Élet és Irodalom, 2004. janár-június (48. évfolyam, 1-26. szám)
2004-01-23 / 4. szám - Trencsényi Balázs: Szigorúan ellenőrzött hagyományok • könyvkritika • Berkes Tamás: A cseh eszmetörténet antinómiái (Balassi Kiadó, 2003.) (24. oldal) - Benedek Szabolcs: Titkok az akácfa körül • könyvkritika • Jászberényi József: „A Sz: Sophia' templomban látom én felszentelve Nagysádat”. A felvilágosodás korának magyar irodalma és a szabadkőművesség (Argumentum Kiadó, 2003.) (24. oldal)
TRENCSÉNYI BALÁZS: Szigorúan ellenőrzött hagyományok ■ Berkes Tamás: A cseh eszmetörténet antinómiái. Balassi Kiadó, 2003. 350 oldal, 1800 Ft Az elmúlt évtizedben a magyar történettudomány peremvidékén létező (kelet-)közép-európai összehasonlító eszmetörténeti kutatás az élénkülés örvendetes jeleit mutatta. Bár a vizsgálódás eme iránya egyáltalán nem előzmény nélküli, jócskán van mit bepótolnunk. Míg a gazdasági alapú társadalomtörténet és a komparatista irodalomtudomány - nem utolsósorban a hatvanas-hétvéges évekbeli strukturalista elméleti injekció hatására — felmutatott bizonyos eredményeket, a szomszédos országok politikai eszmetörténetének kérdései kevésbé kerültek a magyar közönség látókörébe. A szocialista tábor kényszerű összezártsága egyáltalán nem jelentette egymás sajátos ideológiai hagyományai megismerését, mitöbb, e tradíciók jelentős része sokszor az adott országban is tabunak számított. Bár egyes képviselői (mint például a tragikus sorsú I. Tóth Zoltán) a politikai eszmetörténet területén is maradandót alkottak, az 1945-48 között kivirágzó és a szocializmus évtizedei alatt is továbbfejlődő Duna-völgyi összehasonlító művelődéstörténet inkább a kevésbé direkten politikus irodalomtörténeti és néprajzi irányokba tapogatózott. Ráadásul - kétségtelen érdemei mellett - ez a megközelítés (amely gyakran a népi(es) kánon kelet-európai „tejtestvérek” iránti szimpátiájában gyökerezett) túlzottan is kötődött a romantikus identitás-tematizációkhoz. Az 1989 utáni időszak legfontosabb kihívása pedig éppen e nemzeti romantikus hagyományok radikális megkérdőjeleződése volt. Mindeddig leginkább román illetve szlovák témában születtek olyan munkák, melyek az egymásnak feszülő sztereotípiákban gyökerező romantikus identitás-tematizációkat igyekeztek kikezdeni. Ennek fényében egyáltalán nem véletlen, hogy A cseh eszmetörténet antinómiai szerzője azt tűzte ki célul, hogy túllépjen a magyar bohemistákat is befolyásoló romantikus konstrukción. S így az sem meglepő, hogy munkájának egyik legfontosabb implikációja éppen annak a végiggondolása, hogyan tudott a cseh kontextusban a nemzeti romantika oly sikeresen összefonódni mind a két világháború közötti demokratikus államideológiával, mind az 1945 utáni a cseh(szlovák) kommunista narratívával. A kötet eszmetörténeti vizsgálódásait a szerző olyan értelmezési keretbe helyezi, amely az olvasót rendre visszautalja a tárgyalt cseh jelenségekkel összevethető magyar történeti folyamatokra, ideológiai hagyományokra és kulcsfigurákra, így anélkül, hogy formálisan magyar-cseh összehasonlító munka lenne, rendre utal a kínálkozó párhuzamokra, miközben nem feledkezik meg az alapvető eltérésekről sem. A könyv központi témája a modern cseh nemzeti ideológia genezise és fejlődéstörténete. Hogyan alakult át a nemzetfogalom a barokk patriotizmustól a Közép-Európába átsugárzó felvilágosodás különböző fázisain át a nemzeti romantika kiteljesedéséig? Hogyan határozta meg a romantikus identitáskonstrukció a cseh modernitást? Hogyan viszonyul a nemzeti mitológia és az önkritika tradíciója egymáshoz a nemzeti diskurzus hagyományán belül? A szerző legfontosabb megállapításai itt is komparatív kontextusban nyerik el jelentésüket. Többek között azt a közkeletű vélekedést igyekszik cáfolni, miszerint már a XVIII. században is áthidalhatatlan társadalomszerkezeti