Élet és Irodalom, 2003. július-december (47. évfolyam, 27-52. szám)
2003-12-19 / 51-52. szám - M. Tóth Éva: munkája • kép | illusztráció | grafika | rajz (15. oldal)
sága volt az az érv, amellyel megszerezte az egymásra ácsargó és a perzsák elleni közös harctól addig visszahúzódó keresztény alattvalók támogatását. A császár szent háborúra hívta fel a keresztényeket, először a történelemben. Nem mulasztotta el a szükséges gazdasági és katonai reformokat sem. A kormányzása alatt álló területeket felosztotta nagy katonai adókerületekre (thema), ezek élére kiterjedt jogkörrel rendelkező parancsnokot állított, a körzetekben letelepítette a hadsereg katonáit és földbirtokhoz juttatta őket. A telkes katonaság intézménye kevésbé terhelte a kincstárat, mint a fizetett hadsereg, és a katonákat is erősebben kötötte a császárhoz és tábornokukhoz, mint a különben mindig késve érkező vagy éppen elmaradó zsold. Az új bizánci rendszer közel állt ahhoz, amelyet pár évvel korábban Huszrau Iránban bevezetett, s amelynek előzményei az ősrégi mezopotámiai telkes katonaságig mennek vissza. Az Euphratész nyugati partjának térsége Meszopotamia névvel külön thema volt. Néhány évvel később Muhammad is meghirdette (lásd Korán, 2,190 skk.; 9,36 stb.) a szent háborút (arab , dzsihád) valamennyi pogány/hitetlen, értsd: a nem muszlimok ellen (i. sz. 628). A hitetlen ellenfelek akkor éppen mind Hérakleiosz, mind pedig Muhammad számára a perzsák voltak, ámde a muszlimok mégsem próbáltak szövetséget kötni a keresztényekkel: számukra ők is hitetlenek voltak, ők is ellenfelek. A császár nagy összegű váltságdíj ellenében békét kötött az avarokkal, és elérte, hogy azok felhagyjanak a birodalom elleni támadásokkal. A keresztény egyház is minden anyagi erejét a rendelkezésére bocsátotta. Bizáncban nagy lelkesedés támadt a felszabadító háború iránt. A hadsereg húsvét hétfőjén indult el a fővárosból (i. sz. 622. április 5.). A legfőbb főparancsok maga a császár volt: Hérakleiosz valóban maga irányította a hadműveleteket. A Feketetengeren hajóra szálltak, Kis-Ázsiában megverték Farrukhan-Sáhrvaráz hadseregét. Közben az avarok, megszegve a szerződést, mégis hátba támadták Bizáncot. A támadás a perzsákkal összehangolt akció lehetett. A császárnak vissza kellett térnie Konstantinápolyba. Hérakleiosz nem tántorodott meg: a következő évben folytatta a hadjáratot Kis-Ázsia területén. Hadserege hónapokon át szorosan a perzsák nyomában volt. Az első nagyobb ütközetet valahol Kappadókiában vívták meg (i. sz. 623. február), ez a bizánciak fölényes győzelmét hozta. A császár feltartóztathatatlanul haladt előre Armenia és Média Azerbajdzsán térsége felé. Sáhrvaráz tábornok és a Dél csapatainak parancsnoka, Sáhin tábornok hadseregét kiszorította Kis-Ázsiából. Azerbajdzsán felől akart a perzsák hátába jutni. Elfoglalta Taht-i Szulejmán szent városát, lerombolta a Szászánida királyság tűzoltárát (i. sz. 623). A győzelem alkalmából Szergiosz patriarcha szertartási himnuszt költött. E győzelmei után Hérakleiosz továbbra is a hadszíntéren maradt, Kis- Ázsiában és a Kaukázus térségében gyűjtött hadsereget a perzsák elleni újabb harcra. A győzelem érdekében szövetséget kötött a keleti türk/kazár kagánnal is. A források hol türk, hol kazár szövetségről beszélnek. A türk kagánnal Tiflisznél (Tbiliszi) találkozott (i. sz. 626), Ziebel (Jebgu) leszállt a lováról, és hódolattal leborult a császár előtt, az pedig viszonzásul a saját diadémáját helyezte a fejére, és ígéretet tett arra, hogy a keleti fronton majd ő fog támogatást nyújtani neki. Ziebel jelentős kazár sereget bocsátott Hérakleiosz