihoz (Hapimag a várban, Ybl-palota az Egyetemi Könyvtárral szemben). A hely maga mintha sok inspirációt nem adott volna az építész Iványi Lászlónak. Pár éve, a belvárosi Közép-Európa Egyetem tervezésénél a régi épület és a szűk udvar sokkal kunsztosabb belvilágra sarkallta őt. A színhely most Buda, a Szépvölgyi útról nyíló Montevideo utca végén, a régi MMG gyár átformálódó maradványai mellett egy hátsó telken, meredek partfal előtt áll a HVG-irodaház, tágas előkerttel, meglehetősen szűkös hátsóval. Autós megközelítése hangsúlyosabb, mint a gyalogos, és a kettő kicsit kavarodik is. Nincs mit tenni, gépjárműveink uralkodnak rajtunk úton-útfélen. Az L belső derékszögének dől neki a hatszögletű üvegfal, közepén egy hengeres szélfogó. A ferde faltól a földszinti előcsarnok kissé tágasabb, a galériás előcsarnok fölfelé szűkül. (Az üvegfalon bentről nézve érdekes látványt ad a zuhogó eső, meséli egy ott dolgozó fiatalember - izgalommal várhatják a hóesést is...) Középen két üvegfalú lift jár föllé, más attrakció nem is nagyon van benne, talán az egykarú lépcső mint szobormotívum, aminek alsó oldala szintén lépcsős. A földszinten van ugyan kijárat hátra, az a konkáv, külső csuklója felé karcsú derekánál mégsem lyukad át a ház, ahol leginkább fűszerezhető lett volna némi térélménnyel. Nincs csikicsuki játék, ami például a Graphisoft-park több építész által jegyzett épületeit rendre jellemzi - pedig a külső látvány alapján némi rokonság azonnal szembeötlő. Vörös és szürke keveredik a színtelen üveggel, téglaburkolat, kecses oszlopok, árnyékolt ablakok. Ráadásul itt automata redőnymozgatás működik a nap járása szerint, meg sokkal több a terasz, s van közötte olyan, amit zöld tetővel kombináltak. A teraszok látványa várszerűvé teszi a házat, de bévül ez sajnos nem érvényesül. Legfeljebb a hol tudatos, hol csupán magától adódó aszimmetrikus megoldások, no meg a limitált méret, a ház „emberi léptéke” adja a jó érzést. A belmagasság kevésbé nyomott, ezt eredményezi a differencia is, attól függően, hogy a gépészetet rejtő álmennyezeti sáv vagy maga a födém van-e a fejünk fölött. Minőségi anyagok, jó világítótestek, sok kellemes faburkolat, a harmadik emeleten a hamarosan megnyíló teraszos büfé-étterem mint szociális többlet - mindezek az átlag fölé emelik a házat. Profi - hasonlóan a hetilaphoz. De ha a húsz évvel ezelőtti, induló HVG-re gondolunk, ami zöldes rotációs újságpapíron jelent meg, jóval soványabban, már akkor is jól eltalált címlapokkal, szójátékos címekkel és jó vastagbetűs sűrítményekkel, fontos tények közlésével, kényes ügyek pontos tálalásával... Akkor szinte egyedüli volt mindezekben, ma inkább az egyik tekintélyes öreg, amely vezeti a sajtópiacot, így érkezett el számára az idő, hogy bekapcsolódjon egy másik piac, az ingatlan-business világába. S akkor már meg kellett mutatnia, hogy ki a legény a gáton, aki ebbe a fölsrófolt világba sajáttal, mindenki számára láthatóval-mutogathatóval tud belépni. Lázas állapot, irodaházak Budapesten - a mesét hosszasan lehetne folytatni. Több mint egymillió négyzetméterből most kb. egynegyede áll üresen, és az építési boom még korántsem tart a végénél. Én félek. (HVG irodaház, Budapest II., Montevideo utca. Építész: Iványi László, 2002) ÉLET ÉS ÍR IRODALOM Jubileumi kiállítás Megnyílt Molnár József festőművész jubileumi kiállítása a Karinthy Szalonban (XI., Karinthy Frigyes út 22.). Megtekinthető szeptember 6-ig, naponta 10-18 óráig. 