különbség állt volna fenn csehek és magyarok között, hiszen a polgárosodás itt is, ott is a XIX. század első felében beinduló és a század végére felpörgő folyamat volt. A hasonló társadalomtörténeti beágyazottság azonban nem jelentette a diszkurzív keretek szükségszerű konvergenciáját - elsősorban azért, mert más volt a nemzeti ideológia hordozója a két országban, így a magyar reformkor közjogi irányultságával szemben a cseh identitás a biedermeier „bensőségesség” jegyében fogalmazódott meg - azaz nem a cseh társadalom, hanem inkább a közösségi önreprezentáció volt (kis)polgáribb a magyarnál a XIX. század elején. S ahogy a magyar politikai-ideológiai fejlődést zsákutcásnak írták le az önkritikas hagyomány jelesei, ugyanúgy a „Trianonból nézve” sikertörténetnek látszó cseh(szlovák) nemzetépítő projekt is mélységesen problematikusnak tűnt a nemzeti történelmet és identitást problematizáló gondolkodók (mint pl. a fiatal Masaryk, Rádl vagy Patocka) számára. Berkes impozáns anyagismerettel kíséri végig a cseh nemzeti ideológia kialakulásának lépéseit és a kérdésfeltevéseit irányító magyar intertextus is szervesen kapcsolódik a könyv gondolatmenetéhez. Az elemzések zökkenőit legtöbbször a tágabb európai eszmetörténeti közeg elnagyoltsága okozza. Például, miután a szerző nem igazán törekedett az európai felvilágosodás(ok) problémáinak átgondolására, a recepciótörténeti és szélesebb értelemben kontextualizáló utalások kidolgozottsága jócskán alatta marad a cseh viszonyokat elemző részekének így lesz Herderből sommásan „a felvilágosult modernség fő ellenlábasa”, míg a közép-európai recepció szempontjából jelentős paradigmát képviselő skót felvilágosodás vonatkozásában a szerző oly mértékben (el)téved, hogy számára William Robertson egyszerűen csak egy „angol történetíró.” Ezzel függ össze, hogy bár megpróbál egy, az irodalomtörténettől emancipált önálló eszmetörténeti regisztert kidolgozni, a diskurzustípusok azonosítása helyett sokszor viszszahátrál a klasszikus stílustörténeti kategóriákhoz (így a késő felvilágosodás régiónkban alapvető és igen ambivalens eszmetörténeti jelenségét a szerző számára fogalmilag teljesen elfedi a szentimentalizmus és a preromantika stiláris distinkciója). S miközben a gondolatmenetek legtöbbször igen világosak és újszerűek, becsúszik egy-egy olyan elemzési kategória is („történelmi historizmus”, „intellektuális gondolkodás”), melyek láttán az olvasó azt kezdi latolgatni, hogy vajon milyen idegen nyelvből fordíthatta őket a szerző (mert magyarul nem igazán értelmezhetőek)... Míg a kötet központi - terjedelmileg is legsúlyosabb - darabja (A cseh felvilágosodás) impozáns és összefüggő eszmetörténeti (re)konstrukció, az azt követő rövidebb esszékben, illetve a némiképp függelékszerű harmadik részben (két századforduló) kissé elnagyolttá válik a résztanulmányok egymáshoz való viszonya és a szerző inkább az egyéni párhuzamok és divergenciák regisztrálására szorítkozik. A XIX. században össze összegabalyodó magyar és cseh nemzeti mozgalmak találkozáspontjainak izgalmas részleteit felelevenítő szövegek egyébként szintén igényesen vannak megírva (különösen remek a fiatal Palacky magyarországi szerelmi-szellemi közegét feltáró és a létező szakirodalmat újra értelmező tanulmány), azonban nehéz eltekinteni attól, hogy a szerző által programként kitűzött eszme történeti megközelítés éppen a kapcsolattörténeti paradigmát kívánt meghaladni. Az egyénileg amúg színvonalas esszéket egymás mellé helyezve azonban Berkes láthatóan feladja azt az igényét, hogy koherens képet adjon egy-egy ideológia paradigma fejlődéséről, s inkább csak pillanatfelvételeket készít. Jellemző, hogy az egyébként igen innovatív Masaryk-Jászi összehasonlításban is kénytelen kilépni saját módszertana elemzési kereteiből, s viszszatérni a társadalmi közegek