Élet és Irodalom, 2004. janár-június (48. évfolyam, 1-26. szám)
2004-01-02 / 1. szám - Goretity József: Serena Vitale: A jégpalota. Húsz rövid történet Oroszországról | Maurice Lever: Isadora Duncan. Egy élet regénye | Szergej Jeszenyin: Testem viaszgyertyája | Szergej Bolmat: Klikk • könyvkritika | Ex libris • Serena Vitale: A jégpalota. Húsz rövid történet Oroszországról (Magvető Könyvkiadó, 2003.) | Maurice Lever: Isadora Duncan. Egy élet regénye (Európa Könyvkiadó, 2003.) | Szergej Jeszenyin: Testem viaszgyertyája (Fekete Sas Kiadó, 2003.) | Szergej Bolmat: Klikk (GABO Könyvkiadó, 2003.) (23. oldal)
1839-ben, tizennyolc éves korában Dosztojevszkij a következő sorokat vetette papírra: „Az ember titok. Ezt a titkot meg kell fejteni, és ha egész életedben ezzel foglalkozol, ne mondd, hogy elvesztegetted az idődet; én ezzel a titokkal foglalkozom, mert ember akarok lenni.” Dosztojevszkijnek e korán megfogalmazott személyiség-felfogásából következik műveinek letisztult antropológiája, mely szerint minden személyiség mint mikrokozmosz önmagában értékes, az egyes emberek pedig bonyolult, nem tökéletes lények. Ezt a személyiség-felfogást viszi tovább aztán a XX. század elején Nyikolaj Bergyajev, aki szerint az ember azért ellentmondásos lény, mert a természeti és természet feletti világhoz egyaránt tartozik. Az ember a természettől és társadalomtól függetlenné válni tudó személyiség, olyan mikrokozmosz, amelyben egyesül az univerzális és az individuális elem. Ebből következik, hogy Bergyajevnél a személyiség originális alkotó tevékenységre képes. Ezekbe a személyiség-felfogásokba nagymértékben belejátszik az az orosz hagyomány, mely következetesen elutasítja a nyugat-európai individuum-fogalmat, és az embert egy társadalmi vagy vallási közönség organikus részének, vagy e közösségen kívüli különcnek, szent őrültnek, szent remetének, féktelen duhajnak, esetleg művésznek tekinti. Ali orosz emberre, akiről közhelyszerűen elterjedt - legyen bár hétköznapi kisember vagy nagy történelmi személyiség -, hogy szélsőségesen ellentétes cselekedetekre hajlamos, Európa mindig is az egzotikumnak kijáró kíváncsisággal vagy szent borzadállyal nézett. Az a bizonyos „tág orosz lélek”, ami - megint csak Dosztojevszkijt idézve - az ördög és az Isten harcának színtere, meghökkentő megnyilvánulásaival újra és újra felkelti az európai ember érdeklődését. Az alább következő négy könyv ennek a léleknek és a belőle fakadó magatartásformáknak megismerésében igazíthatja el az olvasót. A tehetséges olasz írónő, az orosz irodalom kiváló ismerője és fordítója, A pikk dámájában is szerepelhetne; Szavuska Jakovlev gnóm figurája akármelyik Szaltikov- Scsedrin-regény lapjairól is leléphetett volna stb., stb. Volt tehát honnan életanyagot meríteniük az orosz klasszikusoknak, hogy extrém figuráikat létrehozzák és az orosz lélek rejtelmeit bemutassák. Vagyis Serena Vitale könyve nemcsak az orosz kultúratörténettel és történelemmel, hanem a klasszikus orosz irodalommal is párbeszédbe lép, ily módon bonyolítva tovább a „valóság” és „fikció” amúgy is összegubancolódott szálait. (Fordította Balkó Ágnes. Magvető Könyvkiadó, 2003. 