rendelkezésére. A kagánnak a császár odaígérte leánya kezét is, a hercegnő (Eudokia) útnak indult a kazárok földjére, a Kaukázuson túlra, de Zsebel közben meghalt, így a házasság nem jött létre. Nem tétlenkedett a Nyugaton operáló perzsa hadsereg sem: Kis-Ázsiában elfoglalta Ankürát (Ankara), és végre - egyezségre lépve az avarokkal - nagy erővel ostromolni kezdte Konstantinápolyt (i. sz. 626). A város védelmét, a császár távollétében, Szergiosz patriarcha vezette. Az avarok visszahúzódtak, a bizánci flotta elűzte a perzsákat az Aranyszarv-öbölből, Sáhrvaráz tábornok visszavonult az ázsiai partra, Khalkédonba. Hérakleiosz császár három részre osztotta a bizánci hadsereget, az egyik az ő vezénylete alatt maradt, a másikat testvérére (Theodórosz) bízta, a harmadikat Konstantinápoly alá küldte. Theodórosz hadserege Észak- Mezopotámiában megverte Sáhin tábornok csapatait, és folytatta az előrenyomulást, egyenest Sáhrvaráz viszszavonuló hadseregével szemben. A Konstantinápolyhoz kirendelt erők feltörték a város körüli ostromgyűrűt, és délebbre, az alexandrettaiöböl mellől újabb, heves erejű támadást indítottak a perzsák ellen (i. sz. 626). A hadjáratot maga Hérakleiosz vezette, nagy bátorsággal, ellenfelei úgy érezték, személyesen van jelen mindenütt. A bizánciaknak sikerült a perzsákat visszaszorítaniuk Mezopotámia területére. Ezt követően Hérakleiosz újabb lendületes hadjárata folyamán megvívták a háború döntő ütközetét. A császár i. sz. 627 őszén indult el keletre. A Huszrau által tartott északmezopotámiai területeket megkerülte, és Azerbajdzsán felől, a Zagrosz egyik híres hágóján - a 2981 méter magas Kelisin-hágón - át nyomult be a Tigris völgyébe. A két hadsereg egy görögül Kleiszurának („szikla-szoros”) nevezett falunál került szembe egymással, Moszul közelében, a folyam bal partjánál talán éppen az egykori asszír főváros, Ninua/Ninive romjai fölött magasodó dombokon (Qujundzsik vagy Nebi Júnusz). A ninivei csatában (i. sz. 627. december 12.) a perzsák megsemmisítő vereséget szenvedtek a bizánciaktól. A heves küzdelem hajnaltól egészen a korán beálló sötétségig tartott. Hérakleioszt az ajkán egy lándzsa megsebesítette, lova (Phallasz) is sebet kapott, de a császár, karddal és lándzsával, végig együtt küzdött a katonáival. A perzsa sereg főparancsnokát, Rharatész tábornokot párharcban ölte meg. A hadvezér lándzsahegyre tűzött feje rémületet keltett a perzsa harcosok soraiban. Maga Huszrau, nem annyira idős kora miatt, hanem inkább azért, mert mint perzsa király nem kockáztathatta az életét, a távolból figyelte a küzdelmet. Látván a csatavesztést, híres lova hátán menekülőre vette. A tartalék lovasság mindvégig hátrébb várakozott, parancs nélkül nem avatkozott be a harcba, és éjszaka, már királya és parancsnoka nélkül, felszedte a tábort, és szétszóródott, ki-ki ment, amerre lova látott. A csatát követően Hérakleiosz gyorsan megszállta Ninive egész környékét, elfoglalta a két Zába hídfőit és keletebbre, a Tigris bal partján Adiabéné területének nagy részét. Amire Traianus császár egykor (i. sz. 116) oly erősen vágyott, de hiába: végre Asszíria egész területe „Róma” kezére került. A császár visszaszerzett mintegy háromszáz római hadijelvényt, kiszabadított számos edesszai és egyéb foglyot, minden várakozását felülmúló zsákmányra tett szert. Huszrau a ninivei csata után délkeleti irányban vonult vissza, kedvenc várába, Dasztagerdbe (Dasztagerd el- Malik). A vár és palota valahol a Tigristől keletre, a Zagrosz hegyei felé húzódó térségben állt, délre a Dijálától, közel a Nahraván-csatorna - a Tigris keleti mellékága - kezdetéhez, Ktésziphóntól lovon talán másfél-, kétnapi távolságra. Bevonulása ünnepélyes volt, hívei hódolattal fogadták. De nem érezhette magát biztonságban: Hérakleiosz szorosan a nyomában volt. Huszraunak, mint hamarosan kiderült,csak kilencnapnyi előnye maradt. A király már a harmadik napon elmenekült Dasztagerdből, a legnagyobb titokban, a legszűkebb környezetével: feleségével, Sirinnel és három ágyasával; a várfal egyik résén át szöktek ki, Ktésziphón felé. Menekülésük első éjszakáján egy paraszt viskójában húzták meg magukat. Távozásukat követően nem sokkal a bizánciak elfoglalták Dasztagerd várát, és felégették (i. sz. 628 legelső napjaiban). A fővárosba Huszrau akkor már közel negyedszázada nem tette be a lábát; most Ktésziphónban szeretett volna menedéket találni. Itt is ünnepélyes bevonulást tartott. De Hérakleiosz i. sz. 628. január 10-én elérte a Nahraván vonalát; már csupán a folyó és néhány kilométer választotta el Ktésziphóntól. Ekkor már vele voltak a Kaukázus felől megérkező türk - tulajdonképpen: kazár - seregek is. A Nahraván átellenes oldalán Huszrau is nagy erőket gyűjtött össze, és hogy a bizánciak átkelését megnehezítsék, felégették a hidakat. Hérakleiosz megfontoltan a várakozás mellett döntött. Szerencséjére, csapatait visszavonta a hegyekbe, még mielőtt megindult volna a nagy téli eső és északabbra a havazás, amely abban az évben megállás nélkül több mint egy hónapon át tartott, és teljességgel lehetetlenné tette a hadsereg mozgását. A kényszerű téli pihenőt a császár és a bizánci hadsereg Taht-i Szulejmánban töltötték (628. március-április). Ezekben a hónapokban Huszrau láthatóan már elvesztette a fejét. Hérakleiosz sorra küldte hozzá a követeket, felszólítva, hogy egyezzenek meg a béke feltételeiről: kímélje meg alattvalói életét, és óvja meg országát a kardtól és a lángoktól. Huszrau a tábornokain kérte számon azt, hogy ilyen helyzetbe került, többeket kivégeztetett, majdhogynem sorra került még Sáhrvaráz tábornok is, pedig neki aztán igen sokat köszönhetett. A király kijelentette, hogy Séroét, aki -Sirin királyné fia - a trón kijelölt várományosa volt, félreállítja, és egy másik fiát teszi meg utódjának. Hívei már-már nem tudták, kitől tartsanak inkább: az ellenségtől-e vagy pedig saját királyuktól. Huszrau félelmében Ktésziphónból átmentette magát a Tigris túlsó, nyugati partjára, Szeleukeiába. A király, aki - megcsúfolva korábbi vitézségét - most gyáván menekült Hérakleiosz elől, már nem számíthatott a hadsereg odaadására vagy támogatására. Maga láthatta, hogy tehetetlen, és nyilván a környezete is fenyegető nyomás alatt tartotta. Az ország néhány főemberének — mindössze 22 szatrapának - sebtiben összehívott gyűlése előtt lemondott, illetve talán inkább letették a királyi hatalomból. Palotájának egyik épületében szigorú fogságba vetették. A leszámolás mögött éppen Séroé állt. Az országos gyűlés - II. Kavádh névvel - nyomban Huszrau leváltása után kikiáltotta királynak (i. sz. 628. február 25.). Az új király - apjának szeme láttára - könyörtelenül kivégeztette minden lehetséges vetélytársát, összesen 18 fivérét, apját pedig kilökte a trágyadombra. Huszrau pár nappal később nyomorult halált halt (i. sz. 628. február 28.). Séroé-Kavádh fűt-fát megígért mindenkinek: a zsold felemelését a katonáknak, szabadon bocsátást a foglyoknak, tartós békét és az adók csökkentését az országnak, korlátozások nélküli vallásgyakorlást a keresztényeknek. II. Kavádh még a Huszrau elleni puccs évében követek útján békét kért, mint levelét címezte, „fivéré”-től (!), Hérakleiosztól. Hérakleiosz úgy döntött, hogy nem