Élet és Irodalom, 2002. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)

2002-08-02 / 31. szám - Fuchs Lívia: Mentés - másként (15. oldal)

A koreográfiák természetes létmódja a virtualitás. Persze nem az újfajta, a korszerű gépek teremtette, matéria nélküli tér, hanem az előadások utáni, az érzékekből rögzült emlékkép. Az emberi memória - legalábbis az enyém - azonban véges, ezért most, a táncévad végén muszáj még frissiben végigpergetnem, mi érdemes mentésre az elmúlt szezonban bemutatott 133 hazai és közel 50 külföldi koreog­ráfiából, míg a többire képzeletem törlésgombja vár. Pályakezdők óvakodnék természetesen attól, hogy magabiztosan meghatá­rozzam a koreográfia fogalmát. De hogy a színpadon táncosok által ropottakból melyik biztosan nem az - mert hol a szellemi­ség, hol a megformáltság minimuma is hiányzik -, hamar lelep­leződik. Ezért első körben már ki is söpörhetők az emlékezetből azok a zsengéknek is alig nevezhető próbálkozások, amelyek sok kezdőt, de nem egy magát profinak vélő, gátlástalan kontárt is jellemeznek. Az elmúlt szezonban harminc új név bukkant fel a legkülönfélébb, főként pályakezdőknek teret adó fórumokon - mint az Inspiráció, a Szóló és Duó Fesztivál -, ami elképesztően nagy szám. Hogy az első vagy másodművesek közül kiből lesz majd valóban koreográfus, néhány év alatt biztosan kiderül. Gergye Krisztián esetében például még nem dőlt el semmi. A KompMániából szólóival időnként kilengő Gergye táncosként egyedülálló jelensége a hazai táncéletnek, mert tánctudását In­donéziából hozta. Első saját kompozícióiban ezért azzal kísérle­tezett, hogy a jávai tánc- és színházi tradíciókat kortárs szubkul­turális közegbe ültesse át, ami hol sikerült, mint az E. Sch. Erolá­­ban, hol máris önismétlő és terjengős lett, mint A jelben. Nagy Andrea viszont, aki néhány éve a függetlenség kockázatos, de sokféle szellemi kalandot kínáló útját választotta a robotos, de biztos néptáncegyüttesi lét helyett, a legígéretesebb kezdő, Figye­lem című, mindössze második művének szellemes építménye azt bizonyítja, a fiatal táncosnő vérbeli koreográfus. Merthogy tér­ben és mozgásban, fázisokban és szekvenciákban gondolkodik, a koreográfiaművészet alanyában és állítmányában. Valkó László munkája 2002. AUGUSZTUS 2. 15 Vállalkozók Bármilyen elképesztő, még a különösen pénzigényes táncmű­vészetben is felbukkannak az üzleti vállalkozások. ,A csepeli bá­zisáról építkező ExperiDance Produkció” lendülete azonban - bármit is jelentsen ez a bombasztikusnak szánt szöveg - elfogy­ni látszik. No nem anyagi - pláne nem táncos hanem alkotói értelemben. Az álhazafias és áltörténelmi világtánc-show-val kö­zönséget hódító Román Sándor ugyanis nagy hirtelen kom­­merszből komolyra váltott. Hogy miért, kideríthetetlen, hiszen el sem tudom képzelni, hogyan lehetne Bartók-bögrék és -pó­lók, -kazetták és -CD-k százait eladni az előadások szünetében. Ugyanis Román egy Bartók-táncműve­­ jelentkezett. Már e cím igénytelensége jelzi, Bartók Béla három feleslegesen egybeszer­kesztett muzsikája itt csak hangkulisszaként szolgál a Kelet és a Nyugat népeinek és kultúrájának szembenállását sulykoló ko­reográfiához. A darab ijesztő példája annak, hogyan lehet rit­­mikailag korrektül, ám szellemiségéből kifordítva megtáncosí­­tani Bartók zenéit. A KFKI Társulat