különbségeinek tematizálásához, anélkül, hogy a két gondolkodót igazát sikerülne elhelyeznie a két nemzet tradíció gondolati hagyományainál domborzati térképén. Mindezekkel a problémákka együtt a A cseh eszmetörténet antinómiái rendkívül értékes munka és égi új szemlélet fontos dokumentuma A cseh kontextus jelenségeit sajá referenciarendszerükben kezeli, feldolgozza és kritikával illeti a hely interpretációs irodalom főbb vonulatait és közben nem téveszti szén elől azt sem, hogy az adott közege részleteiben (sajnos) egyáltalán nem ismerő, viszont a megvillanó párhuzamokra könnyen (esetenként ts könnyen) ráismerő magyar olvasó számára ír. Csak remélni lehet hogy e munka nem marad elszigetelt jelenség, hanem egy - a közép európai diskurzusokat magyar kontextusra vonatkoztató, és megfordítva, a magyar identitásnarratíváj eszmetörténetét közép-európai keretek közé helyező, a jó és rosszindulatú sztereotípiáktól egyaránt megszabadulni törekvő új szellemi orientáció előfutára lesz. ■ Jászberényi József: „A Sz. Sophia templomában látom én felszentelve Nagysádat". A felvilágosodás korának magyar irodalma és a szabadkőművesség. Argumentum Kiadó, 2003. 216 oldal, 1200 Ft „Az a fa, amely eránt tudakolódói, az a acatia, így is határ nélkül szeretlek. Ha nem volna már szükséged a kérdést tenni, még inkább szerettelek volna” - írta Kazinczy Ferenc 1816. augusztus 26-án kelt levelében Niklára, Berzsenyi Dánielnek néhány hónappal korábbi azon kérésére válaszolva, miszerint: „Szeretném tudni, mi a kőmívesek fája.” Ebben a levélben Kazinczy tőle szokatlan nyíltsággal beszél szabadkőművességéről, elárulja fölavatásának dátumát (1784. január 6.), és megemlékezik apósáról, Török Lajosról, aki a szabadkőművesek mellett a rózsakeresztesek titkos társaságának is tagja volt. Ugyanakkor a sorokból óvás is kiolvasható. Miután előző levelében Kazinczy óvatosan puhatolózott Berzsenyi esetleges szabadkőművessége felől, és annak válaszából kiderült, hogy pártfogoltja nem beavatott - nem tudta, hogy az akácfa hagyományos szabadkőműves-szimbólum -, igyekezett lebeszélni a niklai remetét a további faggatózásról, nem föltétlenül azért, mert titkokról van szó (azok közül úgyse árult volna el egyet sem), hanem mert azután, hogy a mozgalmat 1795-ben Ferenc császár betiltotta és a páholyokat rendeletileg feloszlatta, Kazinczy veszélyesnek találta a szabadkőművességgel foglalkozni. A szabadkőművesség kezdetét 1717. június 24-ével szokás datálni, amikor a már korábban is létezett „frasmaurerek” (a német kifejezéseképpeni magyarítása olvasható például Pálóczi Horváth Ádám Felfedezett titok című regényében) a londoni Lúdhoz és Rostélyhoz címzett fogadóban megalapították az Angol Nagypáholyt, létrehozva ezzel a mozgalom hivatalos szervezetét. Hat évvel később James Anderson skót lelkész tollából megjelent az első szabadkőműves-törvénykönyv, amelyben a szervezet hitvallásaként és a társadalomban megvalósítható ideológiaként megjelenik az érdem szerinti egyenlőség, a (főleg vallási) különbözés iránti tolerancia és a józan ész diktálta erkölcsiség gondolata. A mozgalom gyorsan szétterjedt egész Európában, hozzánk porosz és osztrák közvetítéssel érkezett. Magyarország területén először Brassóban alakult páholy (1750-ben), ám a magyar szabadkőművességben fontos szerepet játszott az 1742-től Bécsben működő Három törvényhez elnevezésű páholy is, melynek több magyar nemes tagja lett, többek között a testőrség parancsnoka, Báróczy Sándor, akit az első magyar szabadkőműves irodalmárként tartunk számon, annak ellenére, hogy műveinek kéziratai 1849-ben egy tűzvészben megsemmisültek, és csupán az 1810-ben Bécsben megjelent, franciából készült Mostani adeptus, vagyis a szabadkőmívesek valóságos titka című regényfordítása maradt ránk. Az 1750 és 1795 közötti évek a magyar szabadkőművesség első és mindjárt