Élet és Irodalom, 2003. július-december (47. évfolyam, 27-52. szám)

2003-08-22 / 34. szám - Felkai Gábor: Hol a csőd? • reflexió | Agora • Tamás Gáspár Miklós: A balközép cikkírás csődje (ÉS, 2003. augusztus 8.) (12. oldal) - Gyertyán Ervin: Igaz, mégis igazságtalan • reflexió | Agora • Tamás Gáspár Miklós: A balközép cikkírás csődje (ÉS, 2003. augusztus 8.) (12. oldal)

Hol a csőd? Tamás Gáspár Miklós A balközép cikkírás csődje című hosszú tanulmá­nyának egyik szöveghelyén (ES, 2003/32.) sajnálattal állapítja meg, hogy az úgynevezett „balközép cikkírás” olyannyira elmarad a kor követelményétől, hogy még a nyu­gati féltekén manapság megfogal­mazódó baloldali eszmei termelés javát is kétes hírű jobboldali újság- és cikkírók közvetítik, majd gondo­latmenetét így folytatja: „A tisztelet­re méltó (kiemelés az eredetiben) mai magyar konzervativizmus a nagyon is zsidós »második reformnemzedék« konzervatív áramlatát (Polányi Mihály, Kolnai Aurél, Mannheim Károly) érté­kesíti (Molnár Attila Károly, Felkai Gá­bor, Balázs Zoltán), sor került Burke, Oakeshott, Strauss rég esedékes magyar konzervatív recepciójára (Molnár Atti­la, Lánczi András), az »emberarcú or­­bánizmus« képviselője, Horkay Horcher Ferenc a mai antiliberális filozófiai bal­oldalt (MacIntyre, Sáridér) népszerűsíti »közösségelvű« filozófiaként, Mezei Ba­lázs a konzervatív fenomenológusokat (Husserl, Patocka) értékesíti. A jobbol­dal modernizálódik és művelődik...’’ Majd nem sokkal később a követke­ző, a fentiekből semmiképp sem következő, de annál határozottab­ban képviselt kijelentést fogalmazza meg: „A Husserlért és Straussért rajon­gó finom konzervatívok nyilván nem a B-közép teoretikusai, de hallgatólagosan szolidárisak a B-középpel. ” TGM megjegyzéseinek általáno­­­sító szándéka ellenére csak a ma­gam nevében szeretnék néhány gondolatot megfogalmazni e - minden bizonyítást nélkülöző - megítéléssel szemben. Először is sajnálatosnak tartom, hogy TGM a „nagyon is zsidós” kö­rülírást alkalmazza meglehetősen eltérő mondandójú, különböző tu­­dományos-eszmei-politikai áramla­tokat megtestesítő teoretikusok „jel­lemzésére”. Már Jürgen Habermas kimutatta (a Filozófiai-politikai arc­élek című könyvében), hogy „a zsi­dó” filozófusok - Habermas elem­zései a német szellemi terepre kor­látozódtak - semmiféle számba ve­hető, leírható eszmei eltérést sem testesítettek meg a korabeli menta­litáshoz képest abban az értelem­ben, hogy életművük minden te­kintetben zökkenőmentesen belesi­mul a német gondolkodás áramla­taiba. Miért akkor ez az odavetett megkülönböztető jelzős szerkezet? S vajon én azért érdemlem ki - persze csak (ahogy láttuk) ütés előt­ti megtévesztő simogatásként - a „tiszteletre méltó” címet, mert állí­tólagos konzervativizmusom ellené­re hajlandó vagyok „zsidó” teoreti­kusok munkásságát fordítani, értel­mezni és áthagyományozni? Sokféle körülmény folytán soha nem szoktam figyelni arra - és nem tulajdonítok jelen­tőséget annak -, hogy valaki zsidó-e vagy sem. Nem hiszek semmiféle úgy­nevezett „zsidó különérdek” meglétében - hacsak­ nem egyetlen síkon, hogy a zsi­dó állampolgárok valószínűsíthetően mindenütt olyan viszonyokat szeretné­nek, ahol a