Élet és Irodalom, 2003. július-december (47. évfolyam, 27-52. szám)
2003-07-04 / 27. szám - Anna Mark: Képek • kép | illusztráció | grafika | rajz (1., 4., 6., 8., 20., 25., 26. oldal) - Kovács Zoltán: Ha jönnek a franciák • vezércikk (1. oldal)
Búcsú Balassa Pétertől (Bacsó Béla, Dérczy Péter, Keresztury Tibor, Nádas Péter) * Rényi Péter: A retorika terrorja (A Terror Háza mint esztétikai probléma) * Vásárhelyi Mária: Dicsérni jöttem Orbánt, nem temetni * „Előítéletes magyarok, szeparatista cigányok” -Rádai Eszter interjúi * ÉS Irodalom: Benedek Szabolcs, Csiki László, Debreczeny György, Maros András, Tandori Dezső, Szív Ernő, Zalán Tibor [ÉLET ÉS|#| I irodalom] IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP XLVII. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM ÁRA: 288 FT 2003. JÚLIUS 4. Anna Mark munkája KOVÁCS ZOLTÁN: Ha jönnek a franciák Megáll egy nő a szerkesztőségi szoba ajtajában, a kezét nyújtja és bemutatkozik. A nevét már elfelejtettem, nem is értettem rendesen, elmondja, hogy a ház alsóbb szintjét bérlő cégtől jött. Abból sejtettem, hogy valami segítséget kér majd, mert ez a társaság úgy nyolc hónapja költözött a házba, de fiatal, agilis, szépreményű munkatársainak egy része emlékezetem szerint még egyetlen köszönést sem viszonzott, akkoriban komoly megütközést keltve a már korábban is ott dolgozókban, most előre köszön, ami a körülményeket figyelembe véve még akkor is meglepő, ha ő érkezett. A cég voltaképpen valami grafikai stúdió, és nem a teljes középső szintet bérlik, de ez csak a későbbiek miatt érdekes. A váratlan köszönés ellentétele azonnal ki is derült. El kell tüntetni Ernő bácsit: „Rendkívül fontos ügyfelünk érkezik, egy francia cég, Ernő bácsit nem láthatják” - mondja a nő. A ház egyik portásáról van szó, aki Lőrincről jár be dolgozni, mindig frissen borotvában érkezik, rendesen öltözve, gyümölcséréskor hasadásig tömött reklámszatyrokkal pakolva, kertjében szedett friss, kóstolásra szánt gyümölccsel. „De miért nem láthatják a franciák Ernő bácsit?” - kérdezem, bár a bajt már sejtettem, de az ember bízzon, amíg lehet. A nő ezt a kérdést azon nyomban vélhetően nem is értette, mert megismételte, hogy fontos franciák érkeznek. Magam is láttam már fontos franciákat, futott át az agyamon, ha úgy vesszük, nyertem is rajtuk. 1975- ben vagy 76-ban egyetemistaként a budapesti vívó világbajnokságon a francia kardcsapat egyik tolmácsa voltam, rendkívül normális, nyitott, értelmes emberekként maradtak meg bennem. Azokat is, ezeket is francia anya szülte, mi bajuk volna az ilyeneknek Ernő bácsival, föl is tettem a kérdést: mi baj van Ernő bácsival? A nő ekkor megvonta a vállát, és valami olyasmit mondott, hogy „hát érti, nem?”. Természetesen ekkor már mindent értettem, az éjjeli portást el kell dugni, mert a cég diadalmas piaci előretörésének útjában már csak Nagy Ernő nyugdíjas áll, ő pedig nem lehet akadálya a reklámgrafikai piac teljes okkupációjának. „Az a kérésünk, hogy amíg a franciák itt vannak, Ernő bácsi jöhessen föl az ES-be.” „Ezt nem lehet csinálni, mert ez megalázó” - válaszoltam, de a nő azt mondta, nem megalázó, és különben is, meg van vele beszélve. Az ilyen helyzetek miatt egy pillanat alatt meg tudok utálni mindent, beleértve saját magamat is. Ezek megoldhatatlan helyzetek, ha engedek, velük együtt csúszok bele ebbe