Élet és Irodalom, 2004. janár-június (48. évfolyam, 1-26. szám)

2004-04-30 / 18. szám - Demszky Gábor: A szamizdattól az Európai Unióig (6. oldal)

A Körülírt zuhanás - hogy Petri verskötetének címét kölcsönöz­zem - napjainkban ér véget. Jel­képértékű, hogy közvetlenül a buda­pesti szamizdatkiállítás után lép be Magyarország az Európai Unióba. A magyar szamizdat két évtizeddel előbb érkezett vissza Európába, mint maga az ország. Megbontotta a hall­gatás és félelem falát, amit a szovjet megszállás, a Rákosi-éra totális dikta­túrája és a Kádár-rendszer - bibói ér­telemben vett - „hamis kiegyezése” emelt Magyarország és minden egyes polgára elé. Orosz, cseh és lengyel társaival együtt összekapcsolta a meg­osztott Európa egyik felén azokat, akik a szabadságot akarták azokkal, akik Európa másik felén nem törőd­tek bele Európa széthasításába. „Szel­lemileg és kulturálisan a vasfüggöny sosem volt képes megosztani Euró­pát, amely a szabadság gondolatán alapult” - hangzott el Joschka Fischer német külügyminiszter szájából is a kiállítás budapesti megnyitóján. A szamizdat- és tamizdat-korszak Euró­pa szabad és elnyomott felének első egyesülési kísérlete volt. A 70-es, 80-as években is létezett egy „Másik Magyarország” — ahogy Ottlik Géza keresztelte el a tisztessé­ges magyarok szellemi közösségét még a 40-es években, akkor persze Horthy Magyarországával szemben. Az 1968-as csehszlovákiai megszállás utáni időkben fogant magyar demok­ratikus ellenzék a ’68-as és chartás csehekkel, szlovákokkal és a Szolida­ritás Lengyelországával együtt képvi­selte Közép-Európában a szabadság európai eszméjét. Ez a négy közép­európai ország most együtt lép be az Európai Unióba. Erre utaltam a minap, amikor az „EU-lomtalanításon” letettem a néhai politikai rendőrség rólam és hat ba­rátomról készített megfigyelési jelen­téseit, a két kötetben általunk összeál­lított „Egyesített dossziét”. Arra utal­tam, hogy nem vihetjük magunkkal az Unióba azt a bolsevista gyakorla­tot, amelyikben megfigyelték, lehall­gatták, követték, zaklatták, üldözték, bebörtönözték a polgárokat, csak azért, mert más politikai nézeteket vallottak, mint a pártállam vezetői. Nem vihetünk magunkkal az Unióba olyan titkosszolgálatokat, amelyek a terroristák, kábítószer-csempészek, pénzmosók, maffiózók, erőszakra szervezkedők és kémek helyett vagy mellett bármilyen gondolkodású és pártállású, a politikai jogaikat béké­sen gyakorló állampolgárokat figyel­nek meg. És nem vihetjük magunk­kal azt a gyakorlatot sem, amelyik a múltban folytatott törvénytelen tevé­kenység egy jelentős részét továbbra is titkolja, megfosztva a diktatúra ül­dözöttjeit és a társadalmat saját múlt­ja valódi megismerésétől. Semmilyen diktatórikus reflexet tanúsító gyakor­latot nem vihetünk magunkkal a de­mokratikus, szabad Európába. Ha egyszer elszánjuk magunkat az országos lomtalanításra, azon sem árt elgondolkozni, mi az viszont, amit magunkkal vigyünk Európába. Az autonóm és kritikai szellem alternatí­váját. Azt a szellemet, amelyet a Mille­nárison megrendezett közép- és ke­let-európai szamizdatkiállítás de­monstrált. Mert a szovjet emberjogi és kisebbségi ellenzék, a Charta ’77, a Solidarnosc, a magyar demokratikus ellenzék, az underground-avantgárd kultúra ütötték azokat befoltozhatat­­lan réseket a vasfüggönyön, amelyek­ről Joschka Fischer beszélt. Vigyük magunkkal a hajdan disz­­szidensnek nevezett viselkedésmódot. Amiről Kis János azt írta, hogy „a disszidenst a cselekvésmódja állította szembe a kritikusokkal, reformerek­kel, belső emigránsokkal. Disszidens az volt, aki tüntető módon figyelmen kívül hagyta a pártállam által előírt és szankcionált magatartási szabályokat. Nem megkerülte őket, hanem eluta­sította, s