Élet és Irodalom, 2004. janár-június (48. évfolyam, 1-26. szám)
2004-01-30 / 5. szám - Szathmári István: Már értem, érthetem, igen • széppróza | novella (17. oldal)
Ott állt a színpadon és én majdnem meghaltam. Úgy állt ott. Volt, hogy a haja égett, volt, hogy a szemei folytak. De alig mozdult. És valami őrült, megkattant zene hömpölygött mindenütt, és régi politikai retorikák is felhangzottak, mintegy véletlenül. Elavult reflektorok villogtak a nézőtéren, akárha rámpa előtt lennénk, vagy messzi utak kereszteződésénél. Talán így is volt. Nem tudom. És akkor hirtelen sötét lett. Vaksötét és csend. És éreztem, valami fojtogat. A nyakamra tekeredik. Súlya van, ereje. Kiáltani próbáltam, dulakodni, ütni, ragadni, harcolni. De nem jött ki hang a torkomon. Hát meghalok, gondoltam megint, de nem pergett le semmi a szemem előtt. Pedig vártam, és igazán jó is lett volna, azt hiszem. Látni, követni mindazt, ami egykor megtörtént, megtörténhetett velem. Elejétől végig. Ától cettig. Mivel így mondják az okosok. Ilyen ez akkor, ha nincs tovább. A sínek között. Vagy most, ebben a színházban, és újból felgyulladtak a fények, és ő csak állt ott a színpadon, és nem volt rajta ruha. A szemérme piros volt. Vérpiros. Mint Lizinek hajdanán a Palicsi-tó partján. A bolond, kelekótya lánynak, aki úgy, de úgy szét tudta azt húzni. Szinte beleszédültünk mi gyerekek, és utána csak ezt láttuk magunk előtt hosszú, hosszú ideig. Ott vibrált, cikázott, villogott a szemünk előtt. Még a lányok is belegabalyodtak ebbe, szólták el magukat néha. Nyugtalanok lettek és kiült a homlokukra a verejték. Majd könyvek kerültek a színpadra. Fekete bőrű törpék hozták be őket. Rengeteg volt. És nem történt semmi. Csak valami halvány sikoly hallatszott időnként. A Lizit szerettem egy kicsit. De ő, azt hiszem, nem is tudott rólam. Mintha burokban élt volna. Csak a tavat kívánta nagyon. Még télvíz idején is belegázolt néha, kővel, téglával törve össze a jeget, és sárga ruháját elszántan húzta felfelé. Tényleg bolond volt. Izgatóan az. Piros szemérme évekig kísértett, követett engem. Nem is csoda, hogy csak a vörös nőkre vadásztam egy ideig. Mint a Fanny, igen. Ő ilyen volt. Ájulásig az. Ahogy jött az úton. Ringott a fák alatt. Hullámzott az utca. A ház. És mintha a villamosok is lassítottak volna. Csak a Fanny nehéz volt kicsit. Úgy természetileg. Szerette, ha az arcába hullik a hó. Órákig tudott így állni a télben. Arccal az ég felé. A fehér felé, mondta, mondogatta. Legszívesebben hóember lett volna, szikár és kemény. Volt ott a tájban, mint lángoló oszlop a fehér csöndben. Láttam, néztem. Igen. És a nő továbbra is a színpadon. A törpék is, meg az a rengeteg könyv. Akár valami megdermedt, megkövült világ. Csak az a kósza sikoly néha. Ez jelezte, hogy élünk. Meg hát a torkom azért még szorult, és éreztem a súlyt is, de mintha már könnyebb lett volna. Vagy csak a megszokás talán. A hozzáidomulás vágya. Nem tudom. Ezek a törpék olyan másmilyenek voltak. Lehet, hogy nem is igaziak. Nyugodtan néztek ránk. Akárha valami barátságos dolog történne most. Valami békés szemle, vagy ilyesmi. Majd hirtelen újból zene, és kinyíltak a könyvek egymás után. A piros nő felkacagott. Nagyon kegyetlenül tette. Ekkor fogtam meg a kezed. Mert muszáj volt, igen. Kint esett az eső, hideg volt, és szemlátomást mállott a vakolat. És akkor azt mondtad nekem, hogy nem vagy szűz. És én nem tudtam, hogyan értsem ezt. Autók zúgtak el mellettünk, messze innen harangok kongtak. Már a többiek is jöttek kifelé. Álltam tanácstalanul. De a halál már meszsze volt. Hosszú, fekete kabátodat meg-meglibbentette a szél. Van itt egy hely, mondtad. Táncolni lehet. Afrikai zenészek teszik a dolguk. Én azt hittem, ismerem a várost, vagy legalábbis majdnem. Mégis ismeretlen sikátorokon haladtunk keresztül a város szívében. Húgyszag volt meg kátrány erős szaga. Néhol klórral locsolták le a falakat. És az eső csak esett. Úgy tűnt, nagyon sokáig csináljuk ezt. És nem volt szó közöttünk. Nem. Fülemben még a nő harsány kacaja, de már mosódni kezdett. Kimosódni. Igen. Bizonyos sejtéseim voltak. Mi is lehet ez. Hogy megyünk egymás mellett ezeken a szűk