Élet és Irodalom, 2003. július-december (47. évfolyam, 27-52. szám)

2003-12-19 / 51-52. szám - M. Tóth Éva: munkája • kép | illusztráció | grafika | rajz (15. oldal)

sága volt az az érv, amellyel megsze­rezte az egymásra ácsargó és a per­zsák elleni közös harctól addig vissza­húzódó keresztény alattvalók támo­gatását. A császár szent háborúra hív­ta fel a keresztényeket, először a tör­ténelemben. Nem mulasztotta el a szükséges gazdasági és katonai refor­mokat sem. A kormányzása alatt álló területeket felosztotta nagy katonai adó­kerületekre (thema), ezek élére kiterjedt jogkörrel rendelkező pa­rancsnokot állított, a körzetekben le­telepítette a hadsereg katonáit és földbirtokhoz juttatta őket. A telkes katonaság intézménye kevésbé ter­helte a kincstárat, mint a fizetett had­sereg, és a katonákat is erősebben kö­tötte a császárhoz és tábornokukhoz, mint a különben mindig késve érke­ző vagy éppen elmaradó zsold. Az új bizánci rendszer közel állt ahhoz, amelyet pár évvel korábban Huszrau Iránban bevezetett, s amelynek előz­ményei az ősrégi mezopotámiai tel­kes katonaságig mennek vissza. Az Euphratész nyugati partjának térsége Meszopotamia névvel külön thema volt. Néhány évvel később Muhammad is meghirdette (lásd Korán, 2,190 skk.; 9,36 stb.) a szent háborút (arab , dzsihád) valamennyi pogány/hitetlen, értsd: a nem muszlimok ellen (i. sz. 628). A hitetlen ellenfelek akkor ép­pen mind Hérakleiosz, mind pedig Muhammad számára a perzsák vol­tak, ámde a muszlimok mégsem pró­báltak szövetséget kötni a kereszté­nyekkel: számukra ők is hitetlenek voltak, ők is ellenfelek. A császár nagy összegű váltságdíj ellenében békét kötött az avarokkal, és elérte, hogy azok felhagyjanak a birodalom elleni támadásokkal. A ke­resztény egyház is minden anyagi erejét a rendelkezésére bocsátotta. Bizáncban nagy lelkesedés támadt a felszabadító háború iránt. A hadsereg húsvét hétfőjén indult el a fővárosból (i. sz. 622. április 5.). A legfőbb főparancsok maga a császár volt: Hérakleiosz valóban maga irá­nyította a hadműveleteket. A Fekete­tengeren hajóra szálltak, Kis-Ázsiá­­ban megverték Farrukhan-Sáhrvaráz hadseregét. Közben az avarok, meg­szegve a szerződést, mégis hátba tá­madták Bizáncot. A támadás a per­zsákkal összehangolt akció lehetett. A császárnak vissza kellett térnie Kons­­tantinápolyba. Hérakleiosz nem tántorodott meg: a következő évben folytatta a hadjá­ratot Kis-Ázsia területén. Hadserege hónapokon át szorosan a perzsák nyomában volt. Az első nagyobb üt­közetet valahol Kappadókiában vív­ták meg (i. sz. 623. február), ez a bi­zánciak fölényes győzelmét hozta. A császár feltartóztathatatlanul haladt előre Armenia és Média­ Azerbaj­dzsán térsége felé. Sáhrvaráz tábor­nok és a Dél csapatainak parancsno­ka, Sáhin tábornok hadseregét kiszo­rította Kis-Ázsiából. Azerbajdzsán fe­lől akart a perzsák hátába jutni. El­foglalta Taht-i Szulejmán szent váro­sát, lerombolta a Szászánida királyság tűz­oltárát (i. sz. 623). A győzelem al­kalmából Szergiosz patriarcha szer­tartási himnuszt költött. E győzelmei után Hérakleiosz to­vábbra is a hadszíntéren maradt, Kis- Ázsiában és a Kaukázus térségében gyűjtött hadsereget a perzsák elleni újabb harcra. A győzelem érdekében szövetséget kötött a keleti türk/kazár kagánnal is. A források hol türk, hol kazár szövetségről beszélnek. A türk kagánnal Tiflisznél (Tbiliszi) találko­zott (i. sz. 626), Ziebel (Jebgu) leszállt a lováról, és hódolattal leborult a csá­szár előtt, az pedig viszonzásul a saját diadémáját helyezte a fejére, és ígére­tet tett arra, hogy a keleti fronton majd ő fog támogatást nyújtani neki. Ziebel jelentős kazár sereget bocsátott Hérakleiosz