Élet és Irodalom, 2004. janár-június (48. évfolyam, 1-26. szám)

2004-01-30 / 5. szám - Szathmári István: Már értem, érthetem, igen • széppróza | novella (17. oldal)

O­tt állt a színpadon és én majdnem meg­haltam. Úgy állt ott. Volt, hogy a haja égett, volt, hogy a szemei folytak. De alig mozdult. És valami őrült, megkattant ze­ne hömpölygött mindenütt, és régi politikai retorikák is felhangzottak, mintegy véletlenül. Elavult reflektorok villogtak a nézőtéren, akárha rámpa előtt lennénk, vagy messzi utak kereszteződésénél. Talán így is volt. Nem tu­dom. És akkor hirtelen sötét lett. Vaksötét és csend. És éreztem, valami fojtogat. A nyakam­ra tekeredik. Súlya van, ereje. Kiáltani pró­báltam, dulakodni, ütni, ragadni, harcolni. De nem jött ki hang a torkomon. Hát meghalok, gondoltam megint, de nem pergett le semmi a szemem előtt. Pedig vártam, és igazán jó is lett volna, azt hiszem. Látni, követni mindazt, ami egykor megtörtént, megtörténhetett ve­lem. Elejétől végig. Ától cettig. Mivel így mondják az okosok. Ilyen ez akkor, ha nincs tovább. A sínek között. Vagy most, ebben a színházban, és újból felgyulladtak a fények, és ő csak állt ott a színpadon, és nem volt rajta ruha. A szemérme piros volt. Vérpiros. Mint Lizinek hajdanán a Palicsi-tó partján. A bo­lond, kelekótya lánynak, aki úgy, de úgy szét tudta azt húzni. Szinte beleszédültünk mi gye­rekek, és utána csak ezt láttuk magunk előtt hosszú, hosszú ideig. Ott vibrált, cikázott, vil­logott a szemünk előtt. Még a lányok is bele­gabalyodtak ebbe, szólták el magukat néha. Nyugtalanok lettek és kiült a homlokukra a verejték. Majd köny­vek kerültek a színpadra. Fekete bő­rű törpék hozták be őket. Rengeteg volt. És nem történt semmi. Csak va­lami halvány sikoly hallatszott időn­ként. A Lizit szerettem egy kicsit. De ő, azt hiszem, nem is tudott rólam. Mintha burokban élt volna. Csak a tavat kívánta nagyon. Még télvíz ide­jén is belegázolt néha, kővel, téglával törve össze a jeget, és sárga ruháját elszántan húzta felfelé. Tényleg bo­lond volt. Izgatóan az. Piros szemér­me évekig kísértett, követett engem. Nem is csoda, hogy csak a vörös nők­re vadásztam egy ideig. Mint a Fanny, igen. Ő ilyen volt. Ájulásig az. Ahogy jött az úton. Ringott a fák alatt. Hullámzott az utca. A ház. És mintha a villamosok is lassítottak vol­na. Csak a Fanny nehéz volt kicsit. Úgy természetileg. Szerette, ha az ar­cába hullik a hó. Órákig tudott így állni a télben. Arccal az ég felé. A fe­hér felé, mondta, mondogatta. Leg­szívesebben hóember lett volna, szi­kár és kemény. Volt ott a tájban, mint lángoló oszlop a fehér csönd­ben. Láttam, néztem. Igen. És a nő továbbra is a színpadon. A törpék is, meg az a rengeteg könyv. Akár valami megdermedt, megkövült világ. Csak az a kósza sikoly néha. Ez jelezte, hogy élünk. Meg hát a tor­kom azért még szorult, és éreztem a súlyt is, de mintha már könnyebb lett volna. Vagy csak a megszokás talán. A hozzáidomulás vágya. Nem tudom. Ezek a törpék olyan másmilyenek voltak. Lehet, hogy nem is igaziak. Nyugodtan néztek ránk. Akárha va­lami barátságos dolog történne most. Valami békés szemle, vagy ilyesmi. Majd hirtelen