26 Tudósítónktól Egész úton Kecskemét felé azon tűnődtem, vajon kialakul-e majd egy összkép arról, vajon milyen apropóból alkalmazza a karikatúra műfaja témaként a fényképezést, miért és hogyan szerepel a fotós és maga a fénykép majd a rajzokon. Régen nem töltöttem ilyen kevés időt Kecskeméten, csak azért mentem, hogy ezt a kiállítást megnézzem a Fotómúzeumban. A reggeli vonattal érkeztem. Ilyenkor még jó másfél óra van a múzeum nyitásáig, úgyhogy addig is el kell ütni az időt, megpróbáltam folttisztítót venni az egyik drogériában, de nem találtam, amelyiket határozottan kerestem. Szerettem volna inni egy kávét, de még takarítottak. Még csak reggel kilenc óra volt. Fogtam magam, és átültem egy padra, szemben a Fotómúzeummal, hátha valaki majd korábban érkezik, és beenged, mert akkor már a 11.36-os gyorsvonattal vissza tudok jönni a fővárosba. Jött is valaki fél tízkor, aminek annyira megörültem, hogy a szemerkélő esőben véletlenül a padon felejtettem az esernyőmet. A teremben Kaján Tibort ábrázoló fényképpel nyitott a kiállítás. Több fotó nem is akadt, csak rajzolt, nem is értettem, miért árválkodik ott ez az egy szem portré, leszámítva, hogy Kaján Tibornak lelkes híve vagyok. Végignéztem hát a rajzokat, és rájöttem, a vonaton kicsit többet vártam a kiállítástól. Kerestem a választ kérdéseimre, de inkább csak jól csoportosított témákat találtam. Arról, hogy hiányérzetem támadt, nem a kiállítás rendezői tehetnek, hanem a karikatúra műfaja. Gyűjtöttem én is karikatúrákat, és érzékeltem, hogy a karikatúra egy szinte végtelen számú rajzot produkáló műfaj. Annyi van belőlük, hogy teljességre nem lehet törekedni, annyi vicclapot kellett megtölteni velük az idők folyamán, és olyannyira rendszertelenül maradtak fenn, hogy szinte csak véletlenül bukkannak elő. Bármennyire teljességre törekszik is egy kiállítás vagy egy gyűjtemény, mindig hiányos marad. A leggyakrabban azt ábrázolták a rajzok, hogy „itt repül a kismadár”. Angoloknak nehéz volna megmagyarázni ezt a poént, mert ők köztudomásúlag azt mondják ilyen helyzetben, hogy „cheese”. A kismadarak sokféle formában repültek a rajzokon, legmeglepőbb kép a jövőt ábrázolta, ahol egy miniatűr repülőgép repült a fényképezett robot előtt. Nagyon érdekes csoportot képeztek azok a rajzok, amelyek azt mutatták be, hogy ma már mindenkinek van legalább egy gépe, és hogy következésképpen mindenki mindenhol fényképez. A betyárgúnyában dolgozó turistacsalogató ember visszafényképezte az őt fényképező turistát. A római korban is fényképezőgép lógott a gyerek nyakában, és egyáltalán, a fényképezés ma már gyerekjáték. Az is számos rajz témája volt, hogy a fényképezőgép tulajdonképpen fegyver, amint ezt mutatja a magyar meg az angol nyelvben is a let szó. Érdekes módon álló tárgyakra is lehet fényképezőgéppel lőni, egyszer a következő felszólítást kaptam, miközben egy barátom festményeit repróztam: „Lődd már le!” A fényképezés az egyik rajz szerint öngyilkos fegyver is lehet, amint a fotós a távkioldóval saját magát fényképezte, a Camera Obscura című képen meg egyenesen puska volt beépítve a lepel alá. Ha valami nagyon emblematikusan ábrázolja a fényképezést, akkor az még ma is a harmonikás fényképezőgép, és az előbbi lepel, amely alá a fényképésznek be kell bújnia, hogy lássa a képet. Ez a harmonika és ez lepel szerepel a legtöbbször motívumként a karikatúrákon, pedig ilyen gépeket ma már nem is nagyon használ a fotográfia. Egy ilyen rajz volt a kedvencem is, Az ismeretlen fotográfus emlékműve. Azt láttuk, hogy a lepel lerántásával valaki éppen leleplez egy emlékművet, amely azt ábrázolja, hogy egy fotós egy másik lepel alatt élességet állít. Ebben a kettős tükörképben nyílt ki az ábrázolás egy olyan titokzatosabb jelentés felé, amelyre tulajdonképpen már a vonaton vártam. Habik Csaba gyűjteményének darabjai színesítették még a kiállítást, mert a szó szoros értelmében nagyon színesek, amolyan nagyon műanyag és nagyon magával ragadó giccses mütyürke-tárgyak voltak. Hiányérzetekkel távoztam tehát. Mesterművet nem találtam. Alig akadt a kiállításon eredeti rajz, felnagyított fénymásolatok voltak kiállítva, és bármennyire jók voltak is ezek a fakszimile nagyítások, hiányzott az eredeti karikatúrák aurája. Nem kaptam választ az áltudományos kérdéseimre