megalakulását talán az a felismerés ösztö­nözte, hogy manapság hiánycikk a revüszínház, a music hall, a show-színpad, vagyis akármi, ahol az emberek jólesően kikap­csolódhatnak, gyönyörködhetnek szép nőkben, nyalka fiúkban, csillogó jelmezben, miközben élvezik a jó muzsikát. Mindehhez azonban semmi köze a klasszikus balettben járatos operaházi csapat csípőriszálós - nyilván dzsesszesnek vélt -, művidámsá­got és műlezserséget árasztó haknijának Presser és az LGT mo­­notonul sorjázó dalaira. Törlés tehát, még a lomtárból is! Vendégszereplők Minden évadhoz hozzátartozna a jelesebb külföldi társulatok bemutatkozása, hogy tudjuk, hol tart a táncvilág, s benne hol a helye a hazai irányzatoknak. És most tényleg olyan évad zárult le, amilyenre mindig vágytam: legalább öt-hat társulatot ment­hetek a kedvencek közé. Hiszen a saját koreográfusi múltjából még mindig meríteni képes Maurice Béjart és társulata éppúgy fellépett Budapesten, mint a balettművészetnek jövőt adó, ki­­apadhatatlanul kreatív Jiri Kylián (volt) együttese. A testek me­chanikájának filozófusa, Nagy József a tavaszi fesztivál vendége volt, Marie Chouinard - akinek táncosai a zene testi átértelme­zésének revelatív élményét adták - a Coinc­Dance fesztivált tet­te feledhetetlenné. E világnagyságok mellett több olyan remek csapat mutatkozott be - az izraeli Inbal Pinto, a japán Cariotta Ikeda vagy a kanadai O Vertigo -, amelyeknek a totális színház­tól a minimalizmusig ívelő táncfelfogása a jelen néhány egy­aránt érvényes végpontját mutatta fel kivételes művészi erővel. Soha rosszabbat egy évad alatt. ÉLET ÉS­# IRODALOM ­ FUCHS LÍVIA: Mentés - másként Venekei Marianna eddig mindent tudó balerinának mutatta magát, most viszont életének ahhoz a pontjához érkezhetett, amikor már nem csak mások gondolatait tudja és akarja közve­títeni. Így született a From My Life, ez a gazdagon formált, ará­nyos szerkezetű, önvallomásos mű, ami biztató kezdet, még ha felismerhetők is benne az Egerházi Attila által korábban kreált Venekes-szerepek nyomai. Az önvallomás, a hol zavarba ejtő, hol egyenesen sokkoló őszinteség azonban az ugyancsak a KompMániából önállósuló Ladjánszki Márta territóriuma, aki radikális szólói után idén alkotó- és játszótársra talált viviszekció­­hoz hasonlatos művészi útjához. Az L 1-ben - egy új tánchelyszí­nen, a rozsdaövezet fenséges pusztulása közepén - Ladjánszki és Berger Gyula meghökkentő nyíltsággal, az álszemérem konven­ciójára fittyet hányva mutatta fel a férfi- és női szerepek béklyó­kon állépő szabadságát a Majdnem 3 című intimitásban. Intézményesültek A támogatások vékony szálán függő „pályakezdők mappa” után ideje menteni a menthetőt az állandó „szubvencionáltak” tájéká­ról is. Nem állítom, hogy nincs mit, de - a fegyelmezett és ihle­tett, magas előadói nívón túl - kimagasló alkotói értékre bizony alig lelek. A Nemzeti Balett két ragyogó idei bemutatója - a Hat tánc és az Anyegin - régóta világszerte elismert koreográfiák átvé­tele volt. A társulat stúdiójából - ahol az oroszlánkörmök kipró­­báltatnak (mint Venekeié is) - egyelőre nincs átjárás a patinás operaházi színpadra. A Győri Balett évek óta üzembiztosan, de művészileg jelentős bemutatók nélkül működik, az idei szezon igazi sikere a New York-i bemutatkozás volt, de az itt játszott Pu­rim korábbi