nem titokban, hanem a lehe­tő legnagyobb nyilvánosság előtt. A rendszer törvényeivel, szokásaival és eljárásaival magasabb elveket állított szembe: az emberi jogok alapelveit. Azt mondta, hogy bár az állam tiltja és bünteti az előzetes engedély nélkü­li megszólalást, neki joga van a szabad beszédhez. Azt mondta, bár az állam tiltja és bünteti az előzetes engedély nélküli gyülekezést és szervezkedést, neki joga van hozzá, hogy másokkal gyűlésbe jöjjön össze és szervezetet al­kosson. Nem ő sérti meg a jogot, ami­kor szabadon cselekszik, hanem az ál­lam sérti meg az ő jogát, amikor meg akarja akadályozni őt a szabad cselek­vésben. A disszidens az elvekkel iga­zolt engedetlenség gyakorlatát űzte.” Az ellenzéki magatartástól a reál­politikai tevékenységig erkölcsi pá­lyán­­ Václav Havellal szólva, „a ha­talomnélküliek hatalmán” át­­ veze­tett az út. A disszidenseknek nincse­nek tankjaik, nincs erőszakszervezet­ük, nincs pénzük, de van egy min­den erőszakszervezetnél hatalmasabb eszközük: az erkölcsi igazság - írta a Charta ’77 szóvivője. A totalitárius ál­lam az emberek kényelemszereteté­re, a fogyasztói javak utáni vágyako­zására épít. Addig van hatalma a tár­sadalom fölött, ameddig az egyének ilyen kicsinyes érdekeknek hódol­nak. Ha csak néhányan is akadnak, akiket nem a kényelem és a jólét ér­deke vezérel, hanem az igazságszere­tet, a totális államhatalomnak vége. Azokat, akik eldöntötték, hogy igaz­ságban fognak élni, sem megfélemlí­teni, sem megvásárolni nem lehet. Nevükön nevezik a dolgokat, az igaz­ról kimondják, hogy igaz, a hamis­ról, hogy hamis. Példájuk menthetet­lenné teszi a totális államot, mert az nem lehet meg a hazugság egyed­uralma nélkül. A Millenáris D-csarnokában meg­rendezett kiállítás, a Szamizdat - Alter­natív Kultúrák Közép- és Kelet-Európából 1956-1989 című tárlat demonstrálta, hogy a politikának van egy reálpoliti­kán túli hatékony szférája is. Ez az ideálpolitika győzött Közép- és Kelet- Európában 1989-ben. A reálpolitikai felfogás alapján az európai bolsevik diktatúrákat a reagani túlfegyverke­­zési verseny és az államszocializmus gazdasági csődje buktatta meg. Ez igaz. Ám a belső ellenzék, a szamizdat és az autonóm szellemi tevékenység mutatott fel alternatívát a diktatúrá­val szemben, ezért e köré kristályoso­dott ki a krízisek nyomán az új de­mokratikus intézményrendszer. Ahogy Adam Michnik mondta a Szo­lidaritás-mozgalomról: „Maroknyi védtelen ember magán-összejövetele­iből újjászületett egy egész nemzet”. Vagy ahogy Konrád György írja a magyar demokratikus ellenzékről: „Kicsiből lesz a nagy, perifériából a centrum.” A szovjet emberjogi és ki­sebbségi ellenzék, a Charta ’77, a So­­lidamosc, a magyar demokratikus el­lenzék, az underground-avantgárd kultúra befoltozhatatlan rést ütöttek azon a bizonyos falon Közép- és Ke­let-Európában. 1990 után sok minden másképp történt, mint ahogy azt mi, kelet- és közép-európai ellenzékiek reméltük. De a sajtó szabadsága tényleg olyas­formán alakult, ahogy reméltük. És ennek a szabadságnak a pionírjai a szamizdatkészítők, a független írók, gondolkodók és alternatív művészek voltak. A szamizdat ősformájában a halálos megtorlás árnyékában megnyilvánu­ló elemi kifejezési vágyból született. 