Élet és Irodalom, 2003. január-június (47. évfolyam, 1-26. szám)
2003-05-30 / 22. szám - Hahner Péter: Birodalomtörténeti alapfogalmak • könyvkritika • Gombár Csaba-Kende Péter-Lengyel László-Romsics Ignác-Szilágyi Ákos: Nem élhetek birodalom nélkül (Helikon Kiadó, 2002.) (25. oldal) - Demény Péter: Séta, képeslapokkal • könyvkritika • Péter I. Zoltán: Mesélő képeslapok - Nagyvárad 1885-1915 (Noran Kiadó, 2002.) (25. oldal)
Gombár Csaba-Kende Péter-Lengyel László-Romsics Ignác-Szilágyi Ákos: Nem élhetek birodalom nélkül. Helikon Kiadó, 2002. 313 oldal, 1980 Ft Vannak bizonyos fogalmak, amelyeket úton-útfélen használunk, csak éppen mindenki mást ért rajta (ilyen például a liberalizmus). Más fogalmaknak pedig történelmünk fordulatai változtatják meg időről időre a jelentését (szocializmus, forradalom stb.). Mit tehetünk? Egyesek szerint semmit: mindenki úgy használja a szavakat, ahogy neki tetszik, feltéve, hogy el tudja magyarázni, miért teszi. Mások szerint azonban néha érdemes megvizsgálni egyes fogalmaink eredetét, jelentésváltozásait, s nem árt tisztázni, hogyan érdemes használni bizonyos fogalmakat, hogyan lehet visszaélni velük, milyen eszméket és téveszméket sugallhatnak. Ilyen munkára vállalkozott az elmúlt években néhány politológus és történész. A „birodalom” fogalmát vizsgálták meg, valamennyien írtak e témakörben egy-egy tanulmányt, s a kötetben elolvashatjuk vitáik jegyzőkönyveit is. A tanulmányok kiválóak - a vitát viszont felesleges volt közreadni. Gombár Csaba teszi fel a legáltalánosabb kérdéseket: Milyen jelentései vannak a „birodalom" fogalomnak? Milyen szavakkal helyettesíthető? Milyen képzetek kötődnek hozzá? Milyen típusokat állapíthatunk meg? A legaktuálisabb kérdés természetesen így hangzik: vannak-e ma birodalmak? Gombár válasza bölcs és mértéktartó: az Egyesült Államok republikanizmusa, föderalizmusa és demokratikus intézményei miatt aligha hasonlítható a korábbi világbirodalmakhoz, bár „katonai, diplomáciai, kulturális és gazdasági potenciáljának politikai érvényű hatása most olyan privilegizált helyzetet jelent, ami azonos a birodalmi pozícióval. De alakulhat másként is. Nem látni tisztán.” (31. o.) E két utóbbi mondat különösen tetszett, ritkán hallok és olvasok ilyesmit. Valahogy hitelesebbek számomra azok a szerzők, akik ilyen szerény, rövid és józan mondatokat írnak le, mint azok, akik idézethalmazt a fejünkre zúdítva, végeérhetetlen mondataikat idegen kifejezésekkel telezsúfolva, magabiztosan megjósolják, mi várható világunkban az elkövetkező évtizedekben. Romsics Ignác elgondolkodtató ésha szabad ilyesmit írni egy komoly tanulmányról) végtelenül szórakoztató fejezetben ismerteti, milyen terveket szőttek hazánkban a XIX. és XX. században egy magyar birodalom kiépítéséről. Írásából megtudhatjuk, kik tartották teljesen reálisnak Líbia, Kongó és Szomália megszerzését, a magyar nyelv európai lingua francává való fejlesztését, Kelet-Ázsia elfoglalását stb. A tanulmány elolvasása után határozottan olyan érzésünk támad, hogy a nagy mesemondó, Jókai Mór az elmúlt két évszázad legjózanabb politikai gondolkodói közé tartozott. A következő fejezetben Kende Péter a köztársasági eszme nemzetek közötti „összekapcsoló- és szervezőerejét” ismerteti igen meggyőző tanulmányában. Ő is kitér az Egyesült Államok nemzetközi szerepére, s az ő megállapítását is érdemes idézni: „Ahhoz, hogy Amerika uralkodó, a világot saját akarata szerint kormányzó nemzetté alakuljon át, előbb olyan belső változásokon kellene átmennie, amelyek lebontják a saját országukban