Élet és Irodalom, 2004. janár-június (48. évfolyam, 1-26. szám)

2004-01-23 / 4. szám - Trencsényi Balázs: Szigorúan ellenőrzött hagyományok • könyvkritika • Berkes Tamás: A cseh eszmetörténet antinómiái (Balassi Kiadó, 2003.) (24. oldal) - Benedek Szabolcs: Titkok az akácfa körül • könyvkritika • Jászberényi József: „A Sz: Sophia' templomban látom én felszentelve Nagysádat”. A felvilágosodás korának magyar irodalma és a szabadkőművesség (Argumentum Kiadó, 2003.) (24. oldal)

TRENCSÉNYI BALÁZS: Szigorúan ellenőrzött hagyományok ■ Berkes Tamás: A cseh eszme­­történet antinómiái. Balassi Kiadó, 2003. 350 oldal, 1800 Ft Az elmúlt évtizedben a magyar tör­ténettudomány peremvidékén léte­ző (kelet-)közép-európai összeha­sonlító eszmetörténeti kutatás az élénkülés örvendetes jeleit mutatta. Bár a vizsgálódás eme iránya egyál­talán nem előzmény nélküli, jócskán van mit bepótolnunk. Míg a gazda­sági alapú társadalomtörténet és a komparatista irodalomtudomány - nem utolsósorban a hatvanas-hétvég­­es évekbeli strukturalista elméleti injekció hatására — felmutatott bizo­nyos eredményeket, a szomszédos országok politikai eszmetörténeté­nek kérdései kevésbé kerültek a ma­gyar közönség látókörébe. A szocia­lista tábor kényszerű összezártsága egyáltalán nem jelentette egymás sa­játos ideológiai hagyományai megis­merését, mitöbb, e tradíciók jelentős része sokszor az adott országban is tabunak számított. Bár egyes képviselői (mint példá­ul a tragikus sorsú I. Tóth Zoltán) a politikai eszmetörténet területén is maradandót alkottak, az 1945-48 között kivirágzó és a szocializmus évtizedei alatt is továbbfejlődő Du­­na-völgyi összehasonlító művelődés­­történet inkább a kevésbé direkten politikus irodalomtörténeti és nép­rajzi irányokba tapogatózott. Rá­adásul - kétségtelen érdemei mel­lett - ez a megközelítés (amely gyak­ran a népi(es) kánon kelet-európai „tejtestvérek” iránti szimpátiájában gyökerezett) túlzottan is kötődött a romantikus identitás-tematizációk­hoz. Az 1989 utáni időszak legfon­tosabb kihívása pedig éppen e nem­zeti romantikus hagyományok radi­kális megkérdőjeleződése volt. Mindeddig leginkább román il­letve szlovák témában születtek olyan munkák, melyek az egymás­nak feszülő sztereotípiákban gyöke­rező romantikus identitás-tematizá­­ciókat igyekeztek kikezdeni. Ennek fényében egyáltalán nem véletlen, hogy A cseh eszmetörténet antinómiai szerzője azt tűzte ki célul, hogy túl­lépjen a magyar bohemistákat is befolyásoló romantikus konstrukci­ón. S így az sem meglepő, hogy munkájának egyik legfontosabb implikációja éppen annak a végig­gondolása, hogyan tudott a cseh kontextusban a nemzeti romantika oly sikeresen összefonódni mind a két világháború közötti demokrati­kus államideológiával, mind az 1945 utáni a cseh(szlovák) kommu­nista narratívával. A kötet eszme­­történeti vizsgálódásait a szerző olyan értelmezési keretbe helyezi, amely az olvasót rendre visszautalja a tárgyalt cseh jelenségekkel össze­vethető magyar történeti folyama­tokra, ideológiai hagyományokra és kulcsfigurákra, így anélkül, hogy formálisan magyar-cseh összeha­sonlító munka lenne, rendre utal a kínálkozó párhuzamokra, miköz­ben nem feledkezik meg az alapve­tő eltérésekről sem. A könyv központi témája a mo­dern cseh nemzeti ideológia genezi­se és fejlődéstörténete. Hogyan ala­kult át a nemzetfogalom a barokk patriotizmustól a Közép-Európába átsugárzó felvilágosodás különböző fázisain át a nemzeti romantika ki­­teljesedéséig? Hogyan határozta meg a romantikus identitáskonst­rukció a cseh modernitást? Hogyan viszonyul a nemzeti mitológia és az önkritika tradíciója egymáshoz a nemzeti diskurzus hagyományán belül? A szerző legfontosabb megál­lapításai itt is komparatív kontex­tusban nyerik el jelentésüket. Töb­bek között azt a közkeletű véleke­dést igyekszik cáfolni, miszerint már a XVIII. században is áthidalhatat­lan társadalomszerkezeti