újból zene, és kinyíltak a könyvek egymás után. A piros nő felkacagott. Nagyon kegyetlenül tet­te. Ekkor fogtam meg a kezed. Mert muszáj volt, igen. Kint esett az eső, hideg volt, és szemlátomást mállott a vakolat. És akkor azt mondtad nekem, hogy nem vagy szűz. És én nem tudtam, hogyan értsem ezt. Autók zúgtak el mellettünk, messze innen harangok kongtak. Már a többiek is jöttek kife­lé. Álltam tanácstalanul. De a halál már mesz­­sze volt. Hosszú, fekete kabátodat meg-meg­­libbentette a szél. Van itt egy hely, mondtad. Táncolni lehet. Afrikai zenészek teszik a dolguk. Én azt hittem, ismerem a várost, vagy leg­alábbis majdnem. Mégis ismeretlen sikátoro­kon haladtunk keresztül a város szívében. Húgyszag volt meg kátrány erős szaga. Néhol klórral locsolták le a falakat. És az eső csak esett. Úgy tűnt, nagyon sokáig csináljuk ezt. És nem volt szó közöttünk. Nem. Fülemben még a nő harsány kacaja, de már mosódni kezdett. Kimosódni. Igen. Bizonyos sejtéseim voltak. Mi is lehet ez. Hogy megyünk egymás mellett ezeken a szűk utcácskákon. Nagykabátban, sapka nélkül. De végiggondolni nem tudtam, nem akartam én. Körülbelül egy jó órája, hogy ismertelek. Hogy láttalak téged a ruhatár előtt. Ahol a tá­voli haver bemutatott. Mondta a neved és vi­gyorgott. De láttam, éreztem, már bánja. Nem a vigyort, hanem, hogy így alakult. Visszalépni azonban már nem léphetett. Nem tehette azt, hogy nem létezik ez az egész. A hajad nagyon fekete volt. És mint később ta­pasztaltam, súlyos is, igen. Majd az előadás, a „hitt” halál, a törpék, Lizi és Fanny és a köny­vek. Utána a haver él hirtelen, de jön, jön ő is, persze. Nem menekültök. És akkor azok az utcák a város szívében. Mintha együtt dobog­nának a szervvel, az örökmozgóval, összehú­zódni, tágulni, összehúzódni, tágulni, igen. Gyerekkoromban nem mertem a hasamra fe­küdni, mert féltem, hogy hallom, hallom a dübörgést ott belül, és attól még jobban, per­sze, hogy akármikor, akármikor beállhat a csend, és most mégis a múlás szakértője let­tem, nem örömmel, de. A táncos hely nagy volt, tágas, félig világos, félig sötét. Fekete zenészek játszottak a pódiu­mon. Diszkrét lárma, füst, férfiak, nők vegye­sen. Ügyes pincérek, hatalmas tálcák, és az az édeskés illat mindenütt, ami olyan jólesett ne­kem, és hát persze meleg, és leültünk egy üres asztalhoz, én abban a reményben, hogy majd beszélgetünk végre, de te gyorsan le­dobtad a kabátod és táncolni mentél, siettél valahová messze, amerre a szemem már nem követhetett. És ültem egyedül, mintha mi sem történt volna, burokban, amiből lassan fogy el a levegő, ám nem akartam így, de nem volt ki kérdezzen, bort ittam és néha megvizsgáltam a plafont. Talán táncolnom kellene nekem is vadul, gondoltam, azonban arról szó sem le­hetett, hogy fel is állok. De azért mocorogtam kicsit. Végső soron nem volt ez rossz. Annyira nem. A vágy, az idomulás vágya. Helyhez, időhöz, korhoz. Maga a túlélés. Igen, és kel­lett ez nekem. Nagyon. Mert nem akartam én semmit, csak kacérkodott velem a gondolat, habár már régóta tette. Kokettál itt nekem. Álruhába bújik és akkor hirtelen ott terem. Mint a színházban a színpadon. A kis utcában, ahol