286 oldal, 2290 Ft) Mintha csak Vitale könyvének egyik szereplője, az egész Európát keresztül-kasul utazó, tehetséges, gyönyörű kurtizán - talán Tarakanova hercegnő - kelne életre cosnő féktelen életének titkát, hogy tudniillik életét a táncért, a művészetért áldozta fel. Megértette, mert ő is hasonlóan élt és gondolkodott: „Legyen bár az életem egy dalért elkótyavetyélt” - írta az Isadorával való szakítás után, egy 1925-ös versében. Isadorának nemcsak az élete, a halála is „oroszos” volt: piros sálja, ami az orosz forradalom utáni európai és amerikai fellépéseinek egyik legfőbb botrányokozója volt, beleakadt robogó autójának kerékagyába és megfojtotta. (Fordította Szántó Judit. Európa Könyvkiadó, 2003. 556 oldal, 2300 Ft) Egy zseniális XX. századi orosz poéta személyiségének és költészetének bemutatása a célja EX LIBRIS GORETITY JÓZSEF Serena Vitale: A jégpalota Húsz rövid történet Oroszországról című munkája azt a célt tűzi maga elé, hogy a XVIII. és XIX. századi orosz történelem ismert és kevésbé ismert furcsa alakjain keresztül abszolváltassa olvasójával a „Bevezetés az orosz lélek rejtelmeibe” kurzust. A helyenként a ponyvaregények cselekményének fordulatait sem mellőző, izgalmas és olvasmányos stílusban íródott könyv minden, már-már hihetetlennek látszó története „történet” abban az értelemben is, hogy alapjukat gondos levéltári kutatások eredményei képezik. Vagyis a történeti „valóság” és a szépirodalmi „fikció” e könyvben elválaszthatatlanul összegabalyodott, ráadásul úgy, hogy a történetek tökéletesen megfelelnek az orosz magatartásformákról alkotott olvasói elvárásoknak. A könyv nem is ettől igazán jó - hiszen ha csak ennyi lenne, nem lenne több felszínes, populáris anekdotagyűjteménynél, hanem mert valóban meghökkentő kultúratörténeti adalékokkal szolgál Oroszországnak a könyvben tárgyalt jó száz évét felölelő történetéhez. Megtudhatjuk, hogyan „maradt hoppon” a nagy múltú Dolgorukov család Jekatyerina nevű lánya, miután nem volt rá idő, hogy férjhez menjen II. Péter cárhoz; miként záratta jégpalotába Anna cárnő a Golicin család egyik tagját, miután az udvari bolondjává tette és elvetette vele feleségül az egyik mocskos „társalkodónőt”; milyen volt a látszólag nagyon katonás magatartású, ám állandóan az összeesküvéstől és a gyilkosságtól félő I. Pál cár, aki természetesen erőszakos halállal halt meg a biztonságosnak vélt Mérnökipalotában, miként vett részt a december 14-i nemesi felkelésben Alekszandr Jakubovics egyszerre a dekabristák és a cár oldalán is - és így tovább, húsz remek kis történelmi novellán keresztül. Ami azonban még érdekesebb: ezeknek az írásoknak történelmi hitelességű figuráiban sorban ráismerhetünk a klasszikus orosz irodalom legjellegzetesebb alakjaira: az udvari bolonddá tett Golicin herceg és Buzsenyina társalkodónő házasságában felfedezhetjük Sztavrogin és Lebjadkina házassági történetének (Dosztojevszkij: Ördögök) csíráját; a haramia és kettős ügynök Vanyka Kain alakjában mintha Fegyenc Fegyka és Pjotr Verhovenszkij alakja kontaminálódott volna (Ördögök); Vaszilij Golovin földbirtokos semmittevésében mintha Oblomov díványon fekvésének mintáját látnánk; Lev Izmajlov és Uruszov herceg párbajra emlékeztető kártyapartija akár Puskin Egy élet regénye című könyvének lapjain. Hogyan? - vethetné ellene