különbség állt volna fenn csehek és magyarok között, hiszen a polgárosodás itt is, ott is a XIX. század első felében be­induló és a század végére felpörgő folyamat volt. A hasonló társada­lomtörténeti beágyazottság azonban nem jelentette a diszkurzív keretek szükségszerű konvergenciáját - el­sősorban azért, mert más volt a nemzeti ideológia hordozója a két országban, így a magyar reformkor közjogi irányultságával szemben a cseh identitás a biedermeier „benső­­ségesség” jegyében fogalmazódott meg - azaz nem a cseh társadalom, hanem inkább a közösségi önrepre­zentáció volt (kis)polgáribb a ma­gyarnál a XIX. század elején. S ahogy a magyar politikai-ideológiai fejlődést zsákutcásnak írták le az ön­kritikas hagyomány jelesei, ugyan­úgy a „Trianonból nézve” sikertörté­netnek látszó cseh(szlovák) nemzet­építő projekt is mélységesen proble­matikusnak tűnt a nemzeti történel­met és identitást problematizáló gon­dolkodók (mint pl. a fiatal Masaryk, Rádl vagy Patocka) számára. Berkes impozáns anyagismerettel kíséri végig a cseh nemzeti ideológia kialakulásának lépéseit és a kérdés­­feltevéseit irányító magyar intertex­tus is szervesen kapcsolódik a könyv gondolatmenetéhez. Az elemzések zökkenőit legtöbbször a tágabb euró­pai eszmetörténeti közeg elnagyolt­sága okozza. Például, miután a szer­ző nem igazán törekedett az európai felvilágosodás(ok) problémáinak át­gondolására, a recepciótörténeti és szélesebb értelemben kontextualizáló utalások kidolgozottsága jócskán alatta marad a cseh viszonyokat elemző részekének így lesz Herder­­ből sommásan „a felvilágosult mo­dernség fő ellenlábasa”, míg a kö­zép-európai recepció szempontjából jelentős paradigmát képviselő skót felvilágosodás vonatkozásában a szerző oly mértékben (el)téved, hogy számára William Robertson egysze­rűen csak egy „angol történetíró.” Ezzel függ össze, hogy bár meg­próbál egy, az irodalomtörténettől emancipált önálló eszmetörténeti re­gisztert kidolgozni, a diskurzustípu­sok azonosítása helyett sokszor visz­­szahátrál a klasszikus stílustörténeti kategóriákhoz (így a késő felvilágo­sodás régiónkban alapvető és igen ambivalens eszmetörténeti jelensé­gét a szerző számára fogalmilag tel­jesen elfedi a szentimentalizmus és a preromantika stiláris distinkciója). S miközben a gondolatmenetek leg­többször igen világosak és újszerűek, becsúszik egy-egy olyan elemzési ka­tegória is („történelmi historizmus”, „intellektuális gondolkodás”), me­lyek láttán az olvasó azt kezdi latol­gatni, hogy vajon milyen idegen nyelvből fordíthatta őket a szerző (mert magyarul nem igazán értel­mezhetőek)... Míg a kötet központi - terjedelmi­leg is legsúlyosabb - darabja (A cseh felvilágosodás) impozáns és összefüg­gő eszmetörténeti (re)konstrukció, az azt követő rövidebb esszékben, il­letve a némiképp függelékszerű har­madik részben (két századforduló) kissé elnagyolttá válik a résztanul­mányok egymáshoz való viszonya és a szerző inkább az egyéni párhuza­mok és divergenciák regisztrálására szorítkozik. A XIX. században össze összegabalyodó magyar és cseh nemzeti mozgalmak találkozás­pontjainak izgalmas részleteit felele­venítő szövegek egyébként szintén igényesen vannak megírva (különö­sen remek a fiatal Palacky magyar­országi szerelmi-szellemi közegét fel­táró és a létező szakirodalmat újra értelmező tanulmány), azonban ne­héz eltekinteni attól, hogy a szerző által programként kitűzött eszme történeti megközelítés éppen a kap­csolattörténeti paradigmát kívánt meghaladni. Az egyénileg amúg színvonalas esszéket egymás mellé helyezve azonban Berkes láthatóan feladja azt az igényét, hogy kohe­rens képet adjon egy-egy ideológia paradigma fejlődéséről, s inkább csak pillanatfelvételeket készít. Jel­lemző, hogy az egyébként igen inno­vatív Masaryk-Jászi összehasonlítás­ban is kénytelen kilépni saját mód­szertana elemzési kereteiből, s visz­szatérni a társadalmi közegek