Élet és Irodalom, 2003. január-június (47. évfolyam, 1-26. szám)

2003-05-30 / 22. szám - Hahner Péter: Birodalomtörténeti alapfogalmak • könyvkritika • Gombár Csaba-Kende Péter-Lengyel László-Romsics Ignác-Szilágyi Ákos: Nem élhetek birodalom nélkül (Helikon Kiadó, 2002.) (25. oldal) - Demény Péter: Séta, képeslapokkal • könyvkritika • Péter I. Zoltán: Mesélő képeslapok - Nagyvárad 1885-1915 (Noran Kiadó, 2002.) (25. oldal)

Gombár Csaba-Kende Péter-Len­­gyel László-Romsics Ignác-Szilá­­gyi Ákos: Nem élhetek birodalom nélkül. Helikon Kiadó, 2002. 313 oldal, 1980 Ft Vannak bizonyos fogalmak, amelye­ket úton-útfélen használunk, csak éppen mindenki mást ért rajta (ilyen például a liberalizmus). Más fogalmaknak pedig történelmünk fordulatai változtatják meg időről időre a jelentését (szocializmus, for­radalom stb.). Mit tehetünk? Egye­sek szerint semmit: mindenki úgy használja a szavakat, ahogy neki tet­szik, feltéve, hogy el tudja magya­rázni, miért teszi. Mások szerint azonban néha érdemes megvizsgálni egyes fogalmaink eredetét, jelentés­­változásait, s nem árt tisztázni, ho­gyan érdemes használni bizonyos fo­galmakat, hogyan lehet visszaélni velük, milyen eszméket és téveszmé­ket sugallhatnak. Ilyen munkára vállalkozott az elmúlt években né­hány politológus és történész. A „bi­rodalom” fogalmát vizsgálták meg, valamennyien írtak e témakörben egy-egy tanulmányt, s a kötetben el­olvashatjuk vitáik jegyzőkönyveit is. A tanulmányok kiválóak - a vitát vi­szont felesleges volt közreadni. Gombár Csaba teszi fel a legáltalá­nosabb kérdéseket: Milyen jelentései vannak a „birodalom" fogalomnak? Milyen szavakkal helyettesíthető? Mi­lyen képzetek kötődnek hozzá? Mi­lyen típusokat állapíthatunk meg? A legaktuálisabb kérdés természetesen így hangzik: vannak-e ma birodal­mak? Gombár válasza bölcs és mér­téktartó: az Egyesült Államok repub­­likanizmusa, föderalizmusa és de­mokratikus intézményei miatt aligha hasonlítható a korábbi világbirodal­makhoz, bár „katonai, diplomáciai, kulturális és gazdasági potenciáljának politikai érvényű hatása most olyan privilegizált helyzetet jelent, ami azo­nos a birodalmi pozícióval. De alakul­hat másként is. Nem látni tisztán.” (31. o.) E két utóbbi mondat különö­sen tetszett, ritkán hallok és olvasok ilyesmit. Valahogy hitelesebbek szá­momra azok a szerzők, akik ilyen sze­rény, rövid és józan mondatokat ír­nak le, mint azok, akik idézethalmazt a fejünkre zúdítva, végeérhetetlen mondataikat idegen kifejezésekkel te­lezsúfolva, magabiztosan megjósol­ják, mi várható világunkban az elkö­vetkező évtizedekben. Romsics Ignác elgondolkodtató és­­ha szabad ilyesmit írni egy komoly tanulmányról) végtelenül szórakozta­tó fejezetben ismerteti, milyen terve­ket szőttek hazánkban a XIX. és XX. században egy magyar birodalom ki­építéséről. Írásából megtudhatjuk, kik tartották teljesen reálisnak Líbia, Kongó és Szomália megszerzését, a magyar nyelv európai lingua francá­­vá való fejlesztését, Kelet-Ázsia elfog­lalását stb. A tanulmány elolvasása után határozottan olyan érzésünk tá­mad, hogy a nagy mesemondó, Jókai Mór az elmúlt két évszázad legjóza­nabb politikai gondolkodói közé tar­tozott. A következő fejezetben Kende Péter a köztársasági eszme nemzetek közötti „összekapcsoló- és szervező­erejét” ismerteti igen meggyőző ta­nulmányában. Ő is kitér az Egyesült Államok nemzetközi szerepére, s az ő megállapítását is érdemes idézni: „Ahhoz, hogy Amerika uralkodó, a világot saját akarata szerint kormány­zó nemzetté alakuljon át, előbb olyan belső változásokon kellene átmennie, amelyek lebontják a saját országuk­ban