Élet és Irodalom, 2002. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)

2002-10-04 / 40. szám - Pályi András: A nemzet szégyene • rádiókritika • Szellemjárás. Petőfi (27. oldal) - Köllő Miklós: Mérleghintán a véletlen • tánckritika • Szabó Réka: Véletlen. MU Színház (27. oldal) - Koltai Tamás: Fölajzottan • színikritika • Getting Horny. Bakkhánsnők, Euripidész nyomán. A Katona József Színház, a Finn Nemzeti Színház és az Észak-Görög Nemzeti Színház közös produkciója (27. oldal)

PÁLYI ANDRÁS. A nemzet szégyene Miből élnek az írók? — tette fel a kérdést Németh Gábor a Szellemjá­­rásban, az Irodalmi szerkesztőség éjszakai műsorában (szerkesztő: Zel­­ki János), némi visszafogott izga­lommal, mint aki igazi hálószobatit­kot feszeget, amit nem ildomos „csak úgy” szóba hozni. Minden­esetre odaültetett maga mellé két olyan irodalmárt - a költő Kukorel­­ly Endrét és a dramaturg Upor Lászlót -, akik egyrészt járatosak a „mocskos anyagiakat” illető kérdé­sekben, másrészt — úgymond — nem szívbajosak, és ki merik nyitni a szá­jukat. Gondoltam is magamban, hogy na végre, úgy látszik, pontot tettünk ama értelmetlen és fals sze­rénykedés végére, ami jószerivel egész irodalmi életünket (és lehet, nem is csak az irodalmit) jó ideje jellemzi, s ami nem is tudom, miféle romantikus alapállásból ered, mint­ha az írók egyfolytában meg lenné­nek hatódva az általuk szolgált „ügytől”, következésképp restelked­niük kellene, ha szóba hozzák a munkájukért járó anyagi ellenszol­gáltatást; de korai volt a fellélegzé­sem, mert a kérdés „forróságához” (kényességéhez?) képest a kései idő­pontban folytatott diskurzus csak igen szőrmentén érintette a problé­mákat, beleértve azt a néhány nagy igyekezettel készített riportot is, amelyben anyagi gondokkal küzdő írók beszéltek a maguk bajáról. A helyzet szövevényességét növeli, hogy a közvélemény nagyon is isme­ri a közelmúlt azon eseteit, amikor több, de inkább kevesebb művészi kvalitással rendelkező egyének név­leges művészi tevékenység fejében milliókat markoltak fel, ami akkor is szélhámosság, ha történetesen nem ütközik a törvény betűjébe. Másrészt tény, hogy akad egy-két olyan tehet­séges írónk, aki tisztességesen megél az írásaiért kapott honoráriumból, főleg ha a német nyelvterületen bi­zonyos népszerűségre tett szert. Harmadrészt mondhatnánk, hogy aki akár zsenge képességei miatt, akár bármi egyéb okból, olyan mű­veket produkál, amelyek „eladhatat­lanok”, az magára vessen. Beszél­jünk hát az egyszerűség kedvéért mai irodalmunk derékhadáról, azokról, akik dolgoznak, publikál­nak, alkalmasint még díjakat is kap­nak - és mégis a rendszerváltás utá­ni társadalom proletariátusa lett be­lőlük. Egyszerűen azért, mert a „tiszteletdíjak” is, zömmel az irodal­mi kitüntetések is nevetségesen ki­csi, szociális segélynek is alig­ nevez­hető összeget jelentenek, azaz nincs is remény a kitörésre. E diagnózisig még csak-csak elju­tottak a beszélgető felek, különö­sen Kukorelly Endre remekelt, át­számolva Jókai egykori jövedelmét mai forintra, aminek következté­ben lottófőnyereményszerű mesés summák kezdtek keringeni az éter­ben, ám ezzel végül is mellékvá­gányra futott a vita, minthogy az irodalom akkori és mai társadalmi szerepét nem lehet összevetni. (Jel­lemző módon egyébként a televízi­ós szappanoperához rendszeresen dialógusokat író, amúgy kiváló köl­tő Kemény István is csak anyagi gondjainak enyhüléséről számolha­tott be a vele készített riportban, bevételeivel messze elmaradva a