azok a könyvek elégtek. Mert ezt határo­zottan tudom. Az orromban ott volt az égett papír kesernyés illata. És jön a haver, az ismerős, akárha lóhalál­ban tenné. Ült az asztalhoz, és csúnya szem­üvegét csak tologatta felfelé, elszántan, láza­san, mint akit zavar, a nyugodtság, igen. Mo­tyogott valamit, és Viktória csak táncolt, vala­hol messze, ahova a szemem már nem követ­hette őt, és már-már kíváncsi lettem, hogyan is van ez, hogy lássak, bizonyosodjak, de vég­tére is, minek. Az ismerős, a távoli haver, akit Barnának hívtak, megérintette a vállam, és valami nőről mesélt, aki teljesen ismeretlenül azt mondta neki a keletiesen szép Csarnok sarkánál, hogy szia, drágám, és nevetett, és a haver, a Barna, megdermedt egy darab időre, nem hitte, hihette el, hogy ez megtörtént vele, nem a leszólítás persze, hisz konzumált ő bi­zony, hanem a hang, az emberi, és utána mozdult nehezen, repedezett, hullott és az ar­cára kiült az a földöntúli mosoly, amit már én is láttam, mert csak így lehetett, és úgy szeret­tem volna, hogy most fölkel és elmegy, elkö­szön, ám másként gondolta ő ezt, mind job­ban otthonossá vált, demesztikálódott, és az a szemüveg is mintha révbe jutott volna néha egy-két pillanatra. És bort ivott ő is, és szemlá­tomást élvezte a zenét, miközben kacsingatott néha, lerántva a szemüvegét, hol felém, hol pedig a táncolok felé, és mondta, motyogta, nem rossz mi, ugye, és érthettem ezt, amire akartam, persze, majd megjött Viktória, kissé csapzottan, nagy dirrel-dúrral, hangos neve­téssel. És kérdeztem tőle, vagyis tőled, hát ennyire jó, és felelted, hogy igen, és így ültél le közénk, és utána mentél megint, arra, a ré­gi helyre, ahová a szem már nem követhetett. És olyan csendes lett a haver, és a szemüveg újra táncolni kezdett, szép fekete nők mentek el mellettünk, valami reflektorfélék működés­be léptek, színes pöttyöket szórtak, hintettek padlóra, falra, az ácsorgók vagy ülők arcára, mellére, kissé megemelkedni látszott a világ, akárha görbe tükörbe néznél, vagy valami ha­sonló, és akkor a Barna kinyögte, a távoli ha­ver, fölmehetnénk, mehetnénk hozzá, ám nem feleltem semmit, csak néztem, elnéztem a pódium irányába, és tudtam, nagyon, de nagyon nem szeretném ezt, és fölkeltem vég­re, és indultam a feltételezett táncparkett felé, de nem láttalak, találtalak téged, pedig alapo­san vizsgálódtam én, és csak álltam a sokaság között, a pöttyök meg keringtek, forogtak ösz­­sze-vissza. Titkon arra gondoltam, mire visz­­szamegyek, üres lesz a szék, a Barna széke, de ott ült, italt rendelt, nekem is. A zene hirtelen hangos lett, majd elhallga­tott. Viktória újból nálunk kacarászott, hol a haver, hol felém húzódva kicsit, és éreztem, tennem kell valamit, ha akarom, akarom ezt a napot, éjszakát, az egészet, ami körülvett en­gem, és megérintettem a lábad az asztal alatt, és ott maradt a kezem, és mindezt kissé meg­dőlve tettem, de nem érdekelt, és simogattam, előbb bátortalanul, majd mind határozottab­ban, és a haver csak nézett, nézett kitartóan, és nem tudtam, tudhattam, tudja-e, látja-e, igen. És a lábad maradt ott, nem mozdult se jobb­ra, se balra, észleltem a rajta feszülő nejlon