akárki. - Hiszen Isadora Duncan ír származású, Amerikában született táncosnő, aki élete jelentős részét Nyugat-Európában élte le. - Ez mind igaz, ugyanakkor Isadora Duncan életében, szélsőséges magatartásában, kitárulkozó, „tág lelkében” mintha lett volna valami nagyon „oroszos”, valami hasonlóan hideglelős és nyugtalanító, mint a Dosztojevszkij-hősnőkben, Grusenykában vagy Nasztaszja Filippovnában. Nem véletlenül nevezte el Borisz Paszternak az amerikai táncosnőt „tengerentúli Tűzmadár”-nak, amivel nemcsak Sztravinszkij szecessziós művére utalt, hanem az orosz folklórra és ezzel együtt Duncan kisasszony és az orosz lélek eredendő hasonlóságára is. Maurice Lever - mindamellett, hogy könyve nem jobb és nem roszszabb bármelyik szokványos művész-életregénynél - következetesen végigviszi Isadora Duncan életéből azokat az elemeket, amelyek a táncosnőt mint - az individuummal szembeállított és a bergyajevi értelemben vett - szuverén, originális alkotó tevékenységre képes személyiséget mutatják be. Ez a személyiség nem tűri a gúzsba kötő konvenciókat, egyedül az élet korlátlan kiélését tekinti cselekedetei vezérelvének, az élet szabad burjánzását egyedüli élhető életnek. Az élet természetes élését teszi meg művészete alapjául is: egyfelől ez sikerének záloga, másfelől a konvenciókra épülő művészetfelfogás botrányköve. Élet és művészet szerves eggyé olvadása természetesen éppen egy táncosnő esetén merült fel annyira sokkolóan, hiszen a táncosnő művészi eszköze a teste, tehát a művészet konvenciók alóli felszabadítása egyben a test felszabadítását is jelentette. Amikor 1921- ben Isadora elhagyta Franciaországot, nemcsak kilátástalan anyagi helyzete, a nyugati világ értetlensége, hanem a forradalom utáni Oroszország élete, erkölcsisége, művészete iránti kíváncsisága, az orosz lelkűlét iránti vonzalma késztette Moszkvába. Pontosan az, amiről Lever könyvének tanúsága szerint - a nyugati újságíróknak beszélt („Annyira, de annyira szeretem Oroszországot... Mesébe illő ország...”), meg az, amit majd Jeszenyin is mond Isadoráról a barátjának, Ruszikovnak („Olyan, mint egy igazi orosz nő. A csontja velejéig orosz. A mi lelkünk él benne, a mi őrületünk.”). Isadora Duncan művészet- és életfelfogása egyébként nagyszerűen rímelt rá az orosz kultúra „ezüstkorának” ún. „életalkotás” fogalmára, amelynek jegyében a szinte még kamaszkorú Szergej Jeszenyin - valószínűleg az egyeten igazi szellemi társa megértette a táncímű könyvének, amely Erdődi Gábor versfordításait és Jeszenyinről írott utószavát tartalmazza. Erdődi azzal a szándékkal állította össze a kötetet, hogy megváltoztassa azt a Jeszenyinről a magyar köztudatban - állítólag - eddig kialakult „egyoldalú, leegyszerűsített, idilli” képet, amelyen eddig - állítólag - az arany és a kék szín uralkodott, és amely eddig - állítólag - nem vett tudomást a fekete szín dominanciájáról. Nem tudom, mit ért az utószó szerzője köztudaton, annyi azonban bizonyos, hogy a „Verseinek fordítása közben derült ki” fordulat nem annyira a köztudatra, mint inkább rá vonatkozik, és ezt a „felfedezést” hamarabb is megtehette volna, akár olyan könnyen hozzáférhető szakmunka alapján is, mint az 1997- ben megjelent orosz irodalomtörténet kitűnő