nemzet XIX. századi nagy mese­mondójának jövedelme mögött.) Vagyis úgy tűnt, a beszélgetés résztvevői igazán nem is kívánnak beletenyerelni a kérdés kényes ösz­­szefüggéseibe, akár az új írószövet­ségi honoráriumtervezet kapcsán is, amiről épp csak említés esett. Az aztán végképp szóba se került, hogy a költségvetés a könyvek áfá­jából eredő többmilliárdos bevételé­nek talán egy tizedét forgatja vissza „állami támogatás” formájában a könyvkiadásba, hogy az elmúlt év­tized folyamán gyakorlatilag az egész írótársadalomból kényszer­­vállalkozó lett, aki „számlát ad”, mint a vízvezeték-szerelő, de a munkadíjat nem ő szabja meg, s al­kalmasint hetekig vagy hónapokig várhat, amíg benyújtott számlájára megkapja a megrendelő által neki bediktált összeget (!), aki aztán eb­ből az éhbérből még iparűzési adót is fizet, nem hogy némi adókedvez­ményben részesülne, mint kultu­ráltabb országokban szokás. Sőt, ha teszem azt gyermekei vannak, és főállása mellett űzi „vállalkozói” te­vékenységét, akkor a törvény sze­rint őt megillető családi kedvez­ményt sem veheti igénybe a hono­ráriumra, mert az „külön adózik”. Nem folytatom, mindnyájan tud­juk, miről beszélek. Tudjuk, és nem beszélünk róla, így élünk. Azt is tudjuk, amiben különben a be­szélgetés résztvevői is egyetértet­tek, hogy a politikai elit láthatóan csak visszaélni tud az irodalommal (mondjuk, kampánycélokra fel­használni), élni azonban nem tud vele. Az is igaz, hogy nem minden művészeti ág lett a társadalom sze­mében ennyire mostohagyerek. De végül is, ha ma az élő és nyomorgó magyar irodalom immár a nemzet szégyene, mert az, akkor ez raj­tunk, írókon is múlik. Hiába vi­gasztaljuk magunkat Ady szent igé­jével, mondván, „és még mindig élünk”, mert észre se vesszük, és maholnap már nem igaz. (Szellemjárás - Petőfi) KÖLLŐ MIKLÓS: Tánc Mérleghintán a véletlen Még ma is bizonyos vonatkozásban meglepő, ha valaki egy szigorú, zárt rendszerű racionális világból - te­szem azt a matematikából - merész lóugrással a lélek ezerszínű, kusza labirintusába merül, hátrahagyva azokat a stabil kapaszkodókat, me­lyeket ez idáig a logika jelölt ki szá­mára. A világos elmék tisztában vol­tak azzal, hogy az emberi lény valós nagy alkotása csak szintézis eredmé­nyeként születhet meg. Az intuitív megérzés az iránytű, mely mutatja, milyen irányban építhetők a racio­nális gondolatfüzér mozaikdarabkái. A táncos koreográfus Szabó Réka eredeti szakmája a matematika, il­letve a számítástechnika. Átjárhatóság tudomány és művé­szetek között elsősorban a matemati­ka és a zene között volt köztudott. A tánc a zenénél lényegesen konkré­tabb, hús-vér testisége szorosabb kapcsolatban áll a mindennapok va­lóságával. A néző önmagát vagy leg­alább felismerhető emberi konfigu­rációk életre hívását várja, ebben a műfajban az elvontabb, erősen abszt­­rahált formák iránt közönyös értet­lenséget mutat. A színházi tér-idő di­menzió egyszeri és megismételhetet­len. Az elillanó hatások, ha egymásra épülve nem körvonalaznak rögtön értelmezhető gondolatot, akkor a néző úgy érzi, kimaradt a közös él­ményből, sőt, rosszabb esetben ma­gából az élményből is. Szabó Réka Véletlen című darabjá­nak bemutatója kapcsán szembetalál­kozhatott a táncszínház kínálta lehe­tőségek és az általa kifejteni kívánt intellektuális gondolatok közti szaka­dékkal. Az intellektuális kaland, mely matematikai vagy fizikai jelen­ségek színházi adaptációját célozza, elvezethet egy új, XXI. századi mű­vészeti stílus kialakításához. Száza­dunk