1936-38 között a Szovjetunióban a „nagy terror” évei alatt hárommillió embert tartóztattak le, s egymilliót ki­végeztek. Anna Ahmatova fiát, Lev Gumiljev költőt és orientalistát is le­tartóztatták és kényszermunkára ítél­ték. A nagy orosz költő versben pana­szolta el fia sorsát, emléket állítva mindazon asszonyoknak, akik a bör­tönök előtt hosszú sorokban várakoz­tak nap mint nap. Mivel e versért ha­sonló sors várt volna rá is, a költő egy bizalmasa betéve megtanulta a verset, majd a kéziratot elégették. így terjed­tek szájról szájra a Gulágon született lágerdalok is, ugyanígy születtek és maradtak fenn a Rákosi-korszak és az ’56 utáni megtorlás börtönversei. A Recsken bebörtönzött Faludy György rabvers-kötetét rabtársai fejezeten­ként megtanulták, bízva abban, hogy kijutnak a magyar gulágról, s majd szabadon papírra is vethetik azokat. Ahogy Ahmatova mondta: visszatért a „Gutenberg előtti korszak”. Nagyjá­ból 1956-tól a Szovjetunióban megin­dult az előbb szórványos, majd egyre szervezettebb gépiratos illegális önki­adás (szamizdat - szemben az állami gonúzdattal). Az irodalomhoz hamaro­san csatlakoztak a jogsértésekről, a Gulágról, a másként gondolkodók sorsáról szóló beszámolók. Ennek a szamizdatnak a csúcsműve volt Szol­­zsenyicin Gulág-szigetcsoport című do­kumentumregénye. Közben a megszállt és bolsevizált közép-európai országokban­­megszü­lettek az alternatív kulturális mozgal­mak. 1968 után pedig Lengyelor­szágban, Csehszlovákiában, majd Ma­gyarországon is megjelent az emberi jogokat követelő, az ellenállás módo­zatait taglaló, a jogsértések ellen tilta­kozó szamizdat. A diktatúra feltételei között minden erkölcsi ellenállás er­jesztő kovász, és ezáltal politikai hord­­ereje van. A ’70-es évek végére Kö­­zép-Kelet-Európában az öncenzúra nélküli művészet megjelenése, a mű­vészi szabadság és az emberi jogok követelése történelmi szövetséget kö­tött egymással. Párhuzamos, második nyilvánosság alakult ki, amely átalakí­totta a politikai tájképet. Ma, a műholdas televízió és az in­ternet korában már nehéz elképzelni, hogy a keleti blokk országaiban a múlt század utolsó évtizedéig legális úton magánember lényegében nem juthatott semmiféle információtováb­bításra alkalmas eszközhöz. A sokszo­rosító, a másoló, a nyomdagép ma­gáncélú használata büntetőjogilag til­tott volt. Mégis megtörtént Kelet-Európá­­ban a szóbeliségről az írásbeliségre, arról pedig a nyomtatott sokszorosí­tásra való áttérés, újra eljutottunk a Gutenberg-korszakig. A kézzel írott versesköteteket és kéziratokat hama­rosan felváltották a gépelt másola­tok. Ehhez nem kellett más, mint át­ütőpapír, indigó, írógép. Ezután jöt­tek a kőnyomatok, a stencilpapír és a legdemokratikusabb, a ramka­­technika, a szitanyomtatás és a sten­cilpapír együttes alkalmazása. A ramkát - ami egy képkeretbe feszí­tett szitából, nejlonból és egy lehúzó gumiból állt - nem lehetett kiirtani. Ha rávetette magát a rendőrség, ak­kor máshol bukkant fel. Nem csa­pott zajt, és nem kellett hozzá elekt­romos áram. Ez a zseniális lengyel találmány csapás volt a puha dikta­túrára. Bárki és bárhol sok ezer pél­dányban sokszorosított újságot vagy röplapot készíthetett vele. A szamizdat legkifejlettebb formá­ját Lengyelországban érte el. A len­gyelek nélkül nem is beszélhetnénk politikai mozgalommá terebélyese­dett földalatti kultúráról és az első nyilvánossággal versengő maradék nyilvánosságról. A KOR jogvédő te­vékenysége és a szamizdat nélkül nem jöhetett volna létre a Szolidari­tás-mozgalom. 1976 és 1980 között, a független sajtótermékek 440 ezer példányát, 121 nyomdagépet, 106 írógépet, 1770 ív papírt és 113 kg nyomdafestéket foglaltak le. A negy­vennyolc órás elzárás mindennapos volt, számos ellenzékit összevertek, aki feljelentést tett, az ellen pert indí­tottak hatósággal szembeni engedet­lenség miatt. Sokakat koholt vádak alapján ítéltek el és zártak börtönbe - ilyen volt a bolsevik rendszer, amikor „liberális korszakát” élte. Ennek elle­nére a szamizdat a haraggal és csaló­dással telítődött lengyel társadalom­ban valódi ellentársadalmat hozott létre. Ugyancsak a szamizdatnak volt köszönhető, hogy a szükségállapot bevezetése után gyorsan sikerült át­törni