évad termése. A Pécsi Balett viszont új művészi úton, mert új vezetéssel és nagy lendülettel indult tavaly ősszel. Az első szezon azonban művészileg igencsak Janus-arcú lett: Ke­­veházi Gábor a mennyiséget tűzte zászlajára, így aztán önkorlá­tozás nélkül ontotta az azonnali törlésre érett darabokat. Eger­házi Attila a Carmennel, ha nem is eredetit, de biztosan sokáig si­keres egyfelvonásost alkotott, míg a vendég Miriam Naisy cso­dálatosan tiszta, egyszerre meditati­v és perzselően drámai triója, a Partitions au Patio az évad egyik koreográfiai és előadói csúcs­pontja volt. S máris megismételhetetlen, mert a három táncos­ból ketten elszerződtek a társulattól. Egyikük, Szigeti Oktávia Debrecenbe ment, hogy ott az idei - inkább kudarcot, mint si­kert hozó, Keveházi és Fomin fémjelezte - próbaszezon után va­lódi társulati munkát hívjon életre. A vidéki színházak közül Szolnok már idén kísérletezett egy új csapattal, de Bodor Johan­na és a lelkes kis társulat a Carmen szerint művészileg még kifor­­ratlan az önálló koreográfiai munkára. Az intézményi státus biztonságában a hivatásos néptáncegyüt­tesek is úgy tesznek, mintha minden rendben lenne a műfaj tá­jékán. Holott a varázsigeként ismételt korszerűségre hivatkozva, miután ki-ki színre vitte - persze eltérő felfogásban, visszafogot­tabb vagy harsányabb szcenikai megoldásokkal - a maga trendi Riverdance-ét, teljes a bizonytalanság: merre is vezethetne az út ezektől az etno-show-któl? E fel sem tett kérdésre egyetlen mű­vészi válasz született, a Brassói pályaudvar. Alkalmi darab, több együttes összemunkálkodásával, néhány előadásban. De felejt­hetetlenül megrendítően! Mert Diószegi László a színpadról visszarendezte „eredeti” helyszínére azt, aminek régóta már csak égi mását ismerjük: a kelenföldi pályaudvar kopott-koszlott várójában ott kavargón a Kárpát-medence sokadalma; spontán dal, muzsika és tánc; az örök érkezések és búcsúzások harsány­­sága és melankóliája. A kiemelt státusú Állami Népi Együttes - polgári nevén Ha­gyományok Háza Művészeti Tára - idén egyetlen bemutatót sem tartott. Talán az új művészeti vezető kinevezése körüli belső harcok kötötték le az energiákat? A strukturálisan folyamatosan átmeneti helyzetű, s ezért az egyik méltatlan helyzetből a másik­ba zuhanó Budapest Táncegyüttes mindössze egy gyerekdarab­bal jelentkezett, és részt vett a Honvéd Táncszínház Duna rapszó­dia című monstre produkciójában, ami éppolyan professzioná­lis, mint általában a Novákok rendezte tánclátványoságok, ám ötletben és megvalósításban ezúttal inkább a rutinra épít. A Du­na Művészegyüttes évfordulós pátosszal átitatott aktualitását - A szabadsághős Kossuth Lajos üzenete címmel — már az előadás alatt szorgosan töröltem, mert memóriámban kellett a hely az együt­tes másik darabjára, az Amazonok, Madonnákra. E koreográfia látszólag nem több, mint egy komótosan felépített lakodalom, a sokféle férfi-nő viszony esküvőbe torkolló variációja. De a koreo­gráfiát nyolcan (!) jegyzik, köztük a függetlenek színe-java, s a darab ettől hihetetlenül sokrétű és izgalmas. Hiszen mindenki a saját jellegzetes stílusát és gondolkodásmódját adja a témához: Kovács Gerzson Péter az egymással örökké utolsó vérig viasko­­dók párharcából, Horváth Csaba a női és férfiprincípium végze­tes különbözőségéből és