fennálló szabadságot; ennek vi­szont semmi előjele nincsen.” (108. o.) Szilágyi Ákos az orosz állam és bi­rodalom sajátosságait elemzi, s bár a nyugat-európai abszolutizmusról tett megállapításai egy részével vitatkoz­nék, s néhol az „abszolutista államok” elnevezés helyett érdemesebb lenne a „dinasztikus államok” kifejezést hasz­nálnia, tanulmánya mindvégig igen elgondolkodtató és érdekfeszítő. Kü­lönösen tetszett az orosz nacionalisták tévedéseinek elemzése, akik nem vet­tek tudomást az Oroszországi Biro­dalom és az Orosz Birodalom elneve­zések közti különbségről. Bevallom, Lengyel László tanul­mányától, amelyben a szerző az egy­pólusúvá váló világrendszer problé­máit ismerteti, már nem voltam ugyanúgy elragadtatva, mint szerző­társai írásaitól. Nem értem, miért kell egyes magyar nyelven tökélete­sen érthető kifejezéseket angol vagy francia nyelven megismételnie - ta­lán a tanulmányát magyarul olvasó külföldiek részére? Nem értem, mi­ért kell magyarul is, angolul is hosz­szas idézeteket olvasnom Marlowe­­tól, nem tartom használhatónak a „bonapartista kaland” fogalmát a mai amerikai külpolitikára (225. o.), s jelentősebb tévedéseket is csak eb­ben a tanulmányban találtam: az USA nem 1916-ban (223. o.), ha­nem 1917-ben lépett be a világhábo­rúba. Attól pedig hadd kíméljem meg az olvasót, hogy felidézzem Lengyel László tanulmányának utol­só mondatát, amelyben ő Camus-t idézi, azt a Camus-t, aki éppen Ho­mérosz hőseit idézi fel... Igaz, ha megtenném, akkor a recenzióm ol­vasója engem idézhetne, amint ép­pen Lengyel Lászlót idézem, aki Ca­­mus­t idézi, aki Homéroszt idézi, a tartalom pedig végleg elszivárogna, és csak annyi lenne nyilvánvaló, hogy valamennyien nagyon művel­tek vagyunk. Szerzőink vitáit két okból is kár volt közzétenni a kötet végén. Elő­ször is azért, mert még a szerkesztő is beismeri, hogy 2002 februárjában „a közelgő országgyűlési választások és a durva kampány miatt nem volt köny­­nyű a tárgyra térni, hiszen mindenki a napi politikai események hálójában vergődött.” (246. o.) Másodszor pe­dig azért, mert az eszmecserék ter­mészetüknél fogva fésületlenebbek, zavarosabbak a tanulmányoknál. Ma­napság széles körben elterjedt az a meggyőződés, hogy semmire sem kell felkészülni, legyen minden spon­tán, rögtönzött, összekapkodott, a humoristák előzetes szöveg nélkül fe­csegjenek összevissza a televízióban, tudósainknak pedig nem alaposan átgondolt tanulmányait érdemes vé­gigolvasnunk, hanem inkább egy-egy vita során felvetődött, pillanatnyi öt­leteiket. Ezek az ösetek azonban nem mindig megalapozottak, s nem min­dig érdemesek a kortársak és az utó­kor figyelmére. Gombár Csaba maga is szemére veti egyes vitapartnereik­nek, hogy esztétikai érvelésük „olyan súlyt ölt, mint a dogmatikus marxis­táknál a gazdaság meghatározó ere­je” (239. o.). Lengyel Lászlótól pedig ilyen mondatokat olvashatunk: „Or­bán Viktor közli Schüssellel, hogy Európa egyik egyenrangú választófe­jedelme szeretne lenni, s közben Schüssel úgy tesz, mintha értené és nevetgél. Mert a választófejedelem egész más, középkori világ. Mit jelent az, hogy ő egy önálló választófejede­lem? Teljesen más kategória, mint provinciának lenni a Római Biroda­lomban. Menjünk tovább: II. József Bécse az, ami Brüsszelhez hasonlít - írja Tony Judt...” (241. o.) Hogy is mondta Macmillan, amikor Hruscsov a cipőjével verte az asztalt az ENSZ- ben? „Nekem ehhez tolmács kell.” A szerzők vitái helyett sokkal szíve­sebben olvastam volna a Gombár Csaba által felkért két opponens, Kontier László és Komoróczy Géza írásainak teljes szövegét. Nagy kár, hogy a