Jeszenyin-összefoglalója (Hetényi Zsuzsa tollából), amelyben Jeszenyin költészete nemhogy az Erdődi Gábor által kárhoztatott értelmezésnél, de még az Erdődi-féle interpretációnál is sokkal összetettebbnek mutatja az orosz költő személyiségét és líráját. Erdődi mind a válogatás, mind az utószó, mind a fordítások esetén prekoncepcióval él: be akarja bizonyítani, hogy Jeszenyin elkomorulásának oka a falu tönkretétele, ami az erőszakos bolsevik iparosítás következménye, vagyis hogy Jeszenyin szovjetellenes. Szó sem esik a költő politikai nézeteinek és szerepének bonyolultságáról, magánéleti bajairól (az Isadorával kötött házasságról, amerikai és nyugat-európai meg nem értettségéről, elhatalmasodó alkoholizmusáról), vagy arról, hogy a falu kontra város témája megvolt Jeszenyinnél már 1915-ben is (ezzel válhatott Szergej Bolmat: Klikk című regénye, amely a XX. század végi orosz nagyvárosi kiüresedettség pontos látlelete. Bérgyilkosok, maffiózók, védelmi pénzt szedő bugyuta banditák, kurvák, újgazdagok, helyüket nem találó, interneten nevelkedett ifjú értelmiségiek kavarognak a regényben, benépesítve egy kilúgozott orosz nagyváros (a valószínűsíthető helyszín Szentpétervár, de erre a Néván kívül aligha van más utalás) utcáit, vendéglőit, lerobbant bérházait, egy jó helyen álló épület luxuslakásnak átalakítandó emeletét, videotékáját vagy éppen egy egészségügyi intézmény boncolótermét. A hősök klisészerűek, ebbéli formájukban már-már archetipikusak, mindannyian egyéniségeknek akarnak mutatkozni, miközben régen túl vannak azon, hogy személyiségekké válhassanak: a személyiség legfeljebb csak valami vízözön előtti (értsd: legalább két-három évtizede elmúlt) jelenség. A cselekmény középpontjában egy meglehetősen blőd eseménysort felvonultató bérgyilkosság áll, banális, és banalitásában meg sztereotip jellegében groteszk szerelmi háromszöggel, mechanikusan, szinte videoklip-szerűen végrehajtott gyilkosságokkal, közösülésekkel, brutalitással. Mindez leginkább Tarantino Ponyvaregényét idézi (a szerzőre nézvést kár, hogy ezt az irodalmi fogást Vlagyimir Szorokin egy évtizeddel ezelőtt már kipróbálta). A regény „intellektuális vonulatával” egyébként is baj van: az orosz irodalomra jellemző (ön)reflexivitás túlságosan direkten nyilvánul meg, s így elvész a „keresés” izgalma, az utalások (ha komolyan kell venni őket) nem kapcsolódnak szervesen sem a cselekményhez, sem a hősökhöz. Összességében a Klikk a kortárs orosz próza másodvonalát reprezentálja. Úgy gondolom, olyan időkben,amikor a magyar könyvpiacot korántsem árasztják el az oroszból fordított művek, fontosabb, fajsúlyosabb és - meg merem kockáztatni - eladhatóbb orosz regényt is találhatott volna a kiadó. (GABO Könyvkiadó, 2003. 292 oldal, 2190 Ft) Szergej Jeszenyin: Testem viaszgyertyája Maurice Lever: Isadora Duncan A0 * \λ* UL&V* y drMáriás rajza Az írók Boltja (Budapest, VI. Andrássy út 45.) sikerlistája az elmúlt hetek könyveiből (fiction) 1. Varró Dániel: Túl a Maszat-hegyen (Magvető) 2. Gabriel García Márquez: Azért élek, hogy elmeséljem az életemet (Magvető) 3. Petri György munkái I. (Magvető) 4. Schiff András: A zenéről, zeneszerzőkről, önmagáról (Vince) 5. Ingmar Bergman: Sarabande (Európa) 6. Esterházy Péter, Kertész