nagyon jelentős korszakaként vonult be a mozgalom hazai történetébe, a frasmaurerek működésének erejét és elszántságát jelzi például az, hogy a már meglévő, külföldről „importált” rítusok mellé 1775-től gróf Draskovich János saját magyar rítus megteremtésén is fáradozott. Ahogy az a fentiekből is kiderül: a magyarországi felvilágosodás több ponton összekapcsolódik a hazai szabadkőművesség ezen első nagy korszakával, ennek ellenére újszerűnek mondható az a megközelítés, ahogyan az Irodalomtörténeti füzetek 153. számaként megjelent kötetében Jászberényi József a korszak jelentős irodalmárainak munkásságát vizsgálja. Korábbi kiadványokban, például Pálóczi Horváth Ádám fentebb említett regénye legutóbbi, 1988-as kiadásának előszavában szó esik a szerző és a szabadkőművesség kapcsolatáról, ám Jászberényi munkája az első, amely összefoglaló képet ad az irodalom és a szabadkőművesség összefonódásának első hazai időszakáról. Holott - mint ahogy az ebből a kötetből is megtudható - egyes szerzőknél értelmezési nehézségeket okozhat, ha nem vesszük tekintetbe a szabadkőműves eszmék hatását és megjelenését műveikben. Így van ez például Kazinczynál, aki túl azon, hogy a felvilágosodás egyik magyarországi vezéralakja, legalább olyan fontos posztot töltött be a szabadkőművesség hazai történetében is: saját, nyolc számot megélt Orpheus című lapjának címe nem csak a költő szereptudatára utal, Kazinczy szabadkőműves neve is ez volt. Ahogy Jászberényi megállapítja, az Orpeus szerzőinek kb. 60 százaléka páholytag, írt ide az erdélyi kulturális élet nagy szervezőegyénisége, Aranka György éppúgy, mint Ráday Gedeon, vagy a szabadkőművességben Kazinczy által Ariónra „keresztelt” Pálóczi Horváth Ádám, akinek a Felfedezett titok című, 1792-ben név nélkül megjelent munkája az első és mindmáig egyetlen magyar szabadkőműves regény. A fentebb említetteken kívül Jászberényi József könyvében Barcsa Ábrahám, Fekete János, Kármán József, Kölcsey Ferenc és Csokonai Vitéz Mihály életét és munkásságát veszi górcső alá irodalom és szabadkőművesség vélt vagy valós kapcsolatának tekintetében. Utóbbi két névnél konkrét adatok hiányában inkább a feltételezés indokolt. Bár Kölcsey 1811-ben Akáczfa címmel írt verset, és ennek okán is korábban többen (Abafi Lajos és Balassa József) a szabadkőművesek közé sorolták, a vers kéziratára írt megjegyzés nyomán Jászberényi megállapítja, hogy Kölcsey a szabadkőművesség szimbólumait valószínűleg csupán áttételesen ismerhette, nem volt beavatott. Vele ellentétben inkább valószínűsíthető Csokonai szabadkőművessége, annak ellenére, hogy az ő és a mozgalom kapcsolatát eddig kevés mű érintette. Ugyanakkor Csokonai és Pálóczi Horváth levelezésében, illetőleg Csokonai munkáinak és kapcsolatrendszerének elemzésében Jászberényi több lehetséges bizonyítékot talált a költő érintettségére vonatkozóan (Csokonai 1800. december 19-én gróf Festetich Györgynek írott levelében olvasható a könyv címéül szolgáló mondat is, melyben a frasmaurerek nyelvi világában a Sophia kifejezés a beavatás során elnyert titkokat jelöli, a templom pedig a páholyt). Abafi Lajos 1900-ban megjelent A szabadkőművesség története Magyarországon című munkája megírásakor szabadon használhatta a Festetichek dégi kastélyának könyvtárában őrzött, felbecsülhetetlen értékű szabadkőműves levéltárat. Ehhez az anyaghoz Jászberényi József csak részben és áttételesen férhetett hozzá, ám kutatott ezen kívül Budapesten, Bécsben és Kolozsvárott egyaránt. Mi pedig maximálisan egyetérthetünk a könyve végén olvasható azon megállapítással, miszerint ez a terület „olyan világ, amelynek tanulmányozása az ember egész életére szól és benne sem célba jutni, sem igazándiból megállni sohasem lehetséges”. BENEDEK SZABOLCS: Titkok az akácfa körül M. Novák András munkája ÉLET ÉS J·L 24 IRODALOMLAP 2004. JANUÁR 23.