rendelkezésére. A kagán­­nak a császár odaígérte leánya kezét is, a hercegnő (Eudokia) útnak indult a kazárok földjére, a Kaukázuson túl­ra, de Zsebel közben meghalt, így a házasság nem jött létre. Nem tétlenkedett a Nyugaton ope­ráló perzsa hadsereg sem: Kis-Ázsiá­­ban elfoglalta Ankürát (Ankara), és végre - egyezségre lépve az avarok­kal - nagy erővel ostromolni kezdte Konstantinápolyt (i. sz. 626). A város védelmét, a császár távollétében, Szergiosz patriarcha vezette. Az ava­rok visszahúzódtak, a bizánci flotta el­űzte a perzsákat az Aranyszarv-öböl­­ből, Sáhrvaráz tábornok visszavonult az ázsiai partra, Khalkédonba. Hérakleiosz császár három részre osztotta a bizánci hadsereget, az egyik az ő vezénylete alatt maradt, a mási­kat testvérére (Theodórosz) bízta, a harmadikat Konstantinápoly alá küldte. Theodórosz hadserege Észak- Mezopotámiában megverte Sáhin tá­bornok csapatait, és folytatta az előre­nyomulást, egyenest Sáhrvaráz visz­­szavonuló hadseregével szemben. A Konstantinápolyhoz kirendelt erők feltörték a város körüli ostromgyű­rűt, és délebbre, az alexandrettai­­öböl mellől újabb, heves erejű táma­dást indítottak a perzsák ellen (i. sz. 626). A hadjáratot maga Hérakleiosz vezette, nagy bátorsággal, ellenfelei úgy érezték, személyesen van jelen mindenütt. A bizánciaknak sikerült a perzsákat visszaszorítaniuk Mezopotámia terü­letére. Ezt követően Hérakleiosz újabb lendületes hadjárata folyamán megvívták a háború döntő ütközetét. A császár i. sz. 627 őszén indult el ke­letre. A Huszrau által tartott észak­mezopotámiai területeket megkerül­te, és Azerbajdzsán felől, a Zagrosz egyik híres hágóján - a 2981 méter magas Kelisin-hágón - át nyomult be a Tigris völgyébe. A két hadsereg egy görögül Kleiszurának („szikla-szo­ros”) nevezett falunál került szembe egymással, Moszul közelében, a fo­lyam bal partjánál­­ talán éppen az egykori asszír főváros, Ninua/Ninive romjai fölött magasodó dombokon (Qujundzsik vagy Nebi Júnusz). A ni­­nivei csatában (i. sz. 627. december 12.) a perzsák megsemmisítő veresé­get szenvedtek a bizánciaktól. A he­ves küzdelem hajnaltól egészen a ko­rán beálló sötétségig tartott. Hérak­­leioszt az ajkán egy lándzsa megsebe­sítette, lova (Phallasz) is sebet kapott, de a császár, karddal és lándzsával, végig együtt küzdött a katonáival. A perzsa sereg főparancsnokát, Rhara­­tész tábornokot párharcban ölte meg. A hadvezér lándzsahegyre tűzött feje rémületet keltett a perzsa harcosok soraiban. Maga Huszrau, nem annyi­ra idős kora miatt, hanem inkább azért, mert mint perzsa király nem kockáztathatta az életét, a távolból fi­gyelte a küzdelmet. Látván a csata­­vesztést, híres lova hátán menekülőre vette. A tartalék lovasság mindvégig hátrébb várakozott, parancs nélkül nem avatkozott be a harcba, és éjsza­ka, már királya és parancsnoka nél­kül, felszedte a tábort, és szétszóró­dott, ki-ki ment, amerre lova látott. A csatát követően Hérakleiosz gyorsan megszállta Ninive egész kör­nyékét, elfoglalta a két Zába hídfőit és keletebbre, a Tigris bal partján Adiabéné területének nagy részét. Amire Traianus császár egykor (i. sz. 116) oly erősen vágyott, de hiába: végre Asszíria egész területe „Róma” kezére került. A császár visszaszerzett mintegy háromszáz római hadijel­vényt, kiszabadított számos edesszai és egyéb foglyot, minden várakozását felülmúló zsákmányra tett szert. Huszrau a ninivei csata után délke­leti irányban vonult vissza, kedvenc várába, Dasztagerdbe (Dasztagerd el- Malik). A vár és palota valahol a Tig­ristől keletre, a Zagrosz hegyei felé húzódó térségben állt, délre a Dijálá­­tól, közel a Nahraván-csatorna - a Tigris keleti mellékága - kezdetéhez, Ktésziphóntól lovon talán másfél-, kétnapi távolságra. Bevonulása ünne­pélyes volt, hívei hódolattal fogadták. De nem érezhette magát biztonság­ban: Hérakleiosz szorosan a nyomá­ban volt. Huszraunak, mint hamaro­san kiderült,­­csak kilencnapnyi elő­nye maradt. A király már a harmadik napon elmenekült Dasztagerdből, a legnagyobb titokban, a legszűkebb környezetével: feleségével, Sirinnel és három ágyasával; a várfal egyik résén át szöktek ki, Ktésziphón felé. Mene­külésük első éjszakáján egy paraszt viskójában húzták meg magukat. Tá­vozásukat követően nem sokkal a bi­zánciak elfoglalták Dasztagerd várát, és felégették (i. sz. 628 legelső napjai­ban). A fővárosba Huszrau akkor már közel negyedszázada nem tette be a lábát; most Ktésziphónban szere­tett volna menedéket találni. Itt is ün­nepélyes bevonulást tartott. De Hé­rakleiosz i. sz. 628. január 10-én elér­te a Nahraván vonalát; már csupán a folyó és néhány kilométer választotta el Ktésziphóntól. Ekkor már vele vol­tak a Kaukázus felől megérkező türk - tulajdonképpen: kazár - seregek is. A Nahraván átellenes oldalán Husz­rau is nagy erőket gyűjtött össze, és hogy a bizánciak átkelését megnehe­zítsék, felégették a hidakat. Hérak­leiosz megfontoltan a várakozás mel­lett döntött. Szerencséjére, csapatait visszavonta a hegyekbe, még mielőtt megindult volna a nagy téli eső és északabbra a havazás, amely abban az évben megállás nélkül több mint egy hónapon át tartott, és teljességgel le­­hetetlenné tette a hadsereg mozgását. A kényszerű téli pihenőt a császár és a bizánci hadsereg Taht-i Szulejmán­­ban töltötték (628. március-április). Ezekben a hónapokban Huszrau láthatóan már elvesztette a fejét. Hé­rakleiosz sorra küldte hozzá a követe­ket, felszólítva, hogy egyezzenek meg a béke feltételeiről: kímélje meg alatt­valói életét, és óvja meg országát a kardtól és a lángoktól. Huszrau a tá­bornokain kérte számon azt, hogy ilyen helyzetbe került, többeket kivé­geztetett, majdhogynem sorra került még Sáhrvaráz tábornok is, pedig ne­ki aztán igen sokat köszönhetett. A király kijelentette, hogy Séroét, aki -Sirin királyné fia - a trón kijelölt vá­rományosa volt, félreállítja, és egy másik fiát teszi meg utódjának. Hívei már-már nem tudták, kitől tartsanak inkább: az ellenségtől-e vagy pedig saját királyuktól. Huszrau félelmében Ktésziphónból átmentette magát a Tigris túlsó, nyugati partjára, Szeleu­­keiába. A király, aki - megcsúfolva korábbi vitézségét - most gyáván me­nekült Hérakleiosz elől, már nem számíthatott a hadsereg odaadására vagy támogatására. Maga láthatta, hogy tehetetlen, és nyilván a környe­zete is fenyegető nyomás alatt tartot­ta. Az ország néhány főemberének — mindössze 22 szatrapának - sebtiben összehívott gyűlése előtt lemondott, illetve talán inkább letették a királyi hatalomból. Palotájának egyik épüle­tében szigorú fogságba vetették. A leszámolás mögött éppen Séroé állt. Az országos gyűlés - II. Kavádh névvel - nyomban Huszrau leváltása után kikiáltotta királynak (i. sz. 628. február 25.). Az új király - apjának szeme láttára - könyörtelenül kivé­geztette minden lehetséges vetélytár­­sát, összesen 18 fivérét, apját pedig kilökte a trágyadombra. Huszrau pár nappal később nyomorult halált halt (i. sz. 628. február 28.). Séroé-Ka­­vádh fűt-fát megígért mindenkinek: a zsold felemelését a katonáknak, sza­badon bocsátást a foglyoknak, tartós békét és az adók csökkentését az or­szágnak, korlátozások nélküli vallás­gyakorlást a keresztényeknek. II. Kavádh még a Huszrau elleni puccs évében követek útján békét kért, mint levelét címezte, „fivéré”-től (!), Hérakleiosztól. Hérakleiosz úgy döntött, hogy nem