fennálló szabadságot; ennek viszont semmi előjele nincsen.” (108. o.) Szilágyi Ákos az orosz állam és birodalom sajátosságait elemzi, s bár a nyugat-európai abszolutizmusról tett megállapításai egy részével vitatkoznék, s néhol az „abszolutista államok” elnevezés helyett érdemesebb lenne a „dinasztikus államok” kifejezést használnia, tanulmánya mindvégig igen elgondolkodtató és érdekfeszítő. Különösen tetszett az orosz nacionalisták tévedéseinek elemzése, akik nem vettek tudomást az Oroszországi Birodalom és az Orosz Birodalom elnevezések közti különbségről. Bevallom, Lengyel László tanulmányától, amelyben a szerző az egypólusúvá váló világrendszer problémáit ismerteti, már nem voltam ugyanúgy elragadtatva, mint szerzőtársai írásaitól. Nem értem, miért kell egyes magyar nyelven tökéletesen érthető kifejezéseket angol vagy francia nyelven megismételnie - talán a tanulmányát magyarul olvasó külföldiek részére? Nem értem, miért kell magyarul is, angolul is hoszszas idézeteket olvasnom Marlowetól, nem tartom használhatónak a „bonapartista kaland” fogalmát a mai amerikai külpolitikára (225. o.), s jelentősebb tévedéseket is csak ebben a tanulmányban találtam: az USA nem 1916-ban (223. o.), hanem 1917-ben lépett be a világháborúba. Attól pedig hadd kíméljem meg az olvasót, hogy felidézzem Lengyel László tanulmányának utolsó mondatát, amelyben ő Camus-t idézi, azt a Camus-t, aki éppen Homérosz hőseit idézi fel... Igaz, ha megtenném, akkor a recenzióm olvasója engem idézhetne, amint éppen Lengyel Lászlót idézem, aki Camust idézi, aki Homéroszt idézi, a tartalom pedig végleg elszivárogna, és csak annyi lenne nyilvánvaló, hogy valamennyien nagyon műveltek vagyunk. Szerzőink vitáit két okból is kár volt közzétenni a kötet végén. Először is azért, mert még a szerkesztő is beismeri, hogy 2002 februárjában „a közelgő országgyűlési választások és a durva kampány miatt nem volt könynyű a tárgyra térni, hiszen mindenki a napi politikai események hálójában vergődött.” (246. o.) Másodszor pedig azért, mert az eszmecserék természetüknél fogva fésületlenebbek, zavarosabbak a tanulmányoknál. Manapság széles körben elterjedt az a meggyőződés, hogy semmire sem kell felkészülni, legyen minden spontán, rögtönzött, összekapkodott, a humoristák előzetes szöveg nélkül fecsegjenek összevissza a televízióban, tudósainknak pedig nem alaposan átgondolt tanulmányait érdemes végigolvasnunk, hanem inkább egy-egy vita során felvetődött, pillanatnyi ötleteiket. Ezek az ösetek azonban nem mindig megalapozottak, s nem mindig érdemesek a kortársak és az utókor figyelmére. Gombár Csaba maga is szemére veti egyes vitapartnereiknek, hogy esztétikai érvelésük „olyan súlyt ölt, mint a dogmatikus marxistáknál a gazdaság meghatározó ereje” (239. o.). Lengyel Lászlótól pedig ilyen mondatokat olvashatunk: „Orbán Viktor közli Schüssellel, hogy Európa egyik egyenrangú választófejedelme szeretne lenni, s közben Schüssel úgy tesz, mintha értené és nevetgél. Mert a választófejedelem egész más, középkori világ. Mit jelent az, hogy ő egy önálló választófejedelem? Teljesen más kategória, mint provinciának lenni a Római Birodalomban. Menjünk tovább: II. József Bécse az, ami Brüsszelhez hasonlít - írja Tony Judt...” (241. o.) Hogy is mondta Macmillan, amikor Hruscsov a cipőjével verte az asztalt az ENSZ- ben? „Nekem ehhez tolmács kell.” A szerzők vitái helyett sokkal szívesebben olvastam volna a Gombár Csaba által felkért két opponens, Kontier László és Komoróczy Géza írásainak teljes szövegét. Nagy kár, hogy a szerkesztők