Élet és Irodalom, 2003. július-december (47. évfolyam, 27-52. szám)

2003-12-19 / 51-52. szám - Gaál József: munkája • kép | illusztráció | grafika | rajz (II. oldal)

130 pont Versenyképesség és növekedés Az ezredfordulótól napjainkig terjedő időszak gaz­■­daságpolitikájának legfontosabb célja az európai gazdaság lassabb növekedése nyomán szükségszerű­en korlátozottan bővülő hazai kiviteli teljesítmény pótlá­sa, a belső kereslet gyors növelésével. Mint Németország példáján (7. pont) láttuk, ez nem feltétlenül éssze­rűtlen, ha a gazdaság valóban belső kereslethiánnyal küzd, miközben rengeteg hazai megtakarítást ex­portál a komoly többlettel bíró nemzetközi fizetések mérlegén keresztül. Tudnivaló volt azonban, hogy az ezredforduló Magyarországának nem volt belső megta­karítási többlete, mert bármennyire látványosan nőtt is a kivitel a megelőző négy évben, az import összérté­ke mindig jóval meghaladta az exportét. Nálunk te­hát egyáltalán nem volt belső kereslethiány, a rend­re deficites folyó fizetési mérleg éppen azt jelezte, hogy az ország folyamatosan külföldi jövedelmet importált a megtakarítások belföldi kínálatát rendre meghaladó hazai (felhalmozási) kereslet kielégítése végett. Olyan gazdaságban, ahol nincs belső kereslethiány,­­ hanem éppen ellenkezőleg, a gyors felhalmozás által indokolt keresleti többlet van, a belső kereslet továb­bi növelése csak mesterségesen, a piacot politikailag felül­írva történhet. Ennek két legfontosabb módja a költ­ségvetési túlköltekezés (a fiskális politika további lazí­tása) és a reálbérek a termelékenység átlagos emel­kedését meghaladó növelése (laza jövedelempoliti­ka). A 8. és 9. pontokban már jeleztem, hogy az ilyen gazdaságpolitika gyorsan elrontja a pénzügyi egyensúlyt, ami persze az egyensúlyt felesleges kor­látnak tekintő kormányok számára mellékes. Nem lehet azonban közömbös még az ilyen kormányok számára sem az a tény, hogy a belföldi kereslet mes­terséges túlpörgetésén alapuló, a gazdasági törvé­nyeket látványosan lebecsülő, tudatosan figyelmen kívül hagyó, nyíltan „akarnoki” (voluntarista) gazda­ságirányítás nem eredményezi a gazdasági teljesítmény tartós élénkülését sem, ami pedig ennek a gazdaságpolitiká­nak éppen a legfontosabb meghirdetett célja. Ennek az összefüggésnek a belátása roppant egyszerű.­­ Növelve a hazai keresletet, mindenekelőtt a fogyasztás és a behozatal fog emelkedni. A növekvő fogyasztás adott jövedelemszínvonal mellett tovább csökkenti a meg­takarításokat. Az államháztartás túlköltekezése és az élénkülő lakossági fogyasztás most már nemcsak a bel­földi, hanem a külföldi megtakarításokat is elszívja a növekedés motorját képező vállalati beruházások elől. Nő a költségvetés hitelfelvétele, emelkednek a kama­tok. Nő a folyó fizetési mérleg hiánya, még tovább emelkednek a kamatok. Az állami túlköltekezés, nem is olyan lassan, felzabálja nemcsak az összes belföldi, hanem a külföldi megtakarítást is. Az állam egyre in­kább kiszorítja a vállalatokat a tőkepiacról és a hitele­zésből. A vállalatok felhalmozása csökken, és ezzel megáll a gazdaság eddig csak lassúnak tartott növekedése. Abszurd elmélet? Ne higgyük! Magyarország elmúlt­­ három éve ékesen bizonyítja ezt. Minden mestersé­ges élénkítési kísérlet ellenére három éve folyamatosan csökken gazdaságunk növekedési üteme. Tavaly, amikor a választások évében az államháztartás hiánya kiug­róan magas volt, az állam felzabálta nemcsak az ösz­­szes belföldön keletkezett, hanem az összes külföld­ről behozott megtakarítást is. 2002-ben a vállalati szektor is nettó megtakarítóvá vált, ahelyett, hogy a növeke­dés érdekében beruházott volna. Az állam tavaly több mint száz százalékig kiszorította a vállalatokat