Élet és Irodalom, 2004. janár-június (48. évfolyam, 1-26. szám)

2004-01-02 / 1. szám - Esterházy Péter: E-színesek (3. oldal) - Keresztury Tibor: Az ellenállás méltósága. Hat bekezdés az ötvenéves Krasznahorkai Lászlóról • köszöntő (3. oldal)

ESTERHÁZY PÉTER: E-színesek Egy európai semmi Marie Luise-nak és Paulnak 5/3 Már, akár egy sötét erdőben életem útjának felén, mélyen bent jártam (ma­gánemberként) az EU-ban, amikor egy­szer csak, anélkül, hogy észrevettem vol­na, átléptem a belga-német határt, azon célból, hogy aacheni barátainkkal a közeli jó hírű belga étteremben vacsorázzunk. Ami rendben meg is történt, különös te­kintettel egy merlot-szószos báránybordá­ra. Elégedetten visszafelé autózván éppen arról tartottam értekezést, kis kompakt kelet-európai előadást, hogy milyen fel­szabadító érzés így mászkálni at egyik or­szágból a másikba, milyen megunhatatla­­nul jó, hogy nem érzem a gyomromban azt a nehéz gombócot, amit mindig, ha az országom határához értem, amikor össze­­rándult a gyomrom: kö­röző zseblámpa, rendőri ellenőrzés. Talán a hábo­rú miatt, mondták bará­taink figyelmetlenül. De a feleségem és én akkorra már annyira ré­gi európaiak voltunk, könnyedek, lazák és sza­badok, hogy nem is gon­dolva rá, az útlevelünket a szállásunkon hagytuk. Hát ez baj, mondotta a fiatal rendőr gondter­helten, és egy lehetséges 15 eurós büntetést emle­getett, melyet azonban nem szándékozna okvet­lenül behajtani. Azonnal tudtam, miről van szó, szégyenkezve lehajtot­tam a fejem, nyilván azt várja, hogy icipicit meg­vesztegessük. Tévedtem. Közben az autó rendszámának el­lenőrzéséből kiderült, amit sejtettem, hogy az autót nem loptuk, az a vendéglátónké, aki mel­lesleg az aacheni színház főintendánsa, és mint ilyet még a rendőrök is ismerik. Úgy éreztem, eleget tudnak már ró­lunk, hogy nagyobb koc­kázat nélkül továbben­gedjenek. De ebben is tévedtem. Mert akkor azt javasolta az európai rend ifjú őre, hogy eset­leg ugorjunk a szállá­sunkra (tényleg közel volt), s hozzuk el az ira­tokat betekintésre. A fiatalember ajánlata egyszerre volt nagyvona­lú és értelmetlen. A huszonkettes csap­dája. Hisz csak akkor mennénk vissza, ha az irataink rendben vannak, vagyis ha fölösleges visszamennünk. Ha vi­szont vaj van a fejünkön, tehát nem me­gyünk vissza, akkor vissza kéne men­nünk. Csak akkor igen, ha nem, s ha nem, akkor igen. Elmentünk az iratokért, visszavittük, bemutattuk, leellenőrizték, visszaadták, megköszöntük, megköszönték, haza­mentünk. Rosszkedvűen hallgattunk. Pedig a rendőr csak azt tette, amit tehe­tett, sőt talán még kicsivel többet is. Ez a szükségszerű fölöslegesség mégis elked­vetlenített. Ez a kikerülhetetlen ostoba­ság, ahogy az éjszakai Aachenban a nem létező belga határ körül kóválygunk. Szabályok helyett emberiességet kí­vántam volna? Ennél rosszabb a helyzet. Aki már fogadott kolozsvári vasutast örök barátjává azon célból, hogy az amúgy üres vonatra jegyet kapjon - az tudja, miről beszélek. Az tudja értékelni a szabályok hűvös, személytelen, de mű­ködő biztonságát. Végül is nem történt semmi, figyelmet­lenek voltunk, ami kis kényelmetlenség­gel járt, semmi. De ez a semmi nem jó. A liechtensteini nagynéni ősi futballistacsaládból származom, talán erre gondolhatott a liechtensteini nagynéném, amikor izgatott hangon kö­zölte velem (udvariassági látogatás, átuta­zóban), hogy szerzett jegyet a Liechten­stein-Anglia-futballmeccsre. A liechten­steini nagynéném már elmúlt nyolcvan, de fizikailag nemigen tudok vele lépést