ugyanilyen fatális összetartozásából, Bo­­zsik Yvette pedig ugyanennek a röhejes felszínéről s egyben fo­nákjáról komponált egy-egy önálló jelenetet. Kiszolgáltatottak A harmadik virtuális mappámban azokról a társulatokról őrzött élményeimet rendezgetem, akiket valami érthetetlen okból ál­talában függetleneknek neveznek. Holott ki más függ jobban a művészi munkát lehetővé tevő körülményektől, mint aki mö­gött nincs színház és próbaterem, iroda és raktár, vagy ha még­is, akkor is évente kell küzdenie a megszűnés, az ellehetetlenü­lés ellen. Akinek munkáit évről évre mérlegre teszik a kuráto­rok, ha ismerik, ha nem mindazt, amiről dönteniük kell, s az­tán jó esetben a fennmaradáshoz épp elégséges pénzt ítélik meg e „függetleneknek”. Ez a gazdasági kiszolgáltatottság egy újfajta társulati létmód „ösztönzője”, amelyben alkotó és előadó soha nem ücsöröghet az intézményesültség biztos sáncai mö­gött. Nem építhet repertoárt sem, mert csak premierekhez kaphat pénzt. Mozgékonynak kell lennie, hiszen többnyire nincs állandó játszóhelye, vagyis évről évre, napról napra itt­hon és külföldön bizonyítania kell. Művészileg azonban jobbára ma ez a legprogresszívebb csoport - az Artustól az Offig -, bár kvalitásban, stílusban, táncnyelvben és táncfelfogásban nagyon is heterogén. A Földi Béla vezette Budapest Táncszínház példá­ul kimagaslóan jó táncosokból áll, de Földi darabjai mindig csak a művészet imitálásáig jutnak el. Sean Curran, aki most egyenesen Amerikából jött, hogy az együttessel dolgozzon, kor­rekt kis etűdsort komponált számukra Szaxofontáncok címmel, amit a szinte kicserélődött tánckar szemei gyönyörködtetően ad elő. A sajátosan független Szegedi Kortárs Balettet - amelyik a Pécsi Baletthez hasonlóan nem is egy Földi nevelte táncossal erősítette meg idén a sorait - majdnem felzabálta a Nemzet Színház nyitódarabjában vállalt bérmunka, így idén csak egyet­len bemutatót tartottak - összesen két előadásban, a Patyom­­kin-színházként működő Millenáris Teátrumban -, a Mozartot kísértő Requiemet, ami észrevétlenül és komolyabb nyomot nem hagyva, inkább belesimul, semmint kiemelkedik Juronics Ta­más jellegzetesen érzelmes, inkább a közérthető és ezért élvez­hető, populárisabb témák és zenék esetén sikeres oeuvre-jéből. Ha a szegediek mindenkit szórakoztatni akarnak, a KompMá­­nia bemutatói biztosan csak egy szűkebb réteg számára élvezete­sek. Csabai Attila ugyanis mit sem törődik a táncszínház temati­­kai, nyelvi, dramaturgiai és stiláris hagyományaival, ezért darab­jainak fergeteges kavargásába az ízléstelenség és a műgond, a ki­finomultság és az ócska giccs egyaránt belefér. A Cybergésákban a popkultúra agresszív és harsány, redukált és monoton világa dübörög. Igaz, a vizuális közeg most is szinte cizelláltan artiszti­­kus, hogy a másoknál inkább csak divatos, míg Csabaiéknál kö­­zépponti művészi probléma, a nemi identitások fájdalmas kaval­­kádja költői formát kaphasson. A Veszprémi Táncműhely na­gyon ritkán jelentkezik, hiszen éppen arra szerveződött, hogy egy-egy alkalmi társulás új darabját segítse színpadhoz. Mióta Krámer Györgyöt is kiebrudalták a Veszprémi Petőfi Színház­ból, kérdésessé vált e kis műhely sorsa. A Pannon Várszínház azonban továbbra is otthont teremt neki, így született meg a Bo­lero. Krámer hangvételben, matériában