a nem­zetgazdaság számára egyáltalán rendelkezésre álló külső és belső megtakarítások felhasználásából. Látható tehát, hogy kis és nyitott, felzárkózó és átme­■ neti gazdaságban a növekedést akkor sem lehet mes­terséges eszközökkel felpörgetni, ha nem kívánunk tekintettel lenni a pénzügyi egyensúly szempontjaira, noha ez utóbbi még erősebb korlát és - elsősorban a kölcsönforrások drasztikus drágulásán keresztül - már azelőtt lefékezi a növekedést, mintsem a vállala­tok beruházási erőforrásai teljesen elfogytak volna. A nemzetközi pénz- és tőkepiacokba teljesen akadály­­mentesen befont magyar gazdaság irányítói számára van egy szigorúbb követelmény is: nem elég okosnak lenni, hanem okosnak is kell látszani. Magyarul szak­szerű gazdaságpolitika és annak színvonalas nyilvános kép­viselete győzheti csak meg hitelezőinket arról, hogy ér­demes megtakarításaikat nekünk átengedni. A 2004-es magyar költségvetés már tükrözi ezt a fel­■ ismerést. A kormány belátta, hogy a nyakló nélküli túlköltekezés nemcsak hogy elszívja a vállalatok elől a beruházási erőforrásokat, hanem az államadósság mértéktelen felszaporodása, amit ma már kizárólag külföldi hitelek fedeznek, előbb-utóbb katasztrófába sodorhatja Magyarországot. Ha már az exportvezé­relt, hatékony vállalati beruházásokkal táplált, egyensúlyőrző gazdasági növekedés alapjait sikerült is felelőtlenül megbontani, legalább ne boruljon fel végleg maga a pénzügyi egyensúly. Rendkívül fon­tos, hogy a valutaválság után a kormány igyekezzen elkerülni legalább az állam pénzügyi csődjét. Még jobb lenne, ha ezen túlmenően képes lenne újraindí­tani az exportvezéreit és egyensúlyőrző, ezért fenntartható és gyors gazdasági növekedést. Szellemi kiindulópontként érdemes újra visszanyúl­■ mi az 1995-96-os stabilizációhoz. Hitelesen állítható, hogy annak mindkét fő célja, az államcsőd elkerülé­se és a hazai munkaerő nemzetközi versenyképessé­gének helyreállítása, maradéktalanul megvalósult. Ma az államcsőd réme még nem fenyeget, ha a kor­mány világos lépéseket tesz ennek elkerülésére. Ha viszont újra kívánjuk indítani az exportvezérelt nö­vekedést, akkor érdemben javítani kell a magyarországi munkaerő nemzetközi versenyképességét. A verseny és versenyképesség kifejezéseket sokan­­ nem szeretik, mert pontatlannak és egyben méltat­lannak tartják a társadalmi élet bonyolult folyamata­it lelketlen piaci értékekre visszavezetni. Magam is azt vallom, hogy a társadalmi élet sokszínűsége nem írható le pusztán piaci fogalmak alapján. Azt állítom csupán, hogy ha társadalmi összeél a nyugati élet­­színvonal belátható időn belüli elérése, akkor ehhez hosszú időn át gyorsabb növekedésre van szüksé­günk, mint a nyugat-európai országoknak. Ezt a nö­vekedést pedig csak akkor tudjuk tartósan biztosíta­ni, ha látványosan javítjuk versenyképességünket. A nemzetközi versenyképesség nehéz fogalom. Nem­­ egyszerűen a munkaerő olcsó voltát jelenti, noha nem tagadható, hogy sok esetben bizony azt is. Sok­kal inkább valami arányt igyekszik megragadni a munkaerő ára és minősége között. Lehet a munkaerő igen drága, ha minősége kiváló, mert akkor magas minőségű és így magas áron eladható árut lesz képes előállítani. Drága áru költségében a drága munka­erőé viszonylagosan kevesebb is lehet, mint olcsó áruéban az olcsó munkaerőé. A munkaerő verseny­­képessége a termékegységre jutó munkaerőköltséggel, vég­ső soron tehát a termelékenységgel tart párhuzamot. Ennek a meghatározásnak fontos politikai üzenete is­­ van. Közép- és Kelet-Európa országaiban gyakori, hogy a szakszervezetek a bérek gyors növelését kö­vetelik azon az alapon, hogy az árak már nemzetközi színvonalúak, de a bérek még messze elmaradnak a