Élet és Irodalom, 2003. július-december (47. évfolyam, 27-52. szám)
2003-08-22 / 34. szám - Felkai Gábor: Hol a csőd? • reflexió | Agora • Tamás Gáspár Miklós: A balközép cikkírás csődje (ÉS, 2003. augusztus 8.) (12. oldal) - Gyertyán Ervin: Igaz, mégis igazságtalan • reflexió | Agora • Tamás Gáspár Miklós: A balközép cikkírás csődje (ÉS, 2003. augusztus 8.) (12. oldal)
Hol a csőd? Tamás Gáspár Miklós A balközép cikkírás csődje című hosszú tanulmányának egyik szöveghelyén (ES, 2003/32.) sajnálattal állapítja meg, hogy az úgynevezett „balközép cikkírás” olyannyira elmarad a kor követelményétől, hogy még a nyugati féltekén manapság megfogalmazódó baloldali eszmei termelés javát is kétes hírű jobboldali újság- és cikkírók közvetítik, majd gondolatmenetét így folytatja: „A tiszteletre méltó (kiemelés az eredetiben) mai magyar konzervativizmus a nagyon is zsidós »második reformnemzedék« konzervatív áramlatát (Polányi Mihály, Kolnai Aurél, Mannheim Károly) értékesíti (Molnár Attila Károly, Felkai Gábor, Balázs Zoltán), sor került Burke, Oakeshott, Strauss rég esedékes magyar konzervatív recepciójára (Molnár Attila, Lánczi András), az »emberarcú orbánizmus« képviselője, Horkay Horcher Ferenc a mai antiliberális filozófiai baloldalt (MacIntyre, Sáridér) népszerűsíti »közösségelvű« filozófiaként, Mezei Balázs a konzervatív fenomenológusokat (Husserl, Patocka) értékesíti. A jobboldal modernizálódik és művelődik...’’ Majd nem sokkal később a következő, a fentiekből semmiképp sem következő, de annál határozottabban képviselt kijelentést fogalmazza meg: „A Husserlért és Straussért rajongó finom konzervatívok nyilván nem a B-közép teoretikusai, de hallgatólagosan szolidárisak a B-középpel. ” TGM megjegyzéseinek általánosító szándéka ellenére csak a magam nevében szeretnék néhány gondolatot megfogalmazni e - minden bizonyítást nélkülöző - megítéléssel szemben. Először is sajnálatosnak tartom, hogy TGM a „nagyon is zsidós” körülírást alkalmazza meglehetősen eltérő mondandójú, különböző tudományos-eszmei-politikai áramlatokat megtestesítő teoretikusok „jellemzésére”. Már Jürgen Habermas kimutatta (a Filozófiai-politikai arcélek című könyvében), hogy „a zsidó” filozófusok - Habermas elemzései a német szellemi terepre korlátozódtak - semmiféle számba vehető, leírható eszmei eltérést sem testesítettek meg a korabeli mentalitáshoz képest abban az értelemben, hogy életművük minden tekintetben zökkenőmentesen belesimul a német gondolkodás áramlataiba. Miért akkor ez az odavetett megkülönböztető jelzős szerkezet? S vajon én azért érdemlem ki - persze csak (ahogy láttuk) ütés előtti megtévesztő simogatásként - a „tiszteletre méltó” címet, mert állítólagos konzervativizmusom ellenére hajlandó vagyok „zsidó” teoretikusok munkásságát fordítani, értelmezni és áthagyományozni? Sokféle körülmény folytán soha nem szoktam figyelni arra - és nem tulajdonítok jelentőséget annak -, hogy valaki zsidó-e vagy sem. Nem hiszek semmiféle úgynevezett „zsidó különérdek” meglétében - hacsak nem egyetlen síkon, hogy a zsidó állampolgárok valószínűsíthetően mindenütt olyan viszonyokat szeretnének, ahol a törvények, intézmények és a technikailag-iparilag közvélekedéssé termelt eszmék nem teszik lehetővé, illetve elfogadhatóvá emberek, népek megalázását és meggyilkolását - s ezt a „különérdeket” én semmiképpen sem tartom aggályosnak, emberellenesnek vagy alapvető érdekekkel szembenállónak. Kétségbeejtőnek, igazságtalannak és elhibázottnak tartom a fenti idézetben feltáruló érvelést, mely szerint a „tiszteletre méltó” konzervatívok közül a „finomak”, akik Husserl és Strauss rajongói - minden szövegszerű igazolás nélkül - szolidarizálnak a (nyilván Fradi) B-középpel, azaz - ha szabad lefordítani a kifejezést - a legalantasabb