az információs blokádot. Már a szükségállapot bevezetése után két nappal feltűntek az illegális röplapok. Az internáltak helyére új munkatár­sak léptek. A független kiadók a Szo­lidaritás legalizálása idején is konspi­­ratívan dolgoztak - én is tőlük tanul­tam nyomtatni, s ezt az ismeretet igyekeztem minél több társamnak át­adni - és ez az óvatosság a később ki­fizetődőnek bizonyult. A szükségálla­pot kihirdetésétől kezdve, összesen 1500 folyóirat jelent meg Lengyelor­szágban. Kilencmillió lengyel leg­alább egyszer kapcsolatba került a független sajtóval, a rendszeres olva­sók száma 200 ezer volt. Magyarországon is egyre nagyobb példányszámokat értünk el, köszön­hetően az új technikáknak, a gomba­mód szaporodó kiadóknak, nyom­dáknak, szellemi műhelyeknek. Amíg írógéppel sokszorosítva csak néhány­szor tíz példányban tudtuk megjelen­tetni kiadványainkat, a nyolcvanas évek elején már ötszáz körüli pél­dányszámot értünk el, amit utóbb négyezer körülire sikerült emelni. Négyezer példányban jelentettük meg például Faludy György recski fogságát megjelenítő regényét, a Po­kolbeli víg napjaimat. Hogy ez nem ke­vés, azt akkor is tudtuk, hiszen a könyvhöz felhasznált négy tonna pa­pírt a rendőrök elől elrejtve raktároz­ni, szállítani, nyomni, bekötni és a ve­vőkhöz juttatni nem kis munka volt. Ám, hogy az általunk elért példány­szám milyen magas volt, az csak mos­tanában derül ki - hiszen néhány ki­vételtől eltekintve ma sem kel el több példányban egy átlagosan sikeres kortárs regény. Vagyis, a szamizdat­­kiadványokkal képesek voltunk csak­nem ugyanakkora értelmiségi kört el­érni, amekkora ma is megmaradt az igényes szépirodalom vásárlójának. Persze, a szamizdatban eleve nem a nagy számok törvénye érvényesült. Gondoljunk csak bele: a Charta ’77 emberi jogi mozgalma 240 aláíróval indult, a rendszerváltásig összesen 1883-an írták alá. Ugyanakkor, a ha­talom által elismert, megfélemlített értelmiség részéről hónapok alatt 7500 „ellenaláírót” gyűjtöttek. Tíz­ezer fős állambiztonsági erő állt a mozgalommal szemben, de ez sem volt elég az elfojtásához. Az a megfé­lemlítő, kivándorlásra kényszerítő, halálba kergető hadjárat sem, ame­lyért épp a napokban ítéltek el né­hány állambiztonsági tisztet és ügynö­köt Csehországban. Az egykori NDK- ban 92 ezer főhivatású állambiztonsá­­gi és ráadásként félmillió megszálló szovjet katona vigyázott a „közrend­re”, végül mégiscsak ki tudtak fejlőd­ni az illegális kiadványok nyomán a pacifista béke- és környezetvédelmi mozgalmak, főként az evangélikus egyházak gyámkodása alatt. Magyar­­országon 70 ezer „hivatásos” állomá­nyú állambiztonsági tiszt figyelt meg célzottan 20-30 ezer embert. Saját be­vallott nyilvántartásuk szerint még 1987-ben is 200 belügyes akciója kel­lett ahhoz, hogy egyetlen nyomdán­kat felkutassák. A mai napig nem tudjuk, hogy az államszocialista rendszer végnapjai­ban milyen iratokat semmisítettek meg, csak sejtjük, hogy hatalmas adatbázis lett rövid idő alatt az enyé­szeté. Most, a holokauszt-évforduló kapcsán került ismét a figyelem előte­rébe az a tény, hogy megsemmisítet­tek 1944-es dokumentumokat is. Pe­dig azt gondolnánk, a halódó kom­munista rendszernek semmi érdeke nem fűződhetett a nyilas-rezsim rém­tetteinek kozmetikázásához... Rainer M. János történész, egy né­hány évvel ezelőtti történettudomá­nyi világkongresszuson tartott elő­adásában azt mondta: a 110 ezer ügynökbeszervezési dosszié 91 szá­zalékát, azaz 100 ezer aktát, 1989- ben megsemmisítettek csakúgy, ahogy eltűnt számos ’56-os és a nyolcvanas évek legvégén keletke­zett operatív dosszié. Rengeteg ira­tot az új Nemzetbiztonsági és Infor­mációs Hivatalokba „mentettek” át, talán a KGB-s és STASZ-kapcsolat adattömegét is. Hogy