nyugat-európai mértéktől. Ez a logika nem veszi fi­gyelembe a legfontosabb tényezőt, a munka termelé­kenységét. Márpedig a béreknek nem az árakkal, hanem a termelékenységgel kell lépést tartaniuk, ha tartós eredményekkel kívánunk felzárkózni. Ez a szigorú összefüggés zsarnokian akarnoki gazda­■­ságpolitikával megsérthető, de sohasem büntetlenül. A munkaerőpiac szerkezete olyan, hogy magas ter­melékenységi növekedéssel megáldott területeken a versenyképesség romlása nélkül gyorsan emelkedő bérek bizony átgyűrűznek az alacsony termelékeny­ségi növekedést felmutató területekre. Ez sem feltét­lenül baj, ha ez utóbbi szektorokban van mód az árak emelésére, és a piac hajlandó is azokat elismerni. Ti­pikusan ilyenek a belföldi személyi szolgáltatások, ét­termek, szállodák, fodrászatok stb., amelyek nem kénytelenek szembenézni komolyabb mértékű im­portversennyel. Más a helyzet azonban a feldolgozó­­iparban, mezőgazdaságban, egyéb szolgáltatások te­rületén. Az itt kifizethető béreket az import és az ex­portverseny egyaránt szorítja. A tőkeáramlások te­kintetében is teljesen nyitott, felzárkózó gazdaságok­ban ma már nemcsak a külföldi vagy hazai befekte­tők érkezése, hanem azok távozása is napi élmény. És noha a telephelyválasztásnak van még ezeregy ténye­zője, semmiképpen sem tagadható, hogy a termék­­egységre jutó munkaerőköltség, még inkább ennek jövőbeni várható változása, nagymértékben befolyá­solja a vállalkozók befektetési döntéseit. Adódik egy különösen kegyetlen következtetés. Kö­■­zép- és Kelet-Európa kicsi, nyitott gazdaságai - tet­szik, nem tetszik - egyszerre három óriási történelmi kihívással kénytelenek szembenézni: a piactagadó gazdálkodásból a piacgazdaságba történő átmenettel, az Európai Unióhoz való csatlakozást megelőző és követő felzárkózással, végül, de nem utolsósorban a világgazdaság rohamléptekben előremozgó kinyílá­sával és a korábban elkülönült részpiacok összefonó­dásával, csúnya szóval a globalizációval. Lehet ezeket a kihívásokat nem szeretni, finnyásan elutasítani, csak egyet nem lehet tenni: figyelmen kívül hagyni őket. Eme hármas kihívás figyelmen kívül hagyása nem pusztán a ma elért fejlettségi szint megtartását veszélyeztetné, hanem beprogramozná Magyaror­szág gyors hanyatlását. A siker az utóbbi három évben folytatott jövőfelélő gazdaságpolitika miatt lényegesen meg­gyengült nemzetközi versenyképességünk gyors helyreállítá­sától, majd folyamatos további javításától függ, gyakorlatban is nehezen hangolhatok össze. A közöt­tük lévő látszólagos ellentétek különösen gazdag tár­háza Közép- és Kelet-Európa, ahol a jövedelmi és vagyoni különbségek nagy része még ma is sokszor áttekinthetetlen és a bennfentesekre korlátozott ver­seny nyomán keletkezik, és ezeket próbálja aztán vagy tompítani a társadalmi közérzületet nem tükrö­ző kényszerszolidaritás vagy látszólag oldani a jómó­­dúakat támogató hamis szolidaritás. A verseny és a szolidaritás között azonban elvi ellentét­­ nincs. Harminc hónappal ezelőtti témafelvezető írásomban (ÉS, 2001. június 8.) igyekeztem bizo­nyítani, hogy az uralkodó közérzületet kifejező va­lódi szolidaritás kifejlődésének legjobb táptalaja a nyílt, mindenki számára rendelkezésre álló és tisz­ta eszközökkel folytatott, átlátható piaci verseny, hiszen ez adja azt a nyilvános és leginkább elfogad­ható erkölcsi keretet, amelyben a társadalom jó­módú tagjai önként és önérdekből sort kerítenek a verseny miatt szükségképpen kialakuló egyenlőt­lenségek korlátozására. Most ehhez hozzáteszem, hogy ha a fő cél Magyarország felzárkózása nem növekvő jövedelmi és vagyoni különbségek és ha­tározottan csökkenő esélybeli egyenlőtlenségek mellett, akkor a hazai munkaerő nemzetközi versenyké­pességét