kü­lönbségeinek tematizálásához, anél­kül, hogy a két gondolkodót igazát sikerülne elhelyeznie a két nemzet tradíció gondolati hagyományainál domborzati térképén. Mindezekkel a problémákka együtt a A cseh eszmetörténet antinómi­ái rendkívül értékes munka és égi új szemlélet fontos dokumentuma A cseh kontextus jelenségeit sajá referenciarendszerükben kezeli, fel­dolgozza és kritikával illeti a hely interpretációs irodalom főbb vonu­latait és közben nem téveszti szén elől azt sem, hogy az adott közege részleteiben (sajnos) egyáltalán nem ismerő, viszont a megvillanó párhu­zamokra könnyen (esetenként ts könnyen) ráismerő magyar olvasó számára ír. Csak remélni lehet hogy e munka nem marad elszige­telt jelenség, hanem egy - a közép európai diskurzusokat magyar kon­textusra vonatkoztató, és megfordít­va, a magyar identitásnarratíváj­ eszmetörténetét közép-európai ke­retek közé helyező­­, a jó és rosszin­dulatú sztereotípiáktól egyaránt megszabadulni törekvő új szellemi orientáció előfutára lesz. ■ Jászberényi József: „A Sz. So­phia­ templomában látom én fel­szentelve Nagysádat". A felvilágo­sodás korának magyar irodalma és a szabadkőművesség. Argumen­tum Kiadó, 2003. 216 oldal, 1200 Ft „Az a fa, amely eránt tudakolódói, az a acatia, így is határ nélkül szeret­lek. Ha nem volna már szükséged a kérdést tenni, még inkább szerette­lek volna” - írta Kazinczy Ferenc 1816. augusztus 26-án kelt levelé­ben Niklára, Berzsenyi Dánielnek néhány hónappal korábbi azon ké­résére válaszolva, miszerint: „Szeret­ném tudni, mi a kőmívesek fája.” Ebben a levélben Kazinczy tőle szo­katlan nyíltsággal beszél szabadkő­művességéről, elárulja fölavatásának dátumát (1784. január 6.), és meg­emlékezik apósáról, Török Lajosról, aki a szabadkőművesek mellett a ró­zsakeresztesek titkos társaságának is tagja volt. Ugyanakkor a sorokból óvás is kiolvasható. Miután előző le­velében Kazinczy óvatosan puhato­lózott Berzsenyi esetleges szabadkő­művessége felől, és annak válaszából kiderült, hogy pártfogoltja nem be­avatott - nem tudta, hogy az akácfa hagyományos szabadkőműves-szim­bólum -, igyekezett lebeszélni a nik­­lai remetét a további faggatózásról, nem föltétlenül azért, mert titkokról van szó (azok közül úgyse árult vol­na el egyet sem), hanem mert azu­tán, hogy a mozgalmat 1795-ben Fe­renc császár betiltotta és a páholyo­kat rendeletileg feloszlatta, Kazinczy veszélyesnek találta a szabadkőmű­vességgel foglalkozni. A szabadkőművesség kezdetét 1717. június 24-ével szokás datálni, amikor a már korábban is létezett „frasmaurerek” (a német kifejezés­eképpeni magyarítása olvasható például Pálóczi Horváth Ádám Fel­fedezett titok című regényében) a londoni Lúdhoz és Rostélyhoz címzett fogadóban megalapították az Angol Nagypáholyt, létrehozva ezzel a mozgalom hivatalos szervezetét. Hat évvel később James Anderson skót lelkész tollából megjelent az el­ső szabadkőműves-törvénykönyv, amelyben a szervezet hitvallásaként és a társadalomban megvalósítható ideológiaként megjelenik az érdem szerinti egyenlőség, a (főleg vallási) különbözés iránti tolerancia és a jó­zan ész diktálta erkölcsiség gondo­lata. A mozgalom gyorsan szétter­jedt egész Európában, hozzánk po­rosz és osztrák közvetítéssel érke­zett. Magyarország területén elő­ször Brassóban alakult páholy (1750-ben), ám a magyar szabadkő­művességben fontos szerepet ját­szott az 1742-től Bécsben működő Három törvényhez elnevezésű páholy is, melynek több magyar nemes tagja lett, többek között a testőrség parancsnoka, Báróczy Sándor, akit az első magyar szabadkőműves iro­dalmárként tartunk számon, annak ellenére, hogy műveinek kéziratai 1849-ben egy tűzvészben megsem­misültek, és csupán az 1810-ben Bécsben megjelent, franciából ké­szült Mostani adeptus, vagyis a szabad­­kőmívesek valóságos titka című re­gényfordítása maradt ránk. Az 1750 és 1795 közötti évek a magyar szabadkőművesség első és mindjárt