sem, és nem sikerült rájönnöm semmilyen falrengető összefüggésrendszerre. Ezeken a máskülönben nagyon helyes és szórakoztató kis rajzokon a fényképezés inkább csak az apropót szolgáltatta ahhoz, hogy a rajzoló valamit elmeséljen a világ dolgairól. Mondjuk a szex témakörében a kukkolás címszónál vagy a hiúság bemutatásánál, ahol a hosszú nyakú teve is inkább a lába közé dugja a fejét, csak hogy ne lógjon ki a fényképből, nem is beszélve arról a rajzról, amelyen egy vak ember fényképez, és ez maga az „új személet”. És akkor talán választ is kaptam némileg a vonaton latolgatott kérdéseimre. (Fényképezés a humorban, Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét, Katona J. tér 12. Nyitva szeptember 1-jéig.) Gerevich Tibor aligha hitte volna, mikor megbízott miniszteri biztosként (?), kurátorként (?) csapatot épített magának a 20-as évek derekán, hogy az akkor fiatal festők, szobrászok, a majdani sikerek kovácsai negyven év múlva a magyar művészet megtagadott vagy betagozódott mesteremberei, és újabb harminc év után felfedezni való „meglepetésemberei” lesznek. Ami az újrafelfedezést illeti, ebben elévülhetetlen érdemei vannak egy jó 15 éve megjelent könyvnek, P. Szűcs Julianna a római iskoláról szóló összefoglaló könyvének, ám a novecento hazai képviselőit a nagyközönséggel és a külföldi publikummal kétségkívül Zwickl András gondos elemzései és kiállításszervezői munkája hozta közel. Újranézni, tanulmányozni, vásárolni kezdtük őket. Valljuk be, meglepetést okoztak a rég elfeledett templomfestők, a hiteles kurzusdekoratőrök, a „magyar táj magyar ecsettel finom hangú pictor doctusai”. Ennek a folyamatnak az elején azonban újra kellett értékelni Szőnyi és kortársai tevékenységét Nagybánya és a Gresham-kör felől. Ezt segítette a Nemzeti Galéria Nagybánya-kiállítása, és a remek katalógus számos alapos tanulmánya. Azután jött a római ösztöndíjasok római bemutatkozása a Magyar Akadémián 1998-ban. Talán ekkor és ott, az autentikus helyszínen átértékelődhetett az évtizedek óta kialakult hamis kép a hiteltelenül üres, Mussolini-mámorban élő, korareneszánsz-másoló novecentóról és annak magyarországi szolgai követőiről. Jelenleg a zebegényi Szőnyi István-emlékmúzeumban látható egy kisebb válogatás a római ösztöndíjasok (az ösztöndíjakat 1929 és 1936 között osztották) első évfolyamának alkotóitól. Szőnyi mellett - aki mellesleg legkevésbé élte meg a római tartózkodást - felfedezésre méltó Patkó Károly, Istókovits Kálmán, Kontuly Béla és a többi ismertebb vagy kevésbé ismert festő, grafikus munkássága. Mint Szőnyi írja egy - a kiállításon is bemutatott - levélben, már az első hónap végén, 1929-ben. .....én még nem tudok dolgozni, csak járom a múzeumokat, nézelődöm, a többiek már szorgosan pingálnak”. A szorgos pingálás eredeti - és később Magyarországon feldolgozott - dokumentumai között járva megrendítő erejű kontuly kubizmusból táplálkozó, mégis az „archaikus”, siennai festészet formanyelvét is magáévá tevő tájképe, Patkó fürdőzőjelenete - melynek reminiszcenciáit épp a közelmúltban láthattuk viszont König Frigyes kiállításán a Ludwig Múzeumban vagy Istókovits Kálmán drámai barnákba és rembrandti fényekbe burkolózó itáliai jelenete. Gáborjáni Szabó Kálmán fametszete mellett mellbevágóan erős volt Jeges Ernő itt látható akvarellje is. A novecento (Anselmo Bucci elnevezése) a hideg és jól fésült figurativitás üzenetével jelentkezik be világszerte, újra helyet követelve magának napjaink művészetében. Ma már ez nove novecento, megfelelve a kor igényeinek (klipvilág, számítógépes cool-figurativitás). Az utak nemhogy összeérnek, de le sem léptünk róluk, hirdethetné a zebegényi tárlat, azonban ez sem igaz, a novecento hazai megújulása nem Rómából, de a római iskolából eredeztethető. Legalábbis nálunk. Tárlat SINKÓ ISTVÁN: Nove novecento - a római iskola reneszánsza - 2002. AUGUSZTUS 23.