azok a reformok fokozzák leginkább, amelyek egyszersmind erősítik a társadalom valódi szolidaritását. A tartósan gyors, egyensúlyőrző növekedés leg­jobb biztosítékát olyan gazdaságpolitika és szerke­zeti reformok képezik, amelyek a versenyképesség javítása mellett egyúttal újjáépítik a társadalmi szo­lidaritást, és viszont. Az ezredforduló óta hazánkban folytatott gazdaság­■ politika versenyképességünk romlása miatt nem pusztán növekedésellenes, hanem kifejezetten szolidari­tásellenes is. Mint a szegénység és a szolidaritás össze­függéseit taglaló legutóbbi cikkemben (ÉS, 2003/34.) kimutattam, Magyarországon ma túl sok tekintetben jómódúakat támogató jóléti politika uralkodik. Utaltam arra is, hogy az antiszociális és antiszolidáris jóléti po­litika jelzett intézményei (alanyi jogú családi pótlék, a lakáshitelezés támogatási rendszere, tandíjmentes fel­sőoktatás stb.) szent tehenekké váltak, amihez a politikai osztály befolyásos csoportjai nem mernek és talán nem is akarnak hozzányúlni. Szociális érzékenységre tehát hiába hivatkozok, nem érek célt vele. Haszno­sabb lesz, ha bebizonyítom, hogy valóban szolidáris, a rászorultakat megcélzó jóléti politika nélkül fenntartható gazdasági növekedés, így felzárkózás sincs. 2003. DECEMBER 19. Versenyképesség és szolidaritás Van egy negyedik kihívás is, jelesül a jövőbeni gazda­­­­ság- és társadalomfejlődés minősége. Míg az átmenet, a felzárkózás és a globalizáció mindenekelőtt külső ki­hívást képvisel, ez a negyedik elsősorban belső indíté­kú követelmény. Vajon milyen fejlődést akarunk? Olyat-e, ahol az átmenet győzelméből, a felzárkózás sikeréből és a globális világ áldásaiból mindenki ré­szesedik? Olyat-e, ahol a növekedés hozamából min­denki vehet, ráadásul a mainál jóval egyenlőbben? Olyat-e, ahol a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek na­gyobb társadalmi csoportok között bizonyosan nem növeked­nek, az életesélyek különbségei viszont határozottan csök­kennek? Olyat-e, amelyben a verseny mellett érvényesül a társadalmi szolidaritás? A verseny és a szolidaritás mint két alapvető érték és a társadalomszervezési elv együttes uralma nem ma­gától értetődő. Nemcsak a fejekben, hanem néha a A költségvetés mérete és szerkezete Az államháztartás különböző csatornáin keresztül­­ folyó jövedelem-újraelosztás három metszetben ér­dekel bennünket. A költségvetés hiánya mellett gaz­dasági és társadalmi szempontból egyaránt nagy je­lentőségű a jövedelem-újraelosztás terjedelme és szer­kezete is. A költségvetési hiányról már tudjuk, hogy az az át­■ meneti gazdaságokban igencsak növekedésellenes, mert jellemzően elszívja a külföldi és belföldi meg­takarításokat a vállalati szektor beruházásai elől, és tipikusan hozzájárul mind az államadósság, mind az ország külső adósságának növekedéséhez is (17. és 27. pontok). Érdemes észrevenni, hogy az állam­­adósság növekedését eredményező hiány kifejezet­ten szolidaritásellenes is. Az állam minden adóssága a jövőbeni nemzedékek közterheit fokozza, akiket ennek vállalásáról nem kérdez meg senki. Bár remélhető, hogy a jövő nemzedékei gazdagabbak lesznek, mint a maiak, ez a pályakezdő fiatalokra rendsze­rint nem igaz. Noha a komoly mértékű magán­nyugdíj-megtakarítással rendelkező, tehát jómódú idősek számára előnyös befektetést kínál a magas hozamú állami adósságlevél, az ilyennel nem bíró alacsony jövedelmű pályakezdők a múlt nagy defi­citjéből csak a jelen nagy adóterheit élvezik. Az ál­lamadósság növekedésével nem a jövő, hanem annak el­zálogosítása kezdődik el. BOKROS UVOS 2004-ben is a hónap minden utolsó csütörtökén ÉS-vacsora. ÉTEL ÉS IRODALOM Pápai Erika és Vallai Péter felolvasásával Dη ÉLET ÉS ÍRÓ IRODALOM

Next