viszi tovább a há­borút: fő célját, a perzsa csapatok ki­szorítását Kis-Ázsiából, már elérte, de talán tartott attól is, hogy II. Kavádh esetleg nagyobb hadsereget gyűjt, és megtámadja. Otthon, Konstantiná­polyban, a teljes győzelemért kijáró dicsőség jutott részéül. A diadalme­net i. sz. 628. december legvégén volt. Kocsiját, amikor a városba bevo­nult, négy elefánt húzta, az út men­tén a lakosság olajágakat lengetett, lámpásokat gyújtottak a tiszteletére. A hálaadó szentmisét Szergiosz patri­archa i. sz. 629. első napján mutatta be az Aja Szófiában. Kavádh mindössze héthónapnyi uralkodás után i. sz. 628 végén meg­halt. Talán járvány végzett vele, talán Sirin anyakirályné mérge, a források mást-mást mondanak. Utána bizánci feleségétől született kiskorú - Tabari szerint mindössze hétéves - fia lett a király, III. Ardakhsír (628-629). Ka­vádh a halála előtt azt az óhaját nyil­vánította ki, hogy Hérakleiosz császár legyen a fiú gyámja. A gyermek he­lyett egy udvari méltóság, a főpohár­nok vitte az államügyeket. A szeren­csétlen Ardakhsírnak még rövidebb idő jutott a királyságban, mint elvete­mült apjának. Huszrau egykori tábor­noka, Farrukhan-Sáhrvaráz, akinek a még megmaradt hadsereg a kezében volt, talán éppen Hérakleiosz császár­ral egyetértésben fellázadt ellene, hadserege élén bevonult a fővárosba, és megölette (629. június), majd mindjárt ő maga foglalta el a trónt. A békét, amelynek feltételeiben a bizánci és perzsa követek időközben megállapodtak, Sáhrvarát kötötte meg a császárral, valahol Armeniá­­ban: két kevély katona, akik közül az egyik végül fölébe tudott kerekedni a másiknak. A szerződést i. sz. 629 nya­rán pecsételték meg. Az egyezség sze­rint a perzsáknak vissza kellett adniuk minden elfoglalt bizánci területet, visszarendelniük mindenünnen a csa­pataikat, szabadon bocsátaniuk a fog­lyokat. Határul, a hagyományoknak megfelelően, az Euphratészt jelölték ki: évszázadok óta ez a folyam volt az eszmei határ a két nagyhatalom kö­zött. A Kelet-római császárság vissza­­nyerte keleti tartományait: Egyipto­mot, Palesztinát, Szíriát, a római Me­zopotámiát, Armeniát. Hérakleiosz­­nak nem kellett ostrom alá vennie Ktésziphónt, mint a béke ura vonult be a Szászánida fővárosba. Szeleukeiá­­ban a városfal egyik védőtornyában talált (1967) kincslelet II. Huszrau kö­zel kétszáz verdefényes érméjét tartal­mazza, feltehetően a hadsereg vagy egy kisebb csapategység pénztára volt, és a sebtiben visszavonuló katonák nem tudták magukkal vinni. A perzsa háborút győztesként lezá­ró császár még abban az évben visz­­szafoglalta Jeruzsálemet is (i. sz. 629). Azaz a perzsa uralom összeomlása után bevonult a városba. A keresz­tény hagyomány szerint 37 000 hívő keresztényt szabadított ki a fogságból; a „fogság” a perzsa uralmat jelenti, a „kiszabadítás” pedig felszabadítást; eszerint azonban másfél évtizeddel korábban, amikor Jeruzsálemet el­foglalták, a perzsa katonák mégsem öltek meg minden keresztényt. Hé­rakleiosz engedett a keresztény pap­ság nyomatékosan kinyilvánított ké­résének, és katonái a városban sok zsidót megöltek, megtorlásul azért, mert kitartottak a perzsák mellett. Mint korábban Hadrianus, a császár a továbbiakban minden zsidót kitil­tott Jeruzsálemből, megtiltotta, hogy egyáltalán belépjenek a városba vagy három mérföld sugarú környékére - írta utóbb Hitvalló Theophanész (Theophanes Confessor) (752-818) apát. A zsidók elleni atrocitások nem korlátozódtak Jeruzsálemre: más vá­rosokból, például, Edesszából is elűz­ték és kitiltották őket, sőt, néhány év múlva Hérakleiosz elrendelte, hogy minden bizánci zsidó köteles megke­­resztelkedni. A perzsáknak, természetesen, le