rasszista és totalitárius nézetek nyilvános felöklendezőivel - miközben nem egészen világos, hogy TGM meglátása szerint a „tiszteletre méltó” és a „finom” konzervatívok megnevezést elnyertek csoportja egybeesik-e egymással vagy sem. Nekem úgy tűnik, hogy szerinte igen. Ennél is furcsább, hogy Lovas és Csurka jóval kevesebb feddést kap TGM-től, mint a konzervatív „csoport” - amely egyébként nem biztos, hogy túlságosan boldog attól, hogy történetesen én is (a Habermas- és Mannheim-hívő szociológiatörténész) közéjük számíttatok immár. Ezek szerint TGM úgy látja, hogy aki az ártalmatlan-elvont Husseint és a természetjog-hívő Leo Strausst „értékesíti” (micsoda csúsztatás ilyen szót használni tudományos értelmező munkákra!), az közelebb kerül a „B-középhez”, mint - hadd mondjak hirtelenjében példát - Carl Schmitt hagymázas, nyílt totalitarizmust és mitikussá növelt antiszemitizmust propagáló nézetei (és az azokat közzétevő és elemző társadalomtudósok, akik egyébiránt - megítélésem szerint - meg akarják érteni és nyilvánvalóan nem óhajtják szent szöveggé avatni a kérdéses jogtudományos életművet). S anélkül, hogy az igazságtalan megbántottság fájdalmát azzal akarnám enyhíteni, hogy másokra mutogatok (,Akkor szidd le őket is!”), mégis jeleznem kell: furcsán (célirányosan?) hiányos az a lista, amely a hazai Husserl- és Heidegger-értelmezők mindenki által ismert névsorából önkényesen nem tartalmaz neveket, miközben a nyilvános megbélyegzésre szánt áldozatoké ott szerepel TGM cikkében kitörölhetetlenül kinyomtatva, a jelen és utókor szigorúan objektív tájékoztatására. Szégyellem magam a fenti néhány sorért, amelyekben tulajdonképpen befeketítettem néhány TGM által nem említett kollégámat, mintegy segédkezet nyújtva ahhoz a méltallan és elvtelen hentesmunkához, amit TGM végzett. Beleléptem tudatosan állított csapdájába, és csak én húzhatom a rövidebbet: ha a fentieket elhallgatom, azért, ha nem, akkor azért. Amiért az előbbi - sajnos amorális - megoldás mellett döntöttem, azt annak az igénye táplálta, hogy minden olvasó számára megmutathassam TGM semmivel nem igazolható vádjainak abszurditását, rosszindulatú egyoldalúságát. TGM megközelítése mindenképpen sántít. Egyrészt gyermeteg tautológia, hogy szellemi hagyományok fölött vitatkozó-értelmező munkát végző tudósok nem feltétlenül rokonszenveznek azzal az életművel, ami valami miatt - talán éppen egy kultúrában kivívott jelentőségük okán (Rickert és nyomában Max Weber gondolata ez) - foglalkoztatja őket. Másrészt borzalmas, hogy TGM bizonyítás nélkül, körmönfontan, logikai ugrást is beépítve az érvelésbe („De hiszen én ezt nem is írtam!” „Te nem is vagy köztük!” „Te a tiszteletre méltóak közt vagy felsorolva!”) lefasisztázhat „konzervatív” kutatókat. TGM - úgy látszik - veszélyesebbnek és morálisan elvetendőbbnek tartja „a zsidós” konzervatív és a kritikai társadalomtudományi irodalmakat értelmező, egy-két kivétellel publicisztikát sem író szobatudósokat, mint példának okáért azon kollégák emberi-tudósi tanúságtételét, akik az egész - TGM által is megvetett - szocialista korszakban szinte vallási révületben celebrálták nyilvános előadások alkalmával a marxizmust, majd 1990-től a legteljesebb magától értetődés gesztusával Heidegger-kurzusokat kezdtek hirdetni, és súlyos gondolataik imamalmába felvenni ezen, általam sem nagyra tartott szerző, no meg a tényleg konzervatív Wittgenstein egyes meglátásait. Úgy látszik, mindegy volt nekik, csak „kemény” legyen a mondandó, azaz minél kevésbé legyen demokratikus az üzenet. (Félreértések elkerülése végett: természetesen nem a témába vágó szakszerű filozófiatörténészi kutatások általam is elismert készítőire, a heideggeri életmű nemzetközi hírnevű hazai értelmezőire gondolok!) Eszmei formálódásom