törvények, intézmények és a technikailag-iparilag közvélekedéssé ter­melt eszmék nem teszik lehetővé, illetve elfogadhatóvá emberek, népek megalá­zását és meggyilkolását - s ezt a „kü­­lönérdeket” én semmiképpen sem tartom aggályosnak, emberellenes­nek vagy alapvető érdekekkel szembenállónak. Kétségbeejtőnek, igazságtalannak és elhibázottnak tartom a fenti idé­zetben feltáruló érvelést, mely sze­rint a „tiszteletre méltó” konzervatí­vok közül a „finomak”, akik Husserl és Strauss rajongói - minden szö­vegszerű igazolás nélkül - szolidari­­zálnak a (nyilván Fradi) B-középpel, azaz - ha szabad lefordítani a kifeje­zést - a legalantasabb rasszista és to­talitárius nézetek nyilvános felök­lendezőivel - miközben nem egé­szen világos, hogy TGM meglátása szerint a „tiszteletre méltó” és a „fi­nom” konzervatívok megnevezést elnyertek csoportja egybeesik-e egy­mással vagy sem. Nekem úgy tűnik, hogy szerinte igen. Ennél is fur­csább, hogy Lovas és Csurka jóval kevesebb feddést kap TGM-től, mint a konzervatív „csoport” - amely egyébként nem biztos, hogy túlságosan boldog attól, hogy törté­netesen én is (a Habermas- és Mannheim-hívő szociológiatörté­nész) közéjük számíttatok immár. Ezek szerint TGM úgy látja, hogy aki az ártalmatlan-elvont H­usseint és a természetjog-hívő Leo Strausst „értékesíti” (micsoda csúsztatás ilyen szót használni tudományos ér­telmező munkákra!), az közelebb kerül a „B-középhez”, mint - hadd mondjak hirtelenjében példát - Carl Schmitt hagymázas, nyílt totali­tarizmust és mitikussá növelt anti­szemitizmust propagáló nézetei (és az azokat közzétevő és elemző társa­dalomtudósok, akik egyébiránt - megítélésem szerint - meg akarják ér­teni és nyilvánvalóan nem óhajtják szent szöveggé avatni a kérdéses jogtudományos életművet). S anél­kül, hogy az igazságtalan megbán­­tottság fájdalmát azzal akarnám enyhíteni, hogy másokra mutoga­tok (,Akkor szidd le őket is!”), még­is jeleznem kell: furcsán (célirányo­san?) hiányos az a lista, amely a ha­zai Husserl- és Heidegger-értelme­­zők mindenki által ismert névsorá­ból önkényesen nem tartalmaz ne­veket, miközben a nyilvános megbé­lyegzésre szánt áldozatoké ott szere­pel TGM cikkében kitörölhetetlenül kinyomtatva, a jelen­ és utókor szi­gorúan objektív tájékoztatására. Szégyellem magam a fenti né­hány sorért, amelyekben tulajdon­képpen befeketítettem néhány TGM által nem említett kollégá­mat, mintegy segédkezet nyújtva ahhoz a méltallan és elvtelen hen­tesmunkához, amit TGM végzett. Beleléptem tudatosan állított csap­dájába, és csak én húzhatom a rö­­videbbet: ha a fentieket elhallga­tom, azért, ha nem, akkor azért. Amiért az előbbi - sajnos amorális - megoldás mellett döntöttem, azt annak az igénye táplálta, hogy minden olvasó számára megmutat­hassam TGM semmivel nem iga­zolható vádjainak abszurditását, rosszindulatú egyoldalúságát. TGM megközelítése mindenkép­pen sántít. Egyrészt gyermeteg ta­utológia, hogy szellemi hagyomá­nyok fölött vitatkozó-értelmező munkát végző tudósok nem feltét­lenül rokonszenveznek azzal az életművel, ami valami miatt - talán éppen egy kultúrában kivívott je­lentőségük okán (Rickert és nyo­mában Max Weber gondolata ez) - foglalkoztatja