utcácskákon. Nagykabátban, sapka nélkül. De végiggondolni nem tudtam, nem akartam én. Körülbelül egy jó órája, hogy ismertelek. Hogy láttalak téged a ruhatár előtt. Ahol a távoli haver bemutatott. Mondta a neved és vigyorgott. De láttam, éreztem, már bánja. Nem a vigyort, hanem, hogy így alakult. Visszalépni azonban már nem léphetett. Nem tehette azt, hogy nem létezik ez az egész. A hajad nagyon fekete volt. És mint később tapasztaltam, súlyos is, igen. Majd az előadás, a „hitt” halál, a törpék, Lizi és Fanny és a könyvek. Utána a haver él hirtelen, de jön, jön ő is, persze. Nem menekültök. És akkor azok az utcák a város szívében. Mintha együtt dobognának a szervvel, az örökmozgóval, összehúzódni, tágulni, összehúzódni, tágulni, igen. Gyerekkoromban nem mertem a hasamra feküdni, mert féltem, hogy hallom, hallom a dübörgést ott belül, és attól még jobban, persze, hogy akármikor, akármikor beállhat a csend, és most mégis a múlás szakértője lettem, nem örömmel, de. A táncos hely nagy volt, tágas, félig világos, félig sötét. Fekete zenészek játszottak a pódiumon. Diszkrét lárma, füst, férfiak, nők vegyesen. Ügyes pincérek, hatalmas tálcák, és az az édeskés illat mindenütt, ami olyan jólesett nekem, és hát persze meleg, és leültünk egy üres asztalhoz, én abban a reményben, hogy majd beszélgetünk végre, de te gyorsan ledobtad a kabátod és táncolni mentél, siettél valahová messze, amerre a szemem már nem követhetett. És ültem egyedül, mintha mi sem történt volna, burokban, amiből lassan fogy el a levegő, ám nem akartam így, de nem volt ki kérdezzen, bort ittam és néha megvizsgáltam a plafont. Talán táncolnom kellene nekem is vadul, gondoltam, azonban arról szó sem lehetett, hogy fel is állok. De azért mocorogtam kicsit. Végső soron nem volt ez rossz. Annyira nem. A vágy, az idomulás vágya. Helyhez, időhöz, korhoz. Maga a túlélés. Igen, és kellett ez nekem. Nagyon. Mert nem akartam én semmit, csak kacérkodott velem a gondolat, habár már régóta tette. Kokettál itt nekem. Álruhába bújik és akkor hirtelen ott terem. Mint a színházban a színpadon. A kis utcában, ahol azok a könyvek elégtek. Mert ezt határozottan tudom. Az orromban ott volt az égett papír kesernyés illata. És jön a haver, az ismerős, akárha lóhalálban tenné. Ült az asztalhoz, és csúnya szemüvegét csak tologatta felfelé, elszántan, lázasan, mint akit zavar, a nyugodtság, igen. Motyogott valamit, és Viktória csak táncolt, valahol messze, ahova a szemem már nem követhette őt, és már-már kíváncsi lettem, hogyan is van ez, hogy lássak, bizonyosodjak, de végtére is, minek. Az ismerős, a távoli haver, akit Barnának hívtak, megérintette a vállam, és valami nőről mesélt, aki teljesen ismeretlenül azt mondta neki a keletiesen szép Csarnok sarkánál, hogy szia, drágám, és nevetett, és a haver, a Barna, megdermedt egy darab időre, nem hitte, hihette el, hogy ez megtörtént vele, nem a leszólítás persze, hisz konzumált ő bizony, hanem a hang, az emberi, és utána mozdult nehezen, repedezett, hullott és az arcára kiült az a földöntúli mosoly, amit már én is láttam, mert csak így lehetett, és úgy szerettem volna, hogy most fölkel és elmegy, elköszön, ám másként gondolta ő ezt, mind jobban otthonossá vált, demesztikálódott, és az a szemüveg is mintha révbe jutott volna néha egy-két pillanatra. És bort ivott ő is, és szemlátomást élvezte a zenét, miközben kacsingatott néha, lerántva a szemüvegét, hol felém, hol pedig a táncolok felé, és mondta, motyogta, nem rossz mi, ugye, és érthettem ezt, amire akartam, persze, majd megjött Viktória, kissé csapzottan, nagy dirrel-dúrral, hangos nevetéssel. És kérdeztem tőle, vagyis tőled, hát ennyire jó, és felelted, hogy igen, és így ültél le közénk, és utána mentél megint, arra, a régi helyre, ahová a szem már nem követhetett. És olyan csendes lett a haver, és a szemüveg újra táncolni kezdett, szép fekete nők mentek el mellettünk, valami reflektorfélék működésbe léptek, színes pöttyöket szórtak, hintettek padlóra, falra, az ácsorgók vagy ülők arcára, mellére, kissé megemelkedni látszott a világ, akárha görbe tükörbe néznél, vagy valami hasonló, és akkor a Barna kinyögte, a távoli haver, fölmehetnénk, mehetnénk