az aljasságba, de ha Ernő bácsi nem jöhet föl hozzánk, ezek még a végén kiültetik egy Rezső téri padra. Hiszen jönnek a franciák. Később fölvetettem, hogy miért ne maradhatna Ernő bácsi a saját emeleti szintjén, hiszen annak csak egy részét bérli a cég, például a könyvelő szobájában, de fölvilágosítottak, hogy a franciáknak az egész szintet mint saját rezidenciájukat szándékoznak bemutatni, a portás tehát azokban a szobákban sem lehet, amelyeket azok nem is bérelnek. Már csak azért sem, mert a szint általuk nem bérelt, további szobáit erre az alkalomra jól mutató, de még csak be sem kötött számítógépes monitorokkal installálják, erre az alkalomra néhány plazmaképernyő érkezik, vélhetően azért, hogy a franciák lássák, nem akárkikkel kötöttek üzletet, a cégnek még plazmaképernyői is vannak, ami, lássuk be, csúcstechnológia. Itt jegyzem meg, ez az egész plazmaképernyős magyar nyomor a hatvanas évek orkánkabátos és hegyesorrú cipős magyar nyomorát idézi, amikor egy egész háztömb járt ugyanabban az orkánban és cipőben csajozni, az is szegénység volt, meg ez szegénység, csak így első ránézésre azzal a különbséggel, hogy akkoriban az egész műveletet nem előzte meg semmiféle megalázás - ha egy mód volt rá. De volt. Itt azonban, mint látjuk, amikor a magyar piaci szereplő akcióba indul, brutálisan eltünteti azt, amit ő a saját szegénységének gondol. Majd miután ezzel megvan, összecuccolja azt az eszközállományt, amit ő a saját gazdagságának gondol. Mondanom sem kell, hogy az egyik nem szegénység, a másik meg nem gazdagság, pusztán arról van szó, hogy létezik egy generális, elidegeníthetetlen ősbutaság, amitől a piac magyar szereplője így kombinál. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a cégnek, fogalmazzunk úgy, egyszerű gondolkodású emberei csupán tipikusak, és vannak hozzájuk képest egészséges felfogású üzletemberek is, de hogy ezek tipikusnak mondhatók, sajnos vitathatatlan. Ennek az egész prezentációnak a működési modellje úgy vázolható, hogy először egyik oldalon emberek megalázásával olyan helyzetet teremtek, hogy ezután, erre építve, a másik oldalon rendesen át tudjam verni az üzletfeleimet. Kirámolom azokat, akik rontják a képet, majd a sajátomként mutatom meg azt, ami nem a sajátom. Ez egy magyar üzleti akció. Nem mondom, hogy ez az egész elképzelés, összes brutalitása ellenére, minden báj nélküli volna. Hiszen néha látom kiülni őket a ház teraszára, ahol magukba feledkezve cigarettáznak a lízingelt tuják között. Ha a kapun belépők feléjük köszönnek - mint említettem már -, elfordítják a fejüket. Az irodalomban ezt az élethelyzetet számtalanszor megírták már, nem is tudom, mitől új ez. Ráadásul valahányszor látom őket, mindig Kosztolányi Hazugok című novelláját juttatják eszembe, és ettől határozottan jobb kedvem lesz, ilyenkor még valami hálát is érzek. A novellában szereplő lecsúszott család tagjai szegénységükben is fölterítik naponta a kavicsos udvart, vacsoráznak, és a lányok japán lampionokat aggatnak a fák közé. „Vad kedvvel, lázas szájjal hajnalig beszélgettek - írja Kosztolányi. - Ha arra mentem, be-benéztem a kapu hasadékán. Ültek a holdfényben, és hazudtak.” Magyarország, vadkelet. Kurvák, stricik, művészek, gengszterek, a semmiből vagyonokat építő üzletemberek. Mátéffy Éva: Ruby Ulpius-ház Kiadó, 2003-www.ulpiushaz.hu 977042488400503027