viszi tovább a háborút: fő célját, a perzsa csapatok kiszorítását Kis-Ázsiából, már elérte, de talán tartott attól is, hogy II. Kavádh esetleg nagyobb hadsereget gyűjt, és megtámadja. Otthon, Konstantinápolyban, a teljes győzelemért kijáró dicsőség jutott részéül. A diadalmenet i. sz. 628. december legvégén volt. Kocsiját, amikor a városba bevonult, négy elefánt húzta, az út mentén a lakosság olajágakat lengetett, lámpásokat gyújtottak a tiszteletére. A hálaadó szentmisét Szergiosz patriarcha i. sz. 629. első napján mutatta be az Aja Szófiában. Kavádh mindössze héthónapnyi uralkodás után i. sz. 628 végén meghalt. Talán járvány végzett vele, talán Sirin anyakirályné mérge, a források mást-mást mondanak. Utána bizánci feleségétől született kiskorú - Tabari szerint mindössze hétéves - fia lett a király, III. Ardakhsír (628-629). Kavádh a halála előtt azt az óhaját nyilvánította ki, hogy Hérakleiosz császár legyen a fiú gyámja. A gyermek helyett egy udvari méltóság, a főpohárnok vitte az államügyeket. A szerencsétlen Ardakhsírnak még rövidebb idő jutott a királyságban, mint elvetemült apjának. Huszrau egykori tábornoka, Farrukhan-Sáhrvaráz, akinek a még megmaradt hadsereg a kezében volt, talán éppen Hérakleiosz császárral egyetértésben fellázadt ellene, hadserege élén bevonult a fővárosba, és megölette (629. június), majd mindjárt ő maga foglalta el a trónt. A békét, amelynek feltételeiben a bizánci és perzsa követek időközben megállapodtak, Sáhrvarát kötötte meg a császárral, valahol Armeniában: két kevély katona, akik közül az egyik végül fölébe tudott kerekedni a másiknak. A szerződést i. sz. 629 nyarán pecsételték meg. Az egyezség szerint a perzsáknak vissza kellett adniuk minden elfoglalt bizánci területet, visszarendelniük mindenünnen a csapataikat, szabadon bocsátaniuk a foglyokat. Határul, a hagyományoknak megfelelően, az Euphratészt jelölték ki: évszázadok óta ez a folyam volt az eszmei határ a két nagyhatalom között. A Kelet-római császárság visszanyerte keleti tartományait: Egyiptomot, Palesztinát, Szíriát, a római Mezopotámiát, Armeniát. Hérakleiosznak nem kellett ostrom alá vennie Ktésziphónt, mint a béke ura vonult be a Szászánida fővárosba. Szeleukeiában a városfal egyik védőtornyában talált (1967) kincslelet II. Huszrau közel kétszáz verdefényes érméjét tartalmazza, feltehetően a hadsereg vagy egy kisebb csapategység pénztára volt, és a sebtiben visszavonuló katonák nem tudták magukkal vinni. A perzsa háborút győztesként lezáró császár még abban az évben viszszafoglalta Jeruzsálemet is (i. sz. 629). Azaz a perzsa uralom összeomlása után bevonult a városba. A keresztény hagyomány szerint 37 000 hívő keresztényt szabadított ki a fogságból; a „fogság” a perzsa uralmat jelenti, a „kiszabadítás” pedig felszabadítást; eszerint azonban másfél évtizeddel korábban, amikor Jeruzsálemet elfoglalták, a perzsa katonák mégsem öltek meg minden keresztényt. Hérakleiosz engedett a keresztény papság nyomatékosan kinyilvánított kérésének, és katonái a városban sok zsidót megöltek, megtorlásul azért, mert kitartottak a perzsák mellett. Mint korábban Hadrianus, a császár a továbbiakban minden zsidót kitiltott Jeruzsálemből, megtiltotta, hogy egyáltalán belépjenek a városba vagy három mérföld sugarú környékére - írta utóbb Hitvalló Theophanész (Theophanes Confessor) (752-818) apát. A zsidók elleni atrocitások nem korlátozódtak Jeruzsálemre: más városokból, például, Edesszából is elűzték és kitiltották őket, sőt, néhány év múlva Hérakleiosz elrendelte, hogy minden bizánci zsidó köteles megkeresztelkedni. A perzsáknak, természetesen, le