új természettudományos gon­dolatai erősen hatnak a kortárs szín­házművészetre, új formák és főként új dramaturgiai rendszerek kidolgo­zását inspirálja. A kortárs táncszínházak szenzitivi­­tására jellemző, hogy néhány együt­tes ráérzett az ez idáig kiaknázatlan lehetőségekre. Az Artus színpadán Einstein került szatirikus górcső alá, az Off előadásai csak a vegyipar szentélyeiben, kémiai laboratóriu­mokban adhatók elő - és a sort nem véletlenül a Véletlen folytatja. Vajon egy lelkileg elvérzett világ természet­­tudományokba való kapaszkodása lenne ez az irányzat? Szabó Réka tudományos ismeret­­terjesztő táncjátéka valóban kevés emóciót közvetít. Ő nem törekszik rá, de érdekes módon nekünk sincs hiányérzetünk. A véletlen fo­galmát matematikai tézisként igyekszik körbejárni, és ebben ki­váló partnere a narrátor, Vancsó Ödön matematikus, aki profi elő­adókat megszégyenítő színpadi egyéniségével eszköztelenül, igen hatásosan újabb és újabb gondola­tokat mesél el a kiszámíthatatlan­ság, a logikus véletlen titokzatossá­gáról. A próza és a tánc szerves együttélésének a színházi drama­turgiába építése már annak az új, ez idáig még maradéktalanul ki nem dolgozott dramaturgiának a problémája is, mely egy új műfaj megteremtésének lesz alapköve. Az előadásban többek között erre is történik kísérlet, váltakozó sikerrel. Az elvont gondolatok verbális és nem verbális síkja többször elcsúszik egymás mellett. Mindkettő másképp értelmezendő, és a két rendszer egy­másba olvasztása komoly feladat. A szintetizáláshoz, az intellektuális ha­tás eléréséhez ugyanis egy harmadik absztrakciós rendszer működtetésére is szükség lenne, de ezt a nézők nagy része már nem képes befogadni. A táncosok mozdulatsorai hol alle­gorizálnak, hol a lépéskombinációk apró változtatásaival mind újabb va­riációit mutatják a szeszélyes vélet­len játékának. Ahol sikerül rövid idő alatt értelmezhető, egyértelmű kap­csolatot létrehozni a narrációs szö­veg és a koreográfia között, ott a da­rab hirtelen feléled, és valóban egy műfaj kialakításának lehetőségével kecsegtet. Kitűnő epizód a kockagu­­rítás, mely a középkor - matemati­kai alapon újrafogalmazott jelenkor - steril hangulatát idézi. A táncosok különböző élethelyzetben végzik sztereotip mozdulatsoraikat, mialatt a narrátor szenvtelenül pergeti a kockát, és mondja a számokat. A vé­letlenszerű szám a megfelelő táncos megszűnését, majd feléledését jelen­ti. A gépezet működik végzetszerű kiszámíthatatlansággal, a mechani­kus robotok újabb véletlenszerű ha­lálával és feltámadásával. Hogy ki­nek hányszor, hogyan és miért kell élnie-halnia, az az ördögi, isteni, vagy tán emberi véletlen műve. Ugyancsak telitalálat az instabil hen­gereken végzett ingó-bingó balett­gyakorlatsor. A cirkuszi bohóctréfá­nak induló epizód mindinkább filo­zófiai tartalmat kap, beleilleszkedik a véletlen ironikus természetrajzába. Szabó Réka több mint figyelemre méltó színházcsináló. Az új bemuta­tójával átlépett a hazai kortárs tánc­művészet vízválasztóján, egy új mű­faj lehetőségeit tapogatja, tán lassan már formázza is. Előadóművészi partnerei közül elsősorban - és nem az udvariasság miatt - a hölgyeket kell említsem. Jarovinszkij Verát, Kopeczny Katát és Ladjánszky Már­tát, akik valódi értő partnerei az al­kotó rendezőnek. Sajnos, a két fiú­szereplőről ez utóbbi nem mondha­tó el maradéktalanul. (Szabó Réka: Véletlen, MU Színház, szeptember 26.) 