szerkesztők inkább a szerzők gyorsan avuló, aktuálpolitikai meg­jegyzéseit csatolták a kötethez, és nem e két neves szakember alaposan átgondolt, írásban megfogalmazott véleményét. A Nem élhetek birodalom nélkül azon­ban kisebb szépséghibáival együtt is értékes alkotása örvendetesen növek­vő politológiai szakirodalmunknak. „Tartunk tőle - írja Gombár Csaba a kötet előszavában -, hogy­­ kimon­­datlanul is - igen sokan vágynak a vi­­lágrendetlenség közepette valamiféle rendezettségre és békére. Ha az csak birodalmi lehet, hát akkor birodalmi­ra.” Ugyanígy az is valószínűsíthető, hogy jó néhányan vágynak a fogalmi zűrzavar világában valamiféle rende­zettségre. Számukra ez a kötet igen hasznosnak bizonyulhat. HAHNER PÉTER: Birodalomtörténeti alapfogalmak Bodor Anikó munkája DEMÉNY PÉTER: Séta, képeslapokkal Péter I. Zoltán: Mesélő képeslapok - Nagyvárad 1885-1915. Norán Ki­adó, 2002. 257 oldal, 8000 Ft Minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a jelenleg a magyar-román ha­tár közelében fekvő Nagyvárad a szá­zadfordulón csodálatos város volt. Szinte lehetetlen mindazoknak a ne­vét fölsorolni, akik ebben az időszak­ban életük egy szakaszát ott töltötték. Tabéry Gézától Dutka Ákosig, Juhász Gyulától Nadányi Zoltánig, Em­őd Tamástól Krúdy Gyuláig, Nagy End­rétől Ady Endréig rengetegen meg­fordultak itt, és mindenki remekül érezte magát. Hét fiatal költő (Ady, Babits, Balázs Béla, Dutka Ákos, Em­őd Tamás, Juhász Gyula, Miklós Jutka) Váradon hozta ki az 1908-as A //o/nap-antológiát, az akkori modern költészet első gyűjteményét. Járt a Pece-parti Párizsban Somlyó Zoltán is - tőle származik a Várad, villanyváros sorozatcím (a sorozatot egy ideig a Palatinus jelentette meg, de kötetei mostanában a Norannál látnak nap­világot). A szintén váradi Réz Pál szerkesztette könyvek között olyan műveket találunk, mint Nagy Endré­től A város regénye, Nadányi Zoltán Szeress jobban, Horváth Imre Alkony Várad felett című versválogatása. A sorozat legújabb darabja Péter I. Zoltán Mesélő képeslapok - Nagyvárad 1885-1915 című helytörténeti „sé­tája”. A szerző ugyanis egy városné­ző sétára invitálja az olvasót, s köz­ben elmeséli Nagyvárad történetét. Megtudhatjuk például, hogy „Püs­pökladány irányából 1858. április 22-én futott be az első vonat” (9.); hogy „a Fekete Sas palota 1908 de­cemberére készült el” (132.); hogy 1902 őszén a város saját kezelésébe vette a Városligetet (224.); hogy a csatornázás 1906-ban kezdődött (226.). Nem sorolom tovább a filo­lógiai tudnivalókat, hiszen ezek olyan dolgok, amelyekhez hasonlók minden helység történetében talál­hatók. Nem minden város kapcsán olvashatunk viszont olyan érdekes­ségeket, mint amilyeneket e könyv szerzője idéz. Hogy mindjárt ki­­játsszuk az adu ászt: nem minden városban áll a Kanonok sor, amely­nek kapcsán Egy kis séta címmel Ady cikket írt a Nagyváradi Friss Újság 1901. április 22-i számában, s ben­ne „Wolofka Nándor kanonokot, a Klerikális Néppárt reakciós politi­kájának egyik erősségét bírálta, majd párhuzamot vont a Kanonok sor lakói és a külvárosi szegénység között. A cikk miatt a költőt három­napi fogházzal és 10 korona pénz­bírsággal sújtották. A büntetést Ady 1903 júniusában töltötte le a váradi fogházban.” (15.) Nem minden vá­rosban találgathatták az emberek, vajon ki lakik a Stern-házban. Dut­ka Ákos szerint: „Ez a ház titokzatos zártságával mindig nyugtalanító rejtély volt. Itt sohasem volt otthon senki. Pedig szép, komoly villának beillő földszintes, előkertes úri ház volt. (...) Diósyné Brüll Adél is en­nek a rejtélyes háznak a gyermeke volt. Korán kirepült, s csak