inkább a szerzők gyorsan avuló, aktuálpolitikai megjegyzéseit csatolták a kötethez, és nem e két neves szakember alaposan átgondolt, írásban megfogalmazott véleményét. A Nem élhetek birodalom nélkül azonban kisebb szépséghibáival együtt is értékes alkotása örvendetesen növekvő politológiai szakirodalmunknak. „Tartunk tőle - írja Gombár Csaba a kötet előszavában -, hogy kimondatlanul is - igen sokan vágynak a világrendetlenség közepette valamiféle rendezettségre és békére. Ha az csak birodalmi lehet, hát akkor birodalmira.” Ugyanígy az is valószínűsíthető, hogy jó néhányan vágynak a fogalmi zűrzavar világában valamiféle rendezettségre. Számukra ez a kötet igen hasznosnak bizonyulhat. HAHNER PÉTER: Birodalomtörténeti alapfogalmak Bodor Anikó munkája DEMÉNY PÉTER: Séta, képeslapokkal Péter I. Zoltán: Mesélő képeslapok - Nagyvárad 1885-1915. Norán Kiadó, 2002. 257 oldal, 8000 Ft Minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a jelenleg a magyar-román határ közelében fekvő Nagyvárad a századfordulón csodálatos város volt. Szinte lehetetlen mindazoknak a nevét fölsorolni, akik ebben az időszakban életük egy szakaszát ott töltötték. Tabéry Gézától Dutka Ákosig, Juhász Gyulától Nadányi Zoltánig, Emőd Tamástól Krúdy Gyuláig, Nagy Endrétől Ady Endréig rengetegen megfordultak itt, és mindenki remekül érezte magát. Hét fiatal költő (Ady, Babits, Balázs Béla, Dutka Ákos, Emőd Tamás, Juhász Gyula, Miklós Jutka) Váradon hozta ki az 1908-as A //o/nap-antológiát, az akkori modern költészet első gyűjteményét. Járt a Pece-parti Párizsban Somlyó Zoltán is - tőle származik a Várad, villanyváros sorozatcím (a sorozatot egy ideig a Palatinus jelentette meg, de kötetei mostanában a Norannál látnak napvilágot). A szintén váradi Réz Pál szerkesztette könyvek között olyan műveket találunk, mint Nagy Endrétől A város regénye, Nadányi Zoltán Szeress jobban, Horváth Imre Alkony Várad felett című versválogatása. A sorozat legújabb darabja Péter I. Zoltán Mesélő képeslapok - Nagyvárad 1885-1915 című helytörténeti „sétája”. A szerző ugyanis egy városnéző sétára invitálja az olvasót, s közben elmeséli Nagyvárad történetét. Megtudhatjuk például, hogy „Püspökladány irányából 1858. április 22-én futott be az első vonat” (9.); hogy „a Fekete Sas palota 1908 decemberére készült el” (132.); hogy 1902 őszén a város saját kezelésébe vette a Városligetet (224.); hogy a csatornázás 1906-ban kezdődött (226.). Nem sorolom tovább a filológiai tudnivalókat, hiszen ezek olyan dolgok, amelyekhez hasonlók minden helység történetében találhatók. Nem minden város kapcsán olvashatunk viszont olyan érdekességeket, mint amilyeneket e könyv szerzője idéz. Hogy mindjárt kijátsszuk az adu ászt: nem minden városban áll a Kanonok sor, amelynek kapcsán Egy kis séta címmel Ady cikket írt a Nagyváradi Friss Újság 1901. április 22-i számában, s benne „Wolofka Nándor kanonokot, a Klerikális Néppárt reakciós politikájának egyik erősségét bírálta, majd párhuzamot vont a Kanonok sor lakói és a külvárosi szegénység között. A cikk miatt a költőt háromnapi fogházzal és 10 korona pénzbírsággal sújtották. A büntetést Ady 1903 júniusában töltötte le a váradi fogházban.” (15.) Nem minden városban találgathatták az emberek, vajon ki lakik a Stern-házban. Dutka Ákos szerint: „Ez a ház titokzatos zártságával mindig nyugtalanító rejtély volt. Itt sohasem volt otthon senki. Pedig szép, komoly villának beillő földszintes, előkertes úri ház volt. (...) Diósyné Brüll Adél is ennek a rejtélyes háznak a gyermeke volt. Korán kirepült, s csak