valahogy nem annyira a jobb-, illetve a baloldali tengely, de nem is annyira a liberális-konzervatív-szocialista áramlatok által kiszakított mezsgyéken zajlott. Gondolkodásomban néhány jelentős szépíró (Dosztojevszkij, Thomas Mann és Franz Kafka) mellett Jürgen Habermas és Mannheim Károly gyakorolta rám a legdöntőbb hatást. Egész tudatos életemben demokratának tartottam, illetve definiáltam magam. Nagyon leegyszerűsítve: Habermas személyében és - általam 1993-ban külön könyvben elemzett - életművében a parlamentáris demokrácia legfőbb tisztelőjét láttam, aki töretlenül hisz abban, hogy problémáinkat alkotmányos keretek között az érintettek folyamatossá tett, következményekkel terhes párbeszédei révén oldhatjuk meg a technokrata csapdák kikerülésének remélt kilátásával. Mannheim Károlytól pedig azt tanultam meg egy életre, hogy modern társadalmakban nem lehet egyetlen kitüntetett társadalmi rétegnek vagy nagycsoportnak sem tökéletesen igaza, mivel mindegyikük tapasztalatai, élményei, ismeretei és főleg érdekei szűrőjén át csak „a” valóság egy bizonyos szeletét láthatja. Ezért egyetlen nagycsoport, illetve annak tagjai sem tévedhetetlenek, egyikük sem tarthat privilegizált módon igényt „az” igazságra. Másrészt viszont minden réteg lát valamit a világból, az „életből”, amit a többi réteg sajátos helyzeténél fogva nem lát, nem él át. Ebből az következik, hogy minden társadalmi nagycsoportnak - és a társadalomtudománynak! - folyamatosan tanulnia lehet és kell az összes többi rétegtől és annak alkotásaiból, valóságreprezentációiból.. Ám ez Mannheimnél nem az ócska „anything goes” posztmodern elvének korai megfogalmazása. Nem arról van szó, hogy elvtelenül átveszünk mindent, megengedünk minden nézetet. A politikai irányzatoktól és eltérő szociális helyzetek talajáról származó kollektív meggyőződésekből való tanulás követelménye nála azt jelenti, hogy annyit mindenképpen okulhatunk másoktól, hogy az egy-egy léthelyzetben élők miért is gondolkodnak a dolgokról úgy, ahogy gondolkodnak, és nem másképp. De normális helyzetben magától értetődően sok minden mást is tanulhatunk a tőlünk eltérő élethelyzetekben élők felhalmozott tapasztalataiból. Ezt a két tanítást egyesíttettem egy-két éve a demokrácia egy alapvető elvével kapcsolatos tételben. Eszerint a demokrácia egyik - ha nem a legfontosabb - alapelve az, hogy nem kell mindig nekünk (azaz nekem magamnak és a velem megegyező érdekeltségűeknek) győzedelmeskednünk más rétegek fölött, azaz nem kell, hogy az én érdekeim szerint történjen minden és mindörökké. Ez a tétel látszólag ellentmond minden racionális politikának, ráadásul tényellentétesnek is látszik. Csakhogy szerintem a demokrácia intézményei és eljárásai pontosan ennek a szükséges altruista attitűdnek a köznapi megvalósulását teszik lehetővé, illetve kényszerítik ki, elviselhető, törvényes, mert a pillanatnyi vesztes alapvető érdekeit garanciákkal biztosító módon. „Önként és dalolva” például sajnos nehezen, ódzkodva nyújtunk - ha nyújtunk egyáltalán - segédkezet alulprivilegizált, szegény és kisemmizett embertársainknak. A demokrácia megtanít , és rászorít bennünket arra, hogy olykor ezeknek a rétegeknek is lehet valamivel jobb, amikor - mondjuk, mi mint vállalkozók, vagy mint magunkat a munkaerőpiacon (még) sikeresen eladni képes polgárok - elveszítjük a választásokat. (Az más kérdés, hogy vajon az ezen nélkülöző rétegekkel magukat szolidárisnak mondó pártok ténylegesen és hatékonyan ellátják-e az ezen állítólagos kötelezettségvállalásból rájuk háruló feladatokat.) A végletekig leegyszerűsítve: ki állíthatja (és akarhatja), hogy mindig és minden körülmények között csak a munkaadók vagy csak a munkavállalók érdekcsoportjai, illetve közvetlen érdekei az előrébb valók minden