és látványban is meg­újult, az egyfelvonásosra mégis elsősorban a szereposztás miatt kellett felfigyelni. Az álmok és a valóság durván egymásnak sze­gülő kettősségében őrlődő nőt ugyanis a hervadásában is gyö­nyörű, omladékony és sebezhető Király Melinda játssza, akiről a színpad mintha végleg elfeledkezett volna. A másik volt Markó­­sztár, a nőiség épp ellenkező pólusát képviselő, félelmetesen erős jelenlétű Ladányi Andrea sem inspirálta idén a koreográfu­sokat, így ráért „csak” a saját együttesével törődni. Felszámolni azonban azt az őrületes távolságot, ami az L. A. D. C. táncosai­nak színpadi súlytalansága és az egyedülálló testi-szellemi-művé­­szi kvalitású Ladányi között tátong, most sem sikerült. Ezért La­dányi vendégtáncosokkal erősítette meg apró együttesét, hogy megvalósíthassa régi álmát, a finn Jorma Uotinen koreográfusi meghívását. A tervezett két darabból azonban csak a mozgásvilá­gában és hangulatában varázslatos Álom született meg, míg a Carmen Ladányi gyors alkotói „beugrásával” torzó maradt. Ta­lán jövőre még visszahozható a lomtárból! Bozsik Yvette, Frenák Pál és Horváth Csaba akkor is a hazai koreográfiai élet vezető triásza, ha egy-egy évadjuk esetleg gyen­gébben sikerül. Az alkotói munkában - különösen a koreográ­fiáiban, ahol az ötlettől a „megírásig”, a nyelv megteremtésétől a dramaturgiai és néha a világítási munkáig minden egyetlen kéz­ben fut össze - semmi nem kiszámítható, csak a rutin adna biz­tos megoldásokat. Aki folyamatosan kísérletezik, folyamatosan kockáztat is, ami ebben a kiszolgáltatott mezőnyben akár életve­szélyes is lehet. Ennek ellenére Bozsik Yvette régóta egy új és csak rá jellemző színpadi nyelv kimunkálásával foglalatoskodik, ami néhány év alatt szinte észrevétlenül csúszott át a tánc terüle­téről a színházéra. Ezért ma már nem is kérdéses, koreográfus­­nak vagy rendezőnek kell-e őt tartani. Bozsik rendező és koreog­ráfus, aki ereden darabokat ír a színház általa beszélt nyelvén, s ehhez konkrét szituációkba ágyazott szellemes mozgásokat és dekoratív táncokat is komponál. Az antiművészet fenegyerekei­nek ürügyén bemutatott Dadaisták­ban ez az összművészeti énje az erősebb, míg A fény látnoknője nem több, mint hamar feledhe­tő koreográfiai ujjgyakorlat. Horváth Csaba a Közép-Európa Táncszínház élén makacsul küzd saját vulkanikus erejű vízióival. A nézőket ismét megosztó Etna barbarizmusából sokat visszavett a Bárkában játszott má­sodik változatban, s ezzel épp a darab rituális-kultikus ereje in­gott meg. De úgy sejtem, jövőre talán újból nekigyürkőzik, hi­szen őt épp a mágikus tradíciók eredendő tágassága és a szín­házi konvenció határainak szűkössége foglalkoztatja. A Barbárok ugyan nem provokatív, „csak” nagyszerű, mert az animális és humánus lét határának átmeneteit "koreográfiai eszközökkel idézi fel: a mozgások indázataiban hol egy vergődő madár, hol egy prüszkölő paripa, itatóvályúba bukó birka, feláldozásra vá­ró bárány vagy a vizekből kiemelkedő fenevad kel életre. Fre­nák Pál sem mesél, csak érzékűt, mégpedig másfajta brutalitás­sal: ő a pőre testek totális kiszolgáltatottságát löki a színpadi arénába. Nemcsak a küzdőknek, a nézőnek sincs hová mene­külni a jelen káosza elől a Káoszban, ebben a Carmen-történet­ perzselő érzelmeinek lehetetlenségét dübörgő darabban.

Next