kellett mondaniuk a szent keresztről. Az ereklyét Hérakleiosz kívánságára Hierapoliszban (Bambüké/Mabog/Membidzs, Szíria) adták át a császárnak, i. sz. 630. nyár elején, mint várható volt, egy Euphratész menti városban, a határon. Zakhariasz patriarcha nem sokkal Hérakleiosz győzelme előtt halt meg a fogságban. Más - nyilvánvalóan kegyes-szépítő - adat szerint a kereszttel együtt visszatért Jeruzsálembe, és véget érvén küldetése, békésen elhunyt. A keresztfát Hérakleiosz ünnepélyes szertartással saját maga - mintegy dicsőséges zarándokúton - vitte vissza Jeruzsálembe (i. sz. 631). A többi ereklyét (szivacs, lándzsa) egyenesen Konstantinápolyba vitette. Az út során Tiberiaszban a keresztények megvádoltak egy zsidó férfit, bizonyos Benjámint, hogy sanyargatja őket. A kérdésre, hogy miért, azt felelte: „Mert ellenségei a hitemnek.” A császár büntetést rótt ki a zsidóra: megtérése után Neapoliszban (Nablúsz) kényszerrel megkeresztelték. A szent keresztet vivő menet (i. sz. 631. március 21.) nagypéntek napján vonult be Jeruzsálembe. Mielőtt a Szent Sír-bazilikába belépett volna, Hérakleiosz alázatosan levetette császári hatalmának jelvényeit, a diadémát és a bíbort. A patriarcha, mint Szebeosz írja, ellenőrizte, sértetlen maradt-e a kegytárgy ládáját lezáró pecsét, majd felnyitották a ládát, és a keresztet elhelyezték a templomban. Szergiosz ugyanezen a napon ünnepélyes misét mondott Konstantinápolyban. A császár a következő hetekben dicsősége teljében fogadta a keresztény világ követségeinek köszöntését. A perzsáktól és zsidóktól szerzett zsákmányból bőségesen kárpótolta a keresztény egyház és a papok veszteségeit, tartozásainak megfizetése végett külön alapítványt hozott létre, és külön adókat is kivetett. Mindezek után Hérakleiosz újból felállította a „római” igazgatást a Szentföldön, megszervezte a határőrséget is, talán nem sejtve, hogy leghamarabb éppen a déli limes védelmére lesz szükség, de azt sem, hogy a déli határok védelme - Muhammad harcosaival szemben - akkor már hiábavaló lesz. III. Az első támadást Bizánc egyik déli helyőrsége ellen az arabok éppen Hérakleiosz diadalának évében (i. sz. 629) indították (Muta, a Holt-tengertől délkeletre). Ez még sikertelen maradt. Egy évvel később a nagy Khálid ibn el-Valid tábornoknak a szíriai határtérségbe vezetett portyáján a muszlimok az Arab-félszigeten, a Negev-sivatagban, a Holt-tenger környékén már egyszerűen elsöpörték a bizánci határőrséget és a limest (i. sz. 630. október-december). Maga a keresztfa nem maradt sokáig Jeruzsálemben: négy évvel ünnepélyes visszavitele után Hérakleiosz császár, az arabok elől, Konstantinápolyba menekítette; ott, mint a menórának, nyoma veszett. Ma Jeruzsálemben, a Szent Sír-bazilika egyik külön emeleti helyiségében, csak hűlt helye látható: a Golgotha sziklába vájt kis lyuk vagy gödör, ahol a jámbor hagyomány szerint eredetileg állt. Az üres gödröt ezüstlemez díszíti. Az i. sz. VII. század második felében egy szír nyelvű keresztény jövendölés (Pseudo-Methodius) a szent kereszt felállításához mint jelhez kapcsolja a Pusztulás fiának megjelenését Jismáél, a „vadszamár az emberek (között)” (Gén. 16,12) törzséből, Jathribból (Medina); a Pusztulás fia Jeruzsálembe megy majd, és belép a templomba... A jövendölés, persze, utólagos volt, ex eventu. Omár, a második kalifa (634-644) Jeruzsálemet kétévi ostrom után, i. sz. 638-ban foglalta el. Bővebb szöveggel, forrás- és szakirodalmi hivatkozásokkal megjelenik a Keresztény-zsidó teológiai évkönyv, 2003 (szerk.: Szécsi József) lapjain. M. Tóth Éva munkája 2003. DECEMBER 19. 15 ÉLET ÉS|A' IRODALOM