Imre és Nádas Péter: Kalauz (Magvető) 7. Réz András: Válogatott szorongásaim (Ulpius-ház) 8. Szilágyi Ákos: Cetecetben (Palatinus) 9. A zenén túl. Vásáry Tamás zenés beszélgetései (Nap) 10. William Irwin: Mátrix filozófia (Bestline) 2004. JANUÁR 2. népszerűvé Szentpétervárott, a századfordulón iparosodásnak indult nagyvárosban), és az Erdődi által említett időszakban (1919-1923) is, amelynek jelentős részében azonban Jeszenyinnek az iparosításról nem, legfeljebb a polgárháborús pusztulásról lehettek élményei. Jeszenyin antibolsevizmusa Erdődi értelmezésében a költő meggyilkolásához vezetett, ami a kor politikai szellemiségének és gyakorlatának ismeretében nem zárható ki, de az utószóban szereplő egyértelműséggel nem is állítható. A prekoncepciónak megfelelően Erdődi a kötetben létrehoz egy sosemvolt Jeszenyin-ciklust, úgy, hogy az eredeti verscímeket „sirató”-kká kereszteli át. így lesz az „Én vagyok a falu utolsó költője” kezdetű Jeszenyin-versből Erdődinéi Falut sirató utolsó költő, az Ének a kenyérről címűből Kalász-sirató, a Negyvennapos engesztelésből mósható. A Jeszenyint leszűkítően politikai szempontból megítélő, őt egyértelműen antikommunista költőnek beállító szemlélet a fordításokra is rátelepszik. Ezért lesz az 1921-es Ének a kenyérről című vers záró strófájának két sorából (szó szerinti fordításban: „És az egész országban úgy fütyül, mint az ősz / A sarlatán, a gyilkos és a gazember) Erdődinél: „Honunkat dúlja, mint ősz kaszája / a sok sarlatán, gyilkos, gálád”, ami finoman szólva sem adekvát fordítása az eredetinek. Hasonló a helyzet A falu utolsó költője kezdetű vers esetén is: Erdődi az utolsó sorban arról beszél, hogy a faóra „elhörgi végítéletét”, miközben az eredetiben sokkal személyesebb dologról, a lírai hős Énjének tizenkettedik órájáról van szó. Az utószóban a fordító kárhoztatja Rab Zsuzsa fordítását (biztosan Erdődinek kellene megírnia, hogy mennyivel jobb - egyébként nem jobb - az ő fordítása a Rab Zsuzsáénál?), ami ugyan nem tökéletes, de ritmikai szempontból mindenképpen helytállóbb az Erdődi-félénél. És hogy a ritmusra is hozzak egy példát: az még hagyján, hogy a fordító a korai, Puskin-utánérzésektől terhes Jeszenyin-verset, a Porhót a népiesség jegyében magyaros verseléssel (4/4, 4/3) fordítja. A tökéletes lüktetésű Jeszenyin-sorok azonban imigyen fordultak magyarra: „mankóra támaszkodik”. ..dől a hó, sapkámra ül, // messzi út fehér szalagja // kanyarog végtelenül”. Mintha csak Karinthy Szabolcska-paródiáját olvasnánk... (Fordította Erdődi Gábor. Fekete Sas Kiadó, 2003. 140 oldal, 1820 Ft) Parodisztikusan közelíti meg a személyiség problémáját Az írók Boltja (Budapest, VI. Andrássy út 45.) sikerlistája az elmúlt hetek könyveiből (non-fiction) 1. Hans-Michael Koetzle: Fotóikonok I—II. (Taschen) 2. Stahl Judit: Gyorsan, valami finomat (Park) 3. Mindentudás egyeteme (Kossuth) 4. A divat története I. (Taschen) 5. Modern magyar festészet 1892-1919 (Kieselbach) 6. Frank Zöllner: Leonardo (Taschen) 7. Váncsa István szakácskönyve (Vince) 8. Ottlik-képeskönyv (Petőfi Irodalmi Múzeum) 9. A régi Magyarország képeslapokon (Osiris) 10. Jalsovszky Katalin-Tomsics Emőke: Budapest - az ikerfőváros 1860-1890 (Helikon) 1901 ÉLET ÉS ÍR IRODALOM