őket. Másrészt bor­zalmas, hogy TGM bizonyítás nél­kül, körmönfontan, logikai ugrást is beépítve az érvelésbe („De hiszen én ezt nem is írtam!” „Te nem is vagy köztük!” „Te a tiszteletre mél­tóak közt vagy felsorolva!”) lefasisz­­tázhat „konzervatív” kutatókat. TGM - úgy látszik - veszélyesebb­nek és morálisan elvetendőbbnek tartja „a zsidós” konzervatív és a kritikai társadalomtudományi iro­dalmakat értelmező, egy-két kivétel­lel publicisztikát sem író szobatudó­sokat, mint példának okáért azon kollégák emberi-tudósi tanúságté­telét, akik az egész - TGM által is megvetett - szocialista korszakban szinte vallási révületben celebrálták nyilvános előadások alkalmával a marxizmust, majd 1990-től a legtel­jesebb magától értetődés gesztusá­val Heidegger-kurzusokat kezdtek hirdetni, és súlyos gondolataik ima­malmába felvenni ezen, általam sem nagyra tartott szerző, no meg a tényleg konzervatív Wittgenstein egyes meglátásait. Úgy látszik, mindegy volt nekik, csak „kemény” legyen a mondandó, azaz minél ke­vésbé legyen demokratikus az üze­net. (Félreértések elkerülése végett: természetesen nem a témába vágó szakszerű filozófiatörténészi kutatá­sok általam is elismert készítőire, a heideggeri életmű nemzetközi hír­nevű hazai értelmezőire gondolok!) Eszmei formálódásom valahogy nem annyira a jobb-, illetve a balol­dali tengely, de nem is annyira a li­­berális-konzervatív-szocialista áram­latok által kiszakított mezsgyéken zajlott. Gondolkodásomban néhány jelentős szépíró (Dosztojevszkij, Thomas Mann és Franz Kafka) mel­lett Jürgen Habermas és Mannheim Károly gyakorolta rám a legdön­tőbb hatást. Egész tudatos életem­ben demokratának tartottam, illetve definiáltam magam. Nagyon leegy­szerűsítve: Habermas személyében és - általam 1993-ban külön könyv­ben elemzett - életművében a par­lamentáris demokrácia legfőbb tisz­telőjét láttam, aki töretlenül hisz ab­ban, hogy problémáinkat alkotmá­nyos keretek között az érintettek fo­lyamatossá tett, következményekkel terhes párbeszédei révén oldhatjuk meg a technokrata csapdák kikerü­lésének remélt kilátásával. Mann­heim Károlytól pedig azt tanultam meg egy életre, hogy modern társa­dalmakban nem lehet egyetlen ki­tüntetett társadalmi rétegnek vagy nagycsoportnak sem tökéletesen igaza, mivel mindegyikük tapaszta­latai, élményei, ismeretei és főleg érdekei szűrőjén át csak „a” valóság egy bizonyos szeletét láthatja. Ezért egyetlen nagycsoport, illetve annak tagjai sem tévedhetetlenek, egyikük sem tarthat privilegizált módon igényt „az” igazságra. Másrészt vi­szont minden réteg lát valamit a vi­lágból, az „életből”, amit a többi réteg sajátos helyzeténél fogva nem lát, nem él át. Ebből az következik, hogy min­den társadalmi nagycsoportnak - és a társadalomtudománynak! - folyama­tosan tanulnia lehet és kell az összes többi rétegtől és annak alkotásaiból, valóságreprezentációiból.. Ám ez Mannheimnél nem az ócska „any­thing goes” posztmodern elvének korai megfogalmazása. Nem arról van szó, hogy elvtelenül átveszünk mindent, megengedünk minden nézetet. A politikai irányzatoktól és eltérő szociális helyzetek talajáról származó kollektív meggyőződések­ből való tanulás követelménye nála azt