nagyon jelentős korszakaként vo­nult be a mozgalom hazai történe­tébe, a frasmaurerek működésének erejét és elszántságát jelzi például az, hogy a már meglévő, külföldről „importált” rítusok mellé 1775-től gróf Draskovich János saját magyar rítus megteremtésén is fáradozott. Ahogy az a fentiekből is kiderül: a magyarországi felvilágosodás több ponton összekapcsolódik a hazai szabadkőművesség ezen első nagy korszakával, ennek ellenére újsze­rűnek mondható az a megközelítés, ahogyan az Irodalomtörténeti füzetek 153. számaként megjelent köteté­ben Jászberényi József a korszak je­lentős irodalmárainak munkásságát vizsgálja. Korábbi kiadványokban, például Pálóczi Horváth Ádám fen­tebb említett regénye legutóbbi, 1988-as kiadásának előszavában szó esik a szerző és a szabadkőművesség kapcsolatáról, ám Jászberényi mun­kája az első, amely összefoglaló ké­pet ad az irodalom és a szabadkő­művesség összefonódásának első hazai időszakáról. Holott - mint ahogy az ebből a kötetből is meg­tudható - egyes szerzőknél értelme­zési nehézségeket okozhat, ha nem vesszük tekintetbe a szabadkőműves eszmék hatását és megjelenését mű­veikben. Így van ez például Kazin­­czynál, aki túl azon, hogy a felvilá­gosodás egyik magyarországi vezér­alakja, legalább olyan fontos posztot töltött be a szabadkőművesség hazai történetében is: saját, nyolc számot megélt Orpheus című lapjának címe nem csak a költő szereptudatára utal, Kazinczy szabadkőműves neve is ez volt. Ahogy Jászberényi megál­lapítja, az Orpe­us szerzőinek kb. 60 százaléka páholytag, írt ide az erdé­lyi kulturális élet nagy szervező­egyénisége, Aranka György épp­úgy, mint Ráday Gedeon, vagy a szabadkőművességben Kazinczy ál­tal Ariónra „keresztelt” Pálóczi Hor­váth Ádám, akinek a Felfedezett titok című, 1792-ben név nélkül megje­lent munkája az első és mindmáig egyetlen magyar szabadkőműves regény. A fentebb említetteken kívül Jász­berényi József könyvében Barcsa­ Ábrahám, Fekete János, Kármán József, Kölcsey Ferenc és Csokonai Vitéz Mihály életét és munkásságát veszi górcső alá irodalom és szabad­kőművesség vélt vagy valós kapcso­latának tekintetében. Utóbbi két névnél konkrét adatok hiányában inkább a feltételezés indokolt. Bár Kölcsey 1811-ben Akáczfa címmel írt verset, és ennek okán is korábban többen (Abafi Lajos és Balassa Jó­zsef) a szabadkőművesek közé sorol­ták, a vers kéziratára írt megjegyzés nyomán Jászberényi megállapítja, hogy Kölcsey a szabadkőművesség szimbólumait valószínűleg csupán áttételesen ismerhette, nem volt be­avatott. Vele ellentétben inkább va­lószínűsíthető Csokonai szabadkő­művessége, annak ellenére, hogy az ő és a mozgalom kapcsolatát eddig kevés mű érintette. Ugyanakkor Csokonai és Pálóczi Horváth levele­zésében, illetőleg Csokonai munkái­nak és kapcsolatrendszerének elem­zésében Jászberényi több lehetséges bizonyítékot talált a költő érintettsé­gére vonatkozóan (Csokonai 1800. december 19-én gróf Festetich Györgynek írott levelében olvasható a könyv címéül szolgáló mondat is, melyben a frasmaurerek nyelvi vilá­gában a Sophia kifejezés a beavatás során elnyert titkokat jelöli, a temp­lom pedig a páholyt). Abafi Lajos 1900-ban megjelent A szabadkőművesség története Magyaror­szágon című munkája megírásakor szabadon használhatta a Festetichek dégi kastélyának könyvtárában őr­zött, felbecsülhetetlen értékű szabad­­kőműves levéltárat. Ehhez az anyag­hoz Jászberényi József csak részben és áttételesen férhetett hozzá, ám ku­tatott ezen kívül Budapesten, Bécs­ben és Kolozsvárott egyaránt. Mi pe­dig maximálisan egyetérthetünk a könyve végén olvasható azon megál­lapítással, miszerint ez a terület „olyan világ, amelynek tanulmányo­zása az ember egész életére szól és benne sem célba jutni, sem igazándi­ból megállni sohasem lehetséges”. BENEDEK SZABOLCS: Titkok az akácfa körül M. Novák András munkája ÉLET ÉS J·L 24 IRODALOML­AP 2004. JANUÁR 23.

Next