ki­pattant szikráit, az anyag kisülését, és örültem ennek, és valami melegség öntött el engem, valami távoli, majdnem ismeretlen érzés, és hagytam, hagytam, hogy így legyen. Majd is­mét táncolni mentél, mert a zene felcsattant újra, és a kezem már nem érintett semmit, és feltűntek az előadás törpéi, szépen egymás mögött mentek, akár az iskolások, és mintha a lángoló hajú, vérző szemű nőt is láttam volna velük egy pillanatra, és a torkom mindjárt szorulni kezdett, de a haver nem hagyott el engem, mert mondta, mesélte nekem, a mo­lyok szétrágták a faszín, sárga csíkos öltönyét, amibe temették volna, egészen por lett, kép­zeljem csak el, megfogja és puhába nyúl, igen, mert gondolni kell ilyenre is persze, a mi ko­runkban, és kacsint, kezében a szemüveg, és én nem feleltem semmit, ittam a borból, és ki­mentem az épület elé, hideg volt még mindig, és az orromban továbbra is ott volt az elégett könyvek kesernyés illata. Mikor visszamen­tem, ültél az asztalnál, a Barnához egész közel, akinek a keze az asztal alá bukott, de nem mertem lenézni, lehajolni oda, mert minek, minek rontani a dolgot, elrontani végleg. És nagy lett a sürgés-forgás hirtelen, kiabál­ni kezdtek, lökdösődni, riadt, izzadt arcok tűntek fel rövidebb-hosszabb időre, a zene el­hallgatott, felbolydulni látszott mindaz, mi kö­rülöttünk volt, a Barna határozottan felállt, gyerünk, mondta, és álltam én is tétován, nem tudván, menjek-e, vagy mi, izgatott, to­longó emberek sodortak a kijárat felé, oda­­kinn a Barna mintha hozzád nyúlt volna, de hát félreértés is lehetett, meg kép és fantázia újból, és mehetek egyedül végig a hosszú sö­tét utcán, hogy már a lépteim sem kongnak, nem, mondtam magamnak, nem teszem, és Viktória arcába néztem, már amennyire lehe­tett a sápadt, éjszakai fényben, de nem láttam semmit, biztatást vagy taszítást éppen, és vol­tunk ott, akárha igenek és nemek között len­nénk, nekem legalábbis úgy tűnt, és akkor megint a Barna, mi van már, igen, és éreztem újból, lépnem kell nagyon, és mondtam, kissé elcsukló hangon, a Viktória elkísér engem, mert még mondani szeretne valamit, és a Barna széles arcát fürkészni kezdtem, de csak a szemüveget láttam, mert mást nem is akar­tam, és álltam melléd szorosan, és most má­sodszor fogtam meg a kezed, és elköszönvén tőle, húztalak, pedig egyáltalán nem voltam benne biztos, mi is lesz, igen, erősen dobogott a szívem, de ugyanakkor már szántam is a Barnát, és nem kellett sok, hogy visszakozzam én, de már te húztál engem a lakhelyem felé, mintha csak tudtad volna, merre is kell, mer­re, és egy pici utcácskába kerültünk, és neked estem vadul, hálásan, teli szeretettel, hosszú hajadba túrtam, fogtam a melled és éreztem ujjaid táncát a köldököm alatt. És lihegtem, és csillagokat láttam, ahogyan szállnak szépen, lassan, méltóságteljesen a fe­jünk fölött, meg színes porokból összeállt felhő­ket láttam suhanni varázslatosan, és hallottam a hangod, hogy jó, és mondtam én is ugyanezt, és így volt, valóban, tényleg. Nem szűz. Nem, és most már értettem, érthettem, igen. SZATHMÁRI ISTVÁN: Már értem, érthetem, igen Végh András rajza 2004. JANUÁR 30. ff ­ÉLET ÉS 191­7 IRODALOM

Next