jelenti, hogy annyit mindenkép­pen okulhatunk másoktól, hogy az egy-egy léthelyzetben élők miért is gondolkodnak a dolgokról úgy, ahogy gondolkodnak, és nem más­képp. De normális helyzetben ma­gától értetődően sok minden mást is tanulhatunk a tőlünk eltérő élet­helyzetekben élők felhalmozott ta­pasztalataiból. Ezt a két tanítást egyesíttettem egy-két éve a demokrácia egy alap­vető elvével kapcsolatos tételben. Eszerint a demokrácia egyik - ha nem a legfontosabb - alapelve az, hogy nem kell mindig nekünk (azaz nekem magamnak és a velem meg­egyező érdekeltségűeknek) győze­delmeskednünk más rétegek fölött, azaz nem kell, hogy az én érdeke­im szerint történjen minden és mindörökké. Ez a tétel látszólag el­lentmond minden racionális politi­kának, ráadásul tényellentétesnek is látszik. Csakhogy szerintem a de­mokrácia intézményei és eljárásai pontosan ennek a szükséges altru­ista attitűdnek a köznapi megvaló­sulását teszik lehetővé, illetve kény­szerítik ki, elviselhető, törvényes, mert a pillanatnyi vesztes alapvető érdekeit garanciákkal biztosító mó­don. „Önként és dalolva” például sajnos nehezen, ódzkodva nyúj­tunk - ha nyújtunk egyáltalán - se­gédkezet alulprivilegizált, szegény és kisemmizett embertársainknak. A demokrácia megtanít , és rászo­rít­­ bennünket arra, hogy olykor ezeknek a rétegeknek is lehet vala­mivel jobb, amikor - mondjuk, mi mint vállalkozók, vagy mint ma­gunkat a munkaerőpiacon (még) sikeresen eladni képes polgárok - elveszítjük a választásokat. (Az más kérdés, hogy vajon az ezen nélkü­löző rétegekkel magukat szolidáris­nak mondó pártok ténylegesen és hatékonyan ellátják-e az ezen állí­tólagos kötelezettségvállalásból rá­juk háruló feladatokat.) A végletekig leegyszerűsítve: ki állíthatja (és akarhatja), hogy min­dig és minden körülmények között csak a munkaadók vagy csak a munkavállalók érdekcsoportjai, il­letve közvetlen érdekei az előrébb valók minden korban és társadalmi térben a másikénál? A demokrati­kus parlamenti választások ponto­san azt teszik lehetővé, hogy törvé­nyes keretek között és meghatáro­zott időre inkább az egyik érdek érvényesülhessen anélkül, hogy a másik nagy érdekcsoportnak örök­re le kellene mondania saját érde­kei jövőbeli érvényesítéséről, vagy hogy alapvető jogainak, életlehető­ségeinek elvesztésétől kellene tarta­nia. A mai kisebbség holnap több­séggé válhat - már ha törvényes és alkotmányos keretek között műkö­dik az a bizonyos kisebbség. Ám mindehhez - s ezt TGM ter­mészetesen pontosan tudja - szük­séges a tömegtársadalom keretei között is valamilyen közös erkölcsi­értékelési minimum, mert nélküle - állította John Locke - a minden­kori kisebbség nem nyugszik bele a mindenkori többség uralmába. Mannheim Károly a nemzetiszocia­lizmus és a szovjet kommunizmus (azaz értelmezésében: a totalitárius tervezés) korában, majd újfent a második világháború után ezt a problémát gondolta tovább - és ku­tatási eredményeivel a nyilvánvaló­an nem konzervatív Bibó Istvánnak is mondott újat, tartalmasat aki „a szabadság érdekében való tervezés” gondolatát kifejezetten figyelemre méltónak, bár ugyanakkor kissé túlracionalizáltnak tartotta. (Lásd Bibó könyvismertetését 1943-ból Korunk diagnózisa címmel.) Ha szabad belekotnyeleskednem a politikusok és a jeles politikai elemzők valóságalkotó munkájába és konstrukcióiba, jómagam a leg­főbb problémát abban látom - és egy ezzel kapcsolatos nyilvános vita lebonyolítását igazán sürgetőnek azzal a kérdéskörrel kapcsolatban érzek —, hogy Magyarország ma de­mokrácia demokraták nélkül. Ez a tény szakmai körökben tulajdon­képpen ismert ugyan, de kimonda­ni nem nagyon meri senki.