kellett mondaniuk a szent kereszt­ről. Az ereklyét Hérakleiosz kívánsá­gára Hierapoliszban (Bambüké/Ma­­bog/Membidzs, Szíria) adták át a csá­szárnak, i. sz. 630. nyár elején, mint várható volt, egy Euphratész menti városban, a határon. Zakhariasz pat­riarcha nem sokkal Hérakleiosz győ­zelme előtt halt meg a fogságban. Más - nyilvánvalóan kegyes-szépítő - adat szerint a kereszttel együtt visszatért Jeruzsálembe, és véget ér­vén küldetése, békésen elhunyt. A keresztfát Hérakleiosz ünnepé­lyes szertartással saját maga - mint­egy dicsőséges zarándokúton - vitte vissza Jeruzsálembe (i. sz. 631). A töb­bi ereklyét (szivacs, lándzsa) egyene­sen Konstantinápolyba vitette. Az út során Tiberiaszban a keresztények megvádoltak egy zsidó férfit, bizo­nyos Benjámint, hogy sanyargatja őket. A kérdésre, hogy miért, azt fe­lelte: „Mert ellenségei a hitemnek.” A császár büntetést rótt ki a zsidóra: megtérése után Neapoliszban (Nab­­lúsz) kényszerrel megkeresztelték. A szent keresztet vivő menet (i. sz. 631. március 21.) nagypéntek napján vo­nult be Jeruzsálembe. Mielőtt a Szent Sír-bazilikába belépett volna, Hérak­leiosz alázatosan levetette császári ha­talmának jelvényeit, a diadémát és a bíbort. A patriarcha, mint Szebeosz írja, ellenőrizte, sértetlen maradt-e a kegytárgy ládáját lezáró pecsét, majd felnyitották a ládát, és a keresztet el­helyezték a templomban. Szergiosz ugyanezen a napon ünnepélyes misét mondott Konstantinápolyban. A csá­szár a következő hetekben dicsősége teljében fogadta a keresztény világ követségeinek köszöntését. A per­zsáktól és zsidóktól szerzett zsák­mányból bőségesen kárpótolta a ke­resztény egyház és a papok vesztesé­geit, tartozásainak megfizetése végett külön alapítványt hozott létre, és kü­lön adókat is kivetett. Mindezek után Hérakleiosz újból felállította a „ró­mai” igazgatást a Szentföldön, meg­szervezte a határőrséget is, talán nem sejtve, hogy leghamarabb éppen a déli limes védelmére lesz szükség, de azt sem, hogy a déli határok védelme - Muhammad harcosaival szemben - akkor már hiábavaló lesz. III. Az első támadást Bizánc egyik déli helyőrsége ellen az arabok éppen Hérakleiosz diadalának évében (i. sz. 629) indították (Muta, a Holt-tenger­től délkeletre). Ez még sikertelen ma­radt. Egy évvel később a nagy Khálid ibn el-Valid tábornoknak a szíriai ha­tártérségbe vezetett portyáján a muszlimok az Arab-félszigeten, a Ne­­gev-sivatagban, a Holt-tenger kör­nyékén már egyszerűen elsöpörték a bizánci határőrséget és a limest (i. sz. 630. október-december). Maga a keresztfa nem maradt so­káig Jeruzsálemben: négy évvel ün­nepélyes visszavitele után Hérak­leiosz császár, az arabok elől, Kons­tantinápolyba menekítette; ott, mint a menórának, nyoma veszett. Ma Je­ruzsálemben, a Szent Sír-bazilika egyik külön emeleti helyiségében, csak hűlt helye látható: a Golgotha sziklába vájt kis lyuk vagy gödör, ahol a jámbor hagyomány szerint eredetileg állt. Az üres gödröt ezüst­lemez díszíti. Az i. sz. VII. század második felé­ben egy szír nyelvű keresztény jöven­dölés (Pseudo-Methodius) a szent ke­reszt felállításához mint jelhez kap­csolja a Pusztulás fiának megjelené­sét Jismáél, a „vadszamár az embe­rek (között)” (Gén. 16,12) törzséből, Jathribból (Medina); a Pusztulás fia Jeruzsálembe megy majd, és belép a templomba... A jövendölés, persze, utólagos volt, ex eventu. Omár, a má­sodik kalifa (634-644) Jeruzsálemet kétévi ostrom után, i. sz. 638-ban foglalta el. Bővebb szöveggel, forrás- és szak­­irodalmi hivatkozásokkal megjelenik a Keresztény-zsidó teológiai évkönyv, 2003 (szerk.: Szécsi József) lapjain. M. Tóth Éva munkája 2003. DECEMBER 19. 15 ÉLET ÉS|A' IRODALOM

Next