ott milyen sorsra jutottak, alig tudni. És ami fennmaradt, ahhoz hozzá­férhet-e - tisztességes módon - az egykori áldozat és a mai történészku­tató? A „zsarolási adatbankot” úgy vé­di a törvény, mintha tényleges bank­titok őrzésére lenne felhatalmazása. A nagyobb pártok, az állambiztonsági szervek utódszervezetei, a Történeti Hivatal és utódja, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára félté­kenyen őrködik a hazugsággyár egy­kori termékei felett. Mintha csak hit­­bizományuk lenne a jövő, úgy, ahogy a múlt volt. Az információs kárpótlás, az egykori megfigyeltek személyiségi jogai és a társadalomnak a múlt hite­les feltárásához fűződő jogos érdekei csupán retorikusan élnek a közélet­ben. A valóságban nem léteznek. A rendszerváltás után csaknem 15 év­vel, az egyesült Európa küszöbén, itt tartunk, ma bárki zsarolhat és akárki zsarolható vélt vagy valós tetteivel. Németországban a Gauck Intézet jóvoltából mindenkinek módja van megismerni teljes és valódi történel­mét. Nálunk azonban, sajnos, a bal- és jobboldali nagy pártok tizennégy éve vállvetve akadályozzák, fékezik a diktatórikus múlt feltárását. Az erre vonatkozó törvényeket késedelmesen és korlátozottan fogadták csak el. Most is azt mondom, amit már évek­kel ezelőtt: ki kell szabadítani a köz­iratokat a nemzetbiztonsági szemlélet fogságából! Az, hogy a volt III/I-es és III/II -es hírszerzési, kémelhárítási és egyéb iratok csak most - és a jogsza­bály jóvoltából töredékesen és lassan csepegtetve - jutnak el a Nemzetbiz­tonsági és Információs Hivatalból a fizikai és jogi korlátokkal körülbástyá­zott Történeti Levéltárba, behozha­tatlan hátrányt jelent. Magyarország nem léphet be úgy az Európai Unióba, hogy nem teremt végre tiszta helyzetet ezen a területen is. Sem kül- és biztonságpolitikai, sem belpolitikai okból. A demokratikus, független Magyarországhoz lojális és ma is aktív kémek és kémelhárítók anonimitását természetesen védeni kell. Ám amíg a titkosszolgálatok jog­folytonosságának védelme minden más szempontot megelőz, addig nem csodálkozhatunk, ha a hasonló nyu­gat-európai szolgálatok nem merik megosztani a csatlakozó országokkal még a terrorizmussal kapcsolatos in­formációikat sem. Másrészt addig nem lesz reális történelmi tudatuk az újabb nemzedékeknek, hiszen fél év­század történetének torz és hiányos ismerete nélkül nem tudhatják pon­tosan, mi az igazán folytatásra érde­mes, és mi a zsákutcás örökség. Az előbbi Magyarország biztonsága, az utóbbi szellemi egészsége szempont­jából káros és veszélyes. Az 1956-90 között Magyarorszá­gon komoly liberális antibolsevista eszmei tradíció képződött. A rend­szerváltáskor ez széles körben ismert és elfogadott volt. Minden erőnkkel újjá kell élesztenünk és ébren kell tartanunk ezt a tradíciót. Ez az egye­düli záloga annak, hogy nem a fél-ci­nikus szocialista narratíva vagy a neohorthysta - vagy annál is rosz­­szabb - „kibekkelési” mitológia ha­mis alternatívája váljék uralkodóvá az újabb generációk tudatában. És ez az egyedüli záloga annak, hogy egyenrangúan kapcsolódhassunk Európa magvához, a folytonos törté­nelmi tudattal rendelkező nyugat­európai nemzetek közösségéhez. DEMSZKY GÁBOR: A szamizdattól az Európai Unióig „Cipőmre nézek: fűző benne - nem lehet, hogy ez börtön lenne.” Petri György (1972. február 23.) ÉLET ÉS!· IT MESTERKURZUS ...ahol tt tudomány, a vállát !s a művészet találkozik Harmadik előadásunk témája: Önismeret, emberismeret, viágismeret A mesterek: Müller Péter, Popper Péter Dúl Antal, Balogh Béla Jegyek rendelhetők: www.infomedkft.hu/mesterkurzus tel: 456-9104, fax: 456-9112 Helyszín: Közgáz Egyetem, Aula 1093 Budapest, Fővám tér 8. Időpont: 2004. május 23. IRODALOM2004. ÁPRILIS 30.

Next