Élet és Irodalom, 2004. janár-június (48. évfolyam, 1-26. szám)
2004-01-02 / 1. szám - Esterházy Péter: E-színesek (3. oldal) - Keresztury Tibor: Az ellenállás méltósága. Hat bekezdés az ötvenéves Krasznahorkai Lászlóról • köszöntő (3. oldal)
ESTERHÁZY PÉTER: E-színesek Egy európai semmi Marie Luise-nak és Paulnak 5/3 Már, akár egy sötét erdőben életem útjának felén, mélyen bent jártam (magánemberként) az EU-ban, amikor egyszer csak, anélkül, hogy észrevettem volna, átléptem a belga-német határt, azon célból, hogy aacheni barátainkkal a közeli jó hírű belga étteremben vacsorázzunk. Ami rendben meg is történt, különös tekintettel egy merlot-szószos báránybordára. Elégedetten visszafelé autózván éppen arról tartottam értekezést, kis kompakt kelet-európai előadást, hogy milyen felszabadító érzés így mászkálni at egyik országból a másikba, milyen megunhatatlanul jó, hogy nem érzem a gyomromban azt a nehéz gombócot, amit mindig, ha az országom határához értem, amikor összerándult a gyomrom: köröző zseblámpa, rendőri ellenőrzés. Talán a háború miatt, mondták barátaink figyelmetlenül. De a feleségem és én akkorra már annyira régi európaiak voltunk, könnyedek, lazák és szabadok, hogy nem is gondolva rá, az útlevelünket a szállásunkon hagytuk. Hát ez baj, mondotta a fiatal rendőr gondterhelten, és egy lehetséges 15 eurós büntetést emlegetett, melyet azonban nem szándékozna okvetlenül behajtani. Azonnal tudtam, miről van szó, szégyenkezve lehajtottam a fejem, nyilván azt várja, hogy icipicit megvesztegessük. Tévedtem. Közben az autó rendszámának ellenőrzéséből kiderült, amit sejtettem, hogy az autót nem loptuk, az a vendéglátónké, aki mellesleg az aacheni színház főintendánsa, és mint ilyet még a rendőrök is ismerik. Úgy éreztem, eleget tudnak már rólunk, hogy nagyobb kockázat nélkül továbbengedjenek. De ebben is tévedtem. Mert akkor azt javasolta az európai rend ifjú őre, hogy esetleg ugorjunk a szállásunkra (tényleg közel volt), s hozzuk el az iratokat betekintésre. A fiatalember ajánlata egyszerre volt nagyvonalú és értelmetlen. A huszonkettes csapdája. Hisz csak akkor mennénk vissza, ha az irataink rendben vannak, vagyis ha fölösleges visszamennünk. Ha viszont vaj van a fejünkön, tehát nem megyünk vissza, akkor vissza kéne mennünk. Csak akkor igen, ha nem, s ha nem, akkor igen. Elmentünk az iratokért, visszavittük, bemutattuk, leellenőrizték, visszaadták, megköszöntük, megköszönték, hazamentünk. Rosszkedvűen hallgattunk. Pedig a rendőr csak azt tette, amit tehetett, sőt talán még kicsivel többet is. Ez a szükségszerű fölöslegesség mégis elkedvetlenített. Ez a kikerülhetetlen ostobaság, ahogy az éjszakai Aachenban a nem létező belga határ körül kóválygunk. Szabályok helyett emberiességet kívántam volna? Ennél rosszabb a helyzet. Aki már fogadott kolozsvári vasutast örök barátjává azon célból, hogy az amúgy üres vonatra jegyet kapjon - az tudja, miről beszélek. Az tudja értékelni a szabályok hűvös, személytelen, de működő biztonságát. Végül is nem történt semmi, figyelmetlenek voltunk, ami kis kényelmetlenséggel járt, semmi. De ez a semmi nem jó. A liechtensteini nagynéni ősi futballistacsaládból származom, talán erre gondolhatott a liechtensteini nagynéném, amikor izgatott hangon közölte velem (udvariassági látogatás, átutazóban), hogy szerzett jegyet a Liechtenstein-Anglia-futballmeccsre. A liechtensteini nagynéném már elmúlt nyolcvan, de fizikailag nemigen tudok vele lépést