­­Ami­kor jómagam 1997-ben megkísé­reltem felvetni és igazolni ezt a sú­lyos gondot, tanulmányom vissz­­hangtalan maradt - és vélhetően nem csak az alkalmazott statisztikai elemzések szerény színvonala okán.­ Ehhez a helyzethez sokban járult hozzá a mai humán értelmiség is, minimális fokú tanulási hajlandó­ságot is megtagadva olyan problé­mák, kérdések mérlegelésétől, amelyek esetében alapvető volna a sokoldalú tájékozódás. Sajnálattal kell látnom, hogy TGM végiggondolatlan vagdalko­­zásával nem a demokráciába vetett - általam reklamált - hitet, a másik fél megbecsülését, a tőle való meg­fontolt és kritikus tanulás követel­ményét táplálja, hanem e rendszer működésképtelenségével kapcsola­tos - amúgy is elterjedt - közkeletű nézet további elmélyülése mellett hoz fel további látszatérveket az összeesküvés-elméletek jól ismert talaján állva. A TGM-féle új elmélet lényege tehát: néhány „finom” konzervatív megtévesztésül zsidó auktorokat olvas és „értékesít” a ná­ci eszmék elterjesztése érdekében. Ezen agyrém bármiféle igazolását persze hiába keresnénk a cikkben - viszont szelektált névsort mellékel a szerző a majdani egyetemi leépíté­sek körüli gondokat enyhítendő. Mannheim és Habermas megkér­dőjelezhetetlen antitotalitarianiz­­musának, mélységes humanizmusá­nak, a polgári parlamentáris de­mokrácia elmélete és gyakorlata melletti nyílt, elveken alapuló elkö­teleződésnek egyik értelmezőjeként meg kellett tudnom TGM-től, hogy tudóstársaimmal együtt szolidáris vagyok a nácizmussal. Minden to­vábbi értesítés nélkül. Ismeretségi körömben mindenki tudja rólam, milyen aggodalommal és indulattal reagálok a nemzetiszocialista és ra­dikális nemzeti eszmék minden ha­zai megnyilvánulására. De ez nem számít. TGM tudja, hogy objektíve a fasizmus ügyét szolgálom. Milyen iszonyatos! Mennyire jól ismert ez az egész! Valójában nem találok szavakat erre az aljasságra­­ vagy egy sok kalandot, kacskaringós utat bejárt, nagy műveltségű elme összeroppanásának jeleire. Bárhogy van is, meggyőződéses demokrata­ként, a polgári parlamentáris rend­szer mélységesen elkötelezett híve­ként a leghatározottabban vissza kell utasítanom TGM semmilyen bi­zonyítékkal alá nem támasztható rá­galmait. Továbbá megkérem a köz­tünk lévő távoli kollegiális viszony alapján, hogy vonja vissza az álta­lam kifogásolt eszmefuttatásait, és kérjen tőlem nyilvánosan elnézést minden alapot nélkülöző vádjaiért. Felkai Gábor Igaz, mégis igazságtalan Tamás Gáspár Miklós A balközép cikkírás csődje című tanulmányában (ÉS, 2003/32.) engem is kipécéz an­nak a tézisének igazolására, hogy „liberális gondolatok, eszmék - aztán meg hinterlandjuk, hátországuk, amely az antileninista-antisztalinista baloldal huszadik századi kritikai hagyománya - a harcok és veszekedések közben elsik­kadtak”. Ha ezt a megállapítást túl­zottan kategorikusnak is érzem, nem állítom, hogy semmi indokolt­sága nincs, s hogy a probléma felve­tése nem időszerű. (Jean Franois Revel is lényegében ennek a témá­nak szenteli a La grande parade Essai sur la survie de l’utopie socialists című érdekes könyvét.) Még csak azt sem állítom, hogy Tamás nekem adresz­­szált indulatos számonkérése telje­sen indokolatlan lenne, mégha ér­zésem szerint ágyúval lő verébre és egy figyelmetlenül korrigálatlan lapsus linguae-nak ront neki na­gyobb ügyekhez illő szenvedélyes indulattal. Amibe beleakaszkodik, abban igaza van, egészében mégis igazságtalan. De nézzük konkrétan. „Gy. E. a neves irodalomtudós - írja - előadást hirdetett holmi konferencián (mi szük­ség van erre a nyegle, lekezelő hol­mi jelzőre egy tisztes és megnevez­hető szakmai értekezlettel kapcso­latban?! - Gy. E.), ezzel a címmel »Jó­zsef Attila a baloldali bolsevizmuskritika előfutára«. Lehet, hogy a címért a kon­ferencia szervezői a ludasok, de bárki mer állítani ekkora orbitális ökörséget a huszonegyedik század első esztendeiben, az teljesen kihagyta a múlt század törté­netét” - írja -, majd utána tömör fel­sorolását adja a baloldali bolseviz­muskritika kimagasló képviselőinek Rosa Luxemburgtól Mónus Illésig, megállapítva, hogy „József Attila nem előfutára volt a baloldali bolsevizmus­­kritikának, csak csatlakozott Fejtővel és más volt kommunistákkal ahhoz a mun­kához, amelyet Mónus Illés és más ma­gyar ausztromarxisták folytattak a Szo­cializmus hasábjain”. Sajnálatos, hogy kioktatóm felszólalásom szö­vegét nem olvasta, és kísérletet sem tett, hogy megismerkedjen vele. Akkor ugyanis megtudhatta volna, hogy csaknem szó szerint ezt mon­dottam én is, s még a felsorolt ne­vekben is sok volt az egyezés. Az előfutár jelzőt a „más volt kommu­nisták” ama rangos csoportjára vo­natkoztattam, akikre Tamás is utal, s akik oly élesen szembekerültek a bolsevizmussal és a szovjet rendszer legnagyobb hatású leleplezőivé vál­tak. A lényeget illetően tehát nem ellenfelek vagyunk, hanem inkább szövetségesek lehetnénk, ha azt a pitiáner vagdalkozást, azt a tudálé­kos gorombáskodást feledni tud­nám, amely oly méltatlan Tamás szellemi rangjához. Gyertyán Ervin * Kedves Felkai Gábor, ne haragudj, de sikerült félelmetes szöveget előállítanod. Együttérzéssel és aggodalommal gondo­lok diákjaidra: vajon mi a csudát tanít­hatsz nekik, ha ennyire nehezedre esik viszonylag egyszerű fejtegetéseket megér­teni. Biztosíthatlak róla, meg se fordul­tak a fejemben azok az őrült gyanúsítá­sok, amelyeket nekem tulajdonítasz. Eszem ágában sincs téged vagy barátai­dat a nácizmussal asszociálni - csak­ugyan, miért is lenne? Nem értem, miért nem vagy képes zsebre vágni egy sima dicséretet. Egyszóval: szívesen visszavo­nom azt, aminek a visszavonására kérsz, annál is inkább, mert sohase gondoltam effélét. És elnézést is kérek: bocsánat, megfeledkeztem róla, hogy aki nincs hoz­zászokva, megbokrosodik, ha meglátja a nevét az újságban. Arra kérem az olvasót, ne ebből a rossz pillanatban született írásodból ítéljen ÉLET ÉS­# IRODALOM 2003. AUGUSZTUS 22. 12 AGORA

Next