tartani, annyi energia van benne, hogy a fele elegendő volna, hogy Liechtenstein és Svájc is EU-tagok legyenek. Láttam, semmi esélyem sincs, így egy öreg európai fáradt lelkesedésével üdvö­zöltem a hírt. Vaduz a mérkőzés lázában égett, zászlók lengtek, fiatalok csoportba verődve énekeltek, kiabáltak. Lezártak utcákat, elterelések keletkeztek, úgy­hogy időben kellett elindulnunk. Az az igazság azonban, hogy nagynénéim egy nem üres részhalmazú hercegnő, és vá­ratlanul az derült ki, hogy demokrácia ide vagy oda, Liechtensteinben nem ne­hezíti meg a rendőrkordonon való átju­­tást, ha a személyi igazolványunkba az van beírva, hogy Prinzessin Liechten­stein, és hát az volt beírva. A pályára érve azonnal elfogott az iz­gatottság, beindultak a régi, már félig el­feledett reflexek, én valóban ősi futbal­listacsaládból származom, vagyis kívülről nem tudok ránézni a futballra, a játék­ból nézem a játékot, nem is látom azt a rémes, pénzből és agresszióból szőtt kör­nyezetet, amely körülveszi. Úgyhogy amikor megláttam tőlem alig hét-nyolc méterre az isteni Beckhamet (vajon ol­vasta a Fancsikó és Pintán), akkor elpirul­tam, leizzadtam. (Amikor egyszer kezet foghattam Puskás Ferenccel, arra gon­doltam, ez olyan nagy dolog, mintha James Joyce-szal találkoznék. Ez nem is olyan rossz ars poetica: szellemi horizon­tom Puskástól Joyce-ig terjed...) De szeretném, mint itt máskor is, az európai összefüggésekre irányítani a fi­gyelmet. A halomon egy nagydarab Englishman ült, nem szerettem meg, látszott, gondo­san leellenőrizte a hercegség sörkínálatát, dőlt belőle az italszag, olykor könnyedén böfögött egyet. God save the Queen, mintha még ezt is állította volna. És időn­ként társaival együtt azt harsogták: Engel­land! Engelland! Ez megint jól hangzott, szépen, nyugodtan, magabiztosan. Ekkor váratlanul az egyik liechtenstei­ni csatár kapura lőtt. Mire ez a homályos angol társaság (lehetett olvasni, előző es­te Zürichben randalíroztak) udvarias, tisztelgő tapsba verte a tenyerét. Alig hit­tem a szememnek. Nincs egyetlen más ország a világon, amelynek szurkolói ezt megtették volna. Tegnap és ma, ezek az angolok egyszerre árultak el és gyakorol­tak egy ethoszt, értékrendet, hagyo­mányt. Huliganizmus és fairness. Rom­bolják azt, amire támaszkodnak. A nincs mint van. Ebben a kettőségben áll a mai euró­pai értékrend. Les!, sikoltott föl ekkor a jobbomon a liechtensteini nagynéni, mi van, bíró, el­vesztetted a sípod? Liebe Tante, te tény­leg tudod, mi a les? Mért, talán nem volt les? De, az volt. Bichsel, légy, Annegret és az európai problematika gyökere 5/5 Májusban részt vettem a Bodensee Literaturfestivalon. Az első nap St. Gallenben Peter Bichsellel (kiváló, laza, svájci kolléga) közösen léptünk föl... Ar­ra gondoltam, milyen jó volna, ha ki le­hetne őt bérelni. Ez valami svájci alap­szolgáltatás volna, a bankok meg Bichsel. Az ember belekarolna bérelt Bichselébe, és sétálgatna vele peripateti­­kusan. Ő vagy beszélne, vagy hallgatna. Vagy beszélne az unatkozásról. Hogy már kora gyerekkorá­ban is. És hogy ez meny­nyire idegesítette a szü­leit. (Apaként ezt jól ér­tem.) És hogy még ma is. Mert megtanult jó­kedvűen unatkozni. Vagy félreértettem? Az­tán eszmét lehetne cse­rélni Svájcról. Meleg, lusta délután volna. Hogy Svájc hosszú év­századok alatt arra jött rá, hogy várni kell, ele­gendő várni, s az üzlet házhoz jön. De egy ideje már nincs így, és Svájc lassan bajba kerül. Pedig Svájcnak kötelező gaz­dagnak lennie, mert ez az egyetlen