tartani, annyi energia van benne, hogy a fele elegendő volna, hogy Liechtenstein és Svájc is EU-tagok legyenek. Láttam, semmi esélyem sincs, így egy öreg európai fáradt lelkesedésével üdvözöltem a hírt. Vaduz a mérkőzés lázában égett, zászlók lengtek, fiatalok csoportba verődve énekeltek, kiabáltak. Lezártak utcákat, elterelések keletkeztek, úgyhogy időben kellett elindulnunk. Az az igazság azonban, hogy nagynénéim egy nem üres részhalmazú hercegnő, és váratlanul az derült ki, hogy demokrácia ide vagy oda, Liechtensteinben nem nehezíti meg a rendőrkordonon való átjutást, ha a személyi igazolványunkba az van beírva, hogy Prinzessin Liechtenstein, és hát az volt beírva. A pályára érve azonnal elfogott az izgatottság, beindultak a régi, már félig elfeledett reflexek, én valóban ősi futballistacsaládból származom, vagyis kívülről nem tudok ránézni a futballra, a játékból nézem a játékot, nem is látom azt a rémes, pénzből és agresszióból szőtt környezetet, amely körülveszi. Úgyhogy amikor megláttam tőlem alig hét-nyolc méterre az isteni Beckhamet (vajon olvasta a Fancsikó és Pintán), akkor elpirultam, leizzadtam. (Amikor egyszer kezet foghattam Puskás Ferenccel, arra gondoltam, ez olyan nagy dolog, mintha James Joyce-szal találkoznék. Ez nem is olyan rossz ars poetica: szellemi horizontom Puskástól Joyce-ig terjed...) De szeretném, mint itt máskor is, az európai összefüggésekre irányítani a figyelmet. A halomon egy nagydarab Englishman ült, nem szerettem meg, látszott, gondosan leellenőrizte a hercegség sörkínálatát, dőlt belőle az italszag, olykor könnyedén böfögött egyet. God save the Queen, mintha még ezt is állította volna. És időnként társaival együtt azt harsogták: Engelland! Engelland! Ez megint jól hangzott, szépen, nyugodtan, magabiztosan. Ekkor váratlanul az egyik liechtensteini csatár kapura lőtt. Mire ez a homályos angol társaság (lehetett olvasni, előző este Zürichben randalíroztak) udvarias, tisztelgő tapsba verte a tenyerét. Alig hittem a szememnek. Nincs egyetlen más ország a világon, amelynek szurkolói ezt megtették volna. Tegnap és ma, ezek az angolok egyszerre árultak el és gyakoroltak egy ethoszt, értékrendet, hagyományt. Huliganizmus és fairness. Rombolják azt, amire támaszkodnak. A nincs mint van. Ebben a kettőségben áll a mai európai értékrend. Les!, sikoltott föl ekkor a jobbomon a liechtensteini nagynéni, mi van, bíró, elvesztetted a sípod? Liebe Tante, te tényleg tudod, mi a les? Mért, talán nem volt les? De, az volt. Bichsel, légy, Annegret és az európai problematika gyökere 5/5 Májusban részt vettem a Bodensee Literaturfestivalon. Az első nap St. Gallenben Peter Bichsellel (kiváló, laza, svájci kolléga) közösen léptünk föl... Arra gondoltam, milyen jó volna, ha ki lehetne őt bérelni. Ez valami svájci alapszolgáltatás volna, a bankok meg Bichsel. Az ember belekarolna bérelt Bichselébe, és sétálgatna vele peripatetikusan. Ő vagy beszélne, vagy hallgatna. Vagy beszélne az unatkozásról. Hogy már kora gyerekkorában is. És hogy ez menynyire idegesítette a szüleit. (Apaként ezt jól értem.) És hogy még ma is. Mert megtanult jókedvűen unatkozni. Vagy félreértettem? Aztán eszmét lehetne cserélni Svájcról. Meleg, lusta délután volna. Hogy Svájc hosszú évszázadok alatt arra jött rá, hogy várni kell, elegendő várni, s az üzlet házhoz jön. De egy ideje már nincs így, és Svájc lassan bajba kerül. Pedig Svájcnak kötelező gazdagnak lennie, mert ez az egyetlen identitása. Vagy