nagy időközökben, ritkán jött haza. Minden hazalátogatása esemény volt.” (30.) Olyannyira, hogy amikor 1903 nyarán ismét Váradra jött, Ady is elég érdekesnek találta... Stern Márton egyébként Léda anyai nagybátyja volt. Nem minden városban éltek olyan hölgyek, akik fölvehették volna a versenyt Léda párizsi eleganciájával, mint Váradon a János vitéz című daljáték szerzője, Kacsoh Pongrác két „elvált asszonynővére”. Tabéry Géza viszszaemlékezése szerint „sokszor reggelig szólt náluk a cigányzene, vagy az ablakok alatt cincogott a szerenád, s reggel 10 felé - horribile dictu - egy-egy gig vagy könnyű sportkocsi állt meg a kapu előtt...”. Fatime és Edit „rettegtette a táblabírósan puritán utca prűdségét” (31.). S Ady szerint Müller Salamon cuk rászdája, a Mülleráj is „nagyváradi specialitás: cukrászüzlet, klub, kávécsarnok, kaszinó együtt”. Korántsem véletlenül sorolom ezeket a hangulati elemeket. Mindenki tudja, hogy egy város varázsát inkább a történései adják, mint a tervezése; nem akárhány remekbe szabott épület, hanem a bennük zajló élet. „A világ legrondább utcája”, mondta egy híres magyar építész a jelenlegi Ráday utcáról - de ha sétálunk egyet, akkor kétségtelenné válik, hogy ez a ronda hely paradox módon nagyon jó hely is ugyanakkor. A váradi épületek jó része ma is a régi helyén áll, de a város kétségbeejtően különbözik az egykoritól... Másrészt ahol egy újságíró felszólalhatott a gazdagok túlzott gazdagsága s a szegények túlzott szegénysége ellen, vagy ahol a könnyűvérű dámák minden prűd rettegés dacára megmaradhattak - nos, ez a világ csak egy (szellemiségében legalábbis) igazi nagyváros világa lehetett, hiszen például a Kacsoh-lányok egy vidéki porfészekből kénytelenek lettek volna elmenekülni. S hogy mit jelent ez a város? A választ talán Reményi József Tamás fogalmazta meg a legpontosabban és a legszebben, mikor „ Váradi - vár Ady" című, a sorozat hat könyvéről írott recenziójában (Élet és Irodalom, 2001. február 16.) így írt: „...a századfordulós Várad azt jelenti a magyar kultúrának, amit Ady Endre jelent. Két fenomén, két médium összetalálkozása, egymásba tükröződése az, ami a mai olvasót egyszerre rajongással és mély elkeseredéssel tölti el. Rajongással, hiszen személyiség és város, személyiség és közeg minden súlyos ellentmondáson, nyomorúságon és békétlenségen túl közös szerepben találkozott (...), és elkeseredéssel, mert tudjuk, e pillanat milyen röpke volt. Az, amit Várad ígért, nem Trianonnal veszett oda, hanem a magyar huszadik századdal”. És Ady a Nyugatban: „Ez a nyugtalan, zsidós, intelligens város sok mindent átformált bennem, amit a falu, Nagykároly, Zilah, Debrecen (!), tehát a falu formált meg”. A „kis színesek” felsorolásával azt is jelezni szerettem volna, hogy Péter I. Zoltán kitűnő arányérzékkel keveri a száraz információkat és a városhoz kapcsolódó történeteket, bohém anekdotákat - a tárgyként is gyönyörű, több mint kétszáz korabeli képeslappal illusztrált könyv így annak számára is élvezetes, lenyűgöző olvasmánnyá válik, aki sohasem járt Váradon. Ha ugyanis megnézzük például a sokat emlegetett Kanonok sorról (11. kép), a Park Szállóról (74.), a bazárépület Fő utcai homlokzatáról (93.), az Elite kávéház teraszáról vagy a Kováts-féle házról (134.) készült felvételt, akkor egyrészt azt láthatjuk, hogy itt tényleg volt tér, mely szinte követelte a hangulatot, másrészt azt, hogy Várad lakói érezték ezt a követelést, és örömmel tettek eleget neki. Ennél többet pedig nehezen mondhatnánk egy városról. 2003. MÁJUS 30. ■[ÉLET És tesirodalom"