nagy időközökben, ritkán jött haza. Min­den hazalátogatása esemény volt.” (30.) Olyannyira, hogy amikor 1903 nyarán ismét Váradra jött, Ady is elég érdekesnek találta... Stern Márton egyébként Léda anyai nagybátyja volt. Nem minden vá­rosban éltek olyan hölgyek, akik fölvehették volna a versenyt Léda párizsi eleganciájával, mint Vára­don a János vitéz című daljáték szer­zője, Kacsoh Pongrác két „elvált asszonynővére”. Tabéry Géza visz­­szaemlékezése szerint „sokszor reg­gelig szólt náluk a cigányzene, vagy az ablakok alatt cincogott a szere­nád, s reggel 10 felé - horribile dic­tu - egy-egy gig vagy könnyű sport­kocsi állt meg a kapu előtt...”. Fati­me és Edit „rettegtette a táblabíró­­san puritán utca prűdségét” (31.). S Ady szerint Müller Salamon cuk­ rászdája, a Mülleráj is „nagyváradi specialitás: cukrászüzlet, klub, kávé­csarnok, kaszinó együtt”. Korántsem véletlenül sorolom ezeket a hangulati elemeket. Min­denki tudja, hogy egy város vará­zsát inkább a történései adják, mint a tervezése; nem akárhány remek­be szabott épület, hanem a bennük zajló élet. „A világ legrondább ut­cája”, mondta egy híres magyar építész a jelenlegi Ráday utcáról - de ha sétálunk egyet, akkor kétség­telenné válik, hogy ez a ronda hely paradox módon nagyon jó hely is ugyanakkor. A váradi épületek jó része ma is a régi helyén áll, de a város kétségbeejtően különbözik az egykoritól... Másrészt ahol egy új­ságíró felszólalhatott a gazdagok túlzott gazdagsága s a szegények túlzott szegénysége ellen, vagy ahol a könnyűvérű dámák minden prűd rettegés dacára megmarad­hattak - nos, ez a világ csak egy (szellemiségében legalábbis) igazi nagyváros világa lehetett, hiszen például a Kacsoh-lányok egy vidéki porfészekből kénytelenek lettek volna elmenekülni. S hogy mit jelent ez a város? A vá­laszt talán Reményi József Tamás fogalmazta meg a legpontosabban és a legszebben, mikor „ Váradi - vár Ady" című, a sorozat hat könyvéről írott recenziójában (Élet és Irodalom, 2001. február 16.) így írt: „...a szá­zadfordulós Várad azt jelenti a ma­gyar kultúrának, amit Ady Endre jelent. Két fenomén, két médium összetalálkozása, egymásba tükröző­dése az, ami a mai olvasót egyszerre rajongással és mély elkeseredéssel tölti el. Rajongással, hiszen szemé­lyiség és város, személyiség és közeg minden súlyos ellentmondáson, nyomorúságon és békétlenségen túl közös szerepben találkozott (...), és elkeseredéssel, mert tudjuk, e pilla­nat milyen röpke volt. Az, amit Vá­rad ígért, nem Trianonnal veszett oda, hanem a magyar huszadik szá­zaddal”. És Ady a Nyugatban: „Ez a nyugtalan, zsidós, intelligens város sok mindent átformált bennem, amit a falu, Nagykároly, Zilah, Deb­recen (!), tehát a falu formált meg”. A „kis színesek” felsorolásával azt is jelezni szerettem volna, hogy Péter I. Zoltán kitűnő arányérzék­kel keveri a száraz információkat és a városhoz kapcsolódó történeteket, bohém anekdotákat - a tárgyként is gyönyörű, több mint kétszáz kora­beli képeslappal illusztrált könyv így annak számára is élvezetes, lenyű­göző olvasmánnyá válik, aki soha­sem járt Váradon. Ha ugyanis meg­nézzük például a sokat emlegetett Kanonok sorról (11. kép), a Park Szállóról (74.), a bazárépület Fő ut­cai homlokzatáról (93.), az Elite ká­véház teraszáról vagy a Kováts-féle házról (134.) készült felvételt, akkor egyrészt azt láthatjuk, hogy itt tény­leg volt tér, mely szinte követelte a hangulatot, másrészt azt, hogy Vá­rad lakói érezték ezt a követelést, és örömmel tettek eleget neki. Ennél többet pedig nehezen mondhat­nánk egy városról. 2003. MÁJUS 30. ■[ÉLET És te­sirodalom"

Next