identitása. Vagy gazdag Svájc van, vagy nincs Svájc. Ha a bérleti idő lejárt, bérelt Bichselünket eredeti mi­nőségben kell visszaszol­gáltatni. Nem volna ol­csó mulatság, noha hét­végére nyilván volna en­gedmény. Egy idő után dublőröket is kéne alkal­mazni. Aki még így sem jut hozzá, az olvashatja őt. Az sem rossz. Interjúadás közben egy légy szállt az asztalra. Nézze, mondtam egy bölcs ember idegesítő bölcsességével az újság­írónőnek, most könnyen demonstrálni tudom, mi is az a Közép-Európa. Mert ilyesmikről beszél­gettünk, és én többek közt azt mondtam, hogy mifelénk a történelem erősebben határozza meg a mindennapjainkat, mint például itt St. Gallenban. Akkor tehát itt van pél­dául ez a légy. Minthogy minket gyerek­koromban kitelepítettek, így falura ke­rültem, megtanultam legyet fogni. Fi­gyeljen csak, asszonyom. Avval egy bo­szorkányosan ügyes mozdulattal elkap­tam a legyet, voilá, a történelem tanítása!­­Valójában már kijöttem a gyakorlatból. A légy azóta is vidáman zümmög a svájci légtérben. Hogy ez mit jelent az alakuló EU szempontjából, nem tudom.) Másnap Martin Lüdke irányításával Friedrichshafenben gyűltünk össze egy (cirkuszi) sátorban, Martin állt középen, pattogtatta az ostorát, mint egy oroszlán­szelídítő, s mi ügettünk szépen körben, Zsuzsa Bánk, Annegret Held, van der Heiden, Leon de Winter és a Péterek, Bichsel, Schneider és én. A két holland kolléga Lüdke életére az EU-bővítéshez való hozzájárulásként fölajánlotta, hogy aznap estére szintén Peter (Péter) lesz. Ezt mindannyian nagyon meghatónak találtuk. És akkor megvilágosodott előt­tem az európai probléma. Nem is problé­ma, hanem alapjellegzetesség. Sine qua non. Mert hiába állapodtunk meg a raci­onalitás, méltányosság, a szabadság, egyenlőség, testvériség szellemében a Pé­terek egységéről - ettől a pillanattól kezdve a gyomromban (vagy tán kicsit lejjebb­ növekedni kezdett a vágy, a vá­gyakozás, hogy én... hogy... hogy hát én talán mégis Annegret szeretnék lenni. Amikor elmondtam ott ezt, toleránsan és kicsit csalódottan megtapsoltak. (Korábbi E-színesek: ÉS, 2003/48., 50.) drMáriás rajza 2004. JANUÁR 2. L_________________1 ÉLET ÉS|83 IRODALOM] ­ KERESZTURY TIBOR: Az ellenállás méltósága Hat bekezdés az ötvenéves Krasznahorkai Lászlóról Se előtte, se utána nem fordult elő ilyen. 1985 szep­temberének első napjaiban a nyári kalandokkal, bala­toni nőügyekkel szemben egy regény uralta az egyete­mi büfében a tematikát. Olvastad? - kérdezték a korán jöttek zaklatottan minden újabb érkezőtől - egy kávét sem lehetett előtte kikérni, nemhogy a félévet elkezde­ni. Tíz órakor, éhgyomorra, az általános másnaposság ellenére, máris egy eleven, irodalmi tárgyú (!) beszél­getés kellős közepén találta magát a fiatal szervezet. Mai ésszel két dolog is döbbenetes, hihetetlen, felfog­hatatlanul elképzelhetetlen ebben. Az egyik, hogy ak­kor még olvastak a bölcsészkaron könyveket. Puszta érdeklődésből. Maguktól, rendesen. Megvették és ki­nyitották, belekezdtek, lapoztak, ha kellett, és a végé­re is értek többnyire. Ez ma már nem fordul elő - legfeljebb csak komoly fenyegetés hatására, s örök ha­rag, halálos sértődés az ára az öntudatra gerjedt hall­gató felől: mit képzel ez. Ha valaki önszántából, sza­bad akaratból, külső kényszer nélkül elolvas egy könyvet, azonnal doktorandusz lesz. A másik az, hogy senki, egyetlen újonnan jött nem kérdezett vissza, hogy a feltett kérdés mire, melyik könyvre vonatko­zott. Evidens volt, hogy az csakis a Sátántangó lehet. Ez az