korban és társadalmi térben a másikénál? A demokratikus parlamenti választások pontosan azt teszik lehetővé, hogy törvényes keretek között és meghatározott időre inkább az egyik érdek érvényesülhessen anélkül, hogy a másik nagy érdekcsoportnak örökre le kellene mondania saját érdekei jövőbeli érvényesítéséről, vagy hogy alapvető jogainak, életlehetőségeinek elvesztésétől kellene tartania. A mai kisebbség holnap többséggé válhat - már ha törvényes és alkotmányos keretek között működik az a bizonyos kisebbség. Ám mindehhez - s ezt TGM természetesen pontosan tudja - szükséges a tömegtársadalom keretei között is valamilyen közös erkölcsiértékelési minimum, mert nélküle - állította John Locke - a mindenkori kisebbség nem nyugszik bele a mindenkori többség uralmába. Mannheim Károly a nemzetiszocializmus és a szovjet kommunizmus (azaz értelmezésében: a totalitárius tervezés) korában, majd újfent a második világháború után ezt a problémát gondolta tovább - és kutatási eredményeivel a nyilvánvalóan nem konzervatív Bibó Istvánnak is mondott újat, tartalmasat aki „a szabadság érdekében való tervezés” gondolatát kifejezetten figyelemre méltónak, bár ugyanakkor kissé túlracionalizáltnak tartotta. (Lásd Bibó könyvismertetését 1943-ból Korunk diagnózisa címmel.) Ha szabad belekotnyeleskednem a politikusok és a jeles politikai elemzők valóságalkotó munkájába és konstrukcióiba, jómagam a legfőbb problémát abban látom - és egy ezzel kapcsolatos nyilvános vita lebonyolítását igazán sürgetőnek azzal a kérdéskörrel kapcsolatban érzek —, hogy Magyarország ma demokrácia demokraták nélkül. Ez a tény szakmai körökben tulajdonképpen ismert ugyan, de kimondani nem nagyon meri senki.Amikor jómagam 1997-ben megkíséreltem felvetni és igazolni ezt a súlyos gondot, tanulmányom visszhangtalan maradt - és vélhetően nem csak az alkalmazott statisztikai elemzések szerény színvonala okán. Ehhez a helyzethez sokban járult hozzá a mai humán értelmiség is, minimális fokú tanulási hajlandóságot is megtagadva olyan problémák, kérdések mérlegelésétől, amelyek esetében alapvető volna a sokoldalú tájékozódás. Sajnálattal kell látnom, hogy TGM végiggondolatlan vagdalkozásával nem a demokráciába vetett - általam reklamált - hitet, a másik fél megbecsülését, a tőle való megfontolt és kritikus tanulás követelményét táplálja, hanem e rendszer működésképtelenségével kapcsolatos - amúgy is elterjedt - közkeletű nézet további elmélyülése mellett hoz fel további látszatérveket az összeesküvés-elméletek jól ismert talaján állva. A TGM-féle új elmélet lényege tehát: néhány „finom” konzervatív megtévesztésül zsidó auktorokat olvas és „értékesít” a náci eszmék elterjesztése érdekében. Ezen agyrém bármiféle igazolását persze hiába keresnénk a cikkben - viszont szelektált névsort mellékel a szerző a majdani egyetemi leépítések körüli gondokat enyhítendő. Mannheim és Habermas megkérdőjelezhetetlen antitotalitarianizmusának, mélységes humanizmusának, a polgári parlamentáris demokrácia elmélete és gyakorlata melletti nyílt, elveken alapuló elköteleződésnek egyik értelmezőjeként meg kellett tudnom TGM-től, hogy tudóstársaimmal együtt szolidáris vagyok a nácizmussal. Minden további értesítés nélkül. Ismeretségi körömben mindenki tudja rólam, milyen aggodalommal és indulattal reagálok a nemzetiszocialista és radikális nemzeti eszmék minden hazai megnyilvánulására. De ez nem számít. TGM tudja, hogy objektíve a fasizmus ügyét szolgálom. Milyen iszonyatos! Mennyire jól ismert ez az egész! Valójában nem találok szavakat erre az aljasságra vagy egy sok kalandot, kacskaringós utat bejárt, nagy műveltségű elme összeroppanásának jeleire. Bárhogy van is, meggyőződéses demokrataként, a polgári parlamentáris rendszer mélységesen elkötelezett híveként