hozzá, ám nem feleltem semmit, csak néztem, elnéztem a pódium irányába, és tudtam, nagyon, de nagyon nem szeretném ezt, és fölkeltem végre, és indultam a feltételezett táncparkett felé, de nem láttalak, találtalak téged, pedig alaposan vizsgálódtam én, és csak álltam a sokaság között, a pöttyök meg keringtek, forogtak öszsze-vissza. Titkon arra gondoltam, mire viszszamegyek, üres lesz a szék, a Barna széke, de ott ült, italt rendelt, nekem is. A zene hirtelen hangos lett, majd elhallgatott. Viktória újból nálunk kacarászott, hol a haver, hol felém húzódva kicsit, és éreztem, tennem kell valamit, ha akarom, akarom ezt a napot, éjszakát, az egészet, ami körülvett engem, és megérintettem a lábad az asztal alatt, és ott maradt a kezem, és mindezt kissé megdőlve tettem, de nem érdekelt, és simogattam, előbb bátortalanul, majd mind határozottabban, és a haver csak nézett, nézett kitartóan, és nem tudtam, tudhattam, tudja-e, látja-e, igen. És a lábad maradt ott, nem mozdult se jobbra, se balra, észleltem a rajta feszülő nejlon kipattant szikráit, az anyag kisülését, és örültem ennek, és valami melegség öntött el engem, valami távoli, majdnem ismeretlen érzés, és hagytam, hagytam, hogy így legyen. Majd ismét táncolni mentél, mert a zene felcsattant újra, és a kezem már nem érintett semmit, és feltűntek az előadás törpéi, szépen egymás mögött mentek, akár az iskolások, és mintha a lángoló hajú, vérző szemű nőt is láttam volna velük egy pillanatra, és a torkom mindjárt szorulni kezdett, de a haver nem hagyott el engem, mert mondta, mesélte nekem, a molyok szétrágták a faszín, sárga csíkos öltönyét, amibe temették volna, egészen por lett, képzeljem csak el, megfogja és puhába nyúl, igen, mert gondolni kell ilyenre is persze, a mi korunkban, és kacsint, kezében a szemüveg, és én nem feleltem semmit, ittam a borból, és kimentem az épület elé, hideg volt még mindig, és az orromban továbbra is ott volt az elégett könyvek kesernyés illata. Mikor visszamentem, ültél az asztalnál, a Barnához egész közel, akinek a keze az asztal alá bukott, de nem mertem lenézni, lehajolni oda, mert minek, minek rontani a dolgot, elrontani végleg. És nagy lett a sürgés-forgás hirtelen, kiabálni kezdtek, lökdösődni, riadt, izzadt arcok tűntek fel rövidebb-hosszabb időre, a zene elhallgatott, felbolydulni látszott mindaz, mi körülöttünk volt, a Barna határozottan felállt, gyerünk, mondta, és álltam én is tétován, nem tudván, menjek-e, vagy mi, izgatott, tolongó emberek sodortak a kijárat felé, odakinn a Barna mintha hozzád nyúlt volna, de hát félreértés is lehetett, meg kép és fantázia újból, és mehetek egyedül végig a hosszú sötét utcán, hogy már a lépteim sem kongnak, nem, mondtam magamnak, nem teszem, és Viktória arcába néztem, már amennyire lehetett a sápadt, éjszakai fényben, de nem láttam semmit, biztatást vagy taszítást éppen, és voltunk ott, akárha igenek és nemek között lennénk, nekem legalábbis úgy tűnt, és akkor megint a Barna, mi van már, igen, és éreztem újból, lépnem kell nagyon, és mondtam, kissé elcsukló hangon, a Viktória elkísér engem, mert még mondani szeretne valamit, és a Barna széles arcát fürkészni kezdtem, de csak a szemüveget láttam, mert mást nem is akartam, és álltam melléd szorosan, és most másodszor fogtam meg a kezed, és elköszönvén tőle, húztalak, pedig egyáltalán nem voltam benne biztos, mi is lesz, igen, erősen dobogott a szívem, de ugyanakkor már szántam is a Barnát, és nem kellett sok, hogy visszakozzam én, de már te húztál engem a lakhelyem felé, mintha csak tudtad volna, merre is kell, merre, és egy pici utcácskába kerültünk, és neked estem vadul, hálásan, teli szeretettel, hosszú hajadba túrtam, fogtam a melled és éreztem ujjaid táncát a köldököm alatt. És lihegtem, és csillagokat láttam, ahogyan szállnak szépen, lassan, méltóságteljesen a fejünk fölött, meg színes porokból összeállt felhőket láttam suhanni varázslatosan, és hallottam a hangod, hogy jó, és mondtam én is ugyanezt, és így volt, valóban, tényleg. Nem szűz. Nem, és most már értettem, érthettem, igen. SZATHMÁRI ISTVÁN: Már értem, érthetem, igen Végh András rajza 2004. JANUÁR 30. ff ÉLET ÉS 1917 IRODALOM