gazdag Svájc van, vagy nincs Svájc. Ha a bérleti idő lejárt, bérelt Bichselünket eredeti minőségben kell visszaszolgáltatni. Nem volna olcsó mulatság, noha hétvégére nyilván volna engedmény. Egy idő után dublőröket is kéne alkalmazni. Aki még így sem jut hozzá, az olvashatja őt. Az sem rossz. Interjúadás közben egy légy szállt az asztalra. Nézze, mondtam egy bölcs ember idegesítő bölcsességével az újságírónőnek, most könnyen demonstrálni tudom, mi is az a Közép-Európa. Mert ilyesmikről beszélgettünk, és én többek közt azt mondtam, hogy mifelénk a történelem erősebben határozza meg a mindennapjainkat, mint például itt St. Gallenban. Akkor tehát itt van például ez a légy. Minthogy minket gyerekkoromban kitelepítettek, így falura kerültem, megtanultam legyet fogni. Figyeljen csak, asszonyom. Avval egy boszorkányosan ügyes mozdulattal elkaptam a legyet, voilá, a történelem tanítása!Valójában már kijöttem a gyakorlatból. A légy azóta is vidáman zümmög a svájci légtérben. Hogy ez mit jelent az alakuló EU szempontjából, nem tudom.) Másnap Martin Lüdke irányításával Friedrichshafenben gyűltünk össze egy (cirkuszi) sátorban, Martin állt középen, pattogtatta az ostorát, mint egy oroszlánszelídítő, s mi ügettünk szépen körben, Zsuzsa Bánk, Annegret Held, van der Heiden, Leon de Winter és a Péterek, Bichsel, Schneider és én. A két holland kolléga Lüdke életére az EU-bővítéshez való hozzájárulásként fölajánlotta, hogy aznap estére szintén Peter (Péter) lesz. Ezt mindannyian nagyon meghatónak találtuk. És akkor megvilágosodott előttem az európai probléma. Nem is probléma, hanem alapjellegzetesség. Sine qua non. Mert hiába állapodtunk meg a racionalitás, méltányosság, a szabadság, egyenlőség, testvériség szellemében a Péterek egységéről - ettől a pillanattól kezdve a gyomromban (vagy tán kicsit lejjebb növekedni kezdett a vágy, a vágyakozás, hogy én... hogy... hogy hát én talán mégis Annegret szeretnék lenni. Amikor elmondtam ott ezt, toleránsan és kicsit csalódottan megtapsoltak. (Korábbi E-színesek: ÉS, 2003/48., 50.) drMáriás rajza 2004. JANUÁR 2. L_________________1 ÉLET ÉS|83 IRODALOM] KERESZTURY TIBOR: Az ellenállás méltósága Hat bekezdés az ötvenéves Krasznahorkai Lászlóról Se előtte, se utána nem fordult elő ilyen. 1985 szeptemberének első napjaiban a nyári kalandokkal, balatoni nőügyekkel szemben egy regény uralta az egyetemi büfében a tematikát. Olvastad? - kérdezték a korán jöttek zaklatottan minden újabb érkezőtől - egy kávét sem lehetett előtte kikérni, nemhogy a félévet elkezdeni. Tíz órakor, éhgyomorra, az általános másnaposság ellenére, máris egy eleven, irodalmi tárgyú (!) beszélgetés kellős közepén találta magát a fiatal szervezet. Mai ésszel két dolog is döbbenetes, hihetetlen, felfoghatatlanul elképzelhetetlen ebben. Az egyik, hogy akkor még olvastak a bölcsészkaron könyveket. Puszta érdeklődésből. Maguktól, rendesen. Megvették és kinyitották, belekezdtek, lapoztak, ha kellett, és a végére is értek többnyire. Ez ma már nem fordul elő - legfeljebb csak komoly fenyegetés hatására, s örök harag, halálos sértődés az ára az öntudatra gerjedt hallgató felől: mit képzel ez. Ha valaki önszántából, szabad akaratból, külső kényszer nélkül elolvas egy könyvet, azonnal doktorandusz lesz. A másik az, hogy senki, egyetlen újonnan jött nem kérdezett vissza, hogy a feltett kérdés mire, melyik könyvre vonatkozott. Evidens volt, hogy az csakis a Sátántangó lehet. Ez az erős, öntörvényű