a leghatározottabban vissza kell utasítanom TGM semmilyen bizonyítékkal alá nem támasztható rágalmait. Továbbá megkérem a köztünk lévő távoli kollegiális viszony alapján, hogy vonja vissza az általam kifogásolt eszmefuttatásait, és kérjen tőlem nyilvánosan elnézést minden alapot nélkülöző vádjaiért. Felkai Gábor Igaz, mégis igazságtalan Tamás Gáspár Miklós A balközép cikkírás csődje című tanulmányában (ÉS, 2003/32.) engem is kipécéz annak a tézisének igazolására, hogy „liberális gondolatok, eszmék - aztán meg hinterlandjuk, hátországuk, amely az antileninista-antisztalinista baloldal huszadik századi kritikai hagyománya - a harcok és veszekedések közben elsikkadtak”. Ha ezt a megállapítást túlzottan kategorikusnak is érzem, nem állítom, hogy semmi indokoltsága nincs, s hogy a probléma felvetése nem időszerű. (Jean Franois Revel is lényegében ennek a témának szenteli a La grande parade Essai sur la survie de l’utopie socialists című érdekes könyvét.) Még csak azt sem állítom, hogy Tamás nekem adreszszált indulatos számonkérése teljesen indokolatlan lenne, mégha érzésem szerint ágyúval lő verébre és egy figyelmetlenül korrigálatlan lapsus linguae-nak ront neki nagyobb ügyekhez illő szenvedélyes indulattal. Amibe beleakaszkodik, abban igaza van, egészében mégis igazságtalan. De nézzük konkrétan. „Gy. E. a neves irodalomtudós - írja - előadást hirdetett holmi konferencián (mi szükség van erre a nyegle, lekezelő holmi jelzőre egy tisztes és megnevezhető szakmai értekezlettel kapcsolatban?! - Gy. E.), ezzel a címmel »József Attila a baloldali bolsevizmuskritika előfutára«. Lehet, hogy a címért a konferencia szervezői a ludasok, de bárki mer állítani ekkora orbitális ökörséget a huszonegyedik század első esztendeiben, az teljesen kihagyta a múlt század történetét” - írja -, majd utána tömör felsorolását adja a baloldali bolsevizmuskritika kimagasló képviselőinek Rosa Luxemburgtól Mónus Illésig, megállapítva, hogy „József Attila nem előfutára volt a baloldali bolsevizmuskritikának, csak csatlakozott Fejtővel és más volt kommunistákkal ahhoz a munkához, amelyet Mónus Illés és más magyar ausztromarxisták folytattak a Szocializmus hasábjain”. Sajnálatos, hogy kioktatóm felszólalásom szövegét nem olvasta, és kísérletet sem tett, hogy megismerkedjen vele. Akkor ugyanis megtudhatta volna, hogy csaknem szó szerint ezt mondottam én is, s még a felsorolt nevekben is sok volt az egyezés. Az előfutár jelzőt a „más volt kommunisták” ama rangos csoportjára vonatkoztattam, akikre Tamás is utal, s akik oly élesen szembekerültek a bolsevizmussal és a szovjet rendszer legnagyobb hatású leleplezőivé váltak. A lényeget illetően tehát nem ellenfelek vagyunk, hanem inkább szövetségesek lehetnénk, ha azt a pitiáner vagdalkozást, azt a tudálékos gorombáskodást feledni tudnám, amely oly méltatlan Tamás szellemi rangjához. Gyertyán Ervin * Kedves Felkai Gábor, ne haragudj, de sikerült félelmetes szöveget előállítanod. Együttérzéssel és aggodalommal gondolok diákjaidra: vajon mi a csudát taníthatsz nekik, ha ennyire nehezedre esik viszonylag egyszerű fejtegetéseket megérteni. Biztosíthatlak róla, meg se fordultak a fejemben azok az őrült gyanúsítások, amelyeket nekem tulajdonítasz. Eszem ágában sincs téged vagy barátaidat a nácizmussal asszociálni - csakugyan, miért is lenne? Nem értem, miért nem vagy képes zsebre vágni egy sima dicséretet. Egyszóval: szívesen visszavonom azt, aminek a visszavonására kérsz, annál is inkább, mert sohase gondoltam effélét. És elnézést is kérek: bocsánat, megfeledkeztem róla, hogy aki nincs hozzászokva, megbokrosodik, ha meglátja a nevét az újságban. Arra kérem az olvasót, ne ebből a rossz pillanatban született írásodból ítéljen ÉLET ÉS# IRODALOM 2003. AUGUSZTUS 22. 12 AGORA