2002. OKTÓBER 4. Rádió KOLTAI TAMÁS: Színház Fölajzottan Szeretném úgy kezdeni ezt az írást, ahogy Kosztolányi kezdené. Tegnap egy zord klasszikust vártunk a Katonába, erőset és fennhangút, istennek kiszolgáltatott embert, aki a lét titkait merészeli fürkészni, ezért az isten megbünteti. A fenségeset és az esendőt vártuk, de egy költő jött helyette, fényekkel és árnyakkal, derűs színekkel és sötét gondolatokkal, képekkel, amelyeket csak álmainkban látunk, mikor magunkkal találkozunk. A ma­gunk rejtett énjével, saját ijesztő másunkkal, vagy valakivel, akit nem isme­rünk, aki idegen nyelven beszél hozzánk. Válaszolni szeretnénk, megtudni, hogy kicsoda, és hogy mi kik vagyunk, de mielőtt megtudnánk, felébre­dünk, és az ébrenlét ugyanúgy folytatódik, mint az álom, mintha helyet cseréltünk volna álombéli önmagunkkal. És semmire nincs válasz, semmire nincs magyarázata az egész elölről kezdődik, a lét nagy titka nem más, mint a kicserélődés végtelen lehetősége. Vagy csak a természet játéka, amelyben nálunk hatalmasabb erők döntik el, hány én lakik bennünk, és hogy me­lyik kerekedik felül, a női vagy a férfi én, esetleg az állati, amely befészkelte magát ösztönünk egy rejtett, a napfény elől titkolt zugába. Ezt a titkolt zu­got fedi fel a nagy, komor, ógörög klasszikus, Euripidész, akiről már azt hittük, hogy belepte az idő, mint a por az üresen hagyott lakások porfogó huzatba burkolt bútorait. A színészek most óvatosan lefestették a huzatot az intarziás asztalról, a régi kanapéról, vigyázva, hogy a por szét ne szálljon, és legnagyobb csodálkozásunkra az antik érték fényesen, hiánytalanul került elő, anélkül, hogy megkopott volna. Igaz, ez már nem egészen az az Euri­pidész, akit annak idején megismertünk, kevesebbet beszél, csak a lényeget mondja, inkább képeket mutat, takarékos gesztusokba sűríti a mondandó­ját. Köszönhetően a színészeknek, akik megszólaltatják. Egy finom kéz­mozdulat, egy tartás, ahogy az isten félig emberi, félig állati pózba kevere­­dik a földön. Egy mozdulatlan testhelyzetbe sűrített ugrás. Egy kecsesen a spirálba csavarodott kar, amely a fához kötözött test illúzióját kelti. Köny­vek lapjain őrzött antik ábrázolatok, megkövült rítusok, a pogány istenkul­tusz szertartásos képei elevenednek meg artisztikusan és mégis élettel telí­tetten. A pesti közönség, a Belváros hagyományokon felnőtt, a hétköznapi igazságok banálisan realisztikus színészetéhez és százszor megunt kliséihez szokott nézője az idegennek kijáró udvarias érdeklődéssel fogadta a szín­ház őselemeihez való visszatérést. Nem pontosan tudta, mi az, amit lát, de remélhetően sokan megérezték, hogy erre az egyszerű hangra és tiszta képre, amely csak látszólag érthetetlen, nagyobb szükségünk van, mint az üzleti színház naponta ünnepelt méltatlan sikereire. Gondolom, valahogy így írt volna Kosztolányi a Getting Homy című elő­adásról, amelyet Euripidész Bakkhánsnőkje nyomán Zsótér Sándor rende­zett magyar, görög és finn színészekkel az Európai Színházak Uniójának nemzetközi műhelyprogramjaként, s amely a Katona József Színházban tartott bemutató után európai körútra indul. S hogy én miért írok róla úgy, mint Kosztolányi? Mert nem szeretném, ha a tudományos halandzsa vagy a kritikai közhelyek prédájává válna. Az előbbitől rémület fog el, az utóbbit magam szeretném elkerülni. Leginkább a használhatatlan fogalma­kat: történet, konfliktus, szituáció, karakter, üzenet. Zsótér játékos intellek­­tualitása és egyre szűkszavúbb, egyre sűrítettebb zártsága (a szó képi értel­mében is) ökonómiára késztet az