entrée, amivel Krasznahorkai László minden előzetes kopogtatás nélkül beszakította a magyar irodalmi pitvar ajtaját, lázba hozta a szakmai közéletet is, mégsem mindennapos, hogy valaki a semmiből jön, s ennyire készen érkezik. Olyannyira, hogy nagyjából ez volt az utolsó pályakezdés máig, ami igazi szenzáció lett; az utolsó első kötet, amit a kritika mértékadó része azonnal a magyar próza első vonalába helyezett. Balassa Péter és Radnóti Sándor nagy tanulmányai pontosan mérték be azt a hasonlíthatatlan, különálló tájat, ahol ez a próza a következő évek során könyvről könyvre berendezkedett, kapcsolódva számos ponton a kortársi tendenciákhoz, mégis külön úton járva, magányosan. A kiteljesedő pályáról monográfia, kötetnyi kritika, elemző dolgozat született - a tartósan egyöntetű németországi fogadtatással szemben az életmű itthoni megítélése ma mégis ambivalens. Mintha nem tudná megemészteni, integrálni a közeg. Se kiköpni, se lenyelni, érzi bár a formátumot, de nem tud vele mit kezdeni. Sok neki. Túl nagy falat. Nem való ide. Krasznahorkai László nem divatos író, annyi szent: frontálisan szembe halad avval, amiről szól a korszak - hogy az irodalom a szórakoztatóipar része legyen. Nem megy neki, hogy alkalmazkodva belesimuljon abba, ami megy. Ennyiben tényleg anakronisztikus: e művészet ellene tart annak, hogy átröhögjük, vagy tétek nélkül kibekkeljük az életet; hogy az olvasás a felhőtlen időtöltés, a kikapcsolódás egyik habkönnyű válfaja legyen. Suhannak a vitorlások, szántják a habokat, neki meg - pechére - tőkesúlya van. Ez az író mélyhegedűn játszik, miközben a trillázó pikulások aratják a sikereket. Hívei és olvasói - noha kultusza eleven, tábora nagy - úgy érezhetik magukat, mint egy titkos társaság tagjai: ha megvallják, hogy fontos nekik, azonnal az orrukra koppintanak. Krasznahorkai másféle mértékek, másféle léptékek szerint mozgó, kudarcra ítélt, magányos hősei a tapintat, a részvét, a jóindulat, az együttérzés, az alázat, a soha meg nem látott tökéletes szépség, az el nem érhető harmónia, belső béke megszállottjai. Létezésük egyetlen értelme a keresés maga, s bár körülöttük minden arról szól, hogy nincs, hogy nem kell, hogy nem lehet, föl sem merül bennük, hogy az elveszett táj meglétében kételkedjenek. Ezért van, hogy a regények sötét tónusú, komor világa, klasszicista szerkezete, nagy teherbírású, boltozatos mondatrendje mégis elemi erővel képes fenntartani valamit: „végső soron az egyszerű bizalmat abban, hogy van hagyomány, hogy ez a hagyomány a megfigyelésre, az ismétlésre és a természet belső rendjének és a dolgok természetének a tiszteletére épül, s hogy ennek a hagyománynak sem az értelme, sem a tisztasága kétségbe nem vonható.” Ennek megértése ugyanakkor már „jól láthatóan nem az emberre van bízva” Krasznahorkai legutóbbi regénye, az Északról hegy... szerint. Nyolc hinokiciprus őrzi az üzenetet egy mohaszőnyegen. Egy Buddha félrefordított tekintete mond a korról és a helyről néma ítéletet. Mintha egyre távolodna innen, jó messzire, kelet felé, aki íróként elvileg beérkezett, s vélhetően e kerek alkalomból sem fogja - a teljesítmény előtt fejet hajtva - különösebben marasztalni az irodalom. Maga sem lát okot az önfeledt banzájra, ahogy ismerem, így aztán csekély az esély rá, hogy zenés-táncos parti keretében pezsgők durrogjanak, s konfettieső hulljon a pilisszentlászlói születésnapon - ám ettől az ünnepelt megkerülhetetlen életműve a súlyából semmit sem veszít.