erős, öntörvényű entrée, amivel Krasznahorkai László minden előzetes kopogtatás nélkül beszakította a magyar irodalmi pitvar ajtaját, lázba hozta a szak­mai közéletet is, mégsem mindennapos, hogy valaki a semmiből jön, s ennyire készen érkezik. Olyannyira, hogy nagyjából ez volt az utolsó pályakezdés máig, ami igazi szenzáció lett; az utolsó első kötet, amit a kritika mértékadó része azonnal a magyar próza első vonalába helyezett. Balassa Péter és Radnóti Sándor nagy tanulmányai pontosan mérték be azt a hasonlít­­hatatlan, különálló tájat, ahol ez a próza a következő évek során könyvről könyvre berendezkedett, kap­csolódva számos ponton a kortársi tendenciákhoz, mégis külön úton járva, magányosan. A kiteljesedő pályáról monográfia, kötetnyi kritika, elemző dolgozat született - a tartósan egyöntetű né­metországi fogadtatással szemben az életmű itthoni megítélése ma mégis ambivalens. Mintha nem tudná megemészteni, integrálni a közeg. Se kiköpni, se le­nyelni, érzi bár a formátumot, de nem tud vele mit kezdeni. Sok neki. Túl nagy falat. Nem való ide. Krasznahorkai László nem divatos író, annyi szent: frontálisan szembe halad avval, amiről szól a korszak - hogy az irodalom a szórakoztatóipar része legyen. Nem megy neki, hogy alkalmazkodva belesimuljon abba, ami megy. Ennyiben tényleg anakronisztikus: e művészet ellene tart annak, hogy átröhögjük, vagy té­tek nélkül kibekkeljük az életet; hogy az olvasás a fel­hőtlen időtöltés, a kikapcsolódás egyik habkönnyű válfaja legyen. Suhannak a vitorlások, szántják a ha­bokat, neki meg - pechére - tőkesúlya van. Ez az író mélyhegedűn játszik, miközben a trillázó pikulások aratják a sikereket. Hívei és olvasói - noha kultusza eleven, tábora nagy - úgy érezhetik magukat, mint egy titkos társaság tagjai: ha megvallják, hogy fontos nekik, azonnal az orrukra koppintanak. Krasznahorkai másféle mértékek, másféle léptékek szerint mozgó, kudarcra ítélt, magányos hősei a ta­pintat, a részvét, a jóindulat, az együttérzés, az alá­zat, a soha meg nem látott tökéletes szépség, az el nem érhető harmónia, belső béke megszállottjai. Lé­tezésük egyetlen értelme a keresés maga, s bár körü­löttük minden arról szól, hogy nincs, hogy nem kell, hogy nem lehet, föl sem merül bennük, hogy az elve­szett táj meglétében kételkedjenek. Ezért van, hogy a regények sötét tónusú, komor világa, klasszicista szerkezete, nagy teherbírású, boltozatos mondat­rendje mégis elemi erővel képes fenntartani valamit: „végső soron az egyszerű bizalmat abban, hogy van hagyomány, hogy ez a hagyomány a megfigyelésre, az ismétlésre és a természet belső rendjének és a dol­gok természetének a tiszteletére épül, s hogy ennek a hagyománynak sem az értelme, sem a tisztasága két­ségbe nem vonható.” Ennek megértése ugyanakkor már „jól láthatóan nem az emberre van bízva” Krasznahorkai legutóbbi regénye, az Északról hegy... szerint. Nyolc hinokicip­­rus őrzi az üzenetet egy mohaszőnyegen. Egy Budd­ha félrefordított tekintete mond a korról és a helyről néma ítéletet. Mintha egyre távolodna innen, jó messzire, kelet felé, aki íróként elvileg beérkezett, s vélhetően e kerek alkalomból sem fogja - a teljesít­mény előtt fejet hajtva - különösebben marasztalni az irodalom. Maga sem lát okot az önfeledt banzájra, ahogy ismerem, így aztán csekély az esély rá, hogy zenés-táncos parti keretében pezsgők durrogjanak, s konfettieső hulljon a pilisszentlászlói születésnapon - ám ettől az ünnepelt megkerülhetetlen életműve a súlyából semmit sem veszít.

Next