elemzésben. Ha keresem a megfelelő szót, amellyel leírható, a párbeszédre találok. Párbeszéd az antikvitás és a modernitás, Euripidész és a jelen mitológiája, a mindennapi lét és az álom, a tudatos és a tudattalan, a természetes és a konstruált környezet, a megélt és a medializált valóság között. A színpadon látható játék olyan, mintha egy tengerparti villában játszódna, Pentheusz mintha búvárúszásból érkezne, Dionüszosz mintha betolakodó idegenként a fürdőszobában zuhanyozna, a bakkhánsnők híre mintha egy postán küldött videokazettán érkezne, a vad­állativá aszott ösztön mintha a Metro-Goldwyn-Mayer oroszlánjából szár­mazna, a megduplázódott figurák mintha a televízióban látható szinkron­­úszókat mímelnék. Az ellentétes világok egymásra reflektálnak, de egyik sem létezik önmagában; nincs reális világ, és nincs mítosz, csak az egyik tü­körképe van a másikban. Ambrus Mária elektronikusan működő üvegvit­rinjében, neonvilágításba sűrített tengerében vagy medencekékjében az „antik villa”, Benedek Mari fürdődresszeiben és fehérneműiben a profáni­­zált testkultusz, Szabó C. Mária maszkjaiban az antropomorfizált istenség. A reflexió egyszerre komoly és ironikus, mitikus és profán, a fecske-fürdő­­nadrágok, fűzők, estélyik a másik nem képviselőin a transzszexualitás kon­vencionálissá vált kellékei, az állatmaszkok pogány idolok és gyermekme­sék, a lassított mozgás (Vati Tamás) isteni mindenhatóság és gimnasztika, a szóbeli közlés Devecseri fordította megemelt pátosz és mai vulgaritás. A két Dionüszoszt Rezes Judit és Nagy Ervin játssza. Nemcsak nyelvük­ben, fizikai és szakmai alkatukban is különböznek a többiektől. Magasak, vé­konyak, kihívóak, az inzultálás lusta szellemi arisztokratái. Megszólalásuk­nak (nyilván szándékosan) nincs dinamikája, közléseik kinyilatkoztatások, mozgáskoordinációjuk a partra vetett szinkronúszóké. A két Penteusz két görög színész, Simos Kakalas és Nikos Kapelios. Mintha egyformák volná­nak, anélkül, hogy azok akarnának lenni, csupán abból az őrületből kifolyó­lag, ami álmunkban történik, ha kettőt látunk magunkból. Ők ketten, de különösen a két Agauét játszó finn színészek - Wanda Dubiel és Jarno Ko­­lehmainen - sokkal impulzívabbak, mint magyar pályatársaik (nem épp eb­ben az előadásban és jellemzően nem a Katonában), merik formálni, artiku­lálni a szavakat, mit sem tudnak a kásás naturalizmusról, ám attól sem fél­nek, hogy patetikusak lesznek, működik a pszichofizikai kontrolljuk. A mes­terség szigorú, de könnyen kezelhető szabályai szerint válnak fölajzottá (get­ting homy). Mindenki a saját nyelvén beszél, kivéve, amikor nem - néha egy­­egy replika vagy passzus vendégnyelven hangzik el -, ilyenkor fölerősödik az előadás nemzetközi szereposztásába személy szerint is belekódolt sugallat a valóság empirikus és transzcendens összefüggéseinek megértési nehézsé­geiről. „Tudjuk, kik vagyunk, de nem tudjuk, mivé lehetünk”, mondja az őrült Ophelia. Hát nem. Jó volna tudni, kik vagyunk. Legalább azt. (Getting Honry - Bakkhánsnők, Euripidész nyomán - a Katona József Színház, a Finn Nemzeti Színház és az Észak-Görög Nemzeti Színház közös produkciója.) 27 ÚJ MAGYAR AUKCIÓS INDEX (1997-2002) 1800 magyar festő 25 000 alkotása annotációval és leütési árakkal. CD-ROM mellékletén 1000 művész festménye szerepel. A novemberben megjelenő kötet bolti ára 15 000 Ft. Akik októberben írásban megrendelik, 12 000